2021. máj. 15.

Szülünk

A szülés, mint olyan, mostanában igencsak napirenden van nálunk, hiszen a második unokám hétfőn látta meg a napvilágot. Császárral. És innen indultak a kissé kusza, szanaszét tekergő gondolatok, amikre néhány elém kerülő cikk is rájátszott.

Szóval, hétfőn Ázsiában megszületett Leia. Tervezett császár volt. Én azt gondoltam, hogy talán az édesanyja kora miatt, hiszen az idén betölti a negyvenet, de egy ma reggel olvasott cikk világított rá, hogy Ázsiában bizony a szülések 50 %-át császármetszéssel bonyolítják le. És ha már... a cikkben egy újabb meglepő adat szerepelt, miszerint Magyarországon is napjainkban minden száz szülésből 42 császármetszés lesz. Ijesztően magas szám ahhoz képest, hogy valaha a szülésnek ezt a módját kifejezetten életmentő műtétként végezték.

Én már túl vagyok azon a koron, amikor nemrégi vagy jövőbeli terveimről, élményeimről számoljak be a témában, de egy kissé poros, idén 38, illetve 36 éves emlékem nekem is van a dologról.

38 évvel ezelőtt 23  éves voltam, boldog várakozással tekintettem a közelgő Nagy Nap elé. A nap elkövetkezett, de csupa kisbetűvel. Nem baj, nem ritkaság, hogy a babák később érkeznek a várt időponthoz képest. Akkoriban még az volt a szokás, legalábbis velem így történt, hogy bár a várandósság (ahogy kevésbé szofisztikusan terhességnek mondtuk) probléma mentes volt, a kiírt nap után befektettek a kórházba, hogy ott érkezzen el a Nagy Nap. Két hét telt el úgy, hogy a bébi világrajövetelének akár csak a leghalványabb jelét is adta volna. Ez alatt az idő alatt a nőgyógyászati osztályon feküdtem és részem lehetett megannyi nőtársam kínjában-bajában. Elhalt terhességek, terhességmegszakítások, veszélyeztetett terhességek és más nőgyógyászati problémák voltak mindennapos élményeim. Idővel szinte szégyelltem a magam problémamentességét. Aztán egy reggelen, a szokásos vizsgálat után oxytocin injekciót kaptam és ott heverésztem órákon át a vajúdóban. Huszonhárom éves voltam, lényegében totálisan felkészületlen a témában, s addig a napig leginkább a beöntés megalázónak érzett procedúrájától tartottam. Bizonyára voltak a témába vágó szakirodalmak akkoriban is, de nem volt még Internet, ahol ezek egy kattintással elérhetőek lettek volna, másrészt pedig nem is igen akartam arra gondolni, hogy egy szülés akár problémás is lehet. Az őskor óta szülnek az anyák, nekem is menni fog – ez volt a hozzáállásom. Teltek az órák és kis túlzással, ha a sarki rendőr jött volna be megvizsgálni, már az sem tűnt volna fel, annyian lestek a lábam közé. A hasamra erősített gép pedig kitartó pityegéssel tudatta a világgal, hogy a gyermekem odabent továbbra sem  tesz különösebb erőfeszítéseket az előbukkanás érdekében. Végül egyik pillanatról szinte a másikra felgyorsultak az események, de akkor már vagy öt órája hevertem ott anélkül, hogy a következő lehetséges lépésről bárki felvilágosított volna. A gép állítólag erős fájásokat érzékelt, nekem max a derekam sajgott már a kényelmetlen fekvőhelytől, aztán az orvosomért küldtek, aki a hatalmas János kórház másik épületében rendelt éppen. Nem sok jót sugallt az idegesen tudomására hozott, hír, miszerint elment a szívhang. Nekem végképp nem mondott senki semmit, mintha nem is tartozna rám, ami éppen történik. Egy injekciót éreztem a karomban, villámgyorsan átpakoltak egy zörgő beteghordó ágyra és már úton is voltam a műtő felé, ami egy emelettel feljebb volt attól a szobától, ahol eddig feküdtem. Már délután volt, látogatási idő, mezítelenül egy repdeső lepedő alatt, zavartan a váratlan és gyors műsorváltozástól, rohamtempóban vágtunk át a gyülekező hozzátartozók között. Császármetszés lesz mondta az orvosom, mintha ezzel számomra innentől már világossá is váltak volna a dolgok. Aztán már semmire sem emlékeztem, egy idegen szobában, idegen ágyban tértem magamhoz. Anyám sírva állt mellettem, az ágy végében a férjem és az orvos. Hangjuk csak értelmetlen zúgásként jutott el a fülemig, csak annyit fogtam fel, hogy fiunk van, és már vissza is zuhantam az alvásba. Jóval később, az éjszaka sötétjében tértem magamhoz újra, arra, hogy egy nővér vérnyomást mér éppen. Érzékelve, hogy felébredtem, halkan suttogva mondta magától a legfontosabb információkat: a baba jól van, de a nyakára volt tekeredve a rövid köldökzsinór, az nem engedte a szülőcsatornába. Most már minden rendben lesz.  Ennyi információval ébren vártam a reggelt. Mondom, huszonhárom éves voltam. Mai szemmel nézve, szinte még gyerek. Akkoriban jóllehet, elég érett a gyermekvállaláshoz, de orvosi kérdésekben meglehetősen tájékozatlan. Fogalmam sem volt róla, hogy a tény, hogy megcsászároztak, számomra miféle jelentőséggel bír. Hasamon éreztem a kötést, de sem kedvem, sem erőm nem volt ahhoz, hogy testem erejét próbára tegyem. Feküdtem a kissé teknő formájú mélyedésben, amit betegek százai nyomhattak a gyenge szivacsmatracba előttem és vártam.

A hajnali hőmérőzés, vérnyomásmérés hozta el a megváltást és a megkönnyebbülést. Még ágytálat toltak alám, de aztán a nővér segített felkelni és legalább a mosdóig eltotyogni. Az ágyam végére valamiféle fogódzót csomózott éppen géztekercsekből, hogy könnyebb legyen felhúznom magam átvágott hasizmom segítsége nélkül, de közben félszemmel engem figyelt, elég erős vagyok-e magamtól visszatalálni az ágyamhoz. Megnyugtatott, hogy a másik szobából minden holmimat áthozták, de azért nézem csak át nyugodtan. Már éppen belekezdtem volna, amikor a folyosóról iszonyatos nyikorgással egy guruló állvány közelgett, amin – mint a közértben a kétkilós veknik - egymás mellett feküdtek az újszülöttek. Vékonyka csuklójukon két öltéssel összevarrt szövetcsík, rajta a név. Én is kaptam egy babát. Egy nagyon éhes babát. Kissé mogorván pislogott rám, én meg egyszerre voltam ellágyult a kézzelfogható anyaság érzésétől, másrészt iszonyatosan ijedt, hogy jól fogom-e. Tudom, nálunk sokkal egyszerűbb körülmények között élő természeti népeknél is működik az anyaság, de azért nagyon tudtam volna értékelni egy segítő anyát vagy bárkit, aki elsősorban nekem segít. Feküdtem egy ágyban felvágott hassal és meglehetősen kényelmetlen helyzetben, karomban egy csecsemővel, aki felé még fordulni is merő kínlódás volt, de az ember lánya talán tényleg a sejtjei szintén érzi, hogyan csinálja. Amit nem sejt, hogy a szoptatásnak is megvan a tudománya. Hiába édes a kisfickó, ahogy az anyja mellén cumizik, az nem szopás. Ő sem lakik jól (az elején nincs is mivel), és én is csak hozzásegítem, hogy tönkretegye az éltető tejet adó mellet azzal, hogy sebesre cumizza. Amikor elvitték, jött az utasítás: fejjen anyuka! Aha, rendben, de hogyan? Idős nővérke fejét csóválva láthatóan éppen azt állapítja meg magában, hogy gyereket csinálni bezzeg tudnak, de még ezt sem, de azért mögém kerül, ujjai közé vesz és fejni kezd, mint a mezőgazdasági témájú hírekben a tehenet. Felszisszenek. Jah, gyermekem, ez ilyen. Majd ha belejön, könnyebb lesz. De eléggé befelé fordul a mellbimbója, majd legközelebb hozok egy kiemelőt, veregeti meg a vállam, azzal már ott sincs. Én meg csak nézem a kezemben tartott kis üvegpoharat és markolászom magam. Eredménytelenül. A történet persze idővel kedvező fordulatot is vehetett volna, de nem sikerült. Mivel már a szülés előtt sem tágultam, hamar összezárult a méhszáj, a sebváladék sem tudott rendesen ürülni, belázasodtam. Antibiotikum. Ezzel ne szoptassak, csak fejjek, amit persze kiöntenek. Nem sikerült. A fiam szinte kezdetektől tápszeres baba lett.

Azt gondolnád, hogy másodjára már tapasztalt vagy, de azért érhetnek meglepetések. Két évvel később már nyilvántartott császárosként a kiírt időpont előtt két héttel befektettek. Megvárták a két hetet, majd még kettőt, mert ennyit a kiírt időponthoz képest illik várni. Egy hónap a kórházban, most éppen a szülészeten. Öt naponta cserélődő szobatársakkal, sok apró csecsemővel. Egy elkeseredett szobatárssal, aki a második császárjára való tekintettel kérte, hogy kössék el műtét közben. De erre csak akkor volt mód, ha a baba probléma nélkül született.  Az övé nem sírt fel, élesztették, így az elkötés is elmaradt. Egyfelől örült, hogy a baba megmaradt, másfelől sírva gondolt arra, hogy talán újra át kell élje ezt az egészet. Az okaira nem is igazán voltam kíváncsi, mindenkinek szíve joga eldönteni, akar-e gyereket, mikor akarja, kitől akarja, hányat akar. Biztosan neki is megvolt az oka, miért szerette volna egy életre letudni a védekezés formáit.

A kisebbik fiam se igen kívánkozott napvilágra. Végül megcsászároztak túlhordás és fájásgyengeség miatt. A műtét tervezett volt, de ... éjszaka sürgősségi műtét miatt elhasználták az oxigént, a rendelkezésre álló mennyiség nem biztos, hogy elég a műtétem végéig (akkoriban és ott nem is kínálták fel az epidurális érzéstelenítésben végzett császárt, mint ahogy a bikini vágást sem, hiszen az első sürgősségi volt, az hosszában ment, most már azt a nyomvonalat követték), de kezdjük el, mert akkor csúszik az egész napi műtéti rend. Nem biztos, hogy pont ezt az eszmecserét akarod hallani mezítelenül lekötözve egy műtőasztalra. Újfent az ágyamban tértem magamhoz reszketve, fázva. A nővér vérnyomást mért és a mellettem levő üres ágyról is rám pakolta a takarót. Aztán újra az ismerős zörgő hang, érkeznek az éhes gyerkőcök. Kié ez a kis szöszi fiú? – emeltek fel egy csomagot, mire bizonytalanul a kezem nyújtottam érte, mert így tudtam meg, hogy megint egy kis kukacos érkezett a családba. A műtő előterében, amikor a neveket kérdezték, még viccelődtünk, hogy Tibor, de ha lány lesz, akkor is. Hát, tényleg az lett. Az orvosomnak hála egy zuhanyozó ajtóval kevesebb, de egy kényelmes ággyal több lett, mert nemes egyszerűséggel leakasztotta az amúgy sem használt deszkát és a gödrös matrac alá tolta. Így aztán sokkal könnyebb volt mozognom is. Ráadásul már enyém volt a tudás, mit tehetek, mi fájdalmas és mi az, ami segít.

A többi, ahogy mondani szokás, már történelem. Az biztos, hogy egykeként és egy viszonylag – a témában mindenképpen – zárkózott anya mellett nem sok gyakorlati tanáccsal álltam neki anyaságom első napjainak, heteinek. Sem az első, de még a második alkalomnál sem. A terhesgondozás sem tért ki ezeknek a gyakorlati tudnivalóknak az átadásása. Évekkel később már sok minden változott, terhestornával, apás szüléssel, gyakorlati felkészítéssel. Ami nem sokat változott, legalábbis a mostani anyák beszámolóit olvasva, az az orvosi hozzáállás. Tisztelet a kivételnek! A szülő anya egy darab hús, egy megoldandó feladat. Szó nincs az életet adás csodájáról! Ilyen csak a reklámokban és filmekben, meg a ritka kivételes helyzetekben van. Valahol megmaradt a mentalitás azon a szinten, ahogy még az én anyámat kezelték: Hja fiam, ez ezzel jár!

Jesszusom, a nagy visszaemlékezésben már el is felejtettem, hova indultam. Szóval, a császármetszés. Azt olvastam, hogy az esetek túlnyomó többségében teljesen felesleges. És annyira hiányzik az anyának és a csecsemőnek is a hüvelyi szülés megélése, hogy például a császáros gyerekeket hüvelyváladékkal kenik be, hogy ... igazából ki se derült, miért, mintha a kötődéshez lett volna valami köze. Azt viszont egészen biztosan állíthatom, hogy egy mélyaltatásban végzett műtét valóban nem segíti az anyai kötődés azonnali létrejöttét. Amikor az éjszakai magányban magamhoz tértem, be kell valljam, nem öntött el azonnal a nagy anyai érzés. Amikor végre a kezembe adták, kicsit idegenül pislogtunk egymásra. A takaró alatt lelapuló hasamban tegnap még ott rugdalózott ez az apróság és mától önálló egyéniség, akinek tőlem és az apjától függ a boldogulása. Ijesztő gondolat. Sosem értettem azokat, akik már az egynapos újszülöttben is ott látták az apát, az anyát, esetleg a távoli nagybácsit. Én egy törékeny kis csöppséget láttam, akit végül meglepő magabiztossággal tartottam a kezemben. A fura érzés, miszerint „Luke, én vagyok az anyád!” csak az egymásra utaltságunk első napjaiban fejlődött ki bennem, amikor anyatigrisként bárkinek nekimentem volna, aki egy rossz gondolatot forgatott volna a fejében. Hogy a nagyobbik kiköpött én vagyok, míg a kicsi sokkal inkább az apja, csak évekkel később vált nyilvánvalóvá.

Hogy ez mennyire nem így működik egy unoka esetében, most már azt is tudom. A nagyobbik unokám 3 hónapos volt, amikor először a kezembe foghattam. Addig is imádtam a róla készült képeket, a videókat, de akkor végképp elfoglalta szívemben az őt megillető előkelő helyet. Most, a húga érkeztekor pedig még erre az első érintésre sem volt szükség. Az első hírre, hogy megszületett, már odabent van ő is, kitéphetetlenül.

De még mindig nem emlékszem, mi volt az a pont a császármetszésekről szóló cikket olvasva, ami arra inspirált, hogy írjak ezekről a dolgokról. Valami fontos szerintem kimaradt, de ha eszembe jut, magamat ismerve, megosztom azt a gondolatot is.




A kérdések kérdése...

 Milyen vagyok?

 

Az eredeti kérdés az lett volna, hogy Miben vagyok jó? De persze egyértelmű jó tulajdonságokat fel sem tudtam sorolni. Egyszerre vagyok mindennek a színe és a fonákja. Talán az önmarcangolásban kiemelkedő sikereket értem már el J

Már az nehézséget okoz, hogy önmagamat határozzam meg, ne csak valamivel való kapcsolatban. És még így is bizonytalan vagyok. Ez a bizonytalanság az oka, hogy igazán meg sem tudom határozni magam, mint feleség, anya és barát. A visszajelzésekből élek. Egyelőre még nem kell kétségbe esnem egyik miatt sem.

Grafomán vagyok, ez tagadhatatlan, Hogy jó-e, amit csinálok vagy sem, nem nekem kellene megítélnem. Szerintem jó, de mivel kevesekhez jut el, hajlamos vagyok alábecsülni magam. Ezzel el is érkeztünk a kishitűségemhez. Fiatalon laposmellűnek éreztem magam, ma látom, hogy nálam is laposabbak hogyan virítanak a kifutókon. Most nagydarabnak érzem magam – nyilván nem ok nélkül – és közben nyugtatom magam, hogy alapvetően az önképemmel nincsen bajom. A viccet félretéve, az írás fontos nekem. Egy időben mindennél fontosabb volt, most kicsit kifújt a lendület, de elég egy ilyen kérdés és máris képes vagyok pillanatok alatt egy A4-es lapot telegépelni. Talán nem is egészen hebehurgyán.

Az a rossz értelemben vett önfeláldozó típus vagyok, aki a családjért bármit bármikor, de szégyell (?) kiállni a saját érdekeiért. Lehet, gyáva vagyok? Képes vagyok teljességgel a háttérbe szorulni, de már önmagamnak is gyanús vagyok, hogy néha figyelemfelkeltésként leszek beteg vagy sérült. De hűséges vagyok és védelmező, gondoskodó. Nem hiszem, hogy ezt bármelyik érintett kétségbe vonná. Megszállott kutyás vagyok, aki még a négylábú érdekeit is képes a magáé elé helyezni, de most már be merem, tudom vállalni azt is, hogy kissé belefáradtam. Nem vagyok kitartó, erről gyarapodó kilóim tudnának mesélni. Hajlamos vagyok az önbecsapásra. Korábban tényleg sportoltam a kutyámmal, a mostani sétálgatást sportnak nevezni nem halvány csúsztatás.

Szeretem a szépet, de alapvetően lusta vagyok a megalkotásukra. Ezt szeretem a kézügyességem hiányával magyarázni, pedig nyilván csak gyakorlat kérdése lenne. Viszont hálás felvevő közönség vagyok. Tárgyfüggő vagyok. Szükségem van pl. óriási könyvtárra, akkor is, ha nagy része csupán porfogó. Vágyakozni tudok olyan dolgok után, amiknek a megszerzése végül nem is tölt el eufórikus örömmel. Nehezen szabadulok meg a régi tárgyaktól, de az utóbbi időben mintha valami végelszámolás felé közelednék, ez is egyre inkább sikerül.

Érett koromra se alakult ki bennem, mi lenne a szívem vágya... pl. egy ház vagy lakás, erdőben vagy tóparton... ilyenek. (és akkor a berendezésről még nem is beszéltünk J ) De talán javamra szól, hogy az adott pillanatban meglevőből igyekszem kihozni a lehetőségeimhez képest legjobbat. Van bennem változtatási kényszer, erről árulkodik a lakás állandó átrendezése is, de igazán nagy lépésre még soha nem tudtam elszánni magam. Igaz, ez nem is olyan döntés, amit egyedül hozhatnék meg.

Rettenet felszínes tudok lenni, bár dolgozom rajta. Magamban sokszor nyalogatom a sebeimet, áldozatnak tartva magam. Határozatlan. És ez nem csak a csempe színvilágának kiválasztását jelenti. A távolabbi családtagokkal például hiányzik a régi összejárós időszak, de ahogy ők nem nyúlnak utánam, én sem teszem. Csak csendben rágom magam a dolgon, de a döntő telefonhívás még nem született meg. Nem vagyok haragtartó. Nem mondom, hogy mindent elfelejtek, de képes vagyok kapcsolatokat ott folytatni, ahol korábban megszakadtak, bármennyi idő is teljen el közben. Persze, az ajtócsapkodás sem áll távol tőlem, de ez amilyen hirtelen jön, úgy megy is.

Viszont nem hiszem, hogy hiú lennék. Szeretek persze csinosan kiöltözni, gondosan fodrászolt fejjel megjelenni, de nem létkérdés a divatot követnem. Azt hiszem, megvan az egyéni stílusom, nem igyekszem belesimulni a közízlésbe vagy az elvárt trendbe. De, úgy érzem, nem vetem el a sulykot, amikor a  koromat „meghazudtoló” holmikat veszek magamra. Igyekszem nem bohócot csinálni magamból. Ha mondhatok ilyet, a tükörben a valóságot látom.

Nyilván a felszínesség része, hogy imádok vásárolni. Apróságokat, nagyobb dolgokat. Olcsón jót. A turkálók megjelenésével ez már egészen ijesztő méreteket tudott ölteni. Mivel kutyásként nagyrészt kutyás holmim van, igazán nem is lenne szükségem a dugig tömött ruhásszekrény tartalmára sem.

Múlton rágódós? Mindenképpen! Régi veszteségen, akár tárgyin is. És emlékezős, nosztalgiázós. De ez most jó vagy rossz?

Hogy jó anya voltam, vagyok-e, arra a fiaim tudnának válaszolni. Az biztos, hogy én igyekeztem. Nagyon. Talán néha kevésbé kellett volna, ma már vannak ilyen érzéseim is. Ma talán azt mondanák, hogy kontrollmániás J Jó, annak egy enyhébb formája, de akkor voltam/vagyok nyugodt, ha a dolgok állásáról képben vagyok.

Nem vagyok vallásos, de jól esik elüldögélni egy templom magányában és érezni valami megfoghatatlant, megmagyarázhatatlant. És ugyanilyen jó ez az érzés a szabadban, egy tóparton vagy egy erdő mélyén egy farönkön üldögélve.

Huh, visszaolvasva már el sem tudom dönteni, vannak-e jó tulajdonságaim, hiszen itt csupa negatívum került felsorolásra. De ennek ellenére, hiszem, remélem, hogy jó ember vagyok.



2021. máj. 10.

Csapongó gondolatok...

Szombaton megkaptuk a Pfizer második oltását. Kicsit paráztam, mert az első után úgy lefagyott a bal kezem, mintha nem is lett volna. Totális bénultság. Aztán ez másfél nap után oldódott, de a következő hónapban úgy fájt a vállam, mint kb tíz évvel ezelőtt, amikor a reumatológián azt mondták, ez már az én koromban normális (?), kvázi tartós tejet ne is vegyek. Akkor egy injekcióval sikerült hosszú időre megoldani a bajt. Úgy látszik, a mostani szuri felébresztette az akkori fájdalmat. Szóval, fel voltam készülve rá, hogy ha megint megszúrnak, lassan le is mondhatok a fakezemről. Erre mi történt? Nemhogy nem lett extra fájdalom, de még az a másik is elmúlt. A parát még táplálta is egy csomó Face bejegyzés és komment, amiben konkrétan a világvégét jósolták elérkezni másnapra láz és gyengeség formájában. Nos, ez is elmaradt!

Eljött a hétfő és vele életünk egyik legszebb híre, megszületett a lányunokánk. Ez utóbbi tény persze már nem volt meglepetés, maga az időpont sem, mert ma ezek a dolgok már tervezetten zajlanak, de a nevére kisebb tétekben fogadásokat kötöttünk. Könnyítésül csak az L betűs listát kellett szűkítenünk. Én már odáig fajultam, hogy tudományos alapon közelítettem a kérdést, melyik az a „magyaros” lánykanév, amelyik külföldön is könnyen kimondható, esetleg kínai megfelelője is van? Hosszas kutakodás után a Lily mellett tettem le a voksomat és sikeresen megfertőztem vele a család még versenyben levő tagjait is. De ... Nem számoltam kisebbik fiam Star Wars őrületével, pedig abból még az esküvőjükön is ízelítőt kaphattam. Sejthetitek, Leia lett a csöppség. Ezek után már csak örülni tudok, hogy 20 hónappal ezelőtt Levikénk nem Luke lett. Röviden: Padmé és Anakin kislánya: Leia ma hajnalban rácsodálkozott a világra. 

Tekintettel az óriási távoságra és a hagyományok őrzésére, Levi is kapott születésekor egy Matyó mintával hímzett kis bodyt, I love Budapest feliratú kis pólót. Természetesen Leiának is szerettünk volna egyet. De ... Emiatt a nyűves Covid miatt az életünk tele van ezzel a mindent megakasztó apró szócskával: DE. Szóval, irány a Váci utca, mint atombiztos beszerzőhelye az ilyen cukiságoknak. És szavakkal le nem tudom írni, micsoda lehangoló látványt nyújtott a ragyogó napsütésben a sok-sok egymás melletti kis üzlet ... zárva. Ennek ellenére sikerült az egyetlen még nyitva állóban egy aprócska hímzett ruhácskát vennem. Más kérdés, hogy egyelőre még ez is óriási lesz rá. Egy másik üzletben két kis mackó került a szatyorba, akiknek Budapest feliratú pólójuk van, ezzel úgy gondolom, teljesítettnek tekinthető a küldetésem.

Csomagot küldeni a messzi földrészre már önmagában kihívás. Iszonyú összeg és sajnos van tapasztalatunk benne, hogy még ennek ellenére is érhetik az embert csalódások. Kelt már útra olyan csomagunk, amelynek a postaköltsége négyszerese volt a benne levő értéknek. De nem lehet egy rajongó nagyszülőt attól a boldogságtól megfosztani, hogy valami apróságot küldjön a kis csemetének, bármennyire nincs is rá szüksége. De hát nem lehet a szeretetet forintosítani, ezek az apróságok igenis el kell jussanak a kis kezekbe!

Visszatérve az oltásra... Az ember – mi legalábbis – úgy szocializálódott, hogy léteznek kötelező oltások, sok bajtól megkímélőek. Elfogadtuk, használtuk, örültünk, hogy általuk a baj elkerült. A sima influenza oltást eddig nem adattuk be, de hát ez egy más világ. Egyszerre vagyok szkeptikus és ijedt, bizonytalan és reménykedő. Túl közeli körben lettek veszteségeink az elmúlt évben, így kénytelen vagyok hinni a baj jelenlétében, még ha nem is értem, hogyan tudta ez az egész világot megállítani. Magamat már nem féltem, életem java már mögöttem, és ha ezeken a szúrásokon múlik, hogy a karomba foghassam az unokáimat, akkor nyilván nincs is döntési lehetőségem, itt a kezem, nem disznóláb... De ... Féltem ezeket a fiatal életeket, a szüleiket, testvéreket és barátokat; az ő életük vajon hogyan és főleg mikor talál vissza a normális, vagy legalábbis annak hitt és ismert folyómederbe?

Na, ennyi hablatyolás után a lényeg... kétunokás nagymama lettem és határtalanul boldog. Ennél boldogabb már csak akkor leszek, ha végre az ölembe ülnek.