A látás elvesztése az egyik legnagyobb félelmem. Láttam anyámon, amikor még "kezdő cukros" volt és elsőként a látásával lett probléma. 20 méteres távolságból a kórház parkjában csak annyit érzékelt, hogy valaki jön feléje, hogy az a valaki én vagyok, azt már nem ismerte fel.
Nem, nincs még komoly probléma, nem azért merült fel a téma. Csak éppen tegnap este az ágyban fekve még eszembe jutott valami, amit mindenképpen meg akartam nézni. Egy idő után a laptopnál ülve végre eldöntöttem, hogy elmegyek aludni. Már minden más fényforrás lekapcsolva, meglepő módon a ház mögötti garázssornál sem villant fel a lámpa, amelyik egyébként éjjel többször is fényárba borítja a szobát. Sötét volt, mondhatnám, hogy koromsötét, de hirtelenjében a tök sötét ugrott be.
Álltam az asztalkám mellett és memóriám (szintén) sötét zugaiból próbáltam magam elé képzelni a nappalit. Mellettem a nagy íróasztal, kezemmel megsimítom az éleit, pipa. Utána a kedvenc ikeás fotelom kell legyen, aham, megvan. Térdem élével érzem, hogy már túl vagyok rajta, itt kicsit kanyarodni kell, de a karácsonyfa még itt áll valahol, ezért előre tartom a kezem és érzem, ahogy koccan egy kis dísz a gyűrűmön. Rendben, akkor ez az irány, ha tartom, még nem lököm fel. Oké, elértem a hálószobaajtó keretét. Nagyobbik kutyám valahol itt fekszik a sötétben a szőnyegen. Ha szerencsém van, akkor csak ő, a kicsik fent az ágyon; és maradnak is, nem ugranak elém, hogy valamelyikük a lábam alá kerüljön. Nos, az a biztos, ha az egész szőnyeget kikerülöm, tapogatózom a szekrényem mentén, elérem a fürdőszobaajtót és a mellette álló szekrényt. Innen már szinte az ágynál is vagyok, ha valami váratlan akadályba nem ütközöm, már fekhetek is. Hoppá, Jamie azért a helyemet érezte legkényelmesebbnek, vagy csak előmelegíti, de majdnem a fejére ültem. Mire végre kényelmesen elhelyezkedek, eljut a tudatomig, hogy úgy veszem a levegőt, mintha valami túrát teljesítettem volna. Pedig csak koncentráltam a sötétben. Ebben a pillanatban felvillannak a lámpák odakint, egy macska alighanem a szenzorok hatókörébe került. A félhomályban látom, hogy nem sokon múlt, hogy Colinba botoljak, mert nem a megszokott helyén fekszik. Az egész csak néhány percig tartott, bele sem akarok gondolni, milyen lehet egy életet leélni ebben a sötétségben.
Sok-sok évvel ezelőtt a fiaimmal elmentünk a Városligetbe, az Olof Palme házba, a Láthatatlan kiállításra. Még érzem a kisebbik fiam kezének szorítását, ahogy araszoltunk a mostani sötéthez képest talán kicsit félhomályosabb helyiségekben. Tapogattuk a mindennapi élet kellékeit, bútorokat, zöldséges stand termékeit, hallgattuk a velünk együtt araszolók szuszogását, neszezését, a segítők útmutatásait. Kicsit félelmetes volt kiszolgáltatva lenni puhány érzékszerveinknek. A tegnap este eszembe juttatta azt a napot, a gyerekeim megkönnyebbült tekintetét, amikor végre megérkeztünk a saját világunkba. De talán egy kis tiszteletre késztette őket azok iránt, akik így kell leéljék az életüket. Néha nem árt emlékeztetni magunkat, milyen szerencsések vagyunk, ha a látás csodáját a magunkének tudhatjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése