Ezt a mondatot hallgatom tavaly július óta. Amikor az anyu eltörte a kezét, ráadásul azt, amelyik a "jó" keze, tehát a balt, nyilvánvaló volt, hogy nem maradhat egyedül. Mivel én csak a "jó" hírre rohantam fel a János kórházba, onnan egyenesen hozzá mentünk pár ruhadarabért és a gyógyszereiért, aztán usgyi vissza a nyaralóba. Két kutya várta a visszatértem, tehát nem volt választásom.
Mivel a Jánosban már akkor is "mintaszerűen" ellátták, a siófoki kórházban az orvos fejét csóválva ütemezett be egy műtétet. Meg is operálták, így az elsőre négy hetes gipsz hat hetes időre húzódott. Ez alatt az idő alatt meglepően bizonytalan lett a mozgása. Amikor végre megszabadultunk a gipsztől és már tervezgettük, hogy mindenki visszatér a maga megszokott kis életébe, egy éjjelen elesett. Azóta sem tudta rekonstruálni, miért és hogyan, én a szomszéd szobában csak a puffanást hallottam. Nagy nehezen összeszedtem, lefektettem és kissé megnyugodva konstatáltam, hogy valószínűleg nem törte el semmijét. Másnap reggel azonban még felülni sem tudott, nemhogy felállni. Kihívtam a mentőket, bevitték a kórházba, megröntgenezték és újfent megállapították, hogy nem törött el semmije, úgyhogy vihetem is haza. Lényegében magatehetetlen volt, két lépésre is cipelnem kellett a gerincsérvemmel, de estére szereztem egy járókeretet. Az emeleti szobába felmenni már nem tudott, a nappaliban élte a napjait és kb. akkoriban kezdte a fenti monológot. "Haza akarok menni!" Hogy aztán otthon mit kezdene magával, annyira már nem gondolkodott előre. Közel harminc éve cukros, inzulinnal szúrja magát, gyógyszereket szed, ebben segítségre szorult. Az önellátásra képtelen volt, de azért csak "haza, haza!". Mellesleg ott volt egy tizenhárom éves kutya a maga elesettségében, széklet visszatartási nehézséggel. Ő sem mehetett már fel az emeletre. Kettőjük együtt szintén egy rizikós páros, mert ha az éjszaka anyám felkel és nem veszi észre a potyadékot... nem kell részleteznem. Így aztán én is ott aludtam, jobb híján a földön a hintaágy matracán. Nem volt kényelmes. Már amikor aludtam, mert vagy anyu vagy a kutya ébresztettek, keltem, nyitottam ajtót, kapcsoltam lámpát, segítettem a járókerettel. Mindezt hónapokon keresztül.
Amikor ősszel hazaköltöztünk, a gyerekszobát kapta meg anyu. A helyzet annyiban vált egyszerűbbé, hogy nem kellett még két lépcsőt sem megmászni a mellékhelyiség irányába, anyám nyugodtan kóricálhatott az éjszakában, a kutya a dolgát a nappaliban letudta, nem keresztezték egymás útját. Karácsony előtt hosszú útra indultunk a kisebbik fiunkhoz, addig a nagyobbik vette át a kutyák felügyeletét. A nagyi 24 órás felügyelete, a gyógyszerezés, szúrás, etc. már megoldhatatlan lett volna, így elintéztük, hogy erre az időre egy szanatórium fogadja be szakszerű ellátással. A dolog egyfelől remekül működött, mert az anyu hiúsági kérdést csinált a járókeretből, mivel ott a többiek nem használták, hát, ő is elkezdett a folyosón anélkül sétálva erősödni. Közben ugyan mentálisan egyre többször voltak fura kiszólásai, mint például egy idő után már azt mesélte mindenkinek, a lánya három éve bedugta őt oda. De aztán hazaértünk, hazahoztuk és kiszolgáltuk továbbra is. Azon túl, hogy a járókeret nem kell, egyáltalán nem foglalkozik olyan dolgokkal, mint reggeli, ebéd, vacsora, gyógyszerek és felöltözés. Ha szólunk, megteszi, már szúrni is tudja magát, de ha nem szólunk, neki ugyan eszébe sem jut. Megvan a kényelme, a biztonsága, ennek ellenére napi szinten hallgathatom, hogy "Haza akarok menni!". Ha visszakérdezek, otthon mit csinálnál, akkor megvonja a vállát: "Lefeküdnék és meghalnék". Mit mondjak, egy élmény ezt hallgatni heteken, hónapokon át, még ha ő talán nem is gondolja komolyan. És még csodálkozik, miért nem engedjük visszatérni az otthonába.
Most még február jön, néhány hónap, amíg újra lemennénk a telekre, mert ott azért mindenkinek kellemesebb lenne, de igazából fogalmam sincs, hogyan lesz. Anyósom néhány évvel ezelőtti példájából tudom, hogy a helyszínváltozások ebben a korban - főként, ha már elindult egy kóros agyi folyamat - általában rontanak az állapoton. Erre nem a legjobb helyszín lenne a nyaraló. Másfelől megértem anyut, hogy haza akar menni, ki ne akarna a maga kis fészkében élni, és igen, tudom, hogy ebben a korban és állapotban sok idős ember már észre sem veszi, hogy egyáltalán nem reális elképzelései vannak akár a saját világáról sem. Több, mint féléve nem volt otthon, még akár idegenül is érezhetné magát abban a lakásban, főleg, hogy néhány éve totálisan átrendeztette. Ahogy mostanában a régi emlékeit hallom felemlegetni, lehet, a fejében egy másik otthon képei vannak meg, amit néhány éve, apu elvesztése feletti gyászában gyökeresen megváltoztatott.
Végül is, mindegy... amíg nem jut eszébe, hogy fel kell kelni, gyógyszer beszedni etc., hogy enni kell és néha inni is kéne, addig úgysem beszélhetünk a hazatérés realitásáról. De lassan már én is mondogatni kezdem, mint E.T.: Haza! Haza!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése