Tanácstalan birka

 "De jó, hogy van egy balatoni nyaralótok!" - ez az első reakció, ha valaki hallja, látja, hogy a kutyákkal nyaranta oda menekülünk a városi forróság elől. A nyaraló majd ötven éves, ami tősgyökeres balatoni nyaralósok között egyáltalán nem számít öregnek, de mi azért - a gyerekeink legalábbis - már úgy nőttünk fel, hogy a Balaton nem egy megfoghatatlan álom, hanem kézzel fogható valóság. A valóság pedig ... nos, ahogy mondani szokás, nem mind arany, ami fénylik. 

A nyaralót még az apósom építtette elsősorban a maga nyugalmára, de talán gondolva az akkor még homályos elképzelésként "létező" unokákra is. Nem sokáig élvezhette. De aztán megérkeztek az unokák és az épület kezdte betölteni tényleges szerepét. Az első évek jól indultak. Rokonokkal és barátokkal közös ikerház, közös telek, sok móka és kacagás. No meg méreg is, mert a többiek az általuk vállalható néhány hétben csak élvezni szerették volna, a vele való törődés nem szerepelt a terveik között. Így az egész ház és telek gondja a férjem nyakába szakadt. És ekkor még csak a nyolcvanas évek elejéről beszélünk. A rokonok eladták a maguk részét és akit megnyertünk ezen a "szerencsejátékon", hát, inkább büntetés lett, mint nyereség. 

A vásárló házaspár ugyanis nem magának akarta a lakájos kis zugot, hanem a fiuknak. A fiuknak, akit a saját házukban többé nem tűrtek meg. Mert ivott, botrányosan viselkedett, drogozott és olyan barátokat hordott a családi lakba, akitől a szülők óvni akarták a maguk nyugalmát. Így aztán bevásárolták a huszas évét épp csak taposó fiút egy csendes, kisgyermekes közösségbe. És nem ám himi-humi néhány hétre, hanem az év minden napjára. Az élet innentől a mások által oly nagyon irigyelt nyaralóban alaposan megváltozott. Hangoskodás, trágárkodás, rendőrségi sziréna verték fel a korábbi békés mindennapok csendjét. 

Ennek már húsz éve. Húsz éve tűrjük az áldatlan állapot minden nyűgét, nyeljük az epét, kesergünk a tehetetlenségünkön. A másik szomszéd mostanra inkább eladná, de esélytelen, hiszen ezekkel az állapotokkal épeszű ember egy forintot sem költene rá, nemhogy súlyos milliókat. A fiú pedig, akinek életéért egy fabatkát sem adtunk volna annak idején, ha így folytatja, köszöni jól van. Folyamatosan ismeretlen és olykor ismerős (bár ne ismernénk) arcokkal veszi körül magát, olyankor elszáll a hintaló, zeng a ház. Az anyja - úgy tűnik - teljesen hatástalanul próbálja időnként jobb belátásra bírni. Amit nem értek, hogy miért nem kezelteti, hiszen ez a család anyagi helyzetét látva, nem okozna problémát egy jobb magánintézményben sem. De úgy látszik, nem opció az sem, hogy elköltöztesse, hiszen a fiúnak így jó, csak magával kell törődnia, a házzal, telekkel itt a hülye szomszéd, aki csendben rágva a szája szélét megcsinál mindent. És ugyan hol találna még valakit, aki inkább magára zárja a lakását, mintsem átmenne és őrá borítaná. 

Gyávaság? Minden bizonnyal az is van benne. Annak idején hamar kiderült, hogy a mama a nagyobbik fiunk tanára az egyetemen. Akarsz húzakodni vele? Persze, hogy nem. A fiú időnként totál kiszámíthatatlan, magáról szinte nem is tud. Ilyenkor aztán erős is, mint Rambo, macsetével hadonászik, a saját bejárati ajtaját veri szét. Akarsz húzakodni vele? Mersz? Őszintén? Nem! Mert amíg a gyerekek kisebbek voltak, ne ijesztgesse őket, most, hogy már nincsenek itt, a családi kedvenceket félted egy-egy mérgező falattól, fizikai bántalmazástól. Túlzás? Lehet. Képzelgés? Lehet. De ahol ezek a képzelgések egyáltalán felmerülhetnek, ott bármi megtörténhet. 

Nem olyan ember vagyok, aki másnak rosszat kíván, de néha mégis átfut az agyamon, van-e értelme így egy életnek. Élet ez? És most nem a magaméra gondolok. Fiatal, életerős, sportos emberek mennek el értelmetlenül vagy éppen egy hirtelen betegség okán, de ez a már-már szétroncsolt test él és virul. Meddig tart még a kálváriánk? Meddig tart még ez a béklyóba zárt közös gyötrődés? 

Mi nők szülünk ...

 Most általánosítok, hiszen nem kevesen vannak, akik nem tudnak, nem akarnak, viszont ők bele sem futnak a világhálón időnként fellángoló hüvelyi kontra császáros szülés közti hagyományos "farokméregetésbe" (hogy némi képzavarral éljek).

Ncl.hu hozza persze a vitaindító cikket. Uborkaszezonban jó érzékkel dobnak be olyasmit, amire a frusztrált olvasó közönség gyorsan ráharap. Már a cím sejteti, hogy itt aztán érkeznek majd a kommentek: Mind bekaphatjátok, akik azt hiszitek, hogy a császár a könnyű szülés. Raye Lee írja le, fotózza le a maga "élményeit", és K.G. tálalja nekünk. Indulhat a meccs!

Az első komment, amibe belefutok mégis arcul csap. Nő írta, de minden szavából süt a gúny, amivel talán nem is lenne bajom, de mint látjuk, mégis van. "Vége a pedagógussztrájknak, a pedagógusok szapulásának (egy időre), jöhetnek a szülő nők." Na igen, napjainknak egészen biztosan vannak súlyosabb kérdései a fentieknél, de azért mi nők szülünk. Ez a sorsunk, életünk egyik talán legmeghatározóbb élménye. Kinek hogyan. 

Nekem kétszer adatott meg és hát, érintve érzem magam, hiszen mindkét alkalommal császárral sikerült. Tudom, hogy sokan a fájdalomtól akarják megkímélni magukat (csacska nők, majd rájöttök, így is kijut belőle, csak másként), máskor meg a választott orvos igazítja a szülést a saját naptári terveihez. Igen, van ilyen is. De a többség nem jókedvében élte át ez a korántsem könnyű procedurát. Nekem majd negyven évvel ezelőtt kétszer is sikerült. Az első életmentő volt, félnapnyi vajúdás után, 23 évesen, amikor szinte még fogalmad sincs mi történik és miért. A második már tervezett volt, mert ugyanúgy nem indult el a maga útján két hét túlhordás után sem. Ilyen alkat vagyok biztosan. A férjem mondta is, hogy a középkorban esélyem nem lett volna. Vagy a gyerekünknek, de ilyenekre még teoretikusan sem gondol az ember. Szóval, akkoriban a császár még többnyire klasszik hosszanti vágással "készült". Később egy válaszkommentben ehhez hozzáfűzte egy okoska, hogy már akkoriban is létezett az epidurális érzéstelenítés. Igen, létezett, csak hát azt komoly előkészület előzte meg, itt meg az idővel futottunk versenyt. Aztán a másodikra már nem variáltak, ha az első ilyen lett. Tehát, ez egy nagy hasi műtét, a vele járó fájdalmakkal és veszélyekkel. Mellesleg mély altatásban. ... Ennek azért van kiemelkedő jelentősége, mert amikor felébredsz, és jószerivel még azt sem tudod, mi történt (én azt sem tudtam, fiam vagy lányom lett, lett-e egyáltalán), kihoznak neked egy kiglancolt babát, akivel nincsenek közös emlékeitek a születésről. Ez nagyon nem könnyű helyzet. Állítólag a babának sem, de az anyának még inkább. Megérne egy misét, hogy tudna-e az egészségügy mentális segítséget adni ebben a helyzetben a kismamáknak, akik úgy válnak anyává, hogy a legintenzívebb szakaszról semmiféle emlékeik nincsenek. Hogy a tapasztalatlan kismamát a nővérek úgy kezelik, mint egy ősanyát, aki a szülés és szoptatás ösztönével jött a világra, nem könyíti meg a helyzeted, hogy teljes legyen a kiszolgáltatottságod. Az altató tubustól köhécselsz, amitől úgy érzed, szétszakadsz. De az sem jobb, ha a szobatársak viccet mesélnek. Fáj, ha nevetek. Az ember nem is gondolná, hogy az a vágás a hasán, micsoda izmokat, idegeket vágott ketté. Rendbe jössz majd, de ehhez idő kell. Sok idő. A zuhany alatt állni kész logisztikai hadművelet, hogy a kötés el ne ázzon. Később aztán a többiek ülni nem tudnak, te egy öreganyó görnyedésével botorkálsz, mert a varratok két hétig egyre jobban húznak össze. Az emlékeztető heg pedig egy életre ott marad a testeden, bár ebben az egész történetben ennek van a legkisebb jelentősége. A felépülés hetei alatt (ami nem a varratszedésig tart ám) pedig képtelenség betartani az orvosi utasítást: Kímélje magát, ne emeljen! Hisz ott a baba, olykor a testvér, és persze a háztartás.  Nekem annak idején nem volt választásom, de örülök, hogy a gyerekeimnek így volt biztonságosabb. 

A kommentek között történetek, néha rémtörténetek, de miért is kellene magyarázkodnia bárkinek? Csak éppen az ilyen cikkek, a hatásvadászó címek és nem utolsó sorban az alattuk sorjázó kommentek olvasásakor sokszor gondolok rá, hogy talán nem is lenne olyan nagy baj, ha a Facebook beváltaná a "fenyegetését" és kivonulna Európából. 

A jóhiszeműség átka

 Már megint bebizonyosodott, hogy messziről leríhat rólam, könnyű hülyére venni. Ha csak kicsiben is, mert azért előbb-utóbb kapcsolni szoktam, de azok közé tartozom, akik elsőre túlságosan naívak, hisznek az emberekben. Aztán persze pofára esem. Hol kevésbé, hol jobban fáj, de mindig azt hiszem, tanulok belőle. Aztán úgy tűnik mégsem.

Tegnap a Rákóczi út "forgatagában" az árkádok alatt egy beszédhibás fiatalember állított meg. Van siket ismerősöm és azt hittem, felismerem, ha sorstársával találkozom. A srác arcán őszinte (őszintének tűnő) kétségbeeséssel fura hadarással elmesélte, hogy a vonaton ellopták a hátizsákját, a pályaudvaron azt mondták, hogy a kerületi önkormányzatnál kérjen segítséget, miután feljelentést tett a rendőrségen. De őt nem tudják, akarják megérteni, türelmetlenek a vidéki bunkóval, az emberekből kiveszett az együttérzés. Esküszöm, "élethű" a panaszáradat. Ennek ellenére érzem, hogy a megakaszthatatlan kissé zavaros hadarás célja, hogy egy kis pénzt kérjen, elküldi ő postán, csak egyszer érjen haza etc. Mondom, annyit nem tudok adni, amiért postáznia kéne, de 500 forinttal kisegítem, aztán a többit majdcsak összeadják még mások is, meg hát tényleg kell, hogy legyen erre egy megoldás a Hivataltól is. Már mennék, mert elég hosszúra nyúlt az egyoldalú beszélgetés, közben - ne akadályozzuk a forgalmat az amúgy széles járdán - lassan szinte beszorulok közé és az egyik oszlop közé. Őszintén? Egyre kényelmetlenebb a helyzet, hiszen valósággal a falhoz szorít a verbális energiája. 

Végre tehát eljutunk a pénzig. Soha nincs nálam sok, de ha lenne is, van egy lélektani határ, amin túl egyszerűen nem adakozom, mert nem oldhatom meg egymagam a rendszer hibáit. Már sejtem, sőt tudom, hogy palira vagyok véve, de tudom azt is, hogy csak némi apró árán szabadulhatok. Amikor megkapja, pillanatok alatt olyan átalakuláson megy keresztül, ami már tényleg ijesztő. Minden vagyok csak úrinő nem, és egyébként is kapjam be a lónak az ő szerszámát etc, nem idézném, mert a kézjelek is beszédesek. Hátam mögött már folyékonyra váltva ordítja átkait, én meg csak annyit mondok neki "jó alakítás volt, de ennyit ért. Közben csendben örülök, hogy nem vagyunk magunkban, ha kevesen is, de vannak körülöttünk, mert a verbális agressziója is szinte pofon vág. 

Hazafelé azon gondolkodom, hogy még csak hétfő van, de máris van miért utálnom az embertársaim jó részét. Megyek haza inkább a kutyáimhoz, vigaszért. Szerencsés vagyok. 

Ez pedig itt a "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" tipikus esete. A férjem előtt nem hoztam szóba, mert nem hiányzik a hegyibeszéde, úgyhogy ne árulkodjatok!

Unokáztam, tehát voltam ... 10.

Igazából az unokázás itt bizonytalan időre parkoló pályára került, de ez nem jelenti azt, hogy ne maradtak volna bennem gondolatok az eltelt hetekkel kapcsolatban. Például, hogy alkalmi nagymamaként mennyire fals elképzelések éltek bennem bizonyos apróságokkal kapcsolatban. Mint például az ünnepi öltözék. A közelgő karácsony miatt – turi a mi barátunk! – beszereztem néhány csinos darabot, ne lássanak már az unokáim is olyan kopottnak, mint amilyennek a kutyáim. Igaz, őket ez nem zavarja. Szóval, vettem szoknyát, sőt szoknyákat, blúzt és ruhát is. Elképzeltem, hogy a meglevő (barátosnőtől kapott vicces karácsonyi fülbevalók és más csinos kis láncok, amik a legegyszerűbb öltözéket is fel tudják dobni) bizsukkal majd milyen csinos nagymama leszek. Aha ... hamar rám tört a felismerés, hogy kutyás nagymamának ugyanúgy csak kétféle ruhája van a ruhatárában, a kutyás és/vagy unokás játszós és azok, amik hamarosan azok lesznek. A frászt tudsz felvenni nylon harisnyát és abban meg rakott skótszoknyában (amit csak egy tű tart össze), blúzocskában tologatni a kisvasutat, vagy dajkálni a frissen megetetett bambinát, aki hálásan a törődésért a nyakadba hány egy keveset a mohón habzsolt tejecske túrós változatából. Valamint nem veszel fel fülbevalót, mert a gyerek vagy kitépi a füledből vagy csak megkarcolod a bársonyos bababőrét, és ezt nem bírnád elviselni. Éppen így nem veszel fel nyakláncot sem, hiszen a járóka fölé hajolva pont az arcába lógatnád az öklömnyi függőt, kiverve az egyetlen kibújt fogacskát. Szóval, a nagymama – legalábbis a kezdő nagymama, mint én – nem csinos, hanem praktikus ruhában pompázik, ami az esetek többségében farmert és pulcsit vagy blúzt jelent. A pulcsi hamar meleg lesz, mert egy gyerekkel súlyzózni nem könnyű sport.

A lakás majd csili-vili lesz körülötted, hiszen itt az ünnep... aha... a lakás csili-vili volt, amikor megérkeztek, után gyerekes lett. Otthon ugyan mindennap el kell pakolni a játékokat, de itt a karácsonyfa tövében (és főleg nagymamamáéknál) nem pakolászunk. Már csak azon egyszerű oknál fogva sem, hogy itt nem a nappaliban lenne ezeknek a játékoknak a helye, hanem legjobb esetben is a gyerekszobában, ahol most bőröndhegyek között lavíroznak. Tehát rumli van, de ez abból a jobbik fajtából való, amikor az este nehezen lefektetett gyerek arcára reggel mosoly kúszik, amikor meglátja, hogy a fa alatt – szerinte – szépen elrendezett káosz ugyanúgy várja. Szerencsére a kutyáink nem kívánták meg sem a legókat, sem az autókat, de még a kismotort sem. Héthónapos plüssei egy ideig veszélyben forogtak, szálkás még a gyerekszobába is besettenkedett, hogy kilopja onnan az egyik könnyebben elérhetőt, de aztán megértette, hogy ezek nem az övéi.

A karácsonyi dekoráció meg... az apróbb, érdekesebb darabokból álló átminősült gyerekjátékká, a veszélyesebbje, gyertyák és égősorok pedig elérhetetlen magasságba kerültek. Hogy még a negyedik adventi gyertyát sem gyújtottuk meg? Hát, istenem, ettől a hangulat nem lett kevésbé ünnepi. Szerencsére az andalító karácsonyi dalokat héthónapos is jól tolerálta, értsd, remekül tudott rájuk aludni, úgyhogy a Last Christmas is szólhatott szinte végtelenítve. A karácsonyi fényekkel meg amúgy is az a baj, hogy ha nem kettesben ülünk itthon, akkor kifejezetten sötét az amúgy tényleg hangulatos lakás, amiben csak az izzósorok adnak némi fényt. De most nappali világosságban, csillárfényben ment a játék.

Az ételek... a karácsonyi menükkel az a baj, hogy mindig van valaki a családban, aki valamilyen oknál fogva nem kedveli ezt vagy azt. A halászlét például vagy a töltött káposztát, nem is említve a kocsonyát. Otthon rengeteg zöldséget esznek, rizst és halat, meg csirkét. Itt sertés, marha, kacsa és némi tengeri hal. Ott a mák kábítószernek minősül – kis túlzással, itt elmaradhatatlan a menüből, hiszen szeretjük. A másik fiam barátnője vega, rá is tekintettel kell lenni. És akkor már nem is említem, ha valaki glutén- vagy laktóz érzékeny. Szóval, már rég nincs jól bejáratot menüsor, kaja terén nincs hagyomány. Van ez is, van az is, remélhetőleg mindenki talál a kedvére és hangulatára valót. Nekünk ez amúgy is nagy próbatétel volt, hiszen a hétköznapokban reggelizünk valami egyszerűt, aztán eszünk egy korai vacsorát. Közte semmi. Néha egy kis nasi. Most meg reggeli, ebéd, vacsora mindennap és közte a nasik. Nem panaszkodom, mert még így is sikerült négy kilót fogynom, de azért még mindig úgy érzem, hogy nem vagyok éhes, pedig ma és tegnap már tényleg alig ettünk valamit. A dolog odáig fajult, hogy a fa alatt megbújó kosárkából még a Raffaello sem fogyott el. Mint ahogy alig fogytak a sütemények is. Na jó, persze ebben is volt kivétel, barátosnőm fantasztikus mézeskalácsa, ami kétéves egyik kedvence lett. De az általam titokban majszolgatni kívánt habcsókhoz sem nyúltam hozzá három héten keresztül. Jut is eszembe, hova tettem? A végén már nem fogytak a gyümölcsök sem, lassan mindenki kezdett torkig lenni a szó szoros értelmében.

A karácsonyfa díszítését elvileg az utolsó napokra akartuk hagyni. Gondoltam, beállítom a fát (ha már műfenyő) és hagyom, hogy a kutyák is megszokják az új tereptárgyat a szobában, aztán majd megjönnek és feldíszítik, ahogyan két évvel ezelőtt. De türelmetlenség – Golden a neved – advent első vasárnapján már szinte teljes pompájában ragyogott a szerencsétlen. Az idén fehér-ezüst lett. Nem azért, mert ez trendi vagy sem. Egyszerűen most így kattant az agyam. Tavaly is feldíszítettem előre, vegyesen, piros, arany és minden más díszeinkkel, aztán akkor is kattant az agyam és elkezdtem piros mikulásvirágokat dugdosni az ágak közé. Egy idő után azt vettem észre, hogy az arany díszek lekerülnek a fáról és helyükre egyre több piros gömb kerül, míg a végén már csak piros díszek csillogtak a meleg fehér fényben. Nagyon szerettem. Idén is eljátszottam a gondolattal, hogy az érkezésükig nézem talpig fehérben, aztán amíg alszanak, leszedem és másnap díszíthetik, ahogy akarják. De mint annyi mást, ezt is felülírta az élet. A pici itt aludt mellette, nem akartam felzavarni, így aztán minden maradt, ahogy volt. Idén ilyennek szerettük. Tervezgetem máris, hogy jövőre arany lesz, két év múlva pedig újra tarka (vagy fordítva), s a díszek közé felkerülnek az idén kissé keményre sikerült mézeskalácsok is. Volt már ilyen, igaz akkoriban „élő” fát díszítettünk és azon remekül mutatott a szárított narancsszeletekkel együtt. Szóval, tervek máris vannak... és ezek még jobban is izgatnak, mint hogy mi lesz jövőre a menü.

Búcsúzóul azt mondták a gyerekek, hogy szeretnének idén nyár végén újra eljönni, hogy megmutassák a kicsiknek a Balatont. Nem mellesleg ez nagypapa legnagyobb vágya is. Nem tudom, hogy mikor örülhetek majd ténylegesen ennek a hírnek, de persze már tervezgetek, hogy és hogyan alakítsak át a nyaralóban is, hogy igazán otthon érezhessék magukat. Addig pedig annak örülök, hogy bár nem volt eseménytelen a hazafelé vezető útjuk, azért szerencsésen megérkeztek és a gyerekekben is izgalmas kalandként és nem nyűglődésként maradt meg az utazást. Ugyanis az út nagy részét átaludták, így az itteni indulás félórás csúszását és a csatlakozásnál a másik gépnél a másfél órás csúszást is viszonylag simán átvészelték. Leszálláskor vidáman fogadták a helyi reptéri dolgozók segítségét, az ismételt teszteléssal töltött időt, a taxizást, hogy aztán az imádott nagyszülők, Alice és MK ölelhessék keblükre őket. Apró szépséghiba, hogy az esti elalvás totális csőd lett és hajnali négyig rajzfilmeket nézhetett a család, hogy végre laposan pislogjanak a selymes kis szempillák. De talán csak így akarták ünnepelni a szilveszter éjszakát.

Lassan eltelik az új év első napja, ők már a második napban is jócskán benne vannak. Kaptunk friss képeket és videókat, tudjuk, hogy minden rendben van velük. És hiányoznak. Rettenetesen. Mert nem mondhatom azt, hogy jövő hétvégén majd elmegyünk kirándulni, mert még az is bizonytalan, hogy ebben a Coviddal megvert világban tényleg valóra válhat-e egy idei találkozás. És most már azt is tudom, micsoda tortúra nekik ezt bevállalni. Amíg ott karantén vár a beutazókra, addig mi sem mehetünk, mert nincs értelme egy szállodai szobában kuksolva várni, hogy néhány napot együtt tölthessünk. Nehéz elfogadni, ha ez a világ ilyenné válik. Nem mondhatom, hogy gyertek haza, mert ott otthon vannak, még akkor is, ha néhány hétig itt is itthon voltak.