Ész megáll...

A barátnőmmel eléggé hasonló cipőben járunk egy ideje, azzal a különbséggel, hogy nekem csak az édesanyámmal kell a napi apró harcaimat megvívni, neki a jóval idősebb férje és apja, anyja is ott figyelnek a listán. De ami az utóbbi hónapokban zúdul a nyakába, az egészen elképesztő. Az apja már lassan egy éve rendszeres látogatója a János kórháznak. Javulást nem, kórházi fertőzést sikerült elérni. De ezek a mai öregek tényleg vasból vannak, sőt, rozsdamentes acélból, mert még a kórházi ellátás sem tud kifogni rajtuk, a kisöreg alkalomról alkalomra hazakerülhet. De az az igazság, hogy ezért nemcsak az ő erős szervezete a felelős, hanem a nagy magyar egészségügyünk is. Ugyanis, a meglévő 4-5 - egyenként is halálos - betegségével, így összességében állandóan hazaadják további kezelésre. Egy családba, ahol az idős feleség maga is ellátásra szorul, sőt a vejük is, így aztán a barátnőmnek, aki maga sem bakfis és csendben fohászkodik, hogy a gerincsérve bírja a terhelést, most háromfelé kell megfelelnie. A hétköznapi ellátást biztosítani, szabadidejében pedig az előírt kórházi látogatásokat, kezeléseket megoldania. 

Kérdésem több is lenne. Például a háziorvos hogyan lehet ilyen impotens, hogy képtelen egy elhelyezést kiharcolni a betegének, akinél most éppen - sok más probléma időleges megoldása mellett - az a kérdés, hogy csak néhány ujját vagy konkrétan a lábát vágják-e le. Másrészt pedig a kórház felé, akik a minap a sürgősségin átvették a beteget, mert a veseértékei és a szíve is éppen feladni készültek. Hogyan képzelik, hogy két nappal később otthonába bocsátják, családja ápolására bízzák a betegüket és még annyi emberség sincs bennünk, hogy ha már éppen ott van a kezeik között, akkor az összes kellő vizsgálatot elvégzik és nem rendelik vissza, hogy majd ülje végig a tolószékes ember és hozzátartozója az újabb sokórás várakozást?

Hogy is írta Dante: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel" - ezt akár ki is írhatják a kórház bejáratára. Az egész egészségügyre. Családbarát kormányunk áldásos tevékenységének hála minden korábbinál betegebb az egészségügyünk. Lassan már saját jól felfogott érdekünkben sem fordulunk hozzájuk. Törvényeket hoznak, hogy a gyereknek kötelessége szülei ellátása, ápolása, ha nem tudja megoldani, fizesse ki. De nincs intézet, ahova jó szívvel beadhatná és ki is tudná fizetni anélkül, hogy ezzel például kiskorú gyermekeit rövidítené meg. Kap családi pótlékot?! Ebbe most bele sem megyek, mert nincsenek is rá szavak, mennyire álságos mondat ez is. Én nem tudom, nincs itt már egy normális ember sem döntési pozícióban, aki tisztában lenne vele az íróasztala mögött, hogy odakint, az ablakon túli világban, abban a Való Világban (nem a reality showban) mi zajlik? Mennyibe kerül az élet és mibe kerül a gyógyulás? Azt már meg sem kérdezem, mibe kerül a halál? 

Tegnapi méreg...

 Mint korábban írtam, a hétvégén elszaladt velem a ló netes rendelések ügyében. Ezeket meg a különféle csomagküldő szolgálatok juttatják el hozzánk. Mostanában még törvény is született rá, hogy a Magyar Postát, mint lehetőséget fel kell kínálniuk. Félreértés ne essék, a Posta is szállít rendesen... többnyire. A régi kézbesítő egy arany pofa volt, tényleg előre szólt, hogy napközben kb. mikorra várhatjuk, de ő eltűnt. Hogy tele lett a hócipője vagy csak más területre rakták, nem tudom, mind a két szitut el tudom képzelni. Aki helyette van... meg amúgy ez az új rendszer, amiben működnek... A csomagküldő küld egy e-mailt, hogy átadta a Postának a cuccot. Onnantól se kép, se hang, csak egy váratlan telefon a kézbesítőtől, hogy ott áll a kapu előtt, otthon vagyok-e. Mondjuk, ha csönget és nem nyitnak ajtót, ennek elég kicsi a valószínűsége, de most hirtelen megtalálta a számomat, hát rám telefonált. Mondom, éppen a villamosra szállok fel, kb tíz perc, mire odaérek. Hát, azt ő nem tudja megvárni. Mi legyen? 

Mi legyen? Először is legalább egy nyomorult sms-t küldtek volna, hogy a szállítás napja mikor van. Olyan maximalista már nem is vagyok, hogy időpontot is írjanak bele. De ha már így történt, akkor legalább próbálkozzon a többi lakónál. Bár, lehet, ő még újabb fiú és nem tudja, hogy itt rendszeresen vesszük át egymás holmiját. Jó, akkor hívjam fel a többieket, hogy átveszi-e. Őszintén? Nem hívtam. Ő meg becsöngetett és Erzsike már intézte is. A dolog pikantériája, hogy e-mail vagy sms azóta sem érkezett arról, hogy csomagom várható, pedig régebben legalább aznap délután még utólag az is befutott. Viszont ... érkezett egy e-mail a Postától, hogy mennyire vagyok elégedett a szolgáltatásukkal. Nem válaszoltam, mert mindenkinek jobb, ha megtartom a véleményem. Amit írnék, annak tuti nem örülnének. 

A többi cégnél még nem szembesültem ezzel a problémával. Írnak időben, tartják az időpontot, sokszor még olcsóbbak is. Úgyhogy a Posta se csodálkozzon, ha esetleg egyre kevesebben veszik igénybe a szolgáltatásaikat. Uff.

Őszinteségi roham

 Judit vagyok és irigy. Persze, van ennek múltja, nemcsak úgy bele a vakvilágba irigykedem. A távolabbi rokonságban - és nemmellesleg Németországban - van, aki vendéglátásból él. Egyiküknek a Fekete erdőben van egy méretes szállodája, másikuknak Stuttgart mellett egy étterme. Lehet, hogy múlt időben kellene már fogalmaznom, mert nagyon régen jártunk feléjük és a világ arrafelé is nyilván változott. A tulajdonosok megöregedtek és ki tudja, hogy a gyerekek, unokák még mindig ebben látják-e az életük értelmét. Tudom, hogy nem könnyű élet. A vendéglősöknél láttam, hogy tulajdonképpen a szabadság, mint olyan, hogy elmegyek 2-3 hétre és csak fekszem a napon, vagy esetleg bejárom idegen tájak nevezetességeit, nem létező fogalom. Igazi rabszolga élet, aminek azért megvan a maga szépsége, ha az ember amúgy nem egy elvágyódós fajta. Gyerekként jártam az elsőben, a szállodában és kb. onnan datálódik, hogy piros kockás abroszos kis étkezővel, faragott vidékies stílusú hálószobákkal képzeltem el a magam kis panzióját, ahol magam töltögetem a kávét és a frissen sült péksüteményhez is én főztem a lekvárt. Erre még rásegített, amikor felnőttként és családosként az ausztriai Villach mellett síeltünk amolyan "bauerndorf"-os apartmanokban. Na, azok pontosan ilyenek voltak, a nappaliban zöldcsempés kis cserépkályhával, körülötte fapaddal, hogy a hóból bemenekülve bujhasson és melegedhessen az ember a "sutban". A falon tékában a festett tányérok, az ablakokon hangulatos kis függönyök, a  hálószobában kockás ágyneműk, amúgy a konyhában és fürdőszobában minden kényelem, amihez az ember otthon hozzászokott. 

De az álom, éppen úgy, mint a régészet, Egyiptom kincsei és az ősemberek nyomai, nem általam lettek kutatva, felfedezve, hiába ültem tátott szájjal Benedek professzor tv műsorai előtt a még fekete-fehér Munkácsy doboza előtt. Később volt olyan álmom is - pedig akkoriban még bőven iskolás voltam, nem az Ibuszban dolgoztam -, hogy középiskolásoknak tanítok idegenforgalmat. Fel nem foghatom, honnan jött az ötlet, de még abban is biztos voltam, hogy nem is kell a tanítóképzőt elvégeznem, egyenesen az idegenvezetésről nyargalok majd át a tanításra. Volt olyan is, bár a nyargalásról szó sem esett. De ez egy másik történet, egyszer talán le is írom, mert megvoltak ennek is a maga érdekes fordulatai. De az irigység tárgya most egyértelműen a vendéglátás, pedig nem is olyan, ahogy valaha én álmodoztam róla. Más. Mint a világ is, amiben élünk. Nem jobb, nem rosszabb, egyszerűen csak más. És csodás. 

Mostanában gyakran megyek el egy óriásplakát előtt, mára pedig itthon eszembe is jutott, hogy utána keressek a hatalmas kép sarkában megbújó linknek. A Casa Christa Balatonszőlős felett található. Nem írok róla többet, de ajánlom, hogy lessetek bele a képekbe. Csodát alkottak ott a tulajdonosok, akik nemcsak álmodoztak, hanem kemény munkával megvalósították az álmaikat. Hogy félreértés ne essék, az eltökéltségükre vagyok irigy, nem arra, amit elértek.  

Csak óvatosan...

 Manapság már a csapból is az folyik, hogy csalók mennyiféle módon próbálnak átverni, így aztán nem is csoda, ha a nagy kapkodásban kitörölt e-mail hiányában azonnal egy piros lámpa kezd villogni a fejemben. A fejemben, ami a hétvégén egy csöppet elszállt, ezt azért őszintén be kell vallanom. Hosszas kutakodás eredményeképpen (és mert a cég, akiktől rendeltem, mégsem csaló és készségesen válaszolnak a pánikolós leveleimre) megnyugszom, hogy a sűrűn érkező futár-értesítések rendben vannak és nem valami kamu csomag átvételére próbálnak rábírni. Ami viszont nincs rendben, hogy én magam ilyen könnyen elcsábítható vagyok. 😜

Az új kocsi hírét nyilván a Nagy Testvér is vette, így aztán már sorra jöttek is az ötletes és hasznos kiegészítők reklámjai. Hideg van, beszorulunk a lakásba, ülünk az internet előtt és óhatatlanul is kattogtatni kezdünk. Legutóbb így tettem szert egy ritkaság számba menő mosogatógépre és egy cuki kiskutyára, Jackre. Most azért ennyire nem gurult el a gyógyszer. 

De amikor véletlenül kisüt a nap, akkor rögtön megkívánom az ablakba illeszthető napfényvédőt, megkímélendő a kocsi műszerfalát a tűző napsütéstől és az utastér felmelegedésétől. Az üléshuzaton máris ott virítanak Jamie szőrszálai, tehát alapvetés, hogy kell egy üléstakaró is, pláne ha olyan ötletes, mint az éppen felugró reklámpanelben. Aranyban mennyire jó szolgálatot tett annak idején az ablakra szerelhető légterelő, naná, hogy kell egy olyan is új Pirosnak. Az alacsony homloklemez pedig máris felkaristolódott a spar-parkolóban, tehát kell egy védővalami oda is, még jó, hogy pont ilyen célra már ugrik is fel a 3D-s öntapadós szalag. Az i-re a pontot hazaérkezésünk után az éppen csak csordogáló zuhany teszi fel, mert már annyit szídtuk, hogy még a tv-ből is a megoldás "folyik", hogy egy kis képzavarral éljek. Lesz, ami lesz, addig is, amíg a víznyomásra valami megoldás születik, éppen erre EcoTornado zuhanyfejre van szükségünk, tehát kattintás... 

Azért most már erősen eltökéltem, hogy a következő hónapokban, félévben, évben minden felugró reklámot azonnal törlök, ha érdekelhet, ha nem. Mert kattintani könnyű, de egyszer fizetni is kell... Másrészt elég ijesztő, hogy a gondolatnak ilyenformán is teremtő ereje legyen. Már régen észrevettük ezt a barátnőmmel, amikor privát besztélgetéseink nyomán a hallgatózó készülékek ontani kezdik a témához kapcsolódó reklámokat. Szép új világ. Szép új világ???

Esti kiborulás

 Nem tudom, mitől történt, csak megtörtént. Pedig ez a nap sem volt keményebb, mint máskor és ahogy ezt már sokaktól hallottam, örüljek, mert ennél van sokkal rosszabb állapot is. De eltörött a mécses. Egyszerre sajnáltam őt és ugyanakkor valami irracionális haragot éreztem iránta. Nyilván, mert napról napra egyszer csak sok lesz a mindennapos nihil, amiben élünk lassan egy éve. Az édesanyám egészséges, csak idős. Jó, hát amennyire "egészséges" lehet egy 87 éves éves ember. Kis cukorbaj, kis magas vérnyomás, kis ingatagság, de ettől ő még elvan, mint befőtt a polcon, nem kell elzárni előle a veszélyes dolgokat, nem tesz kárt a környezetében, sem magában. Igazából nem csinál semmit. Reggel felkel, este lefekszik. A kettő között elfogadja az ételt, amit elé tesznek, beveszi a gyógyszert, amit a kezébe nyomok, s bár állandóan protestál, de hagyja az inzulinozás proceduráját. Ami biztos, hogy állandó figyelmet igényel, nem lehet rácsukni az ajtót még 1-2 napra sem, mert magától eszébe sem jut ezekkel az elemi dolgokkal, mint evés-ivás, gyógyszerezés önállóan foglalkozni. Egy éve élünk együtt, de ő még mindig "vendég", aki nem nyúl be a hűtőbe, tehát mindennap futhatok haza, hogy délben elé tegyem az ételt. Naponta van 2-3 órám, amit érdemi munkával tölthetek, utána már csak a vele töltendő idő van. Látni, hallani, ahogy vegetál. Sokan azt mondanák, irigylésre méltó órák ezek, majd visszasírom, ha már nem lesznek. Talán rólam állít ki bizonyítványt a tény, hogy én nem így érzek ezzel kapcsolatban. 

Már telerinyáltam ezeket az oldalakat, hogy a süketsége mennyire lehetetlenné teszi a tv-ben agyon reklámozott boldog családi életet. Itt nincs beszélgetés, (vagy ha igen, azt az egész utca hallja, mert a hallókészülék nem jó, nem kell, hagyjál békén...), nincs társasjátékozás, nincsenek régi emlékek, amik megörökítésre érdemesek az utókornak. Amik vannak, már én is tudom, hogy kissé megváltoztak az évek során, legtöbbjük valami kellemetlen, rossz emlék lenyomatai, azokat meg ki szereti hallgatni. Inni nem hajlandó, hiába ijesztgetem, ha így folytatja, majd tönkremegy a veséje, a mája, a mindene. Menjen! Csak lenne már vége! - hangzik sokszor, ami egyfelől egy érthető vágy, másfelől a vele való törődés teljes leértékelése. El nem tudom mondani, milyen hatással van rám, ránk, nézni az asszonyt, aki világra hozott, ahogy ül és várja, hogy vége legyen, mert a saját megfogalmazása szerint nincs neki már semmi öröme ebben az életben. Hogy ennek leginkább ő a gátja, azt nem látja, nem ismeri el, szó szerint egy lépést sem hajlandó tenni érte. 

Nyilván a korával jár, hogy napjában számtalanszor tesz olyan kijelentéseket, kérdez, amik ártatlan kis "butaságok". Például, elmondom, hogy megyek a kutyával egy kört. Amikor megjövök, a kutya persze előre rohan a mamához, aki "hát, te hogy kerülsz ide?" - fogadja, majd amikor engem is meglát, megkérdezi, hogy jöttem be. Hogy... az ajtón a kulcsommal. Tudom, banálisan hangzik, de ezekből az élet bármilyen helyzetében elhangzik naponta több tucatnyi. Előtte a kukoricás rizs köretként és megkérdezi, mi ez... ilyenek. A nap végére már én magam is érzem, ahogy az elhalt agysejtjeim száma szaporodik. Tudom... türelem! Te is leszel majd ilyen... De tudod, mit? Ezek a mondatok qvára nem segítenek! 

Tegnap, amikor elborult az agyam, ő már lefeküdt. Én meg csak bambultam magam elé és az suhant végig az agyamon, hogy most pont úgy festhetek, mint ő. De ő 87 éves, én még csak 64. De ha ez az élet így megy tovább, 67 éves koromra pont olyan zombivá válok, mint ő, csak húsz évvel korábban. 

Múlnak a gyermekévek ...

Ihász Gábor 

Megboldogult Ihász Gábor még "csak" 78 éves lenne, és még kimondani is rettenet, már 35 éve nincs velünk. Ennek ellenére ő jutott eszembe, ahogy magunkra gondolok. Mit mondjak, már mi sem a gyermekéveinket tapossuk, hacsak a második gyerekkort nem veszem alapul. Na, de nem is ez a lényeg, illetve hát, talán magyarázatul szolgálhat arra, ahogy így hatvanon felül kocsivásárlásra adtuk a fejünket. Nem lehet ránk fogni, hogy úgy cserélgetjük a családi harci szekereket, mint más az alsóneműjét, hiszen általában húsz év alatt nem engedjük el őket. Úgy voltunk mindegyikkel, hogy ismerjük őket, tudjuk, mi jelzi, ha nincs jó napjuk, megbízunk bennük és nem utolsósorban rengeteg emlék, élmény kapcsolódik hozzájuk. Kár is lenne tagadnom, hogy a szívem csücske a "kis" Piros, amelyik az idén már a 32. évét tapossa. Az Arany "csak" 21 éves, de hát ő sem bakfiskorú. A régiek, Zöld és Bordó is nálunk váltak nagykorúvá, sőt oldtimerré, mielőtt új családot találtak. Az új jövevény sem újszülött, már négyéves, éppen ezért fért bele a költségvetésbe. Úgy tervezzük, ő is sokáig családtag marad. Ő is piros, bár őszintén szólva volt egy komoly vetélytársa, csodakék, csak az ország másik felébe kellett volna menni érte, és ilyen huncutságot eddig csak kutyáért tettünk meg. 

Párommal beszélgetünk, miután egy csomó dolgot már csak itthon a kertben fedezünk fel az új családtagon, hogy ezt a kocsit úgy vettük (és itt jó lenne a kissé debil hangot hallani), hogy "Autóóó, Pirooos..." Jó, nyilván ebben van némi túlzás, de tény, hogy ugyan gondoltunk némely dolgokra, de egy csomó más eszünkbe se jutott. A tervezgetéssel se töltöttünk sok időt. Megláttuk, kifizettük és megkaptuk. Még az adminisztrációt is "megspóroltuk", ami azt jelenti, hogy vastagon fizettünk, hogy más kuncsorogjon időpontokért és álljon sorba a hivataloknál. Most már csak össze kell barátkozzunk, de gyerekeknél ez könnyen megy, így bízunk benne, hogy nekünk is menni fog. A többiektől pedig szépen, picit megsiratva, de megválunk, mint amikor az óvodások más-más iskolákba mennek. Vigyáztunk rájuk, úgyhogy még előttük az élet.

Reggeli gondolatok...

Van két fiam. Az egyik pici kora óta művészlélek, családi berkekben sokszor mondtuk róla, hogy kis Darvas Iván. Mindig is ott volt benne az érdeklődés rengeteg dolog iránt, amit képen látott, legyen az mesekönyv, diafilm, nem sokkal később videón a kalandfilmek, nagyobb gyerekként már komolyabb filmek és öldöklős sci-fik is, de szerette a színházat és szemrebbenés nélkül állt ki a színpadra, ha ovis, iskolás előadáson kapott valamiféle szerepet (például a Padlásban ő volt a Rádiós). Főiskolásként rendszeresen írt filmajánlókat, kritikákat, de ugyanígy értékelte az éppen futó videójátékokat is. Elvégezve a főiskolát, szülői szemmel remek állást kapott, amiből alig egy év elteltével kigolyózta saját magát, mert beszippantotta a lemezlovasság világa. Ehhez pont annyi kellett, hogy egy DJ barátja a fellépése napján torokfájással ébredjen és megkérje őt, ismerve a zenéhez való viszonyulását (és mert tudta, nem jön zavarba, ha nagyobb közönség előtt kell megszólalni), helyettesítse egyetlen estére. Onnantól, ahogy mondani szokás, a többi már történelem. Húsz évét áldozta eddig ennek a világnak, nyilvánvaló, hogy már ebben képzeli el továbbra is. Most a nemzetközi karrieren dolgozik, s a kitartásának hála, még nem is reménytelen ennek az álomnak a beteljesülése. Ugyanakkor ott munkál benne a vágy egy csendesebb élet és a család iránt. 

A másik csendes, kis szégyenlős gyerek volt, pipacspirosra gyúlt arccal szavalt az oviban, majd később az iskolában Rudolf főherceg szerepében. Nála azért elég váratlan fejlemény volt, amikor főiskolásként egy évre külföldre ment. A mi kis hercegünk, akiről azt hittük, soha nem vakarjuk le a mama szoknyájáról, felfedezte a világot. Később, a munkája révén úgy gondolta, néhány év Londonban előbbre viheti a szakmában, aztán a Sors még nagyobbat gurított azon a bizonyos "elvetett kockán". Londonban megismert egy lányt, egy idegen földrész és kultúra szülöttjét, s hamarosan a szívét követve költözött ő is. Azóta is a világ másik felén él. Világéletében szorgalmas volt, s ezt talán éppen a testvér-versengés hívta elő belőle. Hiszen fiatalabb testvérként állandóan a bizonyítási kényszert érezte... ő is tud két keréken biciklizni, ő is tud úszni, ő is tud síelni, ő is tud... Ez pedig a lénye része lett. Bizonyított külföldön, amikor a Sors megviccelte és egy évre elkötelezve ott állt egy szál sortban, polóban, mert a csomagja örökre elszállt valahol a légitársaságok útvesztőiben. Nem dobta be a törülközőt és talán többet hozott ki ebből az egy évből, mint amennyit ő vagy mi remélhettünk. Látva a német és holland diákok önállóságát, már egy másik fiú érkezett haza, aki sokkal ritkábban kért vagy fogadott el segítséget, kereste és megtalálta a megoldásokat. Mára két gyermekes édesapa, aki kezdi érezni, milyen embert próbáló feladat a különböző habitusú gyerekeit (ráadásul nemükben is különbözőek) ugyanazzal az odafigyeléssel, szeretettel nevelni. Óriási az út, amit a kis csendes gyerek bejárt. 

Szülőként elégedetten dőlhetünk hátra. Két értékes embert adtunk a világnak. Szülőként a szívünk vérzik, amiért egyikük sem itthon találta meg a boldoguláshoz vezető (nem könnyű) utat. Szülőnek nem születik az ember, a gyerekei nevelik azzá. És a gyerekei azok, aki a minta alapján majd megélik ugyanazokat az örömöket és kínokat is. De ha rájuk nézünk, a büszkeség a miénk. A gyerekeink! Sok ismerősünk az unokáikban látják ugyanezt. Én azt gondolom, az ő dicsőségük nem a mienk, az a szüleiké. És ez így igazságos. 

Derült égből...

 Jelen esetben derült égből egy Face komment érkezett. Már fogalmam sem volt, mire, de még ha nem is terveztem szócsatába kezdeni, azért utána kerestem, mi volt egyáltalán a téma. 

Nos, 2019 !!! július 30-án (mellesleg a névnapomon, bár ennek nem sok köze van a dologhoz) megjelent az nlc.hu oldalán egy cikk: Kenderesi-ügy: a konszenzus nélküli közeledés mindenképpen szexuális zaklatás címmel. Röviden: szexuális zaklatással vádolták Kenderesi Tamás olimpiai bronzérmes úszót Dél-Koreában. (nem, nem tartom felmentésnek az olimpiai sportoló mívoltát) Egy 18 éves táncoslány vádolta meg, amiért a fenekére csapott. Dr. Hevesi Krisztina sportpszichológus és szexuálpszichológus szerint egy kéretlen érintés már önmagábanb kimeríti a szexuális zaklatás fogalmát, hiszen ha a másik hozzájárulása nélkül teszek valamit a másik testével, tulajdonképpen tárgyiasítom őt. Példaként más sztárok eseteit említették, amikor a sportolók prostituáltakat vittek fel a hotelszobájukba, majd később az aktusról készült videót megosztották barátaikkal, és azok eljutottak egy brit bulvárlaphoz is. A hosszú cikkban természetesen említetést kapott a Me too mozgalom is, amiért például Magyarországon sajnos nem jön át eléggé a valódi üzenet, hogy merjünk beszélni a minket ért bántalmazásról etc. 

Na, ezzel kapcsolatban bírtam a következő kommentet írni (pedig hányszor fogadtam meg, hogy nem, nem fogok hozzászólni, főleg nem provokatív, megosztó írásokhoz, lásd nyíltszíni szoptatást etc.):

"Jézusom! Nem láttuk, mi történt, de azért itt egyesek nemkicsit estek már át a ló túloldalára. Ha valaki régebben a seggünkre csapott a diszkóban, akkor vagy kapott egyet visszakézből vagy csak egy szúrósabb tekintetet. Fiatal lányok és fiúk között megesett. Legközelebb már az óvodásoktól is számon kérünk? Amúgy van egy sejtésem, hogy ez ma sincs másként. Ha ez egy érintés volt és nem követte folytatás,  akkor már csak a szórakozóhely jellegéből adódóan is nem hiszem, hogy kirívó esetnek számítana. A cikkhez mellékelt kép meg, hogy a "szexhez mindkét fél beleegyezése kell..." - jesszus, szex? Erőszak? Ez azért egy kicsit erős, nem? "

Erre érkezett most közel öt év késéssel a válasz: " a seggre csapás régen sem volt rendben és az oviban sem. Az, hogy valaki hogy viselkedik és hogy viszonyul másokhoz, az nevelés kérdése. Te fogdostad már egy férfi folyóit, miközben elment melletted? Mert akkor gondolom, ebben sincs semmi."

A kommentelő nálam fiatalabb, két kamaszgyermek édesanyja, budapesti nő. Nem álltam le vitatkozni, hogy a fent említett mozgalommal éppen az a legnagyobb probléma, hogy olyan dolgokat is felnagyít és kér számon, ami teljes irányvesztéssel jár. Ne legyen kétség, az erőszakot teljes mértékben elítélem. De egyszerűen nevetséges egy sejhaj érintése egy szórakozóhelyen és egy golyótapogatás között párhuzamot vonni. A leányzónak nem a lába közé nyúltak, még csak nem is a melleit fogdosták meg, nyilván ha mellettem elment egy jóképű srác, nekem sem fordult meg, hogy megmarkoljam férfiúi ékességét. Egy huszonhárom éves srác egy szórakozóhelyen megfogta egy táncoslány fenekét. Skandalum! És ez nem "áldozathibáztatás", egy pillanatra sem teszem fel a kérdést, hogy ez egy táncoslánnyal megengedhető viselkedés-e, pusztán azért, mert ő ott dolgozik. Nyilván egy testéből élő prostituált sem érdemli meg (most nem erre az esetre gondolok, természetesen), hogy megalázóan viselkedjenek vele, itt meg azért még csak nem is erről volt szó. Nyilván, én vagyok rosszul bekötve, hogy hatvannégy évesen nem látom a történtekben a botrányt. De nekem még csapott összetekert újságpapírral a fenekemre Füttyös Gyuri, beszólogatott néhány építőmunkás, de ezektől még nem éreztem fenyegetve és megalázva magam. Azt hiszem, nem kellene az óvodás lányunokámat sem féltenem attól, hogy egy kis csoporttársa megöleli, megpuszilja, esetleg a haját húzza, mert megtetszett neki. 

Az igazi problémákkal kellene ilyen vehemensen foglalkozni, mert a cikkben említettet továbbra sem látom annak. Főleg így nem, hogy Tamás - belátva, hogy a mai világban ezt az esetet csak ő szívhatja meg - teljes bűnbánatot gyakorolt és együttműködött a hatóságokkal. Nem követtem az eseményeket, mivel járt rá nézve ez a történet a későbbiekben, de remélem, az arányosság elvét figyelembe véve jártak el. 

Már ez is örömhír... update*

 Már sokadszor rostálom át a könyvespolcokat. Több alkalommal sikerült helyet szorítani az újonnan érkező köteteknek, ráadásul időről időre eljátszunk a gondolattal, mi lesz, ha "hirtelen" kisebb lakásba költözünk. Ennyi könyvet képtelenség bezsúfolni a szóba jöhető ingatlanok bármelyikébe. 

A fiúk általános- és középiskolai kötelezői és ajánlott olvasmányai kerültek most a rostába. És mellesleg néhány életrajzi kötet, zeneszerzők, festők, más művészeti ágakban jeleskedők életrajzai. Mostanra úgy tűnik, lehetetlen küldetés ezeknek a könyvek az eladása, de még az elajándékozása is. Éppen ezért vettem egy nagy levegőt és próba szerencse, írtam valamikori alma materemnek, fotókkal illusztráltam az adományt. (Jó, az alma mater ebben az esetben nem egyetemet, hanem a valamikori Kossuth Lajos Közgazdasági Szakközépiskola helyén most üzemelő Budai Középiskolát jelenti) Megírtam, hogy 1978-ban ott végeztem és most az a képtelen gondolat vert tanyát az agyamban, hogy ezekkel a könyvekkel gazdagítanám az iskolai könyvtárat.

 Láss csodát! Szinte azonnal válaszoltak. Az igazi csoda pedig itt következik. Hálásan köszönik a könyveket, hozzam, örülnek nekik. El nem tudom mondani, mekkora kő esett le a lelkemről. Már túl vagyok azon, hogy bárminő csekély haszonra tegyek szert irodalmi kiadványok értékesítéséből. Voltak próbálkozásaim, hogy különböző tematikus csomagok összeállításával próbáljak aprópénzt kisajtolni az irodalom szerelmeseiből. Nos, a szerelemnek múlnia kell... Szomorúan állapítottam meg néhány hét elteltével, hogy a kattintások nyomán egyetlen komoly érdeklődő nem jelentkezett a szó szerint fillérekért kínált szépirodalomért. (Mostani diákoknak nem kellenek ezek a könyvek? Nem használják már az órai munkán? Tényleg minden elérhető a neten?) A házunkban az egyik szomszéd az ilyen jellegű problémáját úgy oldotta meg, hogy megtöltötte a szelektív papírgyűjtőt a kidobásra ítélt köteteivel. Csak csendben jegyzem meg, ennek kapcsán került hozzám Axel Munthe: San Michele regénye című munkája. Ebben az esetben is beigazolódott, amit Kosztolányi Dezső fogalmazott meg: Ne kölcsönözz nekem könyvet. Én nem olvashatom ki belőle azt, amit te. Mert, mit tudom, milyen vegyületet hoz létre egy könyv és ember? Te nálad ez pezsgő volt. Nálam talán csak limondáé lesz. Mondjuk, ennek a regénynek az esetében a szomszédot nyilván nem érdekelte annyira, hogy megtartsa amúgy elég szép számú könyvtára polcain, nálam viszont kiemelt helyet kapott. 

Holnap pedig dacolva a reggeli csúcsforgalommal bevisszük a könyveket az iskolának. Fáj elengednem őket, szeretem a még mindig meglevő könyvtári hangulatot a lakásban, de ugyanakkor örülök, mert most végre biztos lehetek benne, jó helyre kerülnek. Mert ahogy a közmondás tartja: Valahányszor kinyitsz egy könyvet és elolvasod, egy fa elmosolyodik, mert látja, van élet a halál után. 

*

Nos, a könyveket reggel 8-ra odavittem. A könyvtáros nagy örömmel köszönte, felhívott, hogy megmutassa a könyvtárt, megkínált az otthonról hozott frissen facsart almalével, beszélgettünk a változásokról az iskolával és a diákokkal kapcsolatban. Nyakatekert megfogalmazással "rám ért", látszott, hogy egy órát a mai napból arra szánt, hogy kölcsönös érdeklődést feltételezve beszélgessen azzal, akinek eszébe jutott az ő kis birodalmát gazdagítani. Volt alkalmam a diákjaival is találkozni, a fiúk udvariasak voltak és segítőkészek, a lányok nagyon csajok 😉olyan szerelésben, amiben jógaórára megy az ember, nagyszájúak és ugyanakkor bizalommal teltek a tanárjuk iránt. Érdekes bepillantás volt egy 45 évvel ezelőtti világhoz képest. Ráadásként még aznap az iskola igazgatónője is írt néhány kedves köszönő sort és az adományt feltüntették az iskola honlapján is. Ahogy én válaszoltam neki: Nekem öröm, hogy ezek a könyvek jó helyre kerültek. 

"Én iskolám, köszönöm most neked, Hogy az eljött élet-csaták között Volt mindig hozzám víg üzeneted... S én, vén diák, szívem fölemelem, S így üdvözlöm a mindig újakat: Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem" (Ady Endre)

és ha már szóba került: Zorán: A szerelemnek múlnia kell

Ha fáj a lábad...

Jó, nem a tied, az enyém... Ma újfent magyarázatot kaptam arra, miért tudnak cégek tucatjai mindenféle "orvosi segédeszköznek" látszó, Facen és tv-ben hirdetett vicek-vacakkal hatalmas pénzeket leszakítani tőlünk, gyógyulásra vagy csak enyhülésre vágyóktól.  

Fáj a lábam. 64 éves vagyok és gyerekkorom óta gágogok. Ez van. Ettől függetlenül hordtam én magassarkút is, jól is állt, tudtam is benne gyalogolni is, még Velencét is egy olyan szandálban tapostam végig gond nélkül, amit ma már fel sem mernék próbálni. Ráadásul imádtam mezítláb téblábolni ahol csak lehetett. Mégis, néhány éve a lábfejemben jelentkeztek az első fájások. Gondoltam, még idejekorán szakemberhez fordulok, mit tanácsol, hogy minél tovább tudjak fájdalom nélkül élni és főleg gyalogolni, főleg, hogy van egy kutyánk, akinek hál Istennek, nem fáj a lába és a térképről is szeretne lemenni. 

Az első jó tanács az ortopédián az volt, hogy fogyjak le és hordjak talpbetétet. Köszönjük, Emese! Eltelt egy év, a fájdalom már a másik lábban is jelentkezett, csak megsúgom, ez a második volt korábban az, amelyiknél egy talpközépcsont-törést sikerült összehoznom. Az orvos szerint nincs összefüggés. Már el sem mentem az állami rendelésre, irány a magánszektor. A doktor aranyos volt, megvizsgált. Ez máris egy nagy előrelépés az államihoz képest, ahol jószerivel az ajtóból vetettek a virgácsomra egy pillantást. Igaz, csináltak egy röntgent is, de arról szerintem még a készítője se tudta volna megmondani, milyen testrészről készült. 

Szóval, aranyos doki megvizsgált. Vagy fél óráig tapogatta a tappancsom, mire közöltem is vele, hogy a masszírozás kifejezetten jól esik, mégsem kaptam korábban sem beutalót gyógymasszázsra. Volt egy ötlete, ami a szerinte befeszült izomköteget kilazíthatja, csináltassak egyedi talpbetét és fáradjak a kasszához. Sokkal előrébb megint nem jutottunk, mert a két lábam azóta is fájt. Ez meglehetősen odaver ám mentálisan is valakinek, akinek addig a mozgás nem jelentett problémát. Nem tudtam párhuzamot vonni a fájdalmak és az időjárás vagy terhelés között, hol jobban fájt, hol kevésbé, hol menet közben kezdtem sántikálni, hol a reggeli merevség után gond nélkül jártam a köröm a kutyával.

 Aztán  jött egy repülős utazás, ahol a 16 óra után dagadt és vöröslő lábfejjel dőltem el a szállodai ágyon. Megijedtem. A világ másik végén a dolog leginkább egy trombózisra hajazott. Szedtem a vérhigítót és feküdtem két hétig, amíg a kötelező karantén tartott. Más úgyse tehettem, szerencsére a lehetetlen helyzetben. Mire kiszabadultunk, már minden rendben volt, bár a gyaloglás továbbra is gondot okozott. 

Mostanra két kis unokám is van, akikkel lépést tartani nem egyszerű, sőt, egyre nehezebb. A lábam pedig fáj. Sőt, most már időnként úgy belehasít a fájdalom, mintha kést döfnének a kérdéses testrészbe. Így mondják, bár, szerencsére a hasonlatot kipróbálni még nem volt alkalmam. Így aztán megint kértem időpontot a háziorvostól, elmondtam, mi a problémám, kértem beutalót, kértem időpontot az ortopédiára (az eközben eltelt heteket már nem is számolom, a fájdalom úgysem múlik) és ma végre el is jutottam a rendelésre a János kórházba. A törődést az ott töltött idővel fordítottan arányosnak érzem. 

Bár, nem kérték, levettem a cipőmet, a zoknit nem is kellett. Elmeséltem a kálváriámat, hogy a fájdalom ijesztően szúr bele a rüsztömbe, s a hétvégén megfigyeltem, ilyenkor a fájdalom alatt az erek is megduzzadnak, úgyhogy mégis van valami kis jele a külvilág felé annak a görcsös érzésnek, amit ilyenkor átélek. A doktor az asztal túloldalán aligha látta, mit mutogatok. Viszont folyamatosan instruálta az asszisztensnőt, hogy hogyan lépkedjen a programban, amikor röntgenre akar beutalót írni. A Jánosban az Ortopédia a régi helyéről a Reumatológia épületébe költözött, nyilván a röntgen még a régi helyen, tehát sántikáljak át oda. Aztán vissza. Amikor újra behívnak, vidáman közlik, hogy semmi olyat nem látnak, ami miatt műteni kelljen. Heuréka! Erre nem is gondoltam igazság szerint. És a felhőben már ott egy gyulladáscsökkentő, majd váltsam ki. Itt egy újabb hosszadalmas instruálás következett a fiziko-terápiás kérvény megírásához. Tehát, összegezve: egy röntgen alapján, aminek a felvételeit én nem is láttam, mert ugye minek is, kaptam gyulladáscsökkentőt és beutalót. És persze csináltassak egyedi talpbetétet. Jobbulást! A halvány puhatolózásomra, hogy keringési probléma ugye nem állhat a háttérben, csak annyi a válasz: nem valószínű. Nos, akkor kapjam magam, menjek át a Kútvölgyi úti épület C folyosójának a legvégére és ott dobjam be a beutalót, majd ők hívnak telefonon a továbbiakat megbeszélendő. A poén kedvéért itt a fotó a céduláról, ami ott fogadott. 

Hogy én alig tudok menni, azért jelentem meg a rendelésen, nyilván nem tétel, attól még alaposan  megjáratnak, mert ha a bokatörő útvonalat abszolválom, nyilván nem is lehet olyan nagy a baj. Hogy nem volt laborvizsgálat, ultrahang vagy CT? Mégis, mi a fenét képzelek? Ez itt a magyar egészségügy, nem a Hegyi doktor legújabb fejezete. Ha ilyen úri huncutságokra vágyom, menjek dr. Gruberhez. Mennék is, az az igazság!

Turista vagyok...

Amióta Magyarországon megjelentek a turi üzletek, én lelkesen túrok, kutatok. Itt azért már több évtizedes hobbyról beszélünk. Eleinte túlzásokba is estem, mostanában azért már képes vagyok üres kézzel is kijönni a boltokból. Jó, ha már az őszinteség jegyében írok itten, akkor azért bevallom, ilyen esetek elég ritkán vannak, de legalább már előfordulnak. Az az igazság, hogy fájna a szívem egy-egy tetsző darabért tízezreket hagyni a boltban, ha egyáltalán lenne rá és sokszor elcsábulok a szettek összeállítására már ott a boltban... ehhez a kis gatyóhoz milyen jó az a blúz, na és ez a kis kabátka meg egyenesen hozzájuk tartozik... nem kell ecseteljem, szerintem a nők többsége már kész öltözetet lát maga előtt, nem egy-egy darabot, ami majd jó lesz egy már meglévőhöz (vagy esetleg előbb-utóbb találok hozzá valamit). A dolog kissé elfajult, mert sokszor pár száz forintért is minőségi darabokra leltem, így aztán kabátok sorakoztak a szekrényben, meg blúzok tömkelege. Némelyik pulóverből idővel halloweeni tök lett, másból díszpárnahuzat, megint másból ügyeskezű barátnőmnél táska.

Volt egy "korszakom", amikor ún. trachten holmikra vadásztam. Ezek azok az osztrák vendéglősnét vagy vadászfeleséget idéző cuccok, amik mellett - úgy tapasztaltam - egyre többen horgonyoznak le, és néha árgus szemekkel figyeljük egymást, hátha visszaakasztja a "vetélytárs". A minőségükről csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatok, a fazonhoz kell azért némi bolondéria. Bennem gyerekkorom óta megvan a Dirndli-dili, hála a német rokonságnak. Sajnos azonban egyre kevésbé állnak jól, ahogy felszaladtak a kilók. Hiába dundi a vendéglősné, magamon már nem találom komfortosnak ezeket a fodros, csipkés holmikat. Persze, soha ne mondd, hogy soha alapon néha a kosárban landol egy kis zeke, kabátka, mert az azért örök darab, legtöbbször be se kell gombolni. 

Persze, néha nem vagyok elég erős és belefutok olyan darabokba, amiket annak ellenére megveszek, hogy már a kasszánál vannak fenntartásaim, felveszem-e valaha. Ilyenek például a piros árnyalataiban tündöklő blúzok. Ma például az ortopédiai rendelésre igyekeztem felöltözni, félórám ment rá, hogy sorra tettem félre blúzokat és halásznadrágot, mert a nagy tükör előtt szembesültem vele, hogy ezek már nem az én  darabjaim. Mentek is a nagy fekete zsákba, amiben időről időre gyűlik a család holmija, hogy aztán adományboltban vagy más hasonló helyeken "végezze". Ilyenkor mindig erős elhatározásokat fogalmazok meg magamban, hogy 

1. egyáltalán nem veszek semmit, mert így is éppen elég rongyot válogattam már össze. Ezt azért elég nehéz betartani, amikor mindig belefutok valami meglátni és megszeretni darabba.

2. ha le fogok fogyni, az alighanem egy komolyabb betegség következménye lesz, tehát kisebb gondom is nagyobb lesz annál, vannak-e megfelelő ruhadarabjaim arra a lefogyott testre, úgyhogy a már nem komfortos darabok mehetnek a fekete zsákba.

3. ha valami csoda folytán mégis lefogynék csak úgy, mert elkezdenék sokkal több vizet inni például, akkor azok a régi kedvencek már úgyis "divatjamúltak" lennének. Ideje néhány új ruhácska beszerzésének. Ez mondjuk, elég valószínűtlennek hangzik még az én  számomra is. Szóval, annál a bizonyos beszerezésnél igyekszem a lehető legnagyobb önmérsékletet tanusítani. 

Manapság trendi a fenntarthatóság, újra felhasználás elvét hirdetni, úgyhogy turiskodásommal igyekszem ennek szellemében élni. Néha még bolhapiacra is kivittem a már megunt vagy kinőtt darabokat, hogy még mások is örülhessenek a fillérekért vett jó minőségű ruháknak. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a fene se érti miért, de a ruhák a szekrényben mindig összemennek, még soha egyetlen darab se nyúlt ki 😜

Elvagyok...

Vannak ilyen napok is, amikor - oké, délelőtt 10 óra van, talán elkiabálom még - úgy érzem, semmi sem tud felhúzni. Lent vagyunk a telken, a kutya is csak tényleg akkor ugat, ha másik kutyát lát odakint sétálni és hát hál istennek, lusták az emberek ezen a szombat délelőttön. Kivételesen füvet sem nyír senki a közelben, madárcsicsergés van és könnyű szellő. Mondjuk, utóbbira az előbb mondtam cifrákat, mert az aranyárban vett muskátlit szatyrostúl leborította a terasz mellé, rögtön le is törve a törékeny bimbós ágacskákból egyet-kettőt.  De aztán beültettem a helyére és meglocsoltam kis muskátli táppal is, úgyhogy talán nagy baj nem történt. Az obi-ban - igen, csupa kisbetűvel a neve, mert ott vannak most a nyaralók szívatására az aranyárban vett zöldek - vettem szúnyogriasztó zöldikét, a nevét ne kérdezze senki, a szúnyogokat amúgy sem riasztja, de olyan helyesen burjánzik, amikor jól érzi magát a sok kis zöld-fehér levélke. Ára nem volt kiírva, utólag már tudom, nem véletlenül, a pénztárnál átéltem egy kisebb infarktust, amikor a gép kiírta, hogy az apró cserép darabja 1.200,- forint. De már nem volt visszaút, viszont nem is kértem, hogy üssön be még kettőt, mert visszaszaladnék érte. 

Hajnalban nagyot sétáltunk a Balaton partján, s Jamie bár csak inni akart, végül a mohás kövön belecsúszott a tóba. Szerencsére edzett gyerek ő testileg és lelkileg is, az apró bakit nem élte meg traumaként, bár engem nem nagyon lehetne rávenni, hogy kövessem a csobbanós példáját. Szaglászott, szaladgált, néha kicsit szelektív-hallott, de azért egy remek órát töltöttünk együtt, mire itthon  a nagyi egyáltalán kinyitotta a szemét. Hogy a család legmelegebb takarója neki nem meleg, sőt nehéz, már fel sem bosszant. Tudom, hogy nincs igaza, sőt azt is tudom, hogy ő se mondja igazán komolyan, mert ha annyira fázna, már rég megfázott volna, de szerencsére jól van, csak hát ő már ilyen, semmiben nem látja meg a jót és szépet, talán csak a dédunokákról mutatott fényképekben. Panaszkodik, hogy sokat adok enni, de ha nem így tennék, nyilván az volna a probléma, tehát ezzel sem foglalkozom. Vannak azok az ügyek, amiket a saját jól felfogott érdekemben már nem kell végigjátszanom. A süketet én is tudom alakítani. 

Korán reggel az unokákról kis videót kaptunk, a pici lány is tekeri már a háromkerekűt, ezért aztán másztam is vissza a padlásra, hogy előkerítsem az édesapja első kis biciklijét. Lesz öröm, ha jönnek. A padlás egy igazi kincsesbánya. A kis retro montain bike-ról múlt héten kiderült, 80 ezer pénzért hirdetik a jófogáson, ő meg csak itt lapít a a háromkerekű, az elektromos homokfutó és a gokart mellett. A tavaly előszedett kisebbik bringáról meg egészen horrorisztiklus 280 eurós árat láttam az interneten, úgyhogy tényleg kincsek ezek. Mint ahogy biztosan az a sok G.I.Joe és tininindzsa teknőc is. Apró szépséghiba, hogy a lányunokám vagy beéri ezekkel, vagy nyakamba vehetem a marketplace-t, hogy kiskonyhát és más lányos holmikat találjak június végéig. Bár, neki odahaza egy repülőgép a kedvence, úgyhogy talán itt is el tudjuk majd varázsolni ezzel-azzal. 

Amikor végre gépközelbe kerültem, elolvastam a barátnőm posztját a tegnapi erdőkerüléséről. Imádom, ahogy megfogalmazza az élményeit, szinte mintha magamat hallanám, úgyhogy valószínűleg nem véletlenül vagyunk barátnők, mert nagyon egy húrra jár az agyunk szinte mindenben. Egy valamit nem tudok megfejteni, hogyan maradnak szabadgyökei a saját nem könnyű hétköznapjai mellett, hogy mindig tartalmas, stílusos megfogalmazott formában egy ütős kép mellékletével tegye közzé. Én magam sokszor érzem, hogy a félálomban vagy séta alatt felbukkanó morzsákból végül nem sikerült azt visszaadnom, aminek eredetileg az a gondolatfoszlány indult. 

Ma lustálkodós nap van, mert még ebédet sem kell főznöm. A tegnapi húslevesből mára is maradt bőven. Apa pedig már dörzsöli a kezét, ha a hekksütésre emlékeztetem. Imádja csinálni és el kell ismerjem, igazán jól is sikerül minden alkalommal. A ház végre összeállt a szezonra, a kerti munkák java is elvégezve, nem vagyunk maximalisták, itt nem kell vigyázban álljanak a fűszálak. Persze, takarítani lehetne vég nélkül, hiszen ez a kinti-benti élet jár némi piszokkal, főleg egy kutyás családban, de mint mondtam, nem vagyunk maximalisták. A tegnap esti tűzrakás szerte pattogó szikráinak nyomát is elfújta a mai szellő, még a teraszt sem kell lesöpörni. 

Van itt a közelben egy kedves fiatal pár három (vagy lehet, már négy?) gyerekkel, valamiért kinéztek maguknak és mindig jókat beszélgetünk, sajnálkozva elbúcsúztatnak ősszel, nagy örömmel üdvözölnek tavasszal. Tegnap este ránk köszöntek a parton, Colint keresve. Nekik egy csodaszép berni pásztoruk van, Málna. Jól esett az a néhány együttérző szó, amit Colin kapcsán mondtak, hiszen éppen arról beszélgettünk mi is, hogy az elmúlt harminc évben nem volt balatoni hétvége, amikor ne egy goldival osztottuk volna meg a naplementét. Fura ez az új helyzet nekünk is, hiányzik a mi kis szöszkénk, még ha Jamie minden igyekezetével pótolni is igyekszik őt. Vagy csak ráébreszteni minket, hogy a goldikon túl is van élet, a szálkástacskó is tudja meghatározni a család mindennapjait. Mint most is, amikor már kissé erőszakosan igyekszik a tudomásomra hozni, hogy labdázó idő van, úgyhogy menjek és hajigáljam neki azt a rongycsomót, ami valaha apa teremfoci labdája volt. Mit tehetnék, egy tacskónak jobb, ha engedelmeskedsz.

Horror, katasztrófafilm vagy brutális jövőkép?

 A minap belefutottam a Fertőzés című filmbe. 

Fertőzés

2011-ben bemutatott katasztrófa-thrillerként jellemzik, de az első bő negyedóra elteltével nem is nagyon bántam, hogy felvételre kellett állítsam a beltéri egységet, mert más dolgom lett. Ugyanis már az első képsorok annyira megviseltek, hogy hirtelenjében nem is tudtam eldönteni, horrort nézek, katasztrófa-filmet vagy valami nostradamusi jóslatot a jövőről. A jövőről, ami 2020-ban kísértetiesen hasonló mdon be is következett. 

Talán éppen azért volt rám ilyen nagy hatással, mert annyira a Covid járvány idejét idézte. Annál félelmetesebb, amivel a való világban szembesülhetsz, nincs. A mumus, amíg csak a mesékben létezik, megborzongat, de amint a szemedbe mered, lefagysz, megbénulsz, rettegsz a következő találkozástól. Ha lesz újabb alkalom. A film annyira életszerűen mutat rá világunk sérülékenységére, egy új vírus elterjedésének a kivédhetetlenségére és sebességére, hogy máris érzed a sejtjeidben a félelmet. Amikor egy másik embertől átveszel egy pohár italt, néhány jóleső korty után akaratlanul is ujjad hegyével megtörlöd a szád sarkát, amivel korábban a mosdó kilincsét fogtad, elégedetten, amiért a higiéniára ügyelve, kezet mostál. Majd a poharadat a leszedő pincér a tálcájára gyűjti... másnapra mindannyian a halállal szemeztek. Ki kezdte, ki továbbította, a pincér otthon kit ölelt meg a vírussal a szervezetében, a mixer melyik felszolgáló lányól lopott egy csókot... a kör egyre tágul, az áldozatok szaporodnak

A film trailere

Szóval, egyelőre csak a felvevő egységen lapul a film. Igazság szerint egyszerre szeretném a már látott képsorokat is elfeledni és ugyanúgy folytatni is. Mert bár a film fikció, de bebizonyosodott kilenc évre rá, hogy a veszély valós és rémisztő, és nem árt tudatosítani magunkban ezt a veszélyt, mielőtt csak legyintünk. Felkészülni úgysem lehet.

Lehet egy kutya hiú?

 Lehet? Mert a gazdi nyilván az, ha róluk van szó. Colin picinek aranyos volt. Picinek? Igazából majdnem tíz hetes volt, amikor hazahoztuk, szinte már nagy. Persze, azért még baba. Aztán egy parazitafertőzésnek köszönhetően kamaszként, fiatal felnőttként szinte girhes volt, legalábbis a fajtájára jellemző testtől sokkal vékonyabb. De kikezelték és kis késéssel belehúzott a "testépítésbe", lett belőle egy egészséges, gyönyörű  42 kilós kan. Aki csak látta, dicsérte. A fejét különösen. A kissé (helyenként erőteljesen) göndörödő selymes szőrét pláne. A kivételesen szelíd természetét meg már csak ráadásként. Olyan csodás átalakuláson ment keresztül, amivel talán még ő maga is tisztában volt. Ha dicsérték, azt a tartást látni kellett volna, valósággal kihúzta magát. Később persze, a leépülés szomorú idején - számomra legalábbis - látványos lett a változás, de még mindig sokszor kapott elismerő pillantásokat, szép szavakat és olyankor a kissé már rozoga test mintha újra életre kelt volna. 

Jamien kezdettől látszott, hogy jó formájú kiskutya lesz. Sőt, az is látszott, hogy nagyon nagy kiskutya lesz. Felnőtt korára izmos, már-már robosztus felépítéssel bírt, de amiért a mai napig kedveskedve közelítenek hozzá, az a babyface, az az örök kölyökpofi, ami árulkodik a macsó külső mögött megbújó kedves, családjáért bolonduló szívről. És tudja a bestia. Amikor düdörgök neki, hogy gyönyörűségem, okos kis fején látszik, hogy élvezi az elismerést és egyetért. 

Legközelebb nagyon figyelnünk kell, ha április elseje és Húsvét egy hétvégére esnek...

 Szép időt jósoltak az ünnepekre, tehát irány a telek, hiszen itt az ideje a szezonnyitásnak. Péntek reggel lerendeztem Jamiet, reggelizett a család, aztán az előző nap már összekészített kupacot kezdtük volna lehordani a családi harci szekérbe. Elsőként a műanyag ládát, amiben az ünnepi menühöz válogatott kézműves sörök, egy üveg bor, egy pezsgő, üdítők és egy karácsonyról megmaradt Aperolhoz hasonló koktél várta, hogy a kocsi mélyén elhelyezzük. Életem párja megragadta a kétségtelenül nehéz batyut és nekiindult az első emeletről levezető lépcsősornak. A következő pillanatban azt hittem, összedőlt a lépcsőház. Nyilván az alsó lakónak is hasonló elképzelése lehetett, mert szinte abban a pillanatban nyílt ki az ajtaja, ahogy az utolsó pattogó sörösdoboz is gejzírként kezdett locsolni. Mi történt? - néztem a férjemre, aki dermedten nézte az akaratlan pusztítást. Vállát megvonva mutatta fel a kezében maradt műanyagdarabot, ami valaha a hűtőláda erős fogantyúja volt, illetve annak egy darabkája. Ugyanis az öreg műanyag ebben a percben érezte elérkezettnek az időt arra, hogy három darabra törve utat engedjen a gravitáció törvényeit bizonygató üvegeknek. 

Talán ismerős az érzés, amikor már elkeseredni sincs erőd, csak fogod a lapátot, szedegeted az üvegszilánkokat (ezernyi apró csillogó kis szilánkról beszélünk), mosod a lépcsőházat, mosod újra és újra, szemüveget veszel a biztonság kedvéért és lám, századszor is felfedezel egy megbújó kis csillogó üvegdarabot és a végén a felszáradó kövön még a porszívóval is átmész, nehogy a kutyád a tappancsával szedjen fel ezekből a sunyi kis szilánkokból. Egy óra ment el az emeletnyi pusztítás nyomainak eltüntetésével. Közben csendben "elvéreztem", de ki törődik ilyen apróságokkal. Ezek után már kissé aggódva sorolsz be a Balaton felé tartó kocsiáradatba. Ha egy nap így indul, olyankor lehet, hogy jobb lenne otthon maradni. 

Végül eseménytelen, bár elég hosszúnak tűnő utazás után begördülünk a kapun és megnyugodva sóhajtunk fel, most már nem lesz semmi gond. De lesz! Ráengedjük a vizet, még minden rendben. De ... a melegvízcsapból nem folyik semmi. Nagypéntek van, ilyenkor nincs bolt, ahol alkatrészek között téblábolhatsz, vagy mester, akinek sűrű pillogásokkal kísérve esedezhetsz, tehát meg kell oldani vagy pakolj össze és menj haza. Ez utóbbi persze nem opció. Még. Ritkán szoktuk az első komolyabb akadálynál feladni. A megoldás a szombati nyitvatartásban látszik, úgyhogy az amúgy tevékeny nap után cicamosdással bújunk este az ágyba. Hajnalban a ház ura kibotorkál a fürdőszobába és némi szöszmötölés zajai után pironkodva vallja be, hogy még ősszel, a víztelenítéskor rossz helyre tekerte vissza azt a flexibilis csövet, ami... igazából nem is érdekel, mert ha a bojler előtt állnék, akkor sem biztos, hogy érteném, mi a probléma. De ő kvázi "megálmodta", megcsinálta, hurrá, megindult a víz a melegvízcsapban is. Oké, akkor mossunk is, ha már ilyen szépen süt a nap! 

Jó, de hogy is működött tavaly ez a nyomorult gép? Arra még emlékszem, hogy az új családtaggal már akkor is voltak nézeteltéréseim, a tervezője nyilván pasi volt, nem nő, de miért csinál úgy, mintha még áramot sem kapna. Persze, hogy bedugtam, ne nézz teljesen hülyének! Apa is megtekergeti, működik ez, mi a bajod vele! Na, heuréka, akkor kezdjük, persze, hogy nem felejtettem el a wc-be tenni a lefolyócsövet, azért én se vagyok teljesen sügér. Lemegy két mosás, de az egyik sarokszelep (asszonyok, ugye nekünk nem is kell tudni, mi a franc ez?!) kicsit ereszt. Kicsit, de azért látványosan. Apa érkezik, megszereli, s hamarosan fel is harsan az ordítás: Jutka, zárd el a vizet! Ugyanis a kissé összenőtt alkatrész egyenesen a falból tekeredik ki. Már nem is számolom, hanyadszor mossuk fel a fürdőszobát, az idén többször akkor sem fogom, ha ... Dehogynem! De apa már szerel, megint minden rendben.

 Most már tényleg egyenesben vagyunk, végre élvezhetjük a kert örömeit és a jó időt! A vasárnap le is megy csont nélkül, aztán éjjel idős anyukám kimegy pisilni. A wc-nek van egy sajátossága, nem biztos, hogy eláll magától az öblítés, olyankor kicsit meg kell pöckölni a nyomógombját. De hát ő azt sem hallaná, ha maga a Niagara zúgna mellette, így aztán békésen lefekszik. Mi a kerti munkáktól kidőlve csukott ajtó mögött durmolunk, mígnem a ház ura zubogásra ébred. Kibotorkál, aztán a küszöbig érő vízben hamar fel is ébred. A korábbi özönvizek felitatásához használt fürdőlepedőket este pakoltam a helyükre, miután kimosva, napon szárítva végre frissek, tiszták. Most újra szétdobáljuk őket a fürdőszobában. Éjjel kettőkor megy a kármentés. Hogy miért lezdett most a wc folyni, már nem is érdekel. Két választásom van, sírok vagy röhögök. Az utóbbit választom, pedig nem is ittunk (lásd az első napok történéseit). Mire újra bedőlhetünk az ágyba, én teljesen felébredek, apa agya jár, hogy mi legyen majd a megoldás. A sufniban a honfoglalásig visszamenően mindenféle "jó lesz ez még valamire" alkatrész között vajon megvan-e még az a cső, amire ki lehet cserélni azt, ami most megadta magát? 

Húsvét hétfő... mások vérmérséklettől függően várják a locsolókat, vagy zárják duplára az ajtót, nehogy valaki becsöngessen. Én a kutyával már kora reggel sétálni indulok, apa a wc mögött hesszel, szab, szerel, csövet cserél. Ahogy végzett, kezdem a mosást elölről, teregetek ... most már a lakásban, hiszen, ha végeztünk, indulunk is haza. Mit mondjak, részünkről kimaxoltuk a húsvéti locsolást, úgyhogy nekünk "lányoknak" már nem is jut a régen kötelező kölnivízből. Most kivételesen örülök is neki. Hazafelé simán haladunk, az ajtón belépve pedig megkönnyebbülten rogyok le az étkezőben. Na, a Húsvét is eltelt. Sonka volt, tojás volt, "locsolás" is megvolt. Most már csak egy kis nyugalomra vágyom. Sokat elárul a húsvéti gondolatokról és hangulatról, ha megsúgom, hazaindulás előtt még a leveit bontogató mogyoróbokorról is leszedtem a színes kis tojásokat, amikkel ideiglenesen tojásfává avattam szerencsétlent. Pedig tavaly élveztem, hogy a következő hétvégén még a színes kis foltok fogadtak. Most csak reménykedem, hogy innentől már csak nyaralónak használjuk a hétvégi házat.

Csendes Juditos mérgelődés...

 Tegnap olvastam Demény, a kötsög bejegyzését Judit tollából, amint azon lamentál, hogy a fáradtságtól már se lát, se hall. Ott az iskola, ott a négy kutya a speciális etetésükkel, köztük elsőként is Demény, aki már 15 éves az ezzel járó összes problémával. Mert az kemény, hogy az ágyukba kakál, a kocsiba kakál, hogy a kocsival, ami a járását "segíti" felborul. Már komolyan semmire sincs idő, például pléjsztésönözni se. Mindehhez most 44 éves lesz és hát szar az élet, de ha támogatni akarjuk őket ezen az úton, akkor irány a patreon (legyen is az bármi). Félreértés ne essék, Juditra felnézek. Egyrészt amiért sorra vesz magához ideiglenesbe kutyákat, némelyik ugyan "besül", azaz marad állandóra, némelyik tovább áll, de nagy dolog ez. Oké. Másrészt Deményről vagy tíz éve írt egy könyvet, majd egy másikat, sorra jelennek meg a naptárak, a társasjáték. És ezek biza nem maradnak az ismeretlenség homályában, mert hívják a különböző médiák, népszerűsítik az állatvédelmet, amit Judit tényleg komolyan vesz és csinál. Hatalmas rajongó tábor issza a szavait, elsősorban Demény káromkodásait, amik néha tagadhatatlanul viccesek, máskor talán kissé öncélúak. De ez a tegnapi siránkozás nemkicsit kiverte nálam a biztosítékot. Adott egy lassan középkorú nő, aki a kutyázást választotta a hivatása mellett életcéljának. Szerintem kicsit túl is tolja, de láthatóan bejön a dolog, mert a panelból kertes ház lett és kocsicsere. A kutyák barfoznak, ami sokak szerint az egyetlen és megváltó etetési mód. Amikor viszont valamiről így nyilatkoznak, az nálam már eleve gyanús. És a barfozás nem egyszerű. Különböző húsok és zöldségek, vitaminok, táplálékkiegészítők, bele sem megyek, mert első olvasatra a lusta, nemtörődöm gazda-énem csak legyintett és maradt a minőségi tápnál. És juszt sem érzem ettől vacak gazdának magam. De kövessük őket a patreonon, hogy támogatásunkkal egyszerűbb legyen az élet. Hát, kedves Judit! Ez most elég gáz felhívás volt így a szülinapod alkalmából. Mert az, hogy a Deménynek szánt töpörtyű árát X vagy Y menhelynek küldjék el, az még tetszett is, de ez... és bár az oldaladon, rajongóid körében nem illik erről véleményt nyilvánítani, mert azonnal keresztre feszítik a renitens kommentelőt, szerintem azért elég gáz poszt volt. Azt már csak csendben jegyzem meg, hogy egészségesek vagytok és ... oké, fiatalok. A szülők is azok, még nem kell az ápolásukat is beilleszteni a szorgos-dolgos hétköznapokba. Nincsenek otthon gyerekek, akik két évtizeden keresztül (minimum) alaposan meghatározzák az életet. Még néhány év és jönnek majd az igazi problémák. Akkor mi lesz? Demény szép életet tudhat maga mögött, és természetesen mindenkinek saját joga dönteni a négylábúja életéről, de van az a pont, amikor bármekkora kötsög az illető, mindenkinek, neki is megkönnyebbülés ... és igen, megtiszteltetés a csendes euthanázia. Szeretni úgy is lehet, ha a méltatlan élettől megkímélek valakit, akit tiszta szívvel szeretek. Hiszen most éppen azért küzd egy ember, hogy ez kétlábúakra is érvényes lehessen. 

A véletlen úgy hozta, hogy egy másik Judit is napok óta a képernyőn sírja el, bántalmazott feleségként milyen nehéz élete volt most éppen politikai babérokra törő férje mellett. Egy olyan nő panaszkodik most, aki még az esélyt is elvette azoktól a nőktől, akik valóban félelemben és bántalmazásban élnek gyerekeikkel, mert a kormány, aminek tagja (volt), ugyan dicsőíti családvédelmi programját, képtelen aláírni egy egyezményt, ami után számonkérhető lenne az intézkedésük. Sírós hangon hivatkozik három kiskorú gyermekükre, de azért bulvárszinten mesél egy élhetetlen házasságról. Kettejük csatározása egészen biztosan nem az a mód, amivel egy válás után a gyerekeik érdekeit védelmezni lehetne. A volt igazságügyminiszternek, ha nem volt módja már régen véget vetni egy házasságnak, amiben ő állítólag olyan rosszul érezte magát, hogy a munkahelye jelentette számára a nyugalom szigetét, mégis mit tehetne egy átlagos asszony, akinek sem anyagi háttere nincs egy külön élet megteremtéséhez, sem támogató környezete? Tisztában vagyok vele, hogy a politikai csatározás vett itt most új irányt, nem kímélve sem gyereket, sem azon bántalmazott asszonyok életének megoldását, akik ugyan segítséget kértek, de érdemi segítséget nem kaptak. A volt miniszterasszonynak kötelessége lenne - ha igazak az állításai - az élükre állni, a jogaikért harcolni. Ha nem teszi, azzal hiteltelenné, puszta rágalmazássá teszi mindazt, amit a nemrég még dicsérgetett férjéről összehordott. De félek, ugyanúgy nem az ő szavait halljuk a különböző műsorokból visszhangzani, ahogy korábban miniszeri "döntései" során sem. 

Kutyás .... másként, másról, nem ömlengős

 A Gesztenyés parkban, ahova van szerencsénk naponta kijárni, egymás mellett van a játszótér és a kutyafuttató. Annak idején ez nyilván jó ötletnek tűnt, de a hétköznapok már bebizonyították, hogy ez messze nem olyan jó ötlet.

Saját vonatkozása is van a háborgásomnak, mert Jamie kutyám nem szereti a gyerekeket. Nem tudom, miért, mert kölyök korában nem érte tőlük atrocitás, nincs is a családban (mármint a mindennapokban), mégis kezdettől nem szimpatizál az aprónéppel. Igaz, az idegen felnőttekkel sem bratyizik, bármennyire kedvesen közelítenek hozzá. Amikor az unokámat először elhozták a szülei, még a járókában aludt többnyire, ha sirdogált, a kutya odament és láthatóan izgatottan figyelte, mi lehet a baj, még rám is nézett sokszor, menjek, segítsek. Aztán a gyerek kikerült a szőnyegre, motorozni is akart, ezt meg már nem tűrte, három hétből kettőig szeparálni kellett őket. Egy évre rá, már egy nap után rájött, hogy ez a kis kétlábú is családtag, nem vegzáljuk, csináljon amit csak akar. Az idén újra jönnek, de most már a kicsi lány is önjáró, kicsit aggódva várom a kutya reakcióját. Szóval, a lényeg: Jamie nem kedveli a gyerekeket (mostanra azért a család már kivételt jelent... többnyire). És tudom, hogy ilyen fóbiával nem egyedül van a parkban. 

Mégis sok kutyás szülő úgy van vele, a saját gyerekük szereti a kutyákat, nekik is van, tehát ha lejönnek a parkba, kettő az egyben, a futtatóba jönnek, ahol a kutya is elvan, a gyerek is játszhat. És nem értik, ha ezzel másoknak problémái vannak. A felelős viszont mégis én lennék, ha a kutya odakapna a gyerekének, aki ugyebár szereti a kutyákat. És ha az enyém odakap vagy csak megugatja, még az is benne van a pakliban, hogy a saját kutyájuk meg bevédi a gyereket és máris kész a káosz és verekedés. 

Tegnap pedig a másik kellemetlen eset fordult elő. Anyuka és gyereke kijönnek a játszótérről, anyuka a telefonján lóg (ezt most nem hangulatkeltésként írom, egyszerűen tény), gyerek unatkozik, hát elkezdi hergelni a kerítés túloldalán a kutyákat. Ki-ki vérmérséklete szerint reagál, naná, Jamie odarongyol és ugatja. Mire a gyerek nem hagyja abba, anyja nem szól rá, így magzata kvázi "beszélget" a kutyával, visszaugat neki, még toppant is, hogy nagyobb legyen a hatás. Jamie persze egyre jobban belejön(ne). Én vagyok kénytelen beavatkozni, elküldeni a kutyát és rászólni a gyerekre, hogy ezt ne csinálja, mert ha kimegyünk, a kutya emlékezni fog rá és ott is megugatja, ahol nincs köztük kerítés. Anyuka nyilván  hallja, amit mondok, mert villámló szemekkel néz rám és végre szól a gyereknek, hogy gyere, a néni nem mondta komolyan. De, a néni qvára komolyan mondta! A néni ugyanis ismeri a kutyáját, sőt eleget hallott nála okosabb kiképzőktől is a dologról, tudja, hogy egy kutya a negatív emléket sosem feledi és bizony tele a nemlétezője a szülőkkel, akik a szomszédos játszótérről sokszor kisállatsimogatónak nézik a kutyafuttatót. Volt már olyan "okos", aki simán  hagyta, hogy a gyerek bottal a kezében kergesse odabent a kutyákat, aztán amikor távozásra kérték őket, akkor röhögve hagyta, hogy a gyerek a kerítésen húzza a botot és kívölről hergelje a kutyákat. Hát, gratulálok! 

(a kép csak illusztráció, nem a helyszínen készült)

Szívritmuszavar

 Amióta Colin elment, sokszor viszem ki Jamiet a parkba délben is. Eleinte azt gondoltam, biztosan baromira unja már szegénykém, de igazság szerint ez jó alkalom arra, hogy a pórázon sétálást gyakoroljuk olyan helyen, amit már volt alkalma póráz nélkül is alaposan felfedezni. Valamiért úgy gondolom, hogy nagyobb kihívás ismerős terepen szót fogadni, mint ismeretlen helyen, ahol eleve bizonytalanabb, inkább igényli a gazda irányítását. A másik szempont, hogy másokkal is találkozzon, ne csak a reggeli bandával. A fajtatársakkal való folyamatos szocializáció fontos dolog. 

Eddig általában kiskutyákkal találkoztunk, tacskókkal és keverék kutyusokkal, de ma ... ma megérkezett Toby, a három éves golden retriever. Ahogy lecsatolták róla a pórázt és nagy boldogan körbe futott a futtatóban, hozzám szaladt, én pedig nem tudtam ellenállni. Sötétkék kötött pulóver ide vagy oda, alaposan megölelgettem a csodás bundást. Jamie is megszaglászta, de mivel az érkező nem Colin volt, nem sok figyelmet szentelt neki. Én annál többet. Eddig is tudtam, hogy hiányzik a drágám, de ujjaim alatt érezni újra a selymes bundát, hallani a boldog szuszogást (és látni a pulóver ujján az aranyszín szálakat), szívbe markoló élmény volt. 

Vasárnap reggeli keserűség...

 Korán ébredtem, ami tekintve a tegnap esti barátokkal folytatott kártya- és scrabble-partit, talán meglepő, de nem volt kellemetlen. Igazság szerint a belső órám hatnál tovább akkor sem enged szuszogni, ha Jamie nem óramű pontossággal kezdene haverkodni velem a parkbeli séta idejére figyelmeztetve. Prőóbáltam húzni az időt, így aztán a Facen elém keveredő videó kapcsán kicsit utána keresgéltem Drake Millagannak. Két évvel ezelőtti American Got Talent felvétel volt, amin felcsillant a szemem, így aztán belenéztem a Wikipediába is, ahol állam leesett, hogy a srác még nincs 26 éves, viszont már tíz évvel ezelőtt felvettek vele egy olyan videót, ami érett előadóművészeknek is becsületére vált volna. Eszméletlen módon énekel Elvis számokat, különösen a country stílus áll hozzá közel és baromi jól csinálja. 

Drake Milligan

De az idő elszállt Draket hallgatva, irány a park. Igazán jó hangulatú reggel volt megint a sok kutyás haverral. Otthon a tegnapi maradékokból egy gazdag vasárnapi reggeli. Ugye, milyen idilli a kezdet? De aztán leültem a gép elé és ezt nem kellett volna. 

Hogy szegény Katalin hercegné kapcsán mennyi idiótaság lát még az ominózus bejelentése után is napvilágot, az elkeserítő, de ilyen a bulvár, magukat újságírónak hazudó ollózó banditák gyülekezete. Aztán elém került egy cikk. A Metropol közölte, ami önmagában némi előítélettel tölt el, de végül "kellemesen" csalódtam, mert egy idiótaságra hívta fel a figyelmet, ahelyett, hogy éltette volna. A történet zanzásítva annyi, hogy Csillaghegyen a lakók egy kis csoportja megunta, hogy a környékük vállalhatatlanul fest nagyrészt az autósok miatt, akik szemrebbenés nélkül állnak fel a füvesített területekre is. Összefogtak, hogy kicsit parkosítsák a környezetüket, lényegében a házuk előtti keskeny sávot. Nem, nem hatalmas sziklatömböket raktak le, hogy autós oda ne álljon (itt a környékünkön ezt találták a Főkert emberei megoldásnak), hanem  saját költségükön gyeprácsokat vettek, elvégezték a földmunkát és már éppen rakták volna le a köveket, ültették volna a füvet, amikor a közteresek lecsaptak rájuk. Mert nem volt engedélyük! Hát, baszki, ilyen a mesében nincs! Rongálni a környezetet engedély nélkül is lehet, rendbe tenni mások helyett, csak engedéllyel. Az eszem megáll. Most engedélyért kuncsorognak, amit remélhetően meg is kapnak, aztán folytathatják a munkát, addig viszont egy további kapavágást sem. Autós társainkat ismerve, addig is tönkrevágják az eddig elvégzett munkát. És mindezt miért? Mert egy "jószándékú" névtelen bejelentő felnyomta őket a Közterületfelügyeletnél. Mit lehet erre mondani? Az biztos, Európa egyre távolodik tőlünk, képtelenek vagyunk bürokrácia nélkül a közvetlen környezetünkért tenni, a kerékkötőknek áll a világ. Végtelenül elkeserítő!

(kép a Metropolban megjelent cikkből)

Ismeretlen ismerős

 Katalin, walesi hercegnőt nem kell bemutatni senkinek. Kedveltem Dianát, mert közel azonos korúak voltunk, nagyjából ugyanakkor volt az esküvőnk és születtek a gyerekeink. Tetszett a mese a királylányról, a filmekben oly romantikusnak bemutatott kapcsolatról. Aztán a mese átváltozott valami rémálommá és én is értetlenül néztem, hogy a csúnya herceg azt a csúnya nőt választja szépséges felesége helyett. Ma talán már másként látnám a dolgokat, azóta éppen eleget hoztak nyilvánosságra magánéletük titkaiból, ami átírhatta a megítélést. Nem mintha erre bármi feljogosított volna, persze volt véleményem, az is igaz, megtartottam magamnak. De Diana tragikusan fiatalon elment és ezzel csak megerősítette a nimbuszt, ami körülvette. 

A fia láthatóan egy olyan lányt választott, aki képes megbirkózni a korona árnyékával, a szigorú királyi protokollal. Mi több, mintha ez lenne a küldetése, látszlag könnyedén viseli a terhet, amit a felfokozott érdeklődés, a számtalan megjelenés jelent. Kettejük párosa - úgy tűnt - képes lesz a brit korona feje fölül elhárítani a veszélyt, hogy idejétmúlt monarchiaként végezzék. Az idei év Katalin kórházi kezelésével (és persze Károly király betegségével) kezdődött. Én sem értettem, mire fel a nagy titkolózás. Most fellebbent a fátyol a titokról, aminél borzalmasabb aligha kísérthette ezt a családot. Most ismeretlen ismerősként is anyatigrisként szedném ízekre mindazokat, akik az elmúlt napokban, hetekben mindenféle agyament teóriákat gyártottak szeretőről, balkézről születendő gyerekről, Vilmos hűtlenségéről. Amikor ezt a családot csak egyetlen vágy vezérelte a média-sakálok kererszttüzében, gyerekeik számára minél kisebb traumaként megértetni ezt a pokoli diagnózist, a kezelést, a reményt, a hitet. 

Őszintén remélem, hogy felragyog még az utánozhatatlan mosoly ennek a fiatalasszonynak az arcán, hogy tovább éltesse családjában, gyerekeikben és alattvalóikban a reményt. 

Anyai rinya...

 Azt hiszem, a minta, amit a kölyköknek adtunk, nem volt rossz. Mit láttak? A család sülve-főve együtt van, néha még a tágabb család is összejár. Mindig jó hangulatú összejövetelek voltak. Ráadásul a hétköznapokon is órát lehetett igazítani hozzájuk. Ehhez képest valahol, valamikor fordult bennük valami és azóta egy idegbaj minden találkozás. Leginkább azok, amikor ebéddel vagy vacsorával várom őket. Persze, előzetes megbeszélés alapján. Volt karácsony, hogy annyira tele volt azzal a hócipőm, hogy min. egy órát késtek, de néha többet, hogy Szenteste szendvicsekkel készültem. Oké, ezek különleges kis szendvicsek voltak, rengeteg munkával, de azért mégis csak szendvicsek, nem rántott hal meg töltött káposzta. A nagyszülők nem is voltak elégedettek, mert őket a füstölt lazac se hozza lázba. Hozta... Nehéz már leginkább múltidőben beszélni róluk. 

Szóval, a kisebbik fiam még csak-csak, de a nagyobbik... sokszor mondogattuk, hogy még a saját esküvőjét is le fogja késni. Nem késte. Aztán el is váltak, de ez másik történet. Most újra asszony van az oldalán, de szerintem most sem a menyem miatt csúsznak minden alkalommal. A helyzet meg az, hogy itt egy férj, aki egész nap nem evett, megszokta, hogy ötkor leülünk a vacsora mellé, és itt egy nagymama, akinek szintén az órával van szoros összefüggésben az étkezése. Nehéz ehhez egy órányi késést igazítani. Persze, megoldható, de akkor is én vagyok az, akit megszívatnak, hiszen kétszer kell megterítenem, aztán leszednem, amikor már az egyszeri alkalommal is tele ... igen, még mindig a hócipőm. Hogy a dolog bonyolódjon, ők most éppen nem esznek húst. A menyem alapból, nagyfiam meg szolidaritásból. De ha itt vannak, akkor ő azért belekóstol a húsos ételbe, amit mi ennénk. Nem mintha ne lenne már jó negyven éves tapasztalatom az etetésből, nyilván meg tudom oldani, hogy jusson neki is, meg pont időben legyen kiszedve a sütőből a húsmentes kaja, de banyek, nem vagyok kifőzde. Olyan nagy kérés, hogy ha ő javasolta az öt órát, akkor az tényleg öt óra legyen és ne hat?

Na, anyai morgolódásomra csak azért került sor, mert a nagyi már inzulinnal megszúrva, de hőesiesen kitart, hogy az unokájával ehessen, apa kínjában elvitte a kutyát sétálni, pedig később akarta, én meg keserűen nézem a rukkolát, ahogy összeesik a balzsamecetes, olivás dresszing alatt. Sovány vigasz, hogy a lilahagyma és a koktélparadicsom köszöni a fűszeres pácot. A grill csirke meg hidegen is jó. A végén ők járnak jól, hacsak bosszúból meg nem sütöm most a kenyérlángosukat, aztán ehetik a csizmatalpat. 

Írtam már erről... de a napok erről szólnak, tehát...

 Szóval, írtam már erről nyilván fogok is még, mert a mindennapjaim meghatározója... mit jelent egy idős szülővel az együttélés. Érdekes téma, mert ha valaki rákérdez, miért nézek ki alkalmasint, mint a mosogatórongy és elmesélem a napjaimat, máris érkezik a legyintés, ne is mondd, annyira tudom, miről beszélsz, mit érzel. Valahol megnyugtat a tudat, hogy bármennyire nem illik emiatt panaszkodni, azért sokan hordozzuk a terhet (igen, TERHET), amit egy idős szülő ellátása jelent. És szinte kivétel nélkül ugyanúgy éljük meg. Teherként. Nem egy cikket elolvastam a témában, szerintem többnyire olyanok tollából, akik a végzettségük kapcsán feljogosítva érzik magukat az önjelölt tanácsadó szerepére, de éles helyzetben még nem volt alkalmuk kipróbálni az ötleteiket. Aki pedig ezekre a tanácsokra éhezik, csendben teszi a dolgát, mert pontosan tisztában van vele, hogy nincs megoldás! Csak és kizárólag radikális döntés vagy a megnyomorító hétköznapok (és mindennapok) bevállalása. 

Legutóbbi "olvasmányélményem" a témában  egy pszichológus írása volt, amelyben felsorolja, hogy mennyi minden megoldás létezik a témában. Elsőként is az öngondoskodás intézménye. Aham, de aki nem gondol idősödve arra, hogy egyszer gondot fog jelenteni egy tál étel elkészítése vagy a gyógyszerek beszerzése, az már rég nem fog erre megoldásként gondolni, amikor a helyzete megkívánná. Sőt, ő fog a legélénkebben tiltakozni, ha a családtagjai felvetik egy otthonban való elhelyezés lehetőségét. Aztán segítőt lehet az idős szülő mellé keresni. Nos, ez is felvet kérdéseket, mert kit és honnan és nem utolsó sorban mennyiért, mennyi időre, milyen feladatokra, együttélésre vagy csak néhány órára? A kérdések vég nélküliek. Napközi otthonos elhelyezés. Aham, és ki viszi, hozza az idős embert? A végén a "legegyszerűbb" megoldás, a gyermek hadrendbe állítása, főleg, ha az lánygyerek. 

Itt a mi esetünk... az édesanyám tavaly elesett és azóta már nem a régi. Addig mindenki dicsérte, milyen "fiatalosan" jön-megy, azóta csak árnyéka önmagának. Süket, ezen nincs mit szépíteni. És konok, eldöntötte, hogy neki a hallókészülék nem kell. Van, de akkor se kell, mert nem. Innentől sejthető, mennyire egyszerű vele a kommunikáció. Nem tudom például telefonon sem felhívni, ő meg sem hajlandó tanulni a kezelését. Nem hajlandó még az erkélyre sem kiülni, az egyetlen cél, ahova sikerült elhurcolnom, a fodrászat volt, de az is felért egy Himalája expedícióval. Hiába na, nyomokban azért még nő. A napjai az ágya és a tv előtti fotel között telnek, nem is értem, hogyan nem lett még nagyobb baja, hiszen ez nem mozgás. Nem hajlandó inni sem, mert akkor pisilni kell járni, és ugye ez alapvetés, hogy minél kevesebbet mozogjunk. Azt viszont egy korábbi tapasztalatból tudjuk, mit tesz az emberi szervezettel, ha valakinek a folyadékbevitele a napi félliter körül mozog, mindent beleszámítva. Vannak napok, amikor felöltözni sem hajlandó, ugyanakkor ki ne nyissam az erkélyajtót, mert ő "rettenetesen" fázik. Miközben a déli fekvésű lakást telibe süti a melengető tavaszi napfény. De a legnagyobb probléma mindenek felett a süketsége. Ketten vagyunk a lakásban, mégis, ha megfogom a vállát, hogy felhívjam magamra a figyelmét, miután a kiabálásomat sem hallja, ijedten összerezzen. Bár, inkább úgy jellemezném: "kiugrik a bugyijából ijedtében". Ha balról szólok hozzá, jobbra fordul. Ha beszélgetni próbálok, lassan és gondosan artikulálva, tőmondatokban, a harmadik mondatnál láthatóan elmegy a kedve az egésztől. Néha ő akar beszélni, olyan 70 évvel ezelőtti történeteket sorol, kicsit talán kiszínezve a múltat, amiknek a szereplőit nem ismerem, de persze igyekszem az érdeklődés látszatát fenntartani. Igazából nem érdekli a reakcióm sem. Az egésznapos fotelben üldögélés közben el-elbóbiskol. Látni ezt a kornyadozást, egészen elkeserítő. Ha azt javaslom, ebéd után dőljön le egy kicsit, akkor már lövi is vissza a választ: akkor nem fogok tudni aludni. De azért este 6 órakor már megy az ágyába, hogy éjféltől hajnalig lássam, ég a lámpa odabent, vagy csak fekszik a sötétben. Olvasgat, akár ugyanazt többször is, mert néhány nap múlva már csak a borítóra emlékszik, a történetre nem. A kezdődő demencia már csak a hab a tortán. Tegnap délután főzés közben azt vettem észre, pakolgatja a gyógyszeres dobozát, veszi elő a vércukormérőt, az inzulint. Kérdem: mit csinálsz? Hát, még nem is reggeliztünk. De, mondom, sőt, már ebédeltünk is, a gyógyszereidet is bevetted. De ő azért csak bütyköl tovább az injekcióval, úgyhogy elveszem tőle, akkor kissé hisztérikusan kéri számon, ÉN mit csinálok. 

Ezek után hogyan próbáljam meg az otthonában akár egy segítővel közösen ellátni? Persze, ő haza vágyik, meg is értem, bár reméltem, hogy mostanra megérti, felfogja, ez a buli egyedül már nem megy. Nem várom el, hogy belássa, micsoda szerencséje van, amiért én itt vagyok neki, a veje meg egy rendes pasi, aki zokszó nélkül viseli a jó félévnyi együttélés minden járulékos "szépségét". Hogy azzal, hogy együtt élünk, mennyire változott meg a mi életünk, végképp nem foglaélkozik. Neki természetes, hogy az étkezések alkalmával csak az asztalhoz kell ülnie. Azt pedig csak a "sorstársak" tudhatják, ránk mentálisan hogyan hat ez az együttélés. Már nem mehetek el itthonról 2-3 óránál többre, dugdosom előle a gyógyszeres dobozt, nehogy túladagolja magát, miközben épp nem vagyok vele. Más problémákat elvileg nem okozhat, hiszen eszébe sem jut a hűtőszekrényt kinyitni, ételt melegíteni, háztartási gépeket használni. Olyan ő most, mint egy kis növény, aki a napsütötte nappali tartozéka, estére betakarjuk, mint a mikulásvirágot.  

Azt írja az okos cikk, hogy a gyerekek könnyebben vállalják fel az idős szülő otthon tartását szerető családja körében, ha behatárolhatóan látják az út végét. Hogy értsd, ha az orvos például egy rákos esetben megsúgja, hogy csak hetei, néhány hónapja lehet hátra. De mit tegyél egy kis szobanövény esetében, aki akár hosszú éveken keresztül határozhatja meg az életed, arról nem írnak az okosok. Mert akarata ellenére nem adhatod be egy otthonba. És hát az emberséges szociális ellátási rendszer is csak odáig gondolkodik, hogy törvényt hoz (2016. júliusától), miszerint a nagykorú gyermek köteles rászoruló szüleiről gondoskodni. Pont. Mert ezzel aztán mindenki élete meg lett oldva. S ha mindez nem lenne elég, a magyar állam egy huszárvágással megoldja az egészségügyi és hosszútávú ápolás problémáját is, mert ezek költségeit is a gyereknek kell viselnie. Oké, a szülő nyugdíja is fedezet ennek egy részére, de lássuk be, nagy általánosságban erőteljesen a zsebébe kell nyúlnia annak, aki ki akarja egészíteni ezt a nyugdíjat egy minőségibb ellátás érdekében. És mondjak valamit, már örülnék, ha itt tartanánk 😢 Lehet leköpni.

Egy olvasói vélemény az említett cikk alatt: "Rohadt szégyen, csak nem az érintetteké, hogy ma egy felnőtt fiatal nem képes arra, hogy gyereket is neveljen és segítse idős, ellátásra szoruló szülőjét! Azt kívánni (ha megoldható és közben nem halnak éhen), hogy valaki napi 24 órában ápoljon évekig, az rohadt barbár dolog. Ó, és ha nem tudn ád, EDDIG ebben az országban túl kevés volt az öregek otthona, a szégyenletes állapotú és a luxus is."   Szóval, tudom, hogy nem vagyok egyedül a gondolataimmal, de ettől azért még egyáltalán nem könnyebb.