Nagymama

Nem könnyű nagymamának lenni, ha az unokáidtól egy fél világ választ el. Az évi egy alkalom, amikor találkoztok, nem sok mindenre elég, arra is csak éppen, hogy tudatosítsd bennük ki vagy és mi a szereped az életükben. Mostanra Levi 7 éves, Leia 5 és megszületett köztünk egyfajta kapocs, amitől nagymama és nagypapa lettünk, akikhez szívesen jönnek, akiknek örülnek, ha leszállunk a repülőről. A nyelvi nehézségek mellett óhatatlanul ott van az a nem elhanyagolható tény, hogy a mindennapjaiknak csak évente néhány rövidke hétre vagyunk a részesei, így aztán a találkozásaink rendkívül intenzívek. Mit mondjak, tavaly itt voltak egy hónapig, utána hetek kellettek, hogy kipihenjük azt a kicsit görcsös figyelmet és rendelkezésre állást, amit ez az időszak jelentett. Főleg, hogy ebben volt egy majd tíz napos időszak, amikor a szüleik sem voltak itt. Ettől - előre - úgy féltem, mint ördög a tömjénfüsttől, aztán utólag kiderült, ez volt a könnyebbik része. Miután apukájuk születésük óta csak magyarul beszél velük, értenek ők mindent, de magukat kifejezni nyilván az anyanyelvükön az egyszerűbb. Éppen ezért óriási lépésnek éltük meg, hogy itt egyre többet szólaltak meg magyarul. Lassan megint eltelik egy év a legutóbbi találkozásunk óta és hiába a videókapcsolat, az azért nem olyan, mint amikor itt kavarnak körülöttünk. Ma reggel megint hívtak, mert a kedvenc magyar mesekönyvükből - Brúnó Budapesten - nagy ötletet merítettek. Bartos Erikát már Kovács András Péter humorista is a legmelegebb atyai szeretettel átkozta el, ma reggel megtettem én is. 

Az unokáimnak rengeteg magyar nyelvű mesekönyve van, de a kedvenc vitathatatlanul Bartos Erika. Bogyó és Babóca, no meg Brúnó. Nyilván tud valamit a nő, amit csak a gyermeklélek ért, a felnőtt meg csuklik tőle, de tagadhatatlan, hogy Jamie megtörtént és elképzelt történetei után Bartos Erika könyvei mindent visznek. Brúnó Budapesten és az ország különböző részeiben, a Balaton partján... csináljon bármit az esetlen kis figura, azt az én unokáim rajongva hallgatják, lapozgatják, aztán - mint jelen esetben - rám néznek és/vagy üzennek, hogy nagymama, varrj nekünk állatos foltpárnát. Melyik nagymama tud ellenállni az unokai kéréseknek? Még az sem, akinek a varrási tudománya nem nagyon haladja meg a függöny szélének beszegését. És nem, még véletlenül sem a tök egyszerű kutyás vagy cicás párna a cél, hanem egy pingvines és egy wombatos. Jézus ereje! Utóbbi egy ausztráliai erszényes jószág és amíg élek, nem értem, miért éppen ez lett Levi kedvence, kis bumfordi jószág, ami nagyon hasonlít a kapi barára, más néven vízidisznóra vagy éppen a hódpatkányra, de nem AZ, tehát nekem wombatos figurát kellene varrnom, mert a legényke azonnal kiszúrja, ha valamelyik másikat próbálom "eladni" neki wombatként. 

Hogy a varrógép jelenleg szétesve várja a szekrény mélyén, hogy szakértő kezek összerakják a fejét, másodlagos kérdés. Már úgyis egy ideje kampányoltam érte a nagypapánál, most az unokái miatt még meghallgatásra is került a dolog, remélhetőleg sikerrel veszi ő is a rá váró akadályt. Internet a barátunk, aki keres, talál, a leírás alapján, ha nagyon összeszedem magam, akkor a kezdőknek való wombatos foltot még össze is fogom tudni öltögetni. Valamiért ez tűnik a nagyobb kihívásnak, pedig nyilván egy pingvin sem sokkal egyszerűbb. És ha már az internettel barátkozom, akkor ott van az éppen megkavart kínai csomagküldő, akinél bármit kereshetsz, mert ha ott nincs, akkor sehol nincs és persze azonnal feldob néhány találatot fillérekért. Mondjuk velük vigyázni kell, mert sokszor a valóság köszönő viszonyban sincs a fotókkal, meg hát ugye itt elsősorban az az elvárás, hogy a nagymama alkosson valamit a két kétbalkezes kezével. Azt meg nem is mondom, hogy az alig ezer forintos árra, majd másfél ezer forintnyi vámot nyomnak, bár ha minden kötel szakad, ez már nem sokat nyom a latba. Szerencsére a barátnőm az elmúlt egy évben igencsak beledolgozta magát a patchwork témába, erről árulkodnak a lakás különböző pontjain felbukkanó kis takarói, úgyhogy szakavatott segítség is rendelkezésre áll, ha végképp elakadnék, de mint mondtam, itt az alap elvárás, hogy a nagymama alkosson valamit. Azért tulajdonképpen szeretnék légy lenni a falon Bartos Erikáéknál, hogy ő az ilyen ötleteit, meg a szilvásgombóc főzést, meg a ... sorolhatnám vég nélkül, mert a fantáziája kiapadhatatlan, olyan játszi könnyedséggel vezényli le egy falka gyerek mellett, mint ahogy a könyvek lapjain áll, mert akkor földig hajolok előtte. De ha nem... Ha csak amolyan közösségi izgatásnak talál ki ilyeneket, akkor megrángatnám a haját, de meg bizony. 😂 Tavaly például - ha már a Balatonon voltunk - Bartos Erika miatt vonatoztam el a két gyerekkel Balatonboglárra, hogy felmenjünk a gömbkilátóba. A mesében vidámabb volt a dolog, de a lapokon nem is volt olyan őrült meleg, bár, végül a fagylaltozás sokat dobott a programon, meg a hazafelé buszozás, ahol a sofőrnek tízperces pihenője volt Balatonlellén, amit nemcsak a gyerekek, de a nagymama sem értett 😂Na, mindegy is... a tervezési folyamat beindult, holnaptól nagypapa varrógépet szerel, én anyagok és hozzávalók után kajtatok, aztán ahogy a mondás tartja, majd csak lesz belőle valami, ha el nem bajszom, legfeljebb fogpiszkáló tartó 😎

https://youtu.be/J45PT-Prufo?si=KGWgMTorhHFcS4md

A mai sem egy jó nap... de egyáltalán, mikor volt utoljára olyan?

 A Face - bármennyire is szeretnék én magam is leszakadni róla, mert érzem, hogy a jelenlét többet árt, mint használ - rendre az arcomba tol mindenféle "kéretlen" tartalmat. Áprilisban azt hittem, legalább a politikai posztok és reakciók visszaszelidülnek, észérvek csapnak majd vitába, de sajnos szó sincs róla. Legtöbbször a vesztes fél gyászfolyamatának stációjával magyarázzák azt a töméntelen gúnyt, átkozódást és trágárságot, amit a nagy Manitu sem tud kordában tartani. Én meg - bár, tízből kilencszer lefogom a kezem, mert voltam már én is ribanctól, hülye vénasszonytól qváig minden, és hát lássuk be, kinek hiányzik ez a reggeli kávéja mellé, hogy aztán koffein nélkül is magas vérnyomással csináljam végig a napot, mert igenis hatnak rám is a bértrollok, végtelenül primitív emberek sorai - szóval, azért néha oda kommentelek. Például ilyen stílusban.... Már előre félek a reakcióktól, de hát néha képtelen vagyok befogni, pedig tudom, hogy úgyis csak magamra húzok néhány eszementet.

"Hagyjuk ezt a gyászfolyamatot! Ez egy ország mentális állapotának lenyomata, aminek semmi köze a gyászhoz, sokkal inkább az évek óta hergelt indulathoz. Mert itt utálni kellett bárkit, mindenkit, aki másként gondolkodott, mint amit az állami propaganda minden ingyen elérhető helyről, illetve a jól megfizetett bértollnokok által napi 24 órában tolt. Ez a zsigerekbe ivódott utálkozás minden iránt, ami más, mint amit sokan napi mantraként hallgattak. Hozzájuk nem jut el érvelés, tényfeltárás, nekik hitük van. És a hitüket támadja a rögvalóság, ettől pedig még dühösebbek. Aki pedig ezért az egészért felelős, az köszöni, nem foglalkozik a szellemmel, amit kiszabadított a palackból."

A "kéretlen" tartalmak másik formája az emlékezés. Olyan emlékeké is, amik máig fájnak. Sebeké, amik sosem heggednek be. Mint aminek holnap már a hetedik évfordulója lesz... Ez az írás öt éve született. De ma is pontosan így hasogat Jack hiánya, aki a "mesében" Kócos nevét kapta. 

"2019. július 17-e emlékére

Zsemle és Morzsa

Zsemle türelmesen tűrte, hogy a kis szőrmók a pofáját kapdossa. Mostanra már igazán megszokhatta volna, de még mindig bujkált benne valami halvány rossz érzés, amikor ez a kajla kölyök a kegyeit kereste. Mintha cserben hagyta volna a régi barátját, Kócost. Még mindig nem értette, miért jött ez a kis mitugrász és ugyanakkor miért tűnt el az életéből olyan hirtelen Kócos. Már nem is emlékezett azokra az időkre, amikor a göndör bundás nem volt mellette. Annyi kalandon át elkísérte a kis kurtalábú, ő volt a Barát, de hát milyen barát az, aki csak úgy eltűnik egyik napról a másikra, el sem búcsúzik.

Ha rosszat álmodott, még eszébe jutott az a furcsa nap. Zajos volt és szagos, fura, ismeretlen neszek, szagok maradtak emlékként róla. Az biztos, hogy semmi sem készítette fel rá, hogy az élet oly hirtelen megváltozik. Előző este a park szélén elolvastak minden friss üzenetet, jóízűen ették meg az egyébként nem túl izgalmas vacsorát, kikönyörögtek néhány falatot a gazdiék vacsorájából is, aztán éjjel összebújva aludtak, mint minden éjszaka. Reggel már korán indultak a parkba, hogy a nagy meleget elkerüljék. Várta őket a labdázás, a barátok. Nagyszerű napnak ígérkezett. De Kócos - tőle szokatlanul - csak ballagott ráérősen. Aztán megállt és öklendezni kezdett. Gazdi még szemrehányóan csóválta is a fejét, hogy „te rosszaság, már megint felnyaltál valamit”, aztán hazamentek és megreggeliztek. Kócos is evett, a szokott jó étvágyával, mintha félórával korábban nem dobta volna ki a taccsot. Minden olyan volt, mint máskor. Egy ideig. Kócos pocakja tovább rendetlenkedett, ezért elvitték Csaba dokihoz. Ő nem ment, de nem is bánta. Mostanában Kócos úgyis többet járt oda, mint normális lett volna. Mert mindig „felnyalt valamit”. Amitől a pocakja rendetlenkedett, de egy-egy szuri hamar rendbe tette. Amikor végre megállt a kocsi a ház előtt, megnyugodott, végre hazaértek. De Kócos csak feküdt a gazdi lábánál elgyengülve. Amikor felállt, furcsa szagú folt maradt utána a kövön. Vér! – ismerte fel a szagot, de nem tudta, nem tudhatta, hogy ez bajt jelent-e. Bezzeg a gazdiék ijedten kapták fel Kócost és már ott sem voltak. Ő csak nézte értetlenül a mögöttük újra becsukódó kaput, végül Nagyi lába mellé feküdt és várt. Ha várt, akkor mindig hazajöttek, és a világ dolgai rendben mentek tovább. Most is így kellett lennie. Így kellett volna lennie! Hiszen még olyan fiatal volt!

Amikor végre hazaértek, Kócost csendesen az ágyába fektették. Zsemle még mindig nem érezte, hogy olyan nagy baj lenne, hiszen a gazdiék mintha nyugodtabbak lettek volna, mint korábban, amikor olyan hirtelen elfutottak. Hagyta, a barátja had pihenjen, majd másnap elmondja, mi a baj. Talán még játszanak is, komótosan, öregesen, ahogy mostanában szoktak, pedig Kócos még egyáltalán nem volt öreg, de hozzá lassult az ő tempójához, mint egy rendes baráthoz illik. Végül ő is lepihent, már éppen megnyugodva lehunyta a szemét, hogy vége az őrült futkosásnak, amikor Gazdi kiabálni kezdett. Sírt, zokogott, szorította magához Kócos kis testét, aztán a pizsamájában már rohant is újra a doktorhoz. A nagyi fel sem ébredt a zajongásra, így aztán Zsemle csak ijedten ült a becsapódó ajtó előtt, semmit sem értett.

Végre hallotta, hogy az autó újra megáll az udvaron. Léptek közeledtek, nagyon lassú léptek. És Gazdi csak zokogott, mint akinek nagy bánata van. Kócos nem jött. És azóta az este óta nem is látta. Azt mondták: elment. De hát még Kócos sem volt olyan bolond, hogy elszökjön és itt hagyja őt egyedül a valaha közös vacokban. Hiszen itt mindig volt étel, játék és szeretet. Mi más kellhetett még neki? Még sokáig érezte a lakásban a szagát, a sétánál szimatolva kereste a park bokrai alatt, de Kócos nem került elő.

Itt volt helyette Golyó, aki nem hagyta, hogy hiábavaló kérdéseken törje a fejét. Ő sem értette, hová tűnt a barátja, de hát őt sosem az eszéért szerették. Most – mintha ebben a hiányérzetben támogatni próbálta volna – bújt hozzá. Korábban nem merészkedett ilyen bizalmas közelségbe, de most mintha egymásból merítettek volna erőt.

Néhány nappal később gazdiékkal beültek a zörgő négykerekűbe és őt felhőtlen öröm töltötte el a napok óta lassan rátelepedő szomorúság helyett. Végre megint kirándulni indulnak! Talán az út végén előkerül Kócos is. Sokáig suhantak, közben kis megállókkal, hogy elgémberedett lábait megmozgathassa, végül megálltak egy ház előtt, melynek kerítésén túlról hangos kutyaugatás fogadta őket. Jött egy asszony, aki örömmel tárta ki előttük a kaput, mint valami régi ismerősnek. Gazdi a pórázt szorongatva bevezette Zsemlét is az udvarba. Meglepetten torpant meg, ahogy a fészekaljnyi kölyköt megpillantotta. Külsőre olyanok voltak, mint a régi babaKócos, akire már alig emlékezett, akit évekkel ezelőtt hoztak neki, hogy ne legyen magányos. Ezek is még kicsik és hangosak voltak, játékosak és szemtelenek. Nemsokára az egyiket kiemelték a többiek közül. A kis maflának első dolga volt, hogy őt közelebbről szemügyre vegye. Ennek nem igazán örült. Neki sok ismerőse volt, de azok mind felnőtt kutyák voltak, akik értékelték az erejét és békés természetét. Nem bosszantották feleslegesen. És volt Kócos, aki mellette nőtt fel, megtanulta a szabályait és az együtt töltött néhány év alatt igaz barátja lett. Ez a kis rosszcsont pedig azt hitte, valami plüsskutya ő, akit tépdesni lehet. Rámordult, mire a kicsi inkább a virágágyást vette szemügyre. Kapott egy nagy tál vizet, de mire szomjasan beleivott volna, apró tappancsok borították ki a kövezetre a hűsítő vizet. Zsemle azonnal távolabb is helyezkedett, nehogy bárki azt gondolja, ő volt olyan ügyetlen, hogy felborította a tálat. Az elázott kis rosszcsont pedig boldogan dagonyázott a sárban. Zsemle még nézni sem akarta. A kétlábúak azonban nevettek, beszélgettek, papírokat lapozgattak, aztán lassan szedelőzködni kezdtek. Zsemle megkönnyebbülten ugrott talpra. Azt ugyan nem értette, miért kellett ilyen sokat utazniuk egy kis beszélgetésért, hiszen ezt az emberek máskor meg tudták oldani azokkal a kis berregő vacakokkal, amikből egyet még Kócos is megrágcsált kölyökként. Akkor igazán haragudtak rá, igaz, nem sokáig.

Hallotta a hangokból, hogy hamarosan útnak indulnak és ő meg is indult a kapu felé. Valami halvány rossz érzés arra késztette, hogy forduljon vissza, és azt kellett látnia, hogy Gazdi éppen felemeli a földről a koszos kis kölyköt és puszit nyom az apró buksira. Jó, hát mindig tudta róla, hogy egy kölyökkutya könnyen leveszi a lábáról, történt ilyen már a parkban is, de Gazdi most kitartóan szorongatta az apróságot és az ajtót kitárva nemcsak Zsemlét szólította fel, hogy üljön a helyére, de hamarosan őmaga is beült, ölében a kicsivel. Olyan apró, mint a morzsa – kócolta össze kedveskedve Gazdi a kölyök fejét, és Zsemle beletörődően szusszantott. Régi emlékképek bukkantak elő, ahogy Kócossal összebújva aludtak egy hosszú út végéig a Gazdin. Már tudta..., ez a prücsök most hazajön velük. Apa pedig felnevetett a kormánykerék mögött: Zsemle és Morzsa! Öregfiú, te még nem biztos, hogy tudod, de ti összetartoztok, mint a zsemlemorzsa minden falatkája. Zsemle nem egészen értette, mi a vicces, de a falatkák kifejezés jó emlékekkel társult, úgyhogy megnyugodott. 

Ennek már két éve. A kis Morzsa alaposan rácáfolt az akkori méretére. Mostanra már erős volt és Zsemle szerint némiképp beképzelt is. Azt gondolta magáról, hogy ő a főnök otthon, a kertben és úgy általában mindenhol. Eleinte próbálta elmagyarázni neki, hogy ez nem így van, de olyankor a kis szélvész lebirkózta Golyót, így bizonyítva, hogy Zsemle rangját csak a korának tisztelegve hagyja meg, mert amúgy ő a király. De őt tényleg tisztelte, így aztán elnéző türelemmel figyelte a tobzódását. Már nem gondolt Kócosra, az idő szövetében elmosódottá váltak a róla szóló emlékei. Számára csak a Ma volt és a mát Morzsa jelentette. De voltak napok, amikor a Gazdi egy ma már csak halványan ismerős nevet emlegetett, miközben szemét újra elöntötték a sós cseppek. Zsemle érezte, hogy fájdalmasak a kétlábúak gondolatai, és mivel Gazdinak fájtak, hát fájtak neki is. Fejét az ölébe hajtva kerestek egymásban vigaszt. Aztán Morzsára néztek, ahogy lábait az égnek meresztve aludt a nagy melegben, Gazdi elmosolyodott, Zsemle pedig megnyugodott. A világ rendben van! A jövő rájuk vár, új kalandokban Morzsával az oldalán."

Szóval, ez az írás öt évvel ezelőtt emlékezett Kcosra, azaz Jackre, akinek rövidke életét sosem feledjük. Mára már Zsemle, azaz Colin is vele kergeti a lepkéket a Nagy Szivárványon túl, ettől az emlékezés még sírósabbra sikerült. Igaz, Morzsa, azaz Jamie még itt van velünk, de már sosem lesz semmi olyan, mint azokban a boldog években, amikor még a nagy csapat együtt volt. 

Fellélegezve

 Mit mondjak, embert próbáló napokon vagyunk túl és nem győzök elég hálás lenni a Nagy Manitunak, amiért végre rendesen kapok levegőt. Már évek óta azt vettem észre, hogy a nyári hőség roppant módon felerősízi és sajnos ki is hozza a legrosszabb énemet, agresszív leszek, apróságokon felcsattanó, nem mellesleg pedig a szokásosnál is jobban dolgaimat elodázó. Nem akarok hosszasan panaszkodni, hiszen nemcsak nekem volt melegem az országban, de az biztos, hogy már önmagamat utáltam, miközben szabályosan éreztem, ahogy az agysejtjeim olvadnak ki a fülemen, végtagjaimat mázsás súlyok húzzák, aludni tudnék a nap bármelyik időszakában, de legkevésbé éjszaka. 

Ezek után nem is csoda, hogy az elmúlt időszak két legszuperebb napját akkor éltem meg, amikor a nagyfiam betegecske kutyájára kellett vigyáznom. Most mondjam azt, hogy "szerencsére" nem lehet összeengedni a mi kutyánkkal, mert azon drágaságom annyira felpörgeti magát, hogy utána napokig kellemetlen fizikai tüneteket produkál, így tehát adódott a feladat, hogy két napig a lehető legnagyobb nyugalomban szitteljem csórikámat a saját otthonában, szigorúan a rövid sétákra és viszonylag elviselhetőre szellőztetett lakásra koncentrálva. Minden másra ott volt a napi 20 óra alvás. Úgy terveztem, hogy nekem is, de végül én maratoni netflixezésbe kezdtem (és nem is bántam meg). Vittem magammal laptopot, könyvet, amiket végül ki sem nyitottam. Vagy a New Amsterdam első évadának részeit bambultam (itt-ott kicsit beleszunyókálva, igaz) vagy tényleg aludtam. Nem voltam időhöz kötve, akkor keltem-mentem-ettem-ittam, amikor úri kedvem úgy tartotta, nem kellett alkalmazkodnom, tekintettel lennem, kiszolgálnom, észben tartanom, figyelnem senkire és semmire. Carlos ebben tökéletes társ volt, a hőségben minimálisra vett életfunkcióival. Két teljes napig magunk voltunk a Zen. Aztán ő is visszakapta a gazdiját, aki szerintem egy pöppet túlfélti ezt a jószágot, meg én is a családom, jelesül a férjem és a mamám, Jamieről már nem is beszélve. Akik viszont felpörögve várták, hogy újra rám szálljanak. Pedig amikor a második nap reggelén a tükörbe néztem, szerintem látványosan kisimultabb volt az orcám, mint amikor megérkeztem. Mostanra már ugyanolyan nyúzott, nem is értem. 

A hőség nekem nem barátom. Éppen ezért nagy volt az öröm, amikor tegnap este előbb a szél jelezte érkezését, később nagy cseppekben az eső is. Nyitott erkélyajtónál aludtunk, úgyhogy nem tudom, az eső meddig áztatta a hetek, hónapok óta kiszáradt anyaföldet, mert én végre úgy aludtam, mint a tej. Ennek ellenére reggel fél hatkor (ez máris majd egy órás késés az előző napokhoz képest) már úton voltam Jamievel. Lementünk a partra is, ahol széttárt karokkal öleltem magamhoz a szelet, hagytam, hogy szinte átfújjon rajtam. Eskü, már-már fáztam, de nagyon  jó érzés volt. Utána hazasétáltunk, csináltam kávét, majd visszadőltem az ágyba, és ez már-már mennyei érzés volt. 

Ahogy közelgett az ebédkészítés ideje (na, ez sem hiányzott ott a kutyaszittelés idején), rutinosan pakolgattam ki a hűtőből a hozzávalókat. Hogy az elmúlt napok hősége ölte ki az ide vonatkozó agysejtjeimet vagy amúgy is pusztulóban vannak már, nem tudom, de sikerült kolbászzsír helyett sárgabarackpürét tennem a tört krumpli hagymás alapja alá. Ki a franc emlékezett rá, hogy jó másfél hete egy kaiserschmarn miatt turmixoltam össze néhány szem sárgabarackot? Tulajdonképpen nem lett rossz. Anyu például mintha észre sem vette volna, jó étvággyal evett belőle, én a becsület kedvéért toltam be az adagomat, de a férjem kikérte magának a hirtelenjében sárgabarackos chatney-re keresztelt hozzávalónak a befogadását. Az ő része bizony - ezt kár is lenne tagadni - ment a kukába és ami a rosszabb, hosszas fejtegetésbe kezdett, amiben a korom és az agyműködésem közti anomáliákat kezdte sorba szedni a rá váró vészterhes évek vizionálásával. Na, hát ha a fellélegzés ilyen következményekkel jár, elképzelni sem merem, mi lesz itt, ha újra bedurvul a nyári időjárás.