2024. ápr. 28.

Ha nincs jobb dolgod...

 Van az úgy, hogy az ember lányának beakad valami és ha már úgysincs jobb dolga (de akkor is, ha lenne), ezen agyal, keresi, kutatja a megoldást és kicsit be is csavarodik, amikor nem találja. Így történhetett, hogy három napom ment rá és egy sikertelen telefonos segítségkérés, hogy megoldjam a magam feltette kérdést. 

A vízparton áll egy fa, amióta az eszem tudom és itt töltöm a nyarakat, látom növekedni. Hogy miért éppen most tavasszal csodálkoztam rá a lombjai között gömbölyödő fagyöngy csokrokra, meg nem tudnám mondani. Első volt tehát a csodálkozás, hogy jééé, fagyöngy. Wiki a barátunk, utána is kerestem, mit lehet róla tudni, azon túl, hogy karácsonykor jó alatta csókolózni, bár ezt a hagyományt sem tudtam, honnan ered. Nos, sok mindent megtudtam a fagyöngyről, még olyat is, amire végképp nem voltam kíváncsi, lásd micsodák családjába és rendjébe tartozó faj etc., az pedig igazán nem volt újdonság, hogy amolyan parazitanövény, örökzöld. Leggyakoribb gazdanövénye, értsd, amin megtelepedik, az almafa, a nyárfa, fűzfa és akácfa. Na, itt érkezett el a kérdések kérdése, ez milyen fa? Mert a felsoroltak közül egyik sem, arra azért maga,tól is rájöttem. Google képkeresővel pásztáztam a lombokat, de csupa olyan találatot kaptam, amitől a harci ideg kapott el, mert nem arra voltam kíváncsi, hogy Jeremiah Smith valahol a nagyvilágban ilyen fárol készített fotót, de azt persze ő sem írta oda, milyen fáról beszélünk. 

Mint mondtam, napok mentek rá, hogy kutattam a levélmintát, de valószínűleg én nem találtam a megfelelő kereső szót, mert választ nem leltem. Végül a harmadik napon a japán juhar lett a befutó, még ha nem is vagyok róla teljesen meggyőzve, hogy a megoldásom tökéletes, de egész egyszerűen erre illik leginkább a levelek leírása. Ebben megnyugodva ma reggel kinyitom a tv-t, benne a Spektrum csatorna most éppen kertészettel kapcsolatos műsorát és mit mutatnak be benne, na mit? Természetesen egy japán juhart. Igaz, még kicsi, de a levélzete ugyanaz. Első gondolatom az volt, hogy a fene essen belétek, három napos agyalást spórolhattam volna meg, ha kicsit előbb tűzitek műsorra ezt az adást. De aztán inkább visszatértem a jegyzeteimhez és most még megosztok veletek néhány sort magáról a fagyöngyről is. (Így van ez, ha egy kérdés megoldódott, az ember gyorsan tovább tud lépni)

Szóval, a fagyöngy a termékenység és az élet szimbóluma, ugyanakkor a karácsonyi díszítés mellett remek gyógynövény a magas vérnyomás ellen és onkológiai problémák esetén az immunrendszer erősítésére. A hagyomány pedig, miszerint, aki csókot ad alatt a kedvesének, annak a szerelme örökké tart, a XVIII.századi Angliára vezethető vissza, Amerikában (dacára annak, hogy már korábban játszódó romantikus filmekben is felbukkan) csak a XIX.században honosodott meg (persze, nyilván az angol telepesek honosították meg).





Emlékek...

 Nem tagadom, a legtöbb emlék, amiket felemlegetünk, a kutyáinkhoz kötődnek. Persze, emlegetjük aput, hogy milyen jól érezte magát itt a Balatonon és mennyit dolgoztak Tiborral, hogy a ház és a környezete úgy nézzen ki, ahogy ma is. És szóba kerül anyósom is, aki pedagógusként oly sok éven át élvezte a nyaraló nyújtotta nyugalmat és örömöket. De Colin tavaly ilyenkor még itt volt velünk, mint ahogy 1996 óta mindig volt itt egy golden retriever, aki pancsolt és/vagy úszott a tóban, akivel nagyokat sétáltunk, aki a puszta jelenlétével a kert közepén heverészve hihetetlen kikapcsolódást jelentett. Tavaly ilyenkorig meg még egy icipicit tovább. Mert aztán végetértek a szép napok és ahogy az embereknél, úgy nála is jöttek a nehéz napok, az elesettség, a közelgő búcsú fenyegető érzete. Ma a Face feldobta ezeket a képeket, amiken még úszott és elégedetten somolygott a parton. Emlékszem, hogy a séták egyre rövidültek, de valahogy azok a napok hoztak végzetes fordulatot az ő életében is, amikor anyuval a bajok elkezdődtek. Ha nagyon akarok, emlékszem a napokra, hetekre, hónapokra, amikor sírtam a tehetetlenségtől, amikor zengett a ház a vitáktól, hogy mehet-e, szabad-e ennek így mennie tovább vagy igenis meg kell hozzunk egy döntést, amit persze a szívünk mélyén nem akartunk. Nem segített ő sem. Ahogy mi őt, úgy ő minket és az életet nem tudta, nem akarta elengedni. Ez már nem volt szép időszak, mert egyszerre éreztem kétségbeesést, hogy meddig tart még és szégyent, amiért egyáltalán képes vagyok így gondolni Rá. Rá, aki annyi boldogságot, örömet és nevetést hozott az életünkbe. Rá, aki felnevelt három kölyökkutyát, lényének legjobb oldalát tanítgatva nekik, hogy a mi életünk váljon könnyebbé és amiért a mai napig hálával gondolunk rá. Sokat emlegetjük, itt a nyaralóban még talán többet, mint otthon, ahol leginkább csak a békés, nyugodt, szőrös bútordarab szerepét töltötte be. Itt élt igazán, a kirándulások, a napi séták is itt váltak kalanddá. Hiányzik, tagadhatatlanul, fájdalmasan, de csupa szép emlék hordozójaként. Mert ami a végére jutott, azt jobb is feledni. Az nem ő volt, ugyanakkor szavam nem lehet, mert a tőle megszokott nyugalommal viselte saját változását is. Mi, vagy inkább én voltam már türelmetlenebb, és ezzel a beismeréssel nekem kell megbirkóznom, valahányszor felbukkan. De ezeket a képeket látva, hiszem, hogy megadtunk neki mindent, amitől az élete 13 és fél éve neki is szép élmény volt, nemcsak nekünk. 




2024. ápr. 25.

Ész megáll...

A barátnőmmel eléggé hasonló cipőben járunk egy ideje, azzal a különbséggel, hogy nekem csak az édesanyámmal kell a napi apró harcaimat megvívni, neki a jóval idősebb férje és apja, anyja is ott figyelnek a listán. De ami az utóbbi hónapokban zúdul a nyakába, az egészen elképesztő. Az apja már lassan egy éve rendszeres látogatója a János kórháznak. Javulást nem, kórházi fertőzést sikerült elérni. De ezek a mai öregek tényleg vasból vannak, sőt, rozsdamentes acélból, mert még a kórházi ellátás sem tud kifogni rajtuk, a kisöreg alkalomról alkalomra hazakerülhet. De az az igazság, hogy ezért nemcsak az ő erős szervezete a felelős, hanem a nagy magyar egészségügyünk is. Ugyanis, a meglévő 4-5 - egyenként is halálos - betegségével, így összességében állandóan hazaadják további kezelésre. Egy családba, ahol az idős feleség maga is ellátásra szorul, sőt a vejük is, így aztán a barátnőmnek, aki maga sem bakfis és csendben fohászkodik, hogy a gerincsérve bírja a terhelést, most háromfelé kell megfelelnie. A hétköznapi ellátást biztosítani, szabadidejében pedig az előírt kórházi látogatásokat, kezeléseket megoldania. 

Kérdésem több is lenne. Például a háziorvos hogyan lehet ilyen impotens, hogy képtelen egy elhelyezést kiharcolni a betegének, akinél most éppen - sok más probléma időleges megoldása mellett - az a kérdés, hogy csak néhány ujját vagy konkrétan a lábát vágják-e le. Másrészt pedig a kórház felé, akik a minap a sürgősségin átvették a beteget, mert a veseértékei és a szíve is éppen feladni készültek. Hogyan képzelik, hogy két nappal később otthonába bocsátják, családja ápolására bízzák a betegüket és még annyi emberség sincs bennünk, hogy ha már éppen ott van a kezeik között, akkor az összes kellő vizsgálatot elvégzik és nem rendelik vissza, hogy majd ülje végig a tolószékes ember és hozzátartozója az újabb sokórás várakozást?

Hogy is írta Dante: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel" - ezt akár ki is írhatják a kórház bejáratára. Az egész egészségügyre. Családbarát kormányunk áldásos tevékenységének hála minden korábbinál betegebb az egészségügyünk. Lassan már saját jól felfogott érdekünkben sem fordulunk hozzájuk. Törvényeket hoznak, hogy a gyereknek kötelessége szülei ellátása, ápolása, ha nem tudja megoldani, fizesse ki. De nincs intézet, ahova jó szívvel beadhatná és ki is tudná fizetni anélkül, hogy ezzel például kiskorú gyermekeit rövidítené meg. Kap családi pótlékot?! Ebbe most bele sem megyek, mert nincsenek is rá szavak, mennyire álságos mondat ez is. Én nem tudom, nincs itt már egy normális ember sem döntési pozícióban, aki tisztában lenne vele az íróasztala mögött, hogy odakint, az ablakon túli világban, abban a Való Világban (nem a reality showban) mi zajlik? Mennyibe kerül az élet és mibe kerül a gyógyulás? Azt már meg sem kérdezem, mibe kerül a halál? 



Tegnapi méreg...

 Mint korábban írtam, a hétvégén elszaladt velem a ló netes rendelések ügyében. Ezeket meg a különféle csomagküldő szolgálatok juttatják el hozzánk. Mostanában még törvény is született rá, hogy a Magyar Postát, mint lehetőséget fel kell kínálniuk. Félreértés ne essék, a Posta is szállít rendesen... többnyire. A régi kézbesítő egy arany pofa volt, tényleg előre szólt, hogy napközben kb. mikorra várhatjuk, de ő eltűnt. Hogy tele lett a hócipője vagy csak más területre rakták, nem tudom, mind a két szitut el tudom képzelni. Aki helyette van... meg amúgy ez az új rendszer, amiben működnek... A csomagküldő küld egy e-mailt, hogy átadta a Postának a cuccot. Onnantól se kép, se hang, csak egy váratlan telefon a kézbesítőtől, hogy ott áll a kapu előtt, otthon vagyok-e. Mondjuk, ha csönget és nem nyitnak ajtót, ennek elég kicsi a valószínűsége, de most hirtelen megtalálta a számomat, hát rám telefonált. Mondom, éppen a villamosra szállok fel, kb tíz perc, mire odaérek. Hát, azt ő nem tudja megvárni. Mi legyen? 

Mi legyen? Először is legalább egy nyomorult sms-t küldtek volna, hogy a szállítás napja mikor van. Olyan maximalista már nem is vagyok, hogy időpontot is írjanak bele. De ha már így történt, akkor legalább próbálkozzon a többi lakónál. Bár, lehet, ő még újabb fiú és nem tudja, hogy itt rendszeresen vesszük át egymás holmiját. Jó, akkor hívjam fel a többieket, hogy átveszi-e. Őszintén? Nem hívtam. Ő meg becsöngetett és Erzsike már intézte is. A dolog pikantériája, hogy e-mail vagy sms azóta sem érkezett arról, hogy csomagom várható, pedig régebben legalább aznap délután még utólag az is befutott. Viszont ... érkezett egy e-mail a Postától, hogy mennyire vagyok elégedett a szolgáltatásukkal. Nem válaszoltam, mert mindenkinek jobb, ha megtartom a véleményem. Amit írnék, annak tuti nem örülnének. 

A többi cégnél még nem szembesültem ezzel a problémával. Írnak időben, tartják az időpontot, sokszor még olcsóbbak is. Úgyhogy a Posta se csodálkozzon, ha esetleg egyre kevesebben veszik igénybe a szolgáltatásaikat. Uff.



Őszinteségi roham

 Judit vagyok és irigy. Persze, van ennek múltja, nemcsak úgy bele a vakvilágba irigykedem. A távolabbi rokonságban - és nemmellesleg Németországban - van, aki vendéglátásból él. Egyiküknek a Fekete erdőben van egy méretes szállodája, másikuknak Stuttgart mellett egy étterme. Lehet, hogy múlt időben kellene már fogalmaznom, mert nagyon régen jártunk feléjük és a világ arrafelé is nyilván változott. A tulajdonosok megöregedtek és ki tudja, hogy a gyerekek, unokák még mindig ebben látják-e az életük értelmét. Tudom, hogy nem könnyű élet. A vendéglősöknél láttam, hogy tulajdonképpen a szabadság, mint olyan, hogy elmegyek 2-3 hétre és csak fekszem a napon, vagy esetleg bejárom idegen tájak nevezetességeit, nem létező fogalom. Igazi rabszolga élet, aminek azért megvan a maga szépsége, ha az ember amúgy nem egy elvágyódós fajta. Gyerekként jártam az elsőben, a szállodában és kb. onnan datálódik, hogy piros kockás abroszos kis étkezővel, faragott vidékies stílusú hálószobákkal képzeltem el a magam kis panzióját, ahol magam töltögetem a kávét és a frissen sült péksüteményhez is én főztem a lekvárt. Erre még rásegített, amikor felnőttként és családosként az ausztriai Villach mellett síeltünk amolyan "bauerndorf"-os apartmanokban. Na, azok pontosan ilyenek voltak, a nappaliban zöldcsempés kis cserépkályhával, körülötte fapaddal, hogy a hóból bemenekülve bujhasson és melegedhessen az ember a "sutban". A falon tékában a festett tányérok, az ablakokon hangulatos kis függönyök, a  hálószobában kockás ágyneműk, amúgy a konyhában és fürdőszobában minden kényelem, amihez az ember otthon hozzászokott. 

De az álom, éppen úgy, mint a régészet, Egyiptom kincsei és az ősemberek nyomai, nem általam lettek kutatva, felfedezve, hiába ültem tátott szájjal Benedek professzor tv műsorai előtt a még fekete-fehér Munkácsy doboza előtt. Később volt olyan álmom is - pedig akkoriban még bőven iskolás voltam, nem az Ibuszban dolgoztam -, hogy középiskolásoknak tanítok idegenforgalmat. Fel nem foghatom, honnan jött az ötlet, de még abban is biztos voltam, hogy nem is kell a tanítóképzőt elvégeznem, egyenesen az idegenvezetésről nyargalok majd át a tanításra. Volt olyan is, bár a nyargalásról szó sem esett. De ez egy másik történet, egyszer talán le is írom, mert megvoltak ennek is a maga érdekes fordulatai. De az irigység tárgya most egyértelműen a vendéglátás, pedig nem is olyan, ahogy valaha én álmodoztam róla. Más. Mint a világ is, amiben élünk. Nem jobb, nem rosszabb, egyszerűen csak más. És csodás. 

Mostanában gyakran megyek el egy óriásplakát előtt, mára pedig itthon eszembe is jutott, hogy utána keressek a hatalmas kép sarkában megbújó linknek. A Casa Christa Balatonszőlős felett található. Nem írok róla többet, de ajánlom, hogy lessetek bele a képekbe. Csodát alkottak ott a tulajdonosok, akik nemcsak álmodoztak, hanem kemény munkával megvalósították az álmaikat. Hogy félreértés ne essék, az eltökéltségükre vagyok irigy, nem arra, amit elértek.  



2024. ápr. 23.

Csak óvatosan...

 Manapság már a csapból is az folyik, hogy csalók mennyiféle módon próbálnak átverni, így aztán nem is csoda, ha a nagy kapkodásban kitörölt e-mail hiányában azonnal egy piros lámpa kezd villogni a fejemben. A fejemben, ami a hétvégén egy csöppet elszállt, ezt azért őszintén be kell vallanom. Hosszas kutakodás eredményeképpen (és mert a cég, akiktől rendeltem, mégsem csaló és készségesen válaszolnak a pánikolós leveleimre) megnyugszom, hogy a sűrűn érkező futár-értesítések rendben vannak és nem valami kamu csomag átvételére próbálnak rábírni. Ami viszont nincs rendben, hogy én magam ilyen könnyen elcsábítható vagyok. 😜

Az új kocsi hírét nyilván a Nagy Testvér is vette, így aztán már sorra jöttek is az ötletes és hasznos kiegészítők reklámjai. Hideg van, beszorulunk a lakásba, ülünk az internet előtt és óhatatlanul is kattogtatni kezdünk. Legutóbb így tettem szert egy ritkaság számba menő mosogatógépre és egy cuki kiskutyára, Jackre. Most azért ennyire nem gurult el a gyógyszer. 

De amikor véletlenül kisüt a nap, akkor rögtön megkívánom az ablakba illeszthető napfényvédőt, megkímélendő a kocsi műszerfalát a tűző napsütéstől és az utastér felmelegedésétől. Az üléshuzaton máris ott virítanak Jamie szőrszálai, tehát alapvetés, hogy kell egy üléstakaró is, pláne ha olyan ötletes, mint az éppen felugró reklámpanelben. Aranyban mennyire jó szolgálatot tett annak idején az ablakra szerelhető légterelő, naná, hogy kell egy olyan is új Pirosnak. Az alacsony homloklemez pedig máris felkaristolódott a spar-parkolóban, tehát kell egy védővalami oda is, még jó, hogy pont ilyen célra már ugrik is fel a 3D-s öntapadós szalag. Az i-re a pontot hazaérkezésünk után az éppen csak csordogáló zuhany teszi fel, mert már annyit szídtuk, hogy még a tv-ből is a megoldás "folyik", hogy egy kis képzavarral éljek. Lesz, ami lesz, addig is, amíg a víznyomásra valami megoldás születik, éppen erre EcoTornado zuhanyfejre van szükségünk, tehát kattintás... 

Azért most már erősen eltökéltem, hogy a következő hónapokban, félévben, évben minden felugró reklámot azonnal törlök, ha érdekelhet, ha nem. Mert kattintani könnyű, de egyszer fizetni is kell... Másrészt elég ijesztő, hogy a gondolatnak ilyenformán is teremtő ereje legyen. Már régen észrevettük ezt a barátnőmmel, amikor privát besztélgetéseink nyomán a hallgatózó készülékek ontani kezdik a témához kapcsolódó reklámokat. Szép új világ. Szép új világ???



2024. ápr. 22.

Esti kiborulás

 Nem tudom, mitől történt, csak megtörtént. Pedig ez a nap sem volt keményebb, mint máskor és ahogy ezt már sokaktól hallottam, örüljek, mert ennél van sokkal rosszabb állapot is. De eltörött a mécses. Egyszerre sajnáltam őt és ugyanakkor valami irracionális haragot éreztem iránta. Nyilván, mert napról napra egyszer csak sok lesz a mindennapos nihil, amiben élünk lassan egy éve. Az édesanyám egészséges, csak idős. Jó, hát amennyire "egészséges" lehet egy 87 éves éves ember. Kis cukorbaj, kis magas vérnyomás, kis ingatagság, de ettől ő még elvan, mint befőtt a polcon, nem kell elzárni előle a veszélyes dolgokat, nem tesz kárt a környezetében, sem magában. Igazából nem csinál semmit. Reggel felkel, este lefekszik. A kettő között elfogadja az ételt, amit elé tesznek, beveszi a gyógyszert, amit a kezébe nyomok, s bár állandóan protestál, de hagyja az inzulinozás proceduráját. Ami biztos, hogy állandó figyelmet igényel, nem lehet rácsukni az ajtót még 1-2 napra sem, mert magától eszébe sem jut ezekkel az elemi dolgokkal, mint evés-ivás, gyógyszerezés önállóan foglalkozni. Egy éve élünk együtt, de ő még mindig "vendég", aki nem nyúl be a hűtőbe, tehát mindennap futhatok haza, hogy délben elé tegyem az ételt. Naponta van 2-3 órám, amit érdemi munkával tölthetek, utána már csak a vele töltendő idő van. Látni, hallani, ahogy vegetál. Sokan azt mondanák, irigylésre méltó órák ezek, majd visszasírom, ha már nem lesznek. Talán rólam állít ki bizonyítványt a tény, hogy én nem így érzek ezzel kapcsolatban. 

Már telerinyáltam ezeket az oldalakat, hogy a süketsége mennyire lehetetlenné teszi a tv-ben agyon reklámozott boldog családi életet. Itt nincs beszélgetés, (vagy ha igen, azt az egész utca hallja, mert a hallókészülék nem jó, nem kell, hagyjál békén...), nincs társasjátékozás, nincsenek régi emlékek, amik megörökítésre érdemesek az utókornak. Amik vannak, már én is tudom, hogy kissé megváltoztak az évek során, legtöbbjük valami kellemetlen, rossz emlék lenyomatai, azokat meg ki szereti hallgatni. Inni nem hajlandó, hiába ijesztgetem, ha így folytatja, majd tönkremegy a veséje, a mája, a mindene. Menjen! Csak lenne már vége! - hangzik sokszor, ami egyfelől egy érthető vágy, másfelől a vele való törődés teljes leértékelése. El nem tudom mondani, milyen hatással van rám, ránk, nézni az asszonyt, aki világra hozott, ahogy ül és várja, hogy vége legyen, mert a saját megfogalmazása szerint nincs neki már semmi öröme ebben az életben. Hogy ennek leginkább ő a gátja, azt nem látja, nem ismeri el, szó szerint egy lépést sem hajlandó tenni érte. 

Nyilván a korával jár, hogy napjában számtalanszor tesz olyan kijelentéseket, kérdez, amik ártatlan kis "butaságok". Például, elmondom, hogy megyek a kutyával egy kört. Amikor megjövök, a kutya persze előre rohan a mamához, aki "hát, te hogy kerülsz ide?" - fogadja, majd amikor engem is meglát, megkérdezi, hogy jöttem be. Hogy... az ajtón a kulcsommal. Tudom, banálisan hangzik, de ezekből az élet bármilyen helyzetében elhangzik naponta több tucatnyi. Előtte a kukoricás rizs köretként és megkérdezi, mi ez... ilyenek. A nap végére már én magam is érzem, ahogy az elhalt agysejtjeim száma szaporodik. Tudom... türelem! Te is leszel majd ilyen... De tudod, mit? Ezek a mondatok qvára nem segítenek! 

Tegnap, amikor elborult az agyam, ő már lefeküdt. Én meg csak bambultam magam elé és az suhant végig az agyamon, hogy most pont úgy festhetek, mint ő. De ő 87 éves, én még csak 64. De ha ez az élet így megy tovább, 67 éves koromra pont olyan zombivá válok, mint ő, csak húsz évvel korábban. 



2024. ápr. 20.

Múlnak a gyermekévek ...

Ihász Gábor 


Megboldogult Ihász Gábor még "csak" 78 éves lenne, és még kimondani is rettenet, már 35 éve nincs velünk. Ennek ellenére ő jutott eszembe, ahogy magunkra gondolok. Mit mondjak, már mi sem a gyermekéveinket tapossuk, hacsak a második gyerekkort nem veszem alapul. Na, de nem is ez a lényeg, illetve hát, talán magyarázatul szolgálhat arra, ahogy így hatvanon felül kocsivásárlásra adtuk a fejünket. Nem lehet ránk fogni, hogy úgy cserélgetjük a családi harci szekereket, mint más az alsóneműjét, hiszen általában húsz év alatt nem engedjük el őket. Úgy voltunk mindegyikkel, hogy ismerjük őket, tudjuk, mi jelzi, ha nincs jó napjuk, megbízunk bennük és nem utolsósorban rengeteg emlék, élmény kapcsolódik hozzájuk. Kár is lenne tagadnom, hogy a szívem csücske a "kis" Piros, amelyik az idén már a 32. évét tapossa. Az Arany "csak" 21 éves, de hát ő sem bakfiskorú. A régiek, Zöld és Bordó is nálunk váltak nagykorúvá, sőt oldtimerré, mielőtt új családot találtak. Az új jövevény sem újszülött, már négyéves, éppen ezért fért bele a költségvetésbe. Úgy tervezzük, ő is sokáig családtag marad. Ő is piros, bár őszintén szólva volt egy komoly vetélytársa, csodakék, csak az ország másik felébe kellett volna menni érte, és ilyen huncutságot eddig csak kutyáért tettünk meg. 

Párommal beszélgetünk, miután egy csomó dolgot már csak itthon a kertben fedezünk fel az új családtagon, hogy ezt a kocsit úgy vettük (és itt jó lenne a kissé debil hangot hallani), hogy "Autóóó, Pirooos..." Jó, nyilván ebben van némi túlzás, de tény, hogy ugyan gondoltunk némely dolgokra, de egy csomó más eszünkbe se jutott. A tervezgetéssel se töltöttünk sok időt. Megláttuk, kifizettük és megkaptuk. Még az adminisztrációt is "megspóroltuk", ami azt jelenti, hogy vastagon fizettünk, hogy más kuncsorogjon időpontokért és álljon sorba a hivataloknál. Most már csak össze kell barátkozzunk, de gyerekeknél ez könnyen megy, így bízunk benne, hogy nekünk is menni fog. A többiektől pedig szépen, picit megsiratva, de megválunk, mint amikor az óvodások más-más iskolákba mennek. Vigyáztunk rájuk, úgyhogy még előttük az élet.






2024. ápr. 18.

Reggeli gondolatok...

Van két fiam. Az egyik pici kora óta művészlélek, családi berkekben sokszor mondtuk róla, hogy kis Darvas Iván. Mindig is ott volt benne az érdeklődés rengeteg dolog iránt, amit képen látott, legyen az mesekönyv, diafilm, nem sokkal később videón a kalandfilmek, nagyobb gyerekként már komolyabb filmek és öldöklős sci-fik is, de szerette a színházat és szemrebbenés nélkül állt ki a színpadra, ha ovis, iskolás előadáson kapott valamiféle szerepet (például a Padlásban ő volt a Rádiós). Főiskolásként rendszeresen írt filmajánlókat, kritikákat, de ugyanígy értékelte az éppen futó videójátékokat is. Elvégezve a főiskolát, szülői szemmel remek állást kapott, amiből alig egy év elteltével kigolyózta saját magát, mert beszippantotta a lemezlovasság világa. Ehhez pont annyi kellett, hogy egy DJ barátja a fellépése napján torokfájással ébredjen és megkérje őt, ismerve a zenéhez való viszonyulását (és mert tudta, nem jön zavarba, ha nagyobb közönség előtt kell megszólalni), helyettesítse egyetlen estére. Onnantól, ahogy mondani szokás, a többi már történelem. Húsz évét áldozta eddig ennek a világnak, nyilvánvaló, hogy már ebben képzeli el továbbra is. Most a nemzetközi karrieren dolgozik, s a kitartásának hála, még nem is reménytelen ennek az álomnak a beteljesülése. Ugyanakkor ott munkál benne a vágy egy csendesebb élet és a család iránt. 

A másik csendes, kis szégyenlős gyerek volt, pipacspirosra gyúlt arccal szavalt az oviban, majd később az iskolában Rudolf főherceg szerepében. Nála azért elég váratlan fejlemény volt, amikor főiskolásként egy évre külföldre ment. A mi kis hercegünk, akiről azt hittük, soha nem vakarjuk le a mama szoknyájáról, felfedezte a világot. Később, a munkája révén úgy gondolta, néhány év Londonban előbbre viheti a szakmában, aztán a Sors még nagyobbat gurított azon a bizonyos "elvetett kockán". Londonban megismert egy lányt, egy idegen földrész és kultúra szülöttjét, s hamarosan a szívét követve költözött ő is. Azóta is a világ másik felén él. Világéletében szorgalmas volt, s ezt talán éppen a testvér-versengés hívta elő belőle. Hiszen fiatalabb testvérként állandóan a bizonyítási kényszert érezte... ő is tud két keréken biciklizni, ő is tud úszni, ő is tud síelni, ő is tud... Ez pedig a lénye része lett. Bizonyított külföldön, amikor a Sors megviccelte és egy évre elkötelezve ott állt egy szál sortban, polóban, mert a csomagja örökre elszállt valahol a légitársaságok útvesztőiben. Nem dobta be a törülközőt és talán többet hozott ki ebből az egy évből, mint amennyit ő vagy mi remélhettünk. Látva a német és holland diákok önállóságát, már egy másik fiú érkezett haza, aki sokkal ritkábban kért vagy fogadott el segítséget, kereste és megtalálta a megoldásokat. Mára két gyermekes édesapa, aki kezdi érezni, milyen embert próbáló feladat a különböző habitusú gyerekeit (ráadásul nemükben is különbözőek) ugyanazzal az odafigyeléssel, szeretettel nevelni. Óriási az út, amit a kis csendes gyerek bejárt. 

Szülőként elégedetten dőlhetünk hátra. Két értékes embert adtunk a világnak. Szülőként a szívünk vérzik, amiért egyikük sem itthon találta meg a boldoguláshoz vezető (nem könnyű) utat. Szülőnek nem születik az ember, a gyerekei nevelik azzá. És a gyerekei azok, aki a minta alapján majd megélik ugyanazokat az örömöket és kínokat is. De ha rájuk nézünk, a büszkeség a miénk. A gyerekeink! Sok ismerősünk az unokáikban látják ugyanezt. Én azt gondolom, az ő dicsőségük nem a mienk, az a szüleiké. És ez így igazságos. 



2024. ápr. 17.

Derült égből...

 Jelen esetben derült égből egy Face komment érkezett. Már fogalmam sem volt, mire, de még ha nem is terveztem szócsatába kezdeni, azért utána kerestem, mi volt egyáltalán a téma. 

Nos, 2019 !!! július 30-án (mellesleg a névnapomon, bár ennek nem sok köze van a dologhoz) megjelent az nlc.hu oldalán egy cikk: Kenderesi-ügy: a konszenzus nélküli közeledés mindenképpen szexuális zaklatás címmel. Röviden: szexuális zaklatással vádolták Kenderesi Tamás olimpiai bronzérmes úszót Dél-Koreában. (nem, nem tartom felmentésnek az olimpiai sportoló mívoltát) Egy 18 éves táncoslány vádolta meg, amiért a fenekére csapott. Dr. Hevesi Krisztina sportpszichológus és szexuálpszichológus szerint egy kéretlen érintés már önmagábanb kimeríti a szexuális zaklatás fogalmát, hiszen ha a másik hozzájárulása nélkül teszek valamit a másik testével, tulajdonképpen tárgyiasítom őt. Példaként más sztárok eseteit említették, amikor a sportolók prostituáltakat vittek fel a hotelszobájukba, majd később az aktusról készült videót megosztották barátaikkal, és azok eljutottak egy brit bulvárlaphoz is. A hosszú cikkban természetesen említetést kapott a Me too mozgalom is, amiért például Magyarországon sajnos nem jön át eléggé a valódi üzenet, hogy merjünk beszélni a minket ért bántalmazásról etc. 

Na, ezzel kapcsolatban bírtam a következő kommentet írni (pedig hányszor fogadtam meg, hogy nem, nem fogok hozzászólni, főleg nem provokatív, megosztó írásokhoz, lásd nyíltszíni szoptatást etc.):

"Jézusom! Nem láttuk, mi történt, de azért itt egyesek nemkicsit estek már át a ló túloldalára. Ha valaki régebben a seggünkre csapott a diszkóban, akkor vagy kapott egyet visszakézből vagy csak egy szúrósabb tekintetet. Fiatal lányok és fiúk között megesett. Legközelebb már az óvodásoktól is számon kérünk? Amúgy van egy sejtésem, hogy ez ma sincs másként. Ha ez egy érintés volt és nem követte folytatás,  akkor már csak a szórakozóhely jellegéből adódóan is nem hiszem, hogy kirívó esetnek számítana. A cikkhez mellékelt kép meg, hogy a "szexhez mindkét fél beleegyezése kell..." - jesszus, szex? Erőszak? Ez azért egy kicsit erős, nem? "

Erre érkezett most közel öt év késéssel a válasz: " a seggre csapás régen sem volt rendben és az oviban sem. Az, hogy valaki hogy viselkedik és hogy viszonyul másokhoz, az nevelés kérdése. Te fogdostad már egy férfi folyóit, miközben elment melletted? Mert akkor gondolom, ebben sincs semmi."

A kommentelő nálam fiatalabb, két kamaszgyermek édesanyja, budapesti nő. Nem álltam le vitatkozni, hogy a fent említett mozgalommal éppen az a legnagyobb probléma, hogy olyan dolgokat is felnagyít és kér számon, ami teljes irányvesztéssel jár. Ne legyen kétség, az erőszakot teljes mértékben elítélem. De egyszerűen nevetséges egy sejhaj érintése egy szórakozóhelyen és egy golyótapogatás között párhuzamot vonni. A leányzónak nem a lába közé nyúltak, még csak nem is a melleit fogdosták meg, nyilván ha mellettem elment egy jóképű srác, nekem sem fordult meg, hogy megmarkoljam férfiúi ékességét. Egy huszonhárom éves srác egy szórakozóhelyen megfogta egy táncoslány fenekét. Skandalum! És ez nem "áldozathibáztatás", egy pillanatra sem teszem fel a kérdést, hogy ez egy táncoslánnyal megengedhető viselkedés-e, pusztán azért, mert ő ott dolgozik. Nyilván egy testéből élő prostituált sem érdemli meg (most nem erre az esetre gondolok, természetesen), hogy megalázóan viselkedjenek vele, itt meg azért még csak nem is erről volt szó. Nyilván, én vagyok rosszul bekötve, hogy hatvannégy évesen nem látom a történtekben a botrányt. De nekem még csapott összetekert újságpapírral a fenekemre Füttyös Gyuri, beszólogatott néhány építőmunkás, de ezektől még nem éreztem fenyegetve és megalázva magam. Azt hiszem, nem kellene az óvodás lányunokámat sem féltenem attól, hogy egy kis csoporttársa megöleli, megpuszilja, esetleg a haját húzza, mert megtetszett neki. 

Az igazi problémákkal kellene ilyen vehemensen foglalkozni, mert a cikkben említettet továbbra sem látom annak. Főleg így nem, hogy Tamás - belátva, hogy a mai világban ezt az esetet csak ő szívhatja meg - teljes bűnbánatot gyakorolt és együttműködött a hatóságokkal. Nem követtem az eseményeket, mivel járt rá nézve ez a történet a későbbiekben, de remélem, az arányosság elvét figyelembe véve jártak el. 




2024. ápr. 10.

Már ez is örömhír... update*

 Már sokadszor rostálom át a könyvespolcokat. Több alkalommal sikerült helyet szorítani az újonnan érkező köteteknek, ráadásul időről időre eljátszunk a gondolattal, mi lesz, ha "hirtelen" kisebb lakásba költözünk. Ennyi könyvet képtelenség bezsúfolni a szóba jöhető ingatlanok bármelyikébe. 

A fiúk általános- és középiskolai kötelezői és ajánlott olvasmányai kerültek most a rostába. És mellesleg néhány életrajzi kötet, zeneszerzők, festők, más művészeti ágakban jeleskedők életrajzai. Mostanra úgy tűnik, lehetetlen küldetés ezeknek a könyvek az eladása, de még az elajándékozása is. Éppen ezért vettem egy nagy levegőt és próba szerencse, írtam valamikori alma materemnek, fotókkal illusztráltam az adományt. (Jó, az alma mater ebben az esetben nem egyetemet, hanem a valamikori Kossuth Lajos Közgazdasági Szakközépiskola helyén most üzemelő Budai Középiskolát jelenti) Megírtam, hogy 1978-ban ott végeztem és most az a képtelen gondolat vert tanyát az agyamban, hogy ezekkel a könyvekkel gazdagítanám az iskolai könyvtárat.

 Láss csodát! Szinte azonnal válaszoltak. Az igazi csoda pedig itt következik. Hálásan köszönik a könyveket, hozzam, örülnek nekik. El nem tudom mondani, mekkora kő esett le a lelkemről. Már túl vagyok azon, hogy bárminő csekély haszonra tegyek szert irodalmi kiadványok értékesítéséből. Voltak próbálkozásaim, hogy különböző tematikus csomagok összeállításával próbáljak aprópénzt kisajtolni az irodalom szerelmeseiből. Nos, a szerelemnek múlnia kell... Szomorúan állapítottam meg néhány hét elteltével, hogy a kattintások nyomán egyetlen komoly érdeklődő nem jelentkezett a szó szerint fillérekért kínált szépirodalomért. (Mostani diákoknak nem kellenek ezek a könyvek? Nem használják már az órai munkán? Tényleg minden elérhető a neten?) A házunkban az egyik szomszéd az ilyen jellegű problémáját úgy oldotta meg, hogy megtöltötte a szelektív papírgyűjtőt a kidobásra ítélt köteteivel. Csak csendben jegyzem meg, ennek kapcsán került hozzám Axel Munthe: San Michele regénye című munkája. Ebben az esetben is beigazolódott, amit Kosztolányi Dezső fogalmazott meg: Ne kölcsönözz nekem könyvet. Én nem olvashatom ki belőle azt, amit te. Mert, mit tudom, milyen vegyületet hoz létre egy könyv és ember? Te nálad ez pezsgő volt. Nálam talán csak limondáé lesz. Mondjuk, ennek a regénynek az esetében a szomszédot nyilván nem érdekelte annyira, hogy megtartsa amúgy elég szép számú könyvtára polcain, nálam viszont kiemelt helyet kapott. 

Holnap pedig dacolva a reggeli csúcsforgalommal bevisszük a könyveket az iskolának. Fáj elengednem őket, szeretem a még mindig meglevő könyvtári hangulatot a lakásban, de ugyanakkor örülök, mert most végre biztos lehetek benne, jó helyre kerülnek. Mert ahogy a közmondás tartja: Valahányszor kinyitsz egy könyvet és elolvasod, egy fa elmosolyodik, mert látja, van élet a halál után

*

Nos, a könyveket reggel 8-ra odavittem. A könyvtáros nagy örömmel köszönte, felhívott, hogy megmutassa a könyvtárt, megkínált az otthonról hozott frissen facsart almalével, beszélgettünk a változásokról az iskolával és a diákokkal kapcsolatban. Nyakatekert megfogalmazással "rám ért", látszott, hogy egy órát a mai napból arra szánt, hogy kölcsönös érdeklődést feltételezve beszélgessen azzal, akinek eszébe jutott az ő kis birodalmát gazdagítani. Volt alkalmam a diákjaival is találkozni, a fiúk udvariasak voltak és segítőkészek, a lányok nagyon csajok 😉olyan szerelésben, amiben jógaórára megy az ember, nagyszájúak és ugyanakkor bizalommal teltek a tanárjuk iránt. Érdekes bepillantás volt egy 45 évvel ezelőtti világhoz képest. Ráadásként még aznap az iskola igazgatónője is írt néhány kedves köszönő sort és az adományt feltüntették az iskola honlapján is. Ahogy én válaszoltam neki: Nekem öröm, hogy ezek a könyvek jó helyre kerültek. 

"Én iskolám, köszönöm most neked, Hogy az eljött élet-csaták között Volt mindig hozzám víg üzeneted... S én, vén diák, szívem fölemelem, S így üdvözlöm a mindig újakat: Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem" (Ady Endre)


és ha már szóba került: Zorán: A szerelemnek múlnia kell

2024. ápr. 9.

Ha fáj a lábad...

Jó, nem a tied, az enyém... Ma újfent magyarázatot kaptam arra, miért tudnak cégek tucatjai mindenféle "orvosi segédeszköznek" látszó, Facen és tv-ben hirdetett vicek-vacakkal hatalmas pénzeket leszakítani tőlünk, gyógyulásra vagy csak enyhülésre vágyóktól.  

Fáj a lábam. 64 éves vagyok és gyerekkorom óta gágogok. Ez van. Ettől függetlenül hordtam én magassarkút is, jól is állt, tudtam is benne gyalogolni is, még Velencét is egy olyan szandálban tapostam végig gond nélkül, amit ma már fel sem mernék próbálni. Ráadásul imádtam mezítláb téblábolni ahol csak lehetett. Mégis, néhány éve a lábfejemben jelentkeztek az első fájások. Gondoltam, még idejekorán szakemberhez fordulok, mit tanácsol, hogy minél tovább tudjak fájdalom nélkül élni és főleg gyalogolni, főleg, hogy van egy kutyánk, akinek hál Istennek, nem fáj a lába és a térképről is szeretne lemenni. 

Az első jó tanács az ortopédián az volt, hogy fogyjak le és hordjak talpbetétet. Köszönjük, Emese! Eltelt egy év, a fájdalom már a másik lábban is jelentkezett, csak megsúgom, ez a második volt korábban az, amelyiknél egy talpközépcsont-törést sikerült összehoznom. Az orvos szerint nincs összefüggés. Már el sem mentem az állami rendelésre, irány a magánszektor. A doktor aranyos volt, megvizsgált. Ez máris egy nagy előrelépés az államihoz képest, ahol jószerivel az ajtóból vetettek a virgácsomra egy pillantást. Igaz, csináltak egy röntgent is, de arról szerintem még a készítője se tudta volna megmondani, milyen testrészről készült. 

Szóval, aranyos doki megvizsgált. Vagy fél óráig tapogatta a tappancsom, mire közöltem is vele, hogy a masszírozás kifejezetten jól esik, mégsem kaptam korábban sem beutalót gyógymasszázsra. Volt egy ötlete, ami a szerinte befeszült izomköteget kilazíthatja, csináltassak egyedi talpbetét és fáradjak a kasszához. Sokkal előrébb megint nem jutottunk, mert a két lábam azóta is fájt. Ez meglehetősen odaver ám mentálisan is valakinek, akinek addig a mozgás nem jelentett problémát. Nem tudtam párhuzamot vonni a fájdalmak és az időjárás vagy terhelés között, hol jobban fájt, hol kevésbé, hol menet közben kezdtem sántikálni, hol a reggeli merevség után gond nélkül jártam a köröm a kutyával.

 Aztán  jött egy repülős utazás, ahol a 16 óra után dagadt és vöröslő lábfejjel dőltem el a szállodai ágyon. Megijedtem. A világ másik végén a dolog leginkább egy trombózisra hajazott. Szedtem a vérhigítót és feküdtem két hétig, amíg a kötelező karantén tartott. Más úgyse tehettem, szerencsére a lehetetlen helyzetben. Mire kiszabadultunk, már minden rendben volt, bár a gyaloglás továbbra is gondot okozott. 

Mostanra két kis unokám is van, akikkel lépést tartani nem egyszerű, sőt, egyre nehezebb. A lábam pedig fáj. Sőt, most már időnként úgy belehasít a fájdalom, mintha kést döfnének a kérdéses testrészbe. Így mondják, bár, szerencsére a hasonlatot kipróbálni még nem volt alkalmam. Így aztán megint kértem időpontot a háziorvostól, elmondtam, mi a problémám, kértem beutalót, kértem időpontot az ortopédiára (az eközben eltelt heteket már nem is számolom, a fájdalom úgysem múlik) és ma végre el is jutottam a rendelésre a János kórházba. A törődést az ott töltött idővel fordítottan arányosnak érzem. 

Bár, nem kérték, levettem a cipőmet, a zoknit nem is kellett. Elmeséltem a kálváriámat, hogy a fájdalom ijesztően szúr bele a rüsztömbe, s a hétvégén megfigyeltem, ilyenkor a fájdalom alatt az erek is megduzzadnak, úgyhogy mégis van valami kis jele a külvilág felé annak a görcsös érzésnek, amit ilyenkor átélek. A doktor az asztal túloldalán aligha látta, mit mutogatok. Viszont folyamatosan instruálta az asszisztensnőt, hogy hogyan lépkedjen a programban, amikor röntgenre akar beutalót írni. A Jánosban az Ortopédia a régi helyéről a Reumatológia épületébe költözött, nyilván a röntgen még a régi helyen, tehát sántikáljak át oda. Aztán vissza. Amikor újra behívnak, vidáman közlik, hogy semmi olyat nem látnak, ami miatt műteni kelljen. Heuréka! Erre nem is gondoltam igazság szerint. És a felhőben már ott egy gyulladáscsökkentő, majd váltsam ki. Itt egy újabb hosszadalmas instruálás következett a fiziko-terápiás kérvény megírásához. Tehát, összegezve: egy röntgen alapján, aminek a felvételeit én nem is láttam, mert ugye minek is, kaptam gyulladáscsökkentőt és beutalót. És persze csináltassak egyedi talpbetétet. Jobbulást! A halvány puhatolózásomra, hogy keringési probléma ugye nem állhat a háttérben, csak annyi a válasz: nem valószínű. Nos, akkor kapjam magam, menjek át a Kútvölgyi úti épület C folyosójának a legvégére és ott dobjam be a beutalót, majd ők hívnak telefonon a továbbiakat megbeszélendő. A poén kedvéért itt a fotó a céduláról, ami ott fogadott. 

Hogy én alig tudok menni, azért jelentem meg a rendelésen, nyilván nem tétel, attól még alaposan  megjáratnak, mert ha a bokatörő útvonalat abszolválom, nyilván nem is lehet olyan nagy a baj. Hogy nem volt laborvizsgálat, ultrahang vagy CT? Mégis, mi a fenét képzelek? Ez itt a magyar egészségügy, nem a Hegyi doktor legújabb fejezete. Ha ilyen úri huncutságokra vágyom, menjek dr. Gruberhez. Mennék is, az az igazság!





Turista vagyok...

Amióta Magyarországon megjelentek a turi üzletek, én lelkesen túrok, kutatok. Itt azért már több évtizedes hobbyról beszélünk. Eleinte túlzásokba is estem, mostanában azért már képes vagyok üres kézzel is kijönni a boltokból. Jó, ha már az őszinteség jegyében írok itten, akkor azért bevallom, ilyen esetek elég ritkán vannak, de legalább már előfordulnak. Az az igazság, hogy fájna a szívem egy-egy tetsző darabért tízezreket hagyni a boltban, ha egyáltalán lenne rá és sokszor elcsábulok a szettek összeállítására már ott a boltban... ehhez a kis gatyóhoz milyen jó az a blúz, na és ez a kis kabátka meg egyenesen hozzájuk tartozik... nem kell ecseteljem, szerintem a nők többsége már kész öltözetet lát maga előtt, nem egy-egy darabot, ami majd jó lesz egy már meglévőhöz (vagy esetleg előbb-utóbb találok hozzá valamit). A dolog kissé elfajult, mert sokszor pár száz forintért is minőségi darabokra leltem, így aztán kabátok sorakoztak a szekrényben, meg blúzok tömkelege. Némelyik pulóverből idővel halloweeni tök lett, másból díszpárnahuzat, megint másból ügyeskezű barátnőmnél táska.

Volt egy "korszakom", amikor ún. trachten holmikra vadásztam. Ezek azok az osztrák vendéglősnét vagy vadászfeleséget idéző cuccok, amik mellett - úgy tapasztaltam - egyre többen horgonyoznak le, és néha árgus szemekkel figyeljük egymást, hátha visszaakasztja a "vetélytárs". A minőségükről csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatok, a fazonhoz kell azért némi bolondéria. Bennem gyerekkorom óta megvan a Dirndli-dili, hála a német rokonságnak. Sajnos azonban egyre kevésbé állnak jól, ahogy felszaladtak a kilók. Hiába dundi a vendéglősné, magamon már nem találom komfortosnak ezeket a fodros, csipkés holmikat. Persze, soha ne mondd, hogy soha alapon néha a kosárban landol egy kis zeke, kabátka, mert az azért örök darab, legtöbbször be se kell gombolni. 

Persze, néha nem vagyok elég erős és belefutok olyan darabokba, amiket annak ellenére megveszek, hogy már a kasszánál vannak fenntartásaim, felveszem-e valaha. Ilyenek például a piros árnyalataiban tündöklő blúzok. Ma például az ortopédiai rendelésre igyekeztem felöltözni, félórám ment rá, hogy sorra tettem félre blúzokat és halásznadrágot, mert a nagy tükör előtt szembesültem vele, hogy ezek már nem az én  darabjaim. Mentek is a nagy fekete zsákba, amiben időről időre gyűlik a család holmija, hogy aztán adományboltban vagy más hasonló helyeken "végezze". Ilyenkor mindig erős elhatározásokat fogalmazok meg magamban, hogy 

1. egyáltalán nem veszek semmit, mert így is éppen elég rongyot válogattam már össze. Ezt azért elég nehéz betartani, amikor mindig belefutok valami meglátni és megszeretni darabba.

2. ha le fogok fogyni, az alighanem egy komolyabb betegség következménye lesz, tehát kisebb gondom is nagyobb lesz annál, vannak-e megfelelő ruhadarabjaim arra a lefogyott testre, úgyhogy a már nem komfortos darabok mehetnek a fekete zsákba.

3. ha valami csoda folytán mégis lefogynék csak úgy, mert elkezdenék sokkal több vizet inni például, akkor azok a régi kedvencek már úgyis "divatjamúltak" lennének. Ideje néhány új ruhácska beszerzésének. Ez mondjuk, elég valószínűtlennek hangzik még az én  számomra is. Szóval, annál a bizonyos beszerezésnél igyekszem a lehető legnagyobb önmérsékletet tanusítani. 

Manapság trendi a fenntarthatóság, újra felhasználás elvét hirdetni, úgyhogy turiskodásommal igyekszem ennek szellemében élni. Néha még bolhapiacra is kivittem a már megunt vagy kinőtt darabokat, hogy még mások is örülhessenek a fillérekért vett jó minőségű ruháknak. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a fene se érti miért, de a ruhák a szekrényben mindig összemennek, még soha egyetlen darab se nyúlt ki 😜





2024. ápr. 6.

Elvagyok...

Vannak ilyen napok is, amikor - oké, délelőtt 10 óra van, talán elkiabálom még - úgy érzem, semmi sem tud felhúzni. Lent vagyunk a telken, a kutya is csak tényleg akkor ugat, ha másik kutyát lát odakint sétálni és hát hál istennek, lusták az emberek ezen a szombat délelőttön. Kivételesen füvet sem nyír senki a közelben, madárcsicsergés van és könnyű szellő. Mondjuk, utóbbira az előbb mondtam cifrákat, mert az aranyárban vett muskátlit szatyrostúl leborította a terasz mellé, rögtön le is törve a törékeny bimbós ágacskákból egyet-kettőt.  De aztán beültettem a helyére és meglocsoltam kis muskátli táppal is, úgyhogy talán nagy baj nem történt. Az obi-ban - igen, csupa kisbetűvel a neve, mert ott vannak most a nyaralók szívatására az aranyárban vett zöldek - vettem szúnyogriasztó zöldikét, a nevét ne kérdezze senki, a szúnyogokat amúgy sem riasztja, de olyan helyesen burjánzik, amikor jól érzi magát a sok kis zöld-fehér levélke. Ára nem volt kiírva, utólag már tudom, nem véletlenül, a pénztárnál átéltem egy kisebb infarktust, amikor a gép kiírta, hogy az apró cserép darabja 1.200,- forint. De már nem volt visszaút, viszont nem is kértem, hogy üssön be még kettőt, mert visszaszaladnék érte. 

Hajnalban nagyot sétáltunk a Balaton partján, s Jamie bár csak inni akart, végül a mohás kövön belecsúszott a tóba. Szerencsére edzett gyerek ő testileg és lelkileg is, az apró bakit nem élte meg traumaként, bár engem nem nagyon lehetne rávenni, hogy kövessem a csobbanós példáját. Szaglászott, szaladgált, néha kicsit szelektív-hallott, de azért egy remek órát töltöttünk együtt, mire itthon  a nagyi egyáltalán kinyitotta a szemét. Hogy a család legmelegebb takarója neki nem meleg, sőt nehéz, már fel sem bosszant. Tudom, hogy nincs igaza, sőt azt is tudom, hogy ő se mondja igazán komolyan, mert ha annyira fázna, már rég megfázott volna, de szerencsére jól van, csak hát ő már ilyen, semmiben nem látja meg a jót és szépet, talán csak a dédunokákról mutatott fényképekben. Panaszkodik, hogy sokat adok enni, de ha nem így tennék, nyilván az volna a probléma, tehát ezzel sem foglalkozom. Vannak azok az ügyek, amiket a saját jól felfogott érdekemben már nem kell végigjátszanom. A süketet én is tudom alakítani. 

Korán reggel az unokákról kis videót kaptunk, a pici lány is tekeri már a háromkerekűt, ezért aztán másztam is vissza a padlásra, hogy előkerítsem az édesapja első kis biciklijét. Lesz öröm, ha jönnek. A padlás egy igazi kincsesbánya. A kis retro montain bike-ról múlt héten kiderült, 80 ezer pénzért hirdetik a jófogáson, ő meg csak itt lapít a a háromkerekű, az elektromos homokfutó és a gokart mellett. A tavaly előszedett kisebbik bringáról meg egészen horrorisztiklus 280 eurós árat láttam az interneten, úgyhogy tényleg kincsek ezek. Mint ahogy biztosan az a sok G.I.Joe és tininindzsa teknőc is. Apró szépséghiba, hogy a lányunokám vagy beéri ezekkel, vagy nyakamba vehetem a marketplace-t, hogy kiskonyhát és más lányos holmikat találjak június végéig. Bár, neki odahaza egy repülőgép a kedvence, úgyhogy talán itt is el tudjuk majd varázsolni ezzel-azzal. 

Amikor végre gépközelbe kerültem, elolvastam a barátnőm posztját a tegnapi erdőkerüléséről. Imádom, ahogy megfogalmazza az élményeit, szinte mintha magamat hallanám, úgyhogy valószínűleg nem véletlenül vagyunk barátnők, mert nagyon egy húrra jár az agyunk szinte mindenben. Egy valamit nem tudok megfejteni, hogyan maradnak szabadgyökei a saját nem könnyű hétköznapjai mellett, hogy mindig tartalmas, stílusos megfogalmazott formában egy ütős kép mellékletével tegye közzé. Én magam sokszor érzem, hogy a félálomban vagy séta alatt felbukkanó morzsákból végül nem sikerült azt visszaadnom, aminek eredetileg az a gondolatfoszlány indult. 

Ma lustálkodós nap van, mert még ebédet sem kell főznöm. A tegnapi húslevesből mára is maradt bőven. Apa pedig már dörzsöli a kezét, ha a hekksütésre emlékeztetem. Imádja csinálni és el kell ismerjem, igazán jól is sikerül minden alkalommal. A ház végre összeállt a szezonra, a kerti munkák java is elvégezve, nem vagyunk maximalisták, itt nem kell vigyázban álljanak a fűszálak. Persze, takarítani lehetne vég nélkül, hiszen ez a kinti-benti élet jár némi piszokkal, főleg egy kutyás családban, de mint mondtam, nem vagyunk maximalisták. A tegnap esti tűzrakás szerte pattogó szikráinak nyomát is elfújta a mai szellő, még a teraszt sem kell lesöpörni. 

Van itt a közelben egy kedves fiatal pár három (vagy lehet, már négy?) gyerekkel, valamiért kinéztek maguknak és mindig jókat beszélgetünk, sajnálkozva elbúcsúztatnak ősszel, nagy örömmel üdvözölnek tavasszal. Tegnap este ránk köszöntek a parton, Colint keresve. Nekik egy csodaszép berni pásztoruk van, Málna. Jól esett az a néhány együttérző szó, amit Colin kapcsán mondtak, hiszen éppen arról beszélgettünk mi is, hogy az elmúlt harminc évben nem volt balatoni hétvége, amikor ne egy goldival osztottuk volna meg a naplementét. Fura ez az új helyzet nekünk is, hiányzik a mi kis szöszkénk, még ha Jamie minden igyekezetével pótolni is igyekszik őt. Vagy csak ráébreszteni minket, hogy a goldikon túl is van élet, a szálkástacskó is tudja meghatározni a család mindennapjait. Mint most is, amikor már kissé erőszakosan igyekszik a tudomásomra hozni, hogy labdázó idő van, úgyhogy menjek és hajigáljam neki azt a rongycsomót, ami valaha apa teremfoci labdája volt. Mit tehetnék, egy tacskónak jobb, ha engedelmeskedsz.



2024. ápr. 3.

Horror, katasztrófafilm vagy brutális jövőkép?

 A minap belefutottam a Fertőzés című filmbe. 

Fertőzés

2011-ben bemutatott katasztrófa-thrillerként jellemzik, de az első bő negyedóra elteltével nem is nagyon bántam, hogy felvételre kellett állítsam a beltéri egységet, mert más dolgom lett. Ugyanis már az első képsorok annyira megviseltek, hogy hirtelenjében nem is tudtam eldönteni, horrort nézek, katasztrófa-filmet vagy valami nostradamusi jóslatot a jövőről. A jövőről, ami 2020-ban kísértetiesen hasonló mdon be is következett. 

Talán éppen azért volt rám ilyen nagy hatással, mert annyira a Covid járvány idejét idézte. Annál félelmetesebb, amivel a való világban szembesülhetsz, nincs. A mumus, amíg csak a mesékben létezik, megborzongat, de amint a szemedbe mered, lefagysz, megbénulsz, rettegsz a következő találkozástól. Ha lesz újabb alkalom. A film annyira életszerűen mutat rá világunk sérülékenységére, egy új vírus elterjedésének a kivédhetetlenségére és sebességére, hogy máris érzed a sejtjeidben a félelmet. Amikor egy másik embertől átveszel egy pohár italt, néhány jóleső korty után akaratlanul is ujjad hegyével megtörlöd a szád sarkát, amivel korábban a mosdó kilincsét fogtad, elégedetten, amiért a higiéniára ügyelve, kezet mostál. Majd a poharadat a leszedő pincér a tálcájára gyűjti... másnapra mindannyian a halállal szemeztek. Ki kezdte, ki továbbította, a pincér otthon kit ölelt meg a vírussal a szervezetében, a mixer melyik felszolgáló lányól lopott egy csókot... a kör egyre tágul, az áldozatok szaporodnak

A film trailere

Szóval, egyelőre csak a felvevő egységen lapul a film. Igazság szerint egyszerre szeretném a már látott képsorokat is elfeledni és ugyanúgy folytatni is. Mert bár a film fikció, de bebizonyosodott kilenc évre rá, hogy a veszély valós és rémisztő, és nem árt tudatosítani magunkban ezt a veszélyt, mielőtt csak legyintünk. Felkészülni úgysem lehet.

Lehet egy kutya hiú?

 Lehet? Mert a gazdi nyilván az, ha róluk van szó. Colin picinek aranyos volt. Picinek? Igazából majdnem tíz hetes volt, amikor hazahoztuk, szinte már nagy. Persze, azért még baba. Aztán egy parazitafertőzésnek köszönhetően kamaszként, fiatal felnőttként szinte girhes volt, legalábbis a fajtájára jellemző testtől sokkal vékonyabb. De kikezelték és kis késéssel belehúzott a "testépítésbe", lett belőle egy egészséges, gyönyörű  42 kilós kan. Aki csak látta, dicsérte. A fejét különösen. A kissé (helyenként erőteljesen) göndörödő selymes szőrét pláne. A kivételesen szelíd természetét meg már csak ráadásként. Olyan csodás átalakuláson ment keresztül, amivel talán még ő maga is tisztában volt. Ha dicsérték, azt a tartást látni kellett volna, valósággal kihúzta magát. Később persze, a leépülés szomorú idején - számomra legalábbis - látványos lett a változás, de még mindig sokszor kapott elismerő pillantásokat, szép szavakat és olyankor a kissé már rozoga test mintha újra életre kelt volna. 

Jamien kezdettől látszott, hogy jó formájú kiskutya lesz. Sőt, az is látszott, hogy nagyon nagy kiskutya lesz. Felnőtt korára izmos, már-már robosztus felépítéssel bírt, de amiért a mai napig kedveskedve közelítenek hozzá, az a babyface, az az örök kölyökpofi, ami árulkodik a macsó külső mögött megbújó kedves, családjáért bolonduló szívről. És tudja a bestia. Amikor düdörgök neki, hogy gyönyörűségem, okos kis fején látszik, hogy élvezi az elismerést és egyetért. 




2024. ápr. 2.

Legközelebb nagyon figyelnünk kell, ha április elseje és Húsvét egy hétvégére esnek...

 Szép időt jósoltak az ünnepekre, tehát irány a telek, hiszen itt az ideje a szezonnyitásnak. Péntek reggel lerendeztem Jamiet, reggelizett a család, aztán az előző nap már összekészített kupacot kezdtük volna lehordani a családi harci szekérbe. Elsőként a műanyag ládát, amiben az ünnepi menühöz válogatott kézműves sörök, egy üveg bor, egy pezsgő, üdítők és egy karácsonyról megmaradt Aperolhoz hasonló koktél várta, hogy a kocsi mélyén elhelyezzük. Életem párja megragadta a kétségtelenül nehéz batyut és nekiindult az első emeletről levezető lépcsősornak. A következő pillanatban azt hittem, összedőlt a lépcsőház. Nyilván az alsó lakónak is hasonló elképzelése lehetett, mert szinte abban a pillanatban nyílt ki az ajtaja, ahogy az utolsó pattogó sörösdoboz is gejzírként kezdett locsolni. Mi történt? - néztem a férjemre, aki dermedten nézte az akaratlan pusztítást. Vállát megvonva mutatta fel a kezében maradt műanyagdarabot, ami valaha a hűtőláda erős fogantyúja volt, illetve annak egy darabkája. Ugyanis az öreg műanyag ebben a percben érezte elérkezettnek az időt arra, hogy három darabra törve utat engedjen a gravitáció törvényeit bizonygató üvegeknek. 

Talán ismerős az érzés, amikor már elkeseredni sincs erőd, csak fogod a lapátot, szedegeted az üvegszilánkokat (ezernyi apró csillogó kis szilánkról beszélünk), mosod a lépcsőházat, mosod újra és újra, szemüveget veszel a biztonság kedvéért és lám, századszor is felfedezel egy megbújó kis csillogó üvegdarabot és a végén a felszáradó kövön még a porszívóval is átmész, nehogy a kutyád a tappancsával szedjen fel ezekből a sunyi kis szilánkokból. Egy óra ment el az emeletnyi pusztítás nyomainak eltüntetésével. Közben csendben "elvéreztem", de ki törődik ilyen apróságokkal. Ezek után már kissé aggódva sorolsz be a Balaton felé tartó kocsiáradatba. Ha egy nap így indul, olyankor lehet, hogy jobb lenne otthon maradni. 

Végül eseménytelen, bár elég hosszúnak tűnő utazás után begördülünk a kapun és megnyugodva sóhajtunk fel, most már nem lesz semmi gond. De lesz! Ráengedjük a vizet, még minden rendben. De ... a melegvízcsapból nem folyik semmi. Nagypéntek van, ilyenkor nincs bolt, ahol alkatrészek között téblábolhatsz, vagy mester, akinek sűrű pillogásokkal kísérve esedezhetsz, tehát meg kell oldani vagy pakolj össze és menj haza. Ez utóbbi persze nem opció. Még. Ritkán szoktuk az első komolyabb akadálynál feladni. A megoldás a szombati nyitvatartásban látszik, úgyhogy az amúgy tevékeny nap után cicamosdással bújunk este az ágyba. Hajnalban a ház ura kibotorkál a fürdőszobába és némi szöszmötölés zajai után pironkodva vallja be, hogy még ősszel, a víztelenítéskor rossz helyre tekerte vissza azt a flexibilis csövet, ami... igazából nem is érdekel, mert ha a bojler előtt állnék, akkor sem biztos, hogy érteném, mi a probléma. De ő kvázi "megálmodta", megcsinálta, hurrá, megindult a víz a melegvízcsapban is. Oké, akkor mossunk is, ha már ilyen szépen süt a nap! 

Jó, de hogy is működött tavaly ez a nyomorult gép? Arra még emlékszem, hogy az új családtaggal már akkor is voltak nézeteltéréseim, a tervezője nyilván pasi volt, nem nő, de miért csinál úgy, mintha még áramot sem kapna. Persze, hogy bedugtam, ne nézz teljesen hülyének! Apa is megtekergeti, működik ez, mi a bajod vele! Na, heuréka, akkor kezdjük, persze, hogy nem felejtettem el a wc-be tenni a lefolyócsövet, azért én se vagyok teljesen sügér. Lemegy két mosás, de az egyik sarokszelep (asszonyok, ugye nekünk nem is kell tudni, mi a franc ez?!) kicsit ereszt. Kicsit, de azért látványosan. Apa érkezik, megszereli, s hamarosan fel is harsan az ordítás: Jutka, zárd el a vizet! Ugyanis a kissé összenőtt alkatrész egyenesen a falból tekeredik ki. Már nem is számolom, hanyadszor mossuk fel a fürdőszobát, az idén többször akkor sem fogom, ha ... Dehogynem! De apa már szerel, megint minden rendben.

 Most már tényleg egyenesben vagyunk, végre élvezhetjük a kert örömeit és a jó időt! A vasárnap le is megy csont nélkül, aztán éjjel idős anyukám kimegy pisilni. A wc-nek van egy sajátossága, nem biztos, hogy eláll magától az öblítés, olyankor kicsit meg kell pöckölni a nyomógombját. De hát ő azt sem hallaná, ha maga a Niagara zúgna mellette, így aztán békésen lefekszik. Mi a kerti munkáktól kidőlve csukott ajtó mögött durmolunk, mígnem a ház ura zubogásra ébred. Kibotorkál, aztán a küszöbig érő vízben hamar fel is ébred. A korábbi özönvizek felitatásához használt fürdőlepedőket este pakoltam a helyükre, miután kimosva, napon szárítva végre frissek, tiszták. Most újra szétdobáljuk őket a fürdőszobában. Éjjel kettőkor megy a kármentés. Hogy miért lezdett most a wc folyni, már nem is érdekel. Két választásom van, sírok vagy röhögök. Az utóbbit választom, pedig nem is ittunk (lásd az első napok történéseit). Mire újra bedőlhetünk az ágyba, én teljesen felébredek, apa agya jár, hogy mi legyen majd a megoldás. A sufniban a honfoglalásig visszamenően mindenféle "jó lesz ez még valamire" alkatrész között vajon megvan-e még az a cső, amire ki lehet cserélni azt, ami most megadta magát? 

Húsvét hétfő... mások vérmérséklettől függően várják a locsolókat, vagy zárják duplára az ajtót, nehogy valaki becsöngessen. Én a kutyával már kora reggel sétálni indulok, apa a wc mögött hesszel, szab, szerel, csövet cserél. Ahogy végzett, kezdem a mosást elölről, teregetek ... most már a lakásban, hiszen, ha végeztünk, indulunk is haza. Mit mondjak, részünkről kimaxoltuk a húsvéti locsolást, úgyhogy nekünk "lányoknak" már nem is jut a régen kötelező kölnivízből. Most kivételesen örülök is neki. Hazafelé simán haladunk, az ajtón belépve pedig megkönnyebbülten rogyok le az étkezőben. Na, a Húsvét is eltelt. Sonka volt, tojás volt, "locsolás" is megvolt. Most már csak egy kis nyugalomra vágyom. Sokat elárul a húsvéti gondolatokról és hangulatról, ha megsúgom, hazaindulás előtt még a leveit bontogató mogyoróbokorról is leszedtem a színes kis tojásokat, amikkel ideiglenesen tojásfává avattam szerencsétlent. Pedig tavaly élveztem, hogy a következő hétvégén még a színes kis foltok fogadtak. Most csak reménykedem, hogy innentől már csak nyaralónak használjuk a hétvégi házat.