Ész megáll...

A barátnőmmel eléggé hasonló cipőben járunk egy ideje, azzal a különbséggel, hogy nekem csak az édesanyámmal kell a napi apró harcaimat megvívni, neki a jóval idősebb férje és apja, anyja is ott figyelnek a listán. De ami az utóbbi hónapokban zúdul a nyakába, az egészen elképesztő. Az apja már lassan egy éve rendszeres látogatója a János kórháznak. Javulást nem, kórházi fertőzést sikerült elérni. De ezek a mai öregek tényleg vasból vannak, sőt, rozsdamentes acélból, mert még a kórházi ellátás sem tud kifogni rajtuk, a kisöreg alkalomról alkalomra hazakerülhet. De az az igazság, hogy ezért nemcsak az ő erős szervezete a felelős, hanem a nagy magyar egészségügyünk is. Ugyanis, a meglévő 4-5 - egyenként is halálos - betegségével, így összességében állandóan hazaadják további kezelésre. Egy családba, ahol az idős feleség maga is ellátásra szorul, sőt a vejük is, így aztán a barátnőmnek, aki maga sem bakfis és csendben fohászkodik, hogy a gerincsérve bírja a terhelést, most háromfelé kell megfelelnie. A hétköznapi ellátást biztosítani, szabadidejében pedig az előírt kórházi látogatásokat, kezeléseket megoldania. 

Kérdésem több is lenne. Például a háziorvos hogyan lehet ilyen impotens, hogy képtelen egy elhelyezést kiharcolni a betegének, akinél most éppen - sok más probléma időleges megoldása mellett - az a kérdés, hogy csak néhány ujját vagy konkrétan a lábát vágják-e le. Másrészt pedig a kórház felé, akik a minap a sürgősségin átvették a beteget, mert a veseértékei és a szíve is éppen feladni készültek. Hogyan képzelik, hogy két nappal később otthonába bocsátják, családja ápolására bízzák a betegüket és még annyi emberség sincs bennünk, hogy ha már éppen ott van a kezeik között, akkor az összes kellő vizsgálatot elvégzik és nem rendelik vissza, hogy majd ülje végig a tolószékes ember és hozzátartozója az újabb sokórás várakozást?

Hogy is írta Dante: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel" - ezt akár ki is írhatják a kórház bejáratára. Az egész egészségügyre. Családbarát kormányunk áldásos tevékenységének hála minden korábbinál betegebb az egészségügyünk. Lassan már saját jól felfogott érdekünkben sem fordulunk hozzájuk. Törvényeket hoznak, hogy a gyereknek kötelessége szülei ellátása, ápolása, ha nem tudja megoldani, fizesse ki. De nincs intézet, ahova jó szívvel beadhatná és ki is tudná fizetni anélkül, hogy ezzel például kiskorú gyermekeit rövidítené meg. Kap családi pótlékot?! Ebbe most bele sem megyek, mert nincsenek is rá szavak, mennyire álságos mondat ez is. Én nem tudom, nincs itt már egy normális ember sem döntési pozícióban, aki tisztában lenne vele az íróasztala mögött, hogy odakint, az ablakon túli világban, abban a Való Világban (nem a reality showban) mi zajlik? Mennyibe kerül az élet és mibe kerül a gyógyulás? Azt már meg sem kérdezem, mibe kerül a halál? 

Tegnapi méreg...

 Mint korábban írtam, a hétvégén elszaladt velem a ló netes rendelések ügyében. Ezeket meg a különféle csomagküldő szolgálatok juttatják el hozzánk. Mostanában még törvény is született rá, hogy a Magyar Postát, mint lehetőséget fel kell kínálniuk. Félreértés ne essék, a Posta is szállít rendesen... többnyire. A régi kézbesítő egy arany pofa volt, tényleg előre szólt, hogy napközben kb. mikorra várhatjuk, de ő eltűnt. Hogy tele lett a hócipője vagy csak más területre rakták, nem tudom, mind a két szitut el tudom képzelni. Aki helyette van... meg amúgy ez az új rendszer, amiben működnek... A csomagküldő küld egy e-mailt, hogy átadta a Postának a cuccot. Onnantól se kép, se hang, csak egy váratlan telefon a kézbesítőtől, hogy ott áll a kapu előtt, otthon vagyok-e. Mondjuk, ha csönget és nem nyitnak ajtót, ennek elég kicsi a valószínűsége, de most hirtelen megtalálta a számomat, hát rám telefonált. Mondom, éppen a villamosra szállok fel, kb tíz perc, mire odaérek. Hát, azt ő nem tudja megvárni. Mi legyen? 

Mi legyen? Először is legalább egy nyomorult sms-t küldtek volna, hogy a szállítás napja mikor van. Olyan maximalista már nem is vagyok, hogy időpontot is írjanak bele. De ha már így történt, akkor legalább próbálkozzon a többi lakónál. Bár, lehet, ő még újabb fiú és nem tudja, hogy itt rendszeresen vesszük át egymás holmiját. Jó, akkor hívjam fel a többieket, hogy átveszi-e. Őszintén? Nem hívtam. Ő meg becsöngetett és Erzsike már intézte is. A dolog pikantériája, hogy e-mail vagy sms azóta sem érkezett arról, hogy csomagom várható, pedig régebben legalább aznap délután még utólag az is befutott. Viszont ... érkezett egy e-mail a Postától, hogy mennyire vagyok elégedett a szolgáltatásukkal. Nem válaszoltam, mert mindenkinek jobb, ha megtartom a véleményem. Amit írnék, annak tuti nem örülnének. 

A többi cégnél még nem szembesültem ezzel a problémával. Írnak időben, tartják az időpontot, sokszor még olcsóbbak is. Úgyhogy a Posta se csodálkozzon, ha esetleg egyre kevesebben veszik igénybe a szolgáltatásaikat. Uff.

Őszinteségi roham

 Judit vagyok és irigy. Persze, van ennek múltja, nemcsak úgy bele a vakvilágba irigykedem. A távolabbi rokonságban - és nemmellesleg Németországban - van, aki vendéglátásból él. Egyiküknek a Fekete erdőben van egy méretes szállodája, másikuknak Stuttgart mellett egy étterme. Lehet, hogy múlt időben kellene már fogalmaznom, mert nagyon régen jártunk feléjük és a világ arrafelé is nyilván változott. A tulajdonosok megöregedtek és ki tudja, hogy a gyerekek, unokák még mindig ebben látják-e az életük értelmét. Tudom, hogy nem könnyű élet. A vendéglősöknél láttam, hogy tulajdonképpen a szabadság, mint olyan, hogy elmegyek 2-3 hétre és csak fekszem a napon, vagy esetleg bejárom idegen tájak nevezetességeit, nem létező fogalom. Igazi rabszolga élet, aminek azért megvan a maga szépsége, ha az ember amúgy nem egy elvágyódós fajta. Gyerekként jártam az elsőben, a szállodában és kb. onnan datálódik, hogy piros kockás abroszos kis étkezővel, faragott vidékies stílusú hálószobákkal képzeltem el a magam kis panzióját, ahol magam töltögetem a kávét és a frissen sült péksüteményhez is én főztem a lekvárt. Erre még rásegített, amikor felnőttként és családosként az ausztriai Villach mellett síeltünk amolyan "bauerndorf"-os apartmanokban. Na, azok pontosan ilyenek voltak, a nappaliban zöldcsempés kis cserépkályhával, körülötte fapaddal, hogy a hóból bemenekülve bujhasson és melegedhessen az ember a "sutban". A falon tékában a festett tányérok, az ablakokon hangulatos kis függönyök, a  hálószobában kockás ágyneműk, amúgy a konyhában és fürdőszobában minden kényelem, amihez az ember otthon hozzászokott. 

De az álom, éppen úgy, mint a régészet, Egyiptom kincsei és az ősemberek nyomai, nem általam lettek kutatva, felfedezve, hiába ültem tátott szájjal Benedek professzor tv műsorai előtt a még fekete-fehér Munkácsy doboza előtt. Később volt olyan álmom is - pedig akkoriban még bőven iskolás voltam, nem az Ibuszban dolgoztam -, hogy középiskolásoknak tanítok idegenforgalmat. Fel nem foghatom, honnan jött az ötlet, de még abban is biztos voltam, hogy nem is kell a tanítóképzőt elvégeznem, egyenesen az idegenvezetésről nyargalok majd át a tanításra. Volt olyan is, bár a nyargalásról szó sem esett. De ez egy másik történet, egyszer talán le is írom, mert megvoltak ennek is a maga érdekes fordulatai. De az irigység tárgya most egyértelműen a vendéglátás, pedig nem is olyan, ahogy valaha én álmodoztam róla. Más. Mint a világ is, amiben élünk. Nem jobb, nem rosszabb, egyszerűen csak más. És csodás. 

Mostanában gyakran megyek el egy óriásplakát előtt, mára pedig itthon eszembe is jutott, hogy utána keressek a hatalmas kép sarkában megbújó linknek. A Casa Christa Balatonszőlős felett található. Nem írok róla többet, de ajánlom, hogy lessetek bele a képekbe. Csodát alkottak ott a tulajdonosok, akik nemcsak álmodoztak, hanem kemény munkával megvalósították az álmaikat. Hogy félreértés ne essék, az eltökéltségükre vagyok irigy, nem arra, amit elértek.  

Csak óvatosan...

 Manapság már a csapból is az folyik, hogy csalók mennyiféle módon próbálnak átverni, így aztán nem is csoda, ha a nagy kapkodásban kitörölt e-mail hiányában azonnal egy piros lámpa kezd villogni a fejemben. A fejemben, ami a hétvégén egy csöppet elszállt, ezt azért őszintén be kell vallanom. Hosszas kutakodás eredményeképpen (és mert a cég, akiktől rendeltem, mégsem csaló és készségesen válaszolnak a pánikolós leveleimre) megnyugszom, hogy a sűrűn érkező futár-értesítések rendben vannak és nem valami kamu csomag átvételére próbálnak rábírni. Ami viszont nincs rendben, hogy én magam ilyen könnyen elcsábítható vagyok. 😜

Az új kocsi hírét nyilván a Nagy Testvér is vette, így aztán már sorra jöttek is az ötletes és hasznos kiegészítők reklámjai. Hideg van, beszorulunk a lakásba, ülünk az internet előtt és óhatatlanul is kattogtatni kezdünk. Legutóbb így tettem szert egy ritkaság számba menő mosogatógépre és egy cuki kiskutyára, Jackre. Most azért ennyire nem gurult el a gyógyszer. 

De amikor véletlenül kisüt a nap, akkor rögtön megkívánom az ablakba illeszthető napfényvédőt, megkímélendő a kocsi műszerfalát a tűző napsütéstől és az utastér felmelegedésétől. Az üléshuzaton máris ott virítanak Jamie szőrszálai, tehát alapvetés, hogy kell egy üléstakaró is, pláne ha olyan ötletes, mint az éppen felugró reklámpanelben. Aranyban mennyire jó szolgálatot tett annak idején az ablakra szerelhető légterelő, naná, hogy kell egy olyan is új Pirosnak. Az alacsony homloklemez pedig máris felkaristolódott a spar-parkolóban, tehát kell egy védővalami oda is, még jó, hogy pont ilyen célra már ugrik is fel a 3D-s öntapadós szalag. Az i-re a pontot hazaérkezésünk után az éppen csak csordogáló zuhany teszi fel, mert már annyit szídtuk, hogy még a tv-ből is a megoldás "folyik", hogy egy kis képzavarral éljek. Lesz, ami lesz, addig is, amíg a víznyomásra valami megoldás születik, éppen erre EcoTornado zuhanyfejre van szükségünk, tehát kattintás... 

Azért most már erősen eltökéltem, hogy a következő hónapokban, félévben, évben minden felugró reklámot azonnal törlök, ha érdekelhet, ha nem. Mert kattintani könnyű, de egyszer fizetni is kell... Másrészt elég ijesztő, hogy a gondolatnak ilyenformán is teremtő ereje legyen. Már régen észrevettük ezt a barátnőmmel, amikor privát besztélgetéseink nyomán a hallgatózó készülékek ontani kezdik a témához kapcsolódó reklámokat. Szép új világ. Szép új világ???

Esti kiborulás

 Nem tudom, mitől történt, csak megtörtént. Pedig ez a nap sem volt keményebb, mint máskor és ahogy ezt már sokaktól hallottam, örüljek, mert ennél van sokkal rosszabb állapot is. De eltörött a mécses. Egyszerre sajnáltam őt és ugyanakkor valami irracionális haragot éreztem iránta. Nyilván, mert napról napra egyszer csak sok lesz a mindennapos nihil, amiben élünk lassan egy éve. Az édesanyám egészséges, csak idős. Jó, hát amennyire "egészséges" lehet egy 87 éves éves ember. Kis cukorbaj, kis magas vérnyomás, kis ingatagság, de ettől ő még elvan, mint befőtt a polcon, nem kell elzárni előle a veszélyes dolgokat, nem tesz kárt a környezetében, sem magában. Igazából nem csinál semmit. Reggel felkel, este lefekszik. A kettő között elfogadja az ételt, amit elé tesznek, beveszi a gyógyszert, amit a kezébe nyomok, s bár állandóan protestál, de hagyja az inzulinozás proceduráját. Ami biztos, hogy állandó figyelmet igényel, nem lehet rácsukni az ajtót még 1-2 napra sem, mert magától eszébe sem jut ezekkel az elemi dolgokkal, mint evés-ivás, gyógyszerezés önállóan foglalkozni. Egy éve élünk együtt, de ő még mindig "vendég", aki nem nyúl be a hűtőbe, tehát mindennap futhatok haza, hogy délben elé tegyem az ételt. Naponta van 2-3 órám, amit érdemi munkával tölthetek, utána már csak a vele töltendő idő van. Látni, hallani, ahogy vegetál. Sokan azt mondanák, irigylésre méltó órák ezek, majd visszasírom, ha már nem lesznek. Talán rólam állít ki bizonyítványt a tény, hogy én nem így érzek ezzel kapcsolatban. 

Már telerinyáltam ezeket az oldalakat, hogy a süketsége mennyire lehetetlenné teszi a tv-ben agyon reklámozott boldog családi életet. Itt nincs beszélgetés, (vagy ha igen, azt az egész utca hallja, mert a hallókészülék nem jó, nem kell, hagyjál békén...), nincs társasjátékozás, nincsenek régi emlékek, amik megörökítésre érdemesek az utókornak. Amik vannak, már én is tudom, hogy kissé megváltoztak az évek során, legtöbbjük valami kellemetlen, rossz emlék lenyomatai, azokat meg ki szereti hallgatni. Inni nem hajlandó, hiába ijesztgetem, ha így folytatja, majd tönkremegy a veséje, a mája, a mindene. Menjen! Csak lenne már vége! - hangzik sokszor, ami egyfelől egy érthető vágy, másfelől a vele való törődés teljes leértékelése. El nem tudom mondani, milyen hatással van rám, ránk, nézni az asszonyt, aki világra hozott, ahogy ül és várja, hogy vége legyen, mert a saját megfogalmazása szerint nincs neki már semmi öröme ebben az életben. Hogy ennek leginkább ő a gátja, azt nem látja, nem ismeri el, szó szerint egy lépést sem hajlandó tenni érte. 

Nyilván a korával jár, hogy napjában számtalanszor tesz olyan kijelentéseket, kérdez, amik ártatlan kis "butaságok". Például, elmondom, hogy megyek a kutyával egy kört. Amikor megjövök, a kutya persze előre rohan a mamához, aki "hát, te hogy kerülsz ide?" - fogadja, majd amikor engem is meglát, megkérdezi, hogy jöttem be. Hogy... az ajtón a kulcsommal. Tudom, banálisan hangzik, de ezekből az élet bármilyen helyzetében elhangzik naponta több tucatnyi. Előtte a kukoricás rizs köretként és megkérdezi, mi ez... ilyenek. A nap végére már én magam is érzem, ahogy az elhalt agysejtjeim száma szaporodik. Tudom... türelem! Te is leszel majd ilyen... De tudod, mit? Ezek a mondatok qvára nem segítenek! 

Tegnap, amikor elborult az agyam, ő már lefeküdt. Én meg csak bambultam magam elé és az suhant végig az agyamon, hogy most pont úgy festhetek, mint ő. De ő 87 éves, én még csak 64. De ha ez az élet így megy tovább, 67 éves koromra pont olyan zombivá válok, mint ő, csak húsz évvel korábban. 

Múlnak a gyermekévek ...

Ihász Gábor 

Megboldogult Ihász Gábor még "csak" 78 éves lenne, és még kimondani is rettenet, már 35 éve nincs velünk. Ennek ellenére ő jutott eszembe, ahogy magunkra gondolok. Mit mondjak, már mi sem a gyermekéveinket tapossuk, hacsak a második gyerekkort nem veszem alapul. Na, de nem is ez a lényeg, illetve hát, talán magyarázatul szolgálhat arra, ahogy így hatvanon felül kocsivásárlásra adtuk a fejünket. Nem lehet ránk fogni, hogy úgy cserélgetjük a családi harci szekereket, mint más az alsóneműjét, hiszen általában húsz év alatt nem engedjük el őket. Úgy voltunk mindegyikkel, hogy ismerjük őket, tudjuk, mi jelzi, ha nincs jó napjuk, megbízunk bennük és nem utolsósorban rengeteg emlék, élmény kapcsolódik hozzájuk. Kár is lenne tagadnom, hogy a szívem csücske a "kis" Piros, amelyik az idén már a 32. évét tapossa. Az Arany "csak" 21 éves, de hát ő sem bakfiskorú. A régiek, Zöld és Bordó is nálunk váltak nagykorúvá, sőt oldtimerré, mielőtt új családot találtak. Az új jövevény sem újszülött, már négyéves, éppen ezért fért bele a költségvetésbe. Úgy tervezzük, ő is sokáig családtag marad. Ő is piros, bár őszintén szólva volt egy komoly vetélytársa, csodakék, csak az ország másik felébe kellett volna menni érte, és ilyen huncutságot eddig csak kutyáért tettünk meg. 

Párommal beszélgetünk, miután egy csomó dolgot már csak itthon a kertben fedezünk fel az új családtagon, hogy ezt a kocsit úgy vettük (és itt jó lenne a kissé debil hangot hallani), hogy "Autóóó, Pirooos..." Jó, nyilván ebben van némi túlzás, de tény, hogy ugyan gondoltunk némely dolgokra, de egy csomó más eszünkbe se jutott. A tervezgetéssel se töltöttünk sok időt. Megláttuk, kifizettük és megkaptuk. Még az adminisztrációt is "megspóroltuk", ami azt jelenti, hogy vastagon fizettünk, hogy más kuncsorogjon időpontokért és álljon sorba a hivataloknál. Most már csak össze kell barátkozzunk, de gyerekeknél ez könnyen megy, így bízunk benne, hogy nekünk is menni fog. A többiektől pedig szépen, picit megsiratva, de megválunk, mint amikor az óvodások más-más iskolákba mennek. Vigyáztunk rájuk, úgyhogy még előttük az élet.

Reggeli gondolatok...

Van két fiam. Az egyik pici kora óta művészlélek, családi berkekben sokszor mondtuk róla, hogy kis Darvas Iván. Mindig is ott volt benne az érdeklődés rengeteg dolog iránt, amit képen látott, legyen az mesekönyv, diafilm, nem sokkal később videón a kalandfilmek, nagyobb gyerekként már komolyabb filmek és öldöklős sci-fik is, de szerette a színházat és szemrebbenés nélkül állt ki a színpadra, ha ovis, iskolás előadáson kapott valamiféle szerepet (például a Padlásban ő volt a Rádiós). Főiskolásként rendszeresen írt filmajánlókat, kritikákat, de ugyanígy értékelte az éppen futó videójátékokat is. Elvégezve a főiskolát, szülői szemmel remek állást kapott, amiből alig egy év elteltével kigolyózta saját magát, mert beszippantotta a lemezlovasság világa. Ehhez pont annyi kellett, hogy egy DJ barátja a fellépése napján torokfájással ébredjen és megkérje őt, ismerve a zenéhez való viszonyulását (és mert tudta, nem jön zavarba, ha nagyobb közönség előtt kell megszólalni), helyettesítse egyetlen estére. Onnantól, ahogy mondani szokás, a többi már történelem. Húsz évét áldozta eddig ennek a világnak, nyilvánvaló, hogy már ebben képzeli el továbbra is. Most a nemzetközi karrieren dolgozik, s a kitartásának hála, még nem is reménytelen ennek az álomnak a beteljesülése. Ugyanakkor ott munkál benne a vágy egy csendesebb élet és a család iránt. 

A másik csendes, kis szégyenlős gyerek volt, pipacspirosra gyúlt arccal szavalt az oviban, majd később az iskolában Rudolf főherceg szerepében. Nála azért elég váratlan fejlemény volt, amikor főiskolásként egy évre külföldre ment. A mi kis hercegünk, akiről azt hittük, soha nem vakarjuk le a mama szoknyájáról, felfedezte a világot. Később, a munkája révén úgy gondolta, néhány év Londonban előbbre viheti a szakmában, aztán a Sors még nagyobbat gurított azon a bizonyos "elvetett kockán". Londonban megismert egy lányt, egy idegen földrész és kultúra szülöttjét, s hamarosan a szívét követve költözött ő is. Azóta is a világ másik felén él. Világéletében szorgalmas volt, s ezt talán éppen a testvér-versengés hívta elő belőle. Hiszen fiatalabb testvérként állandóan a bizonyítási kényszert érezte... ő is tud két keréken biciklizni, ő is tud úszni, ő is tud síelni, ő is tud... Ez pedig a lénye része lett. Bizonyított külföldön, amikor a Sors megviccelte és egy évre elkötelezve ott állt egy szál sortban, polóban, mert a csomagja örökre elszállt valahol a légitársaságok útvesztőiben. Nem dobta be a törülközőt és talán többet hozott ki ebből az egy évből, mint amennyit ő vagy mi remélhettünk. Látva a német és holland diákok önállóságát, már egy másik fiú érkezett haza, aki sokkal ritkábban kért vagy fogadott el segítséget, kereste és megtalálta a megoldásokat. Mára két gyermekes édesapa, aki kezdi érezni, milyen embert próbáló feladat a különböző habitusú gyerekeit (ráadásul nemükben is különbözőek) ugyanazzal az odafigyeléssel, szeretettel nevelni. Óriási az út, amit a kis csendes gyerek bejárt. 

Szülőként elégedetten dőlhetünk hátra. Két értékes embert adtunk a világnak. Szülőként a szívünk vérzik, amiért egyikük sem itthon találta meg a boldoguláshoz vezető (nem könnyű) utat. Szülőnek nem születik az ember, a gyerekei nevelik azzá. És a gyerekei azok, aki a minta alapján majd megélik ugyanazokat az örömöket és kínokat is. De ha rájuk nézünk, a büszkeség a miénk. A gyerekeink! Sok ismerősünk az unokáikban látják ugyanezt. Én azt gondolom, az ő dicsőségük nem a mienk, az a szüleiké. És ez így igazságos.