Az írás jó volt. Jött egy ötlet, egész szép drámát lehetett rá felépíteni, de persze csak részletekben rakom fel, erre már az eleje kiverte a biztosítékot az olvasóimnál. És „elhangzott” a kérdés, ami kemény gyomrosnak bizonyult: Minek rakok történelem és földrajz „órákat” a történetbe, tök felesleges a történet szempontjából? - Hát, elég szar érzés volt, hogy így gondolják. Mert szerintem nem felesleges, és most mentegetőznöm kell… és hazudnom…, hogy köszönöm az építő jellegű kritikát. Pedig nem köszönöm. Rosszul esik és qvára nem érzem építő jellegűnek. Igénytelenséget érzek ki belőle. Ez van.
Mondjuk sejtettem, hogy ha egyszer eljutunk oda, hogy
kritika, akkor elég rosszul fogom tűrni. De azt hittem, majd azt mondják, hogy
érdektelen a sztori, nem szimpatikusak a szereplők, rosszul van felépítve a
cselekmény íve, nem megfelelő a lezárás ... ilyenek. Ezzel szemben „fölösleges” információkkal terhelem
őket. Mert amíg mindenki édi-bédi a történetben, az rendben van, ha hátteret
adok a sztorinak, akkor meg minek bonyolítom feleslegesen a szálakat? De most
komolyan? Elég, ha a főhős vágytól izzó szemekkel hajol a cseresznye
ajkakra? Miért baj, ha valami
információt is nyújt egy történet, túl azon, hogy X és Y szerelemtől bódultan
botladoznak az ágyig?
Igazából már nem érdekel. Írom, ahogy nekem tetszik, aki meg
unja, ott hagyja, ennyi.
De szerintem az igazi bajom az, hogy nagy bennem a lelkesedés, miközben szép lassan ráébredek, ez.nem.írás! Zso barátnőm írt egy történetet, Ketten egyedül a címe. Nem tudom, honnan szedte az ötletet, de már a cím is, meg az egész szöveg… ügyes csaj, remekül fest egy festőkurzuson és ennek az írásnak pontosan olyan a szövege, mintha festene. Egyszerűen hihetetlen, hogy minden fejezetben egymást követik azok a képek, amik festményként is megállnák a helyüket. Tele van magyartalansággal, helyesírási hibával, elgépeléssel, de a lényeg egész egyszerűen tökéletes. Ennek kellene könyvben megjelennie. Ez irodalom. És elkeserítő, hogy nincs a boltok polcain. Pedig nem is az enyém. Zso egyébként is egy rejtély. Oké... rajzol és fest, nem is tehetségtelenül, bár nyilván nem egy Munkácsy, de ez abszolút szubjektív megítélés. És ír. Már az ötleteitől kész vagyok. Szerintem úgy is jutnak eszébe, hogy látja a kezdetet és a véget, aztán menetközben kiizzadja a köztes utat. Ez máris több, mint, amit én elmondhatok magamról, mert én napról napra élem a történeteim. És amikor megfogalmazza a sztorikat, betűkkel fest, esküszöm. Olyanokat ír, amikért én speciel ölni tudnék, hogy eszembe jusson. Csak, ad hoc egy idézet tőle javítás után: „Lecsupaszított lélekkel, mint a legragyogóbb, narancs szárnyú pillangó feszült Tom tenyere alatt. A férfi nyelve volt a tű hegye, aminél fogva felszúrta a falra. De Sara nem a gyűjteménye egy újabb darabja volt, hanem az egyetlen, különleges példány, amire tudat alatt mindig is vágyott, csak eddig, míg nem találkoztak, maga sem tudott róla.” A férfi nyelve volt a tű hegye... Hát, esküszöm, eldobom magam. Nekem miért nem jutnak eszembe ilyen képek??? És ezek után majdnem bocsánatot kér az olvasóktól, hogy a sok hülyeséget rájuk borítja. Eszméletlen nő!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése