Jó néhány évvel ezelőtt leírtam ezeket a sorokat:
"Ahogy leültünk, feldobta az ezer dolláros kérdést, mi lenne, ha ő S-ig meg se állna? Ez még nem jelent feltétlenül esküvőt, bár, szándékában áll esetleg februárban megkérni a S. kezét, de azt sem tudja még megígérni, hogy ez 2-5-10 év lenne-e a távolban. Biztosítottuk róla, hogy nem éreznénk cserbenhagyásnak a döntését, sőt, támogatjuk, ha ő úgy érzi, ez az ő útja. De hogy tudjuk-e, hogy akkor nem fogjuk ennyit látni egymást? Csak remélni meri egyelőre, hogy az évi egy alkalom összejönne. És bármennyire is fájdalmas, de nagy valószínűséggel nem tudna hazajönni akkor sem, ha a nagyszülei közül valaki elmenne. Azt mondja, az azért más, ha velünk történne valami, vagy a bátyjával és ő igazán szereti a nagyszüleit, de ez azért óriási összeg és nagy távolság.
Az eszemmel már elfogadtam, hogy
ez lesz, de a szívem azért piszkosul nehéz, mert nem egészen így képzeltem az
öreg korunkat. Amíg az apjával együtt vagyunk, nincs is baj. Nnna, hát ez van... Amúgy
dögös, illatos, csini és úgy tud elmosolyodni, hogy olyankor még a lelkem is
könnyű. Jól érzi magát a bőrében és kiegyensúlyozott. Ezt adta neki a külhon...
hát, hogyan is mondhatnám neki, hogy jöjjön inkább ide és mondjon le egy csomó
dologról. Egy élete van neki is, addig élje, amíg megteheti! Mindig is azt
gondoltam, az ember ne azért szüljön, hogy legyen kire támaszkodni idős
korában. Ha van, az is egy helyzet, de ha nincs, abba se szabad beledögleni. A nagyszülőknek
ez nyilván egész más helyzet. Ők az életüket már napokban, percekben élik, nem
terveznek 5-10 évre előre, nekik qvára hiányozni fog. Hát így, tele a fejem, de
csak oda tudok kilyukadni, hogy nekem úgy jó, ahogy neki jó. Ő meg még nem
tudja, hogyan lesz neki jó, csak próbálkozik. Egyszóval senkinek sem könnyű. Az
biztos, bárhova is vesse az élet, az otthona mindig itt lesz, még ha ma éppen
abban egyeztünk is meg, hogy az otthon ott van, ahol a család van. És neki a
család nyilván S. és a leendő gyerekük. Mint ahogy kissé könnyes szemmel, már-már bocsánatkérően ma
is bevallotta, hogy neki momentán az "otthont" S. jelenti. És ez
így is van rendben. Egy jó kapcsolatban ez így működik. Szóval az otthona akkor
van itt, ha ott valami félremegy. Ne menjen! De ha mégis, itt örökké a mi fiunk
lesz, és a messzeség sem távolíthat el minket egymástól. Ha ebben biztos, talán
neki is könnyebb az elválás. Na, mindjárt bőgök, úgyhogy abbahagyom, mert ugye
erős vagyok, mint a vídia."
Nos, úgy alakult, hogy azóta már boldog család ott a messzeségben két kisgyerekkel, az unokáinkkal, akiket tényleg jó, ha évente egyszer látunk élőben, nem csekély anyagi áldozattal a gyerek és/vagy a mi részünkről. Nem könnyű, de továbbra is vallom, az ő otthona ott van, ahol a családja. Mi a hátországa vagyunk, amíg vagyunk. Ez az ő keresztje és csak remélni merem, hogy nem nehezíti meg az életét.
Mostanra pedig nagyon alakul, amikor a nagyobbik fiú is nyakába veszi a világot. Mert látja, hogy másként is lehet élni, mint számlától számláig sakkozva, megalázkodás helyett egyenes gerinccel, mosolyogva elvegyülve egy kiegyensúlyozott környezetben. Persze, munkás hétköznapokkal, de haladva előre. Látva a gyerek, a saját gyereke esélyét. Elkeserítő? Az. De nem azért, mert ő így döntött, hanem azért, mert így kellett döntenie. Mert itthon még annyi esélye sincs, mint idegenben.
Van az úgy, hogy az embernek nehéz lesz a lelke. Pedig örülnie kéne. Örül is. De közben azért nehéz öröm ez. Világra hozol egy gyereket és tudod, hogy nem hitbizományba kaptad, csak ideiglenesen a tiéd, épp csak addig, amíg megtanítod az életre, aztán egy idő után el kell engedd, hogy a saját útját járja. Úgy érzed, hogy képes is vagy rá, hiszen mi változik? Elköltözik egy lakásba, önellátó lesz, beleszeret valakibe, családot alapítanak, nagymamává tesznek. Hány és hány generáció élte már meg ezt a folyamatot, és szerencsés esetben mindenki boldog lesz. Hozzák majd a kicsit, te meg rájössz, hogy az életben nem felejted el az A part alatt... kezdetű veretes dalocskát, amire te hamarabb alszol el, mint az aprók, a pelenkacserét és Halász Judit almaszószát dúdolni, miközben almát reszelsz egy csöppségnek, aki talán hasonlít a fiadra, talán nem, de vér a véréből. Esküdözöl, hogy rózsaszín cuccot te az életben nem veszel le a boltok polcairól, aztán a kéthetesnek pirulva hazacsempészel egy rózsaszín „hajszalagot”. Belefér, egy nagyinak nem kell következetesnek lennie. Szóval, így képzeled. Aztán a valóság, mint a legnagyobb rendező, más darabot állít a színre. Tudom, hogy ez a fiaimnak sem könnyű, így aztán nem kötöm az orrukra, hogy ez nekem mennyire nehéz. Mert hiszem, ha ők boldogok, akkor én is az leszek, ha addig élek is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése