2024. jan. 18.

Témánál vagyok megint...

Nem tudom, mi ez nálunk, hogy ennyire ki akarjuk tenni a lelkünket a nagy nyilvánosság elé?

Írni nehéz. Erre a nagy felismerésre abban a pillanatban jöttem rá, amikor elkapott a hév és tényleg írni kezdtem. Addig csak nagyképűen mondogattam, hogy ugyanmár, ilyet akár, ha a félkezem a fenekembe dugom, akkor is tudok... Szóval, nehéz, mert kitárulkozni, gyengeségeket bevallani, megélt érzéseket megfogalmazni még megannyi év távlatából sem gyerekjáték. Elképzelteket megfogalmazni, miközben ezzel akaratlanul is benső titkaimat tárom fel? Nehéz. Őszintén írni majdnem lehetetlen. Olyan fokú lelki lemeztelenítést kíván, amire csak ritkán, kevesek képesek. Írni azért is nehéz, mert az írás iránti vágyakozás még messze nem jelenti azt, hogy az önjelölt író valóban élvezetesen, követhetően, mások számára érdekfeszítően tudja megfogalmazni a gondolatait. Márpedig az írás akkor az igazi, ha olvasója is akad. És olvasót találni nem egyszerű feladat. Mennyire akarom kiadni magamat, a gondolataimat, az érzéseimet? Ki mindenkihez akarok szólni? Mit akarok elérni az írásommal? Szórakoztatni, elgondolkodtatni, vitatkozni, ne adj isten, tanítani?

Az első szűrő saját magam vagyok. Én döntöm el, miről írok, hogyan fogalmazok, mennyire nyílok meg, kinek mesélek. Eltökélem, hogy bírom a kritikát, aztán megsértődöm, ha tényleg megkapom. Hogyan reagálok? Tanulok belőle? Átírom, átfogalmazom? Hagyom, hogy az én történetem végül másé legyen, csak azért, mert az útmutatásait követve lemondtam az eredeti elképzeléseimről? Vagy makacsul kitartok és elkövetem a magam hibáit? Ha az írásom nemcsak rólam szól, hanem élő, hús-vér emberekről, figyelembe veszem-e, vehetem-e érzékenységüket? Hagyhatom-e, hagynom kell-e, hogy az ő szemükkel is láttassék a történet vagy ragaszkodom a saját szemszögemhez? Jogom van-e másvalakiről, hús-vér emberről írni egyáltalán, aki felismerhetővé válik a lapokon?

Írni nehéz. Akkor is, ha a fióknak írok, ha tudom, hogy rajtam kívül soha senki nem fogja olvasni azokat a sorokat. Talán akkor a legnehezebb, hiszen tulajdonképpen meg akarom mutatni. És eldönteni azt, hogy mégsem teszem, az egyik legnehezebb döntés. Mert akkor végképp nincs visszajelzés. Viszont amennyire az írás egyfajta magamutogatási kényszer, erre a visszajelzés szinte létszükséglet. Amit vagy ki mer mondani az ember, vagy titkol, de mindenképpen igaz. Hitegetheti magát az ember, hogy az a lényeg, hogy kiírom magamból a gondolataimat. Nem, nem az a lényeg. Nagyon fontos, majdnem a legfontosabb, de közben mégsem az. Mert miért fogalmazom meg? Miért rendezem többé-kevésbé összefüggő sorokba?  Hogy választ kapjak az engem izgató kérdésekre. Amiket valószínűleg kijelentő mondatban fogalmazok meg, miközben várom rájuk a választ. A visszajelzést.

Írni nehéz. Mert soha nem tudhatod, miért kezdesz írni. Mi az a történet, ki az a személy, ami, aki írásra késztet, megihlet, a kezedbe nyomja a tollat és a papírt, vagy újabban a számítógép billentyűzetét.  Aki enged a belső késztetésnek és írni kezd, előbb-utóbb megtapasztalja azt az érzést, amikor döntenie kell, a megszületett sorok mentésre vagy törlésre kerüljenek. Nehéz döntés, majdnem olyan nehéz, mint maga az írás. Később esetleg nagyon nehéz szembesülni ennek a döntésnek a következményeivel. Pusztán a leírt szöveg másnapi újraértelmezésével. Mindig is tetszett az a megfogalmazás, ahogyan egyesek a blogjuk elején félreérthetetlenül közlik az olvasókkal, hogy mindaz, amit ott olvashatnak a pillanatnyi hangulatuk szerint született. Mert az írás – többnyire – valóban ilyen, a pillanat megörökítése, egy álom, egy gondolat kimerevítése.

Írni nehéz. Mert nem lehet az írást erőltetni. Az erőlködéssel megszült sorok biztos temetője a Delete gomb.  És ha mégsem, akkor ezek az írások azok, amelyek biztosan a fiók mélyén végzik, soha rá nem kattintva a megnyitásukra. Mert érződik rajtuk az erőlködés izzadtságszaga. És ha ezt már írójuk is érzi, akkor jobb is, ha szemérmesen megbújnak a feledés jótékony homályában.

Néha még születésük előtt elvetélnek gondolatok, történetek. A spontán vetélés is fájdalmas, amikor az író fejében megszületik az ötlet, néha még el is indul a történet, aztán valahogy az írás fizikai akadálya miatt, mire a helyzet alkalmassá válik a megörökítésükre, elfelejtődik a lényeg. Kevés bosszantóbb dolog van. De az előre megfontolt szándékkal megindított vetélések a legfájdalmasabbak. Amikor érzed, tudod, hogy ennek a néhány sornak rendeltetése, helye lenne a világban, a Te világodban, de tudod azt is, hogy mások világában nincs helye. Ezért –megakadályozandó az összetűzéseket, konfrontációt – későbbi csodában bízva, fiókod mélyére száműzöd rejtjelezve, vagy a végzetes Del gombot választod, mert majdan emlékezni sem akarsz a csalódottságra, a keserűségre, ami a felette való bábáskodást kísérte.

A legeslegrosszabb pedig, amikor önmagadban csalódsz, mert képtelen vagy saját gondolataid úgy megfogalmazni, hogy azokra papírra vetve is ráismerj. Amikor nem érzed megszületése felett az örömöt, a teljességet, a kielégítettséget. Amikor hiányérzet marad benned az utolsó pont leütése után. De már nincs több gondolatod, nincs több mondanivalód a témában. Amikor tudod, de nem érzed, hogy valóban ott a vége. Amikor csak azzal tudsz vigasztalódni, hogy Írni nehéz.



Nincsenek megjegyzések: