Násztánc...

Hogy az előző posztra reagáljak, jöjjön már a tavasz ... és a tavasszal az újra éledő szerelem. Erről az egészről pedig eszembe jutott egy régi történet lent a telken. Ha már odakint hideg van és sötét, legalább idebent, a szívünk tájékán  melegedjünk...

"Telekszomszéd régebben  postagalambokat tenyésztett, versenyeztetett, de egy ideje csend van a hátsó kerítésnél. De azért még élénken emlékszünk azokra az időkre, amikor átszólt, hogy hamarosan érkeznie kell a madárnak, jó lenne, ha behúzódnánk a házba és nem zavarnánk a röptét, nyugodt érkezését. Még előttem vannak a madarai. Szépek voltak és kicsit mások, mint azok a szürke társaik, akik otthon a pesti szürke aszfalton csipegették az elszórt morzsákat, vagy az ereszek szélén egyensúlyoztak a madárvédő tüskék között. Ez is milyen álszent elnevezés: „madárvédő”, hiszen nem is a madarakat védte, hanem az ereszt, a házfalat a piszkuktól. De ez jelen esetben mellékszál, úgyhogy vágjuk is el ennél a pontnál. Szóval, az ő madarai szépek voltak, büszke tartásúak, mint akik tudatában vannak különlegességüknek. Nem mennék bele a taglalásba, hogy galambok vagy gerlék, mert nem erősségem az ornitológia (sem), így aztán hozzáértő előtt azonnal lebuknék, hogy idegen tollakkal igyekszem büszkélkedni, hogy stílszerű legyek. Az én madaram, aki egy meleg délutánon berepült a mogyoróbokor ágai közé két kis világos karikát viselt tollai mintázatában a nyaka körül. Nagyon is hasonló volt a régi sporttársakhoz, onnan rebbentek elő az emlékek is. Először fel sem figyeltem volna rá, hisz jött, majd nyilván megy is, de amikor már második órája hallgattam furcsa nyögdécselését a lombok takarásában, aggódni kezdtem. Talán a kis szerencsétlen túlságosan jó rejtekhelyet talált és most nem tud útjára indulni. Már vizionáltam magam előtt a szomorú képet, ahogy elgyengülve leesik az ágról, pontosan mindig éber vadászkutyám orra elé… Nem, nem végződhet így egy csodálatos kis teremtés élete, döntöttem el, és a létráért indultam, hogy testi épségem veszélyeztetésével – és egy gereblye segítségével – kiszabadítsam őt a kusza ágak fogságából. Mire a nagy és nehéz létrát előráncigáltam és félúton jártam vele a bokor felé, egyszer csak, huss … két madárka röppent ki a sűrűből, felszabadultan, boldogan, az én segítségem nélkül is pajkos vidámsággal. Mosolyra késztetett a gondolat, hogy majdnem megzavartam egy meghitt pásztorórát, megakadályozva talán egy új generáció útnak indulását. Álltam a létrával a kert közepén és a röptüket néztem, ahogy szabadon szárnyalva törtek az ég felé, majd megültek az ostornyeles lámpaoszlop tetején. Gyengéden csőröztek, mintegy megegyezésre jutva a további útirányban és szinte egyszerre rugaszkodtak neki, hogy a tópart felé vegyék az irányt. A szerelem csodálatos dolog. Akkor is, ha szárnyasokról szól a történet."