Egy ideje nem igazán tudok egy jót aludni. Nem igaz, hogy csak a háromszáz-ezer forintos gyapjú garnitúra tudná meghozni az éjszakai nyugalmat. Miért van tele a fejem gondolatokkal, amiket legszívesebben magnóra mondanék, hogy másnap leírjam, mert vagy a regényeimhez kapcsolódnak, vagy csak valakinek szeretném megfogalmazni nem félreérthetően a mondandómat? Így meg eltöltöm velük a fél éjszakát, aztán reggel csak arra emlékszem, hogy jó, magvas gondolatok voltak, csak éppen fogalmam sincs, mik. És ilyenkor megrémülök. Ez már a demencia előszobája? Vagy csak túlpörgött a fantáziavilágom és pihenni szeretne? De lehet, ha pihentetem, soha többé nem kapom vissza azt az álomvilágot, amit írok magamnak? Mert igenis hiányozna. Tudom.
Ezzel kapcsolatban van egy vidám anekdota Babits Mihályról,
a költőről. Ő is attól félt, hogy életműve legszebb darabjai éjszaka születnek
és hullanak ki a fejéből, ezért egy noteszt tett az éjjeli szekrényre. Jött is
az ihlet, ő pedig gyorsan le is jegyzetelte, majd aludt tovább. Reggel aztán
elképedve olvasgatta saját sorait: „Iskolába, miskolába, eltörött a Miska lába”.
Nem azt akarom ezzel mondani, hogy Diana Gabaldon konkurenciája
csak azért nem vagyok, mert reggelre elfelejtem a Nagy Ötletet. Nem. De az
biztos, hogy sok jó gondolat veszett már el az éjszaka sötétjében. Már
önmagamhoz képest.
Na, igen... az írás. 2019 derékba törte a lelkesedésemet. Azt hittem, ha lábra állok, majd folytatom ott, ahol abba maradt, de nem így történt. És rettenetesen hiányzik. Mert az a világ juttatott olyasmihez, amit nagyon hiányoltam a hétköznapokban. Az elismeréshez. Még ha csak romantikára szomjazó lányok-asszonyok elismerését is. Miért csak? Mennyivel kevesebb ez, mint egy állami kitüntetés? Egy alkalommal megszondáztattam az olvasóimat, hogy milyen korosztályokból érkeznek. Érdekes volt az eredmény. Vagy meglepően fiatalok, vagy már a harmincas éveik végét, a negyveneseket élik, illetve idősebbek. A huszonévesek szinte teljesen hiányoztak. Ők nyilván megélik, amiről mi többiek csak olvasunk, döntöttem el. De aztán körbenézek és már nem is vagyok ebben olyan biztos. Furák a mai fiatalok. A nyolcvanas évek elején mi mertünk szeretni, tudtunk hinni, veszekedni és kibékülni, tudtunk kompromisszumokat kötni és akartunk hűségesek maradni. Most sokszor nem látom, hogy mit akarnak egymástól a fiatalok.
A fiaim egy időben nem találták a helyüket a „húspiacon”. Ha van szívfájdalom, akkor az az, amikor egy majd harmincéves férfi könnyes szemmel kérdezi az anyját, hogy miért nem kell ő senkinek. Annyira rossz ember lenne? És közben tudtam, hogy mind a két fiam – a kötelező anyai elfogultság nélkül is – főnyeremény lehetne bármelyik lánynak, mert olyanjuk van, ami kevés pasasnak. Szívük. Mégis mi a franc kell a mai lányoknak, ha nem ez? Ja, és itt akkor már akár lehetek is egy kicsit elfogult... Bónusznak még helyesek is. De a világ változik, elkeltek ők is. A nagyobbik ugyan többedik próbálkozásra, de mostanra egy igazi Társ oldalán éli élete talán legnagyobb kihívásának idejét. A kicsi már megállapodott családapa. A világ másik végén. De ez benne van a pakliban, amit a Sors nevű osztó keverget. És azt hiszem, ő tehet arról is, hogy nyugtalanok az álmaim. Úgyhogy marad az esténkénti Valeriána.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése