Nem illene panaszkodnom, mert az ősz végét, tél elejét, 3 hetet, napsütötte, meleg vidéken töltöttem. Valahogy mégis hosszúnak érzem a szürkeséget, a korai sötétet, a hideget, a szelet, amely vág és nem simogat. Álmosítónak a lámpafényt, lusta semmittevéssel töltött órákat a tv előtt, öreg kutyámmal a bezártságot. Sajnos pont ez az utóbbi "oldódott meg" mostanában. A lelkem egy része azt sírja, jó lenne még a négy fal között őrizgetni őt, de igazság szerint van bennem egy leheletnyi megkönnyebbülés is, hogy újra nekiindulhatok a kicsivel, aki éppen úgy unja már ezt a bezártságot, mint én. Persze, voltak itt szebb, havas napok is, bár csak ritkaságszámba menőek, és a fiam fotói a hófödte hegyekről, fenyvesekről csak az éhségemet élesztgetik.
Az sem használ, hogy belefutok egy régebben megfogalmazott kora nyári posztba és szinte érzem a nap simogató melegét a stégen, ahova hirtelen felindulásból jutottunk el Alessiával, aki ilyen spontán programok szervezésében verhetetlen. Amiről az írásban csak rejtjelezve emlékeztem meg, de még ma is mosolyt csal az arcomra, ahogy szabadon engedte a vergődő halat. 😄
Menjünk már, menjünk már, menjünk már Valahova!
"Egy kávénak indult. A csábítás váratlanul született, és minden józan ész ellenére fogva tartott. Indulnom kellett volna haza, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Utólag csak azt mondhatom, minden ott töltött másodperc megérte. Pizzával, kólával felszerelkezve álltunk meg az árnyat adó lombok alatt, majd néhány perces sétával és hezitálással eldöntöttük végre, melyik kis stég lesz a vendéglátónk arra a lopott órácskára. Tópart, a víz fodrozódása, a nádas suttogása, a madarak éneke, vízipókok és békák mutatványai, egy, a felmelegedett vízben vergődő hal csobbanása. Megannyi impulzus, melyből a többszöröse sem telített volna úgy, mint a fűszeres tészta, ami az ebédemet alkotta. Egy fehér kócsag légies röpte, a szemközti part zöldjének megszámlálhatatlan árnyalata, gyülekező felhők, vihar előtti csend. A szomszéd stégen egy varsa. Ha fegyvert fognának rám, se biztos, hogy eszembe jutna a horgászkellék neve, de itt most Matula bácsi emlékének árnyékában milyen magától értetődően siklik a nyelvem hegyére. Mind-mind egy élménykocka a képzeletbeli filmben. A gondolatok, amelyek itt termékenyebben születtek, egy titkos mentőakció. Mi minden fér bele egy órába, ha hagyjuk, hogy magával ragadjon!"
1 megjegyzés:
Ilyen hülyék is csak mi vagyunk, hogy visszadobunk egy halat, de nem kívánunk hármat. :-P :-D
Megjegyzés küldése