ŐszintÉn

Előre bocsátom, a következő sorok nem hirtelen felindulásból szakadtak ki belőlem, nem is leszek tőle szimpatikus. Igaz, nem is ez a célom. Egy ideje már rágom, forgatom a számban a szavakat, lenyelni nem tudom, hát kiköpködöm, még ha csalódást is okozok egyes erre járóknak. Nem illik ilyeneket gondolni, kimondani még annyira se, mert meg kell felelni egy gondoskodó leány képének, hiszen egy kedves, idős nénike segítségre szorul, nem lehetek olyan szemét, hogy pellengérre állítom. Holott ez inkább az én pellengérem. A néni pedig ritkán kedves. Tele a hócipője a magánnyal, mert a férjét, a társát nem pótolhatja senki, még a lánya sem. Ezt el is tudnám fogadni. Ha ő is el tudná, hogy a helyzet adott, ebből kell a legjobbat kihoznunk. Ahogy lenni szokott, egy légypiszoknyi problémával kezdem a kiborulást, általában az ilyen piszlicsáré dolgok szoktak lenni a katalizátorok. 

Egyszer régen leírtam ezeket a sorokat: "Nem tudom, hogy mások hogy vannak vele, de így 50 után ez az egyik, amit a legjobban utálok, hogy háztartást kell vezetni. Nyilván jól ellennék egy barlangban, néha valami kis kajával. Ha sok vesz körül, akkor úgyis csak tömöm a fejembe, aztán sóhajtozok, hogy mekkora a fenekem. Kinek jó ez? Amióta a fiúk kirepültek itthonról, azóta még annyira sem izgat a dolog, mint régebben. De ez igaz a sütésre is. Kinek? Minek? Elég, ha van itthon egy kosár gyümölcs, azzal elvagyok… néha egy-egy friss zsemle vagy kifli, tej… senki nem foghatná rám, hogy extra-igényeim vannak."

Nos, jó tíz évvel azután, hogy ezeket a szavakat összeraktam, a fejemben továbbra is ott a kérdés: Törvényszerű, hogy mostanra elegem lett a konyhából, a takarításból, az állandó háziasszonyi bűvészkedésből? Mostanában még inkább, amióta a napi egyszeri főétel helyett kétszer kell kigondoljam a mit, mibőlt, hogyant. Amikor a fiúk kiröpültek, kettőnk miatt is eléggé beszűkült a konyhai repertoár, néha beültünk az üzlet közelében egy étkezdébe, néha kihagytuk a vacsorát, mert az ebéddel elteltünk. Nyáron sülteket ettünk, halat és sok gyümölcsöt, aztán beütött a krach. Talán nem illik a történtekre így gondolni, de hát a nyugalomnak itt vége szakadt, annyi bizonyos. 

Anyám több, mint féléve velünk él. Egy ideig azt gondoltuk, ideiglenes megoldás, de igazság szerint azon a napon eldőlt a dolog, amikor eltörte a csuklóját. Lassan 87 éves, majd harminc éve cukros, tavaly év elején kihúzatta néhány fogát, aztán már nem tartotta fontosnak a pótlásukat, tehát ő messze nem úgy gondol az étkezésekre, mint én. Bár, feszt hajtogatja, hogy jó nekem, bármit csinálsz, de tudom, hogy nem így van. Nem tud rágni, a húsokat egyébként se kedveli, meg ne legyen benne sok szénhidrát, tészta, a hideg kaják nem az ő világa, a zöldségeket is rágni kell, a gyümölcsökben sok a cukor... folytathatnám vég nélkül. De az istennek se mondja, mit enne, találjam ki én, vegyem meg én, csináljam meg én, ő meg majd legfeljebb megkritizálja, mert úgy is meg lehet enni valamit, hogy a veled szemben ülőnek fordul ki a szájából a falat. És ezt naponta kétszer játszuk el. A reggeli egy időben a bögre tejeskávé mellé szelt kalács volt, amíg meg nem kérdezte, miért ez van minden reggel. Mondtam, hogy mert otthon is mindig ezt etted, már az apuval is. Aztán ezen jól elcsodálkozott, mert arra már nem emlékezett. És persze időhöz kötöttek az étkezések, már nem felejthetem benne magam egy munkában vagy egy számomra kedves találkozóban, mert időben otthon kell lenni, tálalni. Ugyanis, ha nem szólok, nem jut eszébe enni, gyógyszereket bevenni. Amióta nem vagyok ott vele egész nap (mint nyáron a Balatonon), elmaradtak a tízóraik és uzsonnák. A fridzsiderben hiába van kefír, joghurt, nem kívánja, nem jut eszébe ... Jártában-keltében bekap valamit a pulton talált süteményből, csokiból, aztán a főétkezésnél persze valami orbitálisat mérünk, de már nem érdekli. Őszintén? Lassan már engem sem. Az életem így is csak akörül forog, hogy az ő étkezése időben meglegyen. És mivel teljesen süket - ha ezt nem említettem volna -, a dolog nem egyszerűsödik le arra, hogy felhívom, hogy idő van. Nem, nekem ott kell lennem időben. Mindennap. Ebbe pedig bele lehet fásulni. 

Mostanában - így a B oldal közepe táján - sokszor gondolok rá, mi lesz, ha megöregszem (még a mostaninál is jobban) és mivel a fiaim nem itthon találták meg a boldogulásukat, hogyan oldom meg, ha segítségre szorulok. És a kérdőjel után még nem nagyon alakult ki a megoldás víziója. A dolognak ugyanis többféle kifutása lehet. Társsal az oldalamon vagy egyedül, egészségügyi kérdőjelek nehezítette pályán, mentálisan elanyátlanodva vagy fizikailag megroggyanva, esetleg olyan csúcsformában, amilyenben már igazán régen éreztem magam, úgyhogy pillanatnyilag nem is tudom elképzelni. Mindegyikre van esély, tehát kellenének azok az a,b.c,d,e... megoldásötletek. 

Anyu egyébként kb. egy évvel ezelőtt szóba hozta, hogy mi lesz vele, ha egészségügyileg olyan állapotba kerül, hogy csak huszonnégy órás felügyelettel tudjuk ellátni. Merthogy dolgozunk. Keresni kellene egy megbízható helyet, ahova bemehetne, aztán ott látogatnánk, ő meg biztonságban érezné magát, orvosi felügyelet mellett. Na igen, ezt még tiszta fejjel kigondolta, én meg szabadkoztam, hogy azért van a lánya etc. ... Nos, ahogy mentálisan már nincs abban az egy évvel ezelőtti állapotban, úgy szállt el ez az elhatározás is. Azt, hogy "haza akarok menni!" sokszor elmondja, de igazából nem erőlteti, mert ő is tisztában van vele, hogy az már rég nem opció. Amikor a messzeségben élő unokákhoz utaztunk, intéztünk neki egy hónapos szanatóriumi ellátást. Szenvedett tőle, pedig előtte még igazán rászorult a segítségre, mert fizikailag is padlón volt. Ott aztán úgy összeszedték, hogy eldobta a járókeretet és ha nem is túl magabiztosan, de azért önállóan közlekedik a lakásban. A lakásban! Mert amióta december elején hazahoztuk, a lábát nem tette ki a lakásból, csak egyetlen alkalommal, amikor fodrászhoz vittem. Szinte háztól házig busszal, de az utolsó métereken már jószerivel én cipeltem, úgy elhagyta az ereje. Hiába a karácsony, hiába apám névnapja, a temetőig sem hajlandó kimozdulni, pedig kocsival vinném. 

Na, hát nyafogtam az étkezések miatt, pedig a napjaink se túl vidámak. Beszélgetni nem nagyon tudunk, mert a tőmondatokon túl már elkalandozik a figyelme, nem érti, másról kezd beszélni. Jobb híján sokadszor olvassa újra a régi romantikus könyveket, amiket elég nagy betűkkel írtak, mert ugye a látása se százas. Nagyon nem. Aztán úgyis elfelejti őket, úgyhogy akár többször is elő lehet venni. Vagy a tv-t nézi, ha feliratos műsor van, mert egyébként tényleg csak nézi, de nem ért belőle egy mukkot sem. 

Ha egészen őszinte akarok lenni, a biztonságon túl a kutyák jelenléte tartja itt. Mert ezekben az ingerszegény napokba az ő mozgásuk, tevékenységük visz némi változatosságot. Ha valamelyik megrántotta a lábát, őérte lehet aggódni. Meg a vejéért, aki korán reggel elmegy, estére megjön. Hol van, evett-e már, mit csinál, akarja a híradót nézni...? Csak az érdekes, a veje mit szeretne. A lánya? De hát az itt van. Max. ha elmegyek délelőtt két órára, akkor talán eszébe jutok, időben hazaérek-e. Vagy nem. A minap úgy alakult, hogy az ebéddel alaposan megcsúsztunk volna, ezért elmagyaráztam, melyik gombot nyomja meg háromszor a mikrón, ha itt az ebéd ideje. És persze szúrjon, mérjen, vegye be a gyógyszereket. Végül úgy alakult, hogy majdnem időben, éppen csak egy kicsit megcsúszva értem haza. Sejthetitek. Se gyógyszerek, se ebéd, ő olvasgat. Az idő nem izgatja. Mert különben sem látja az órát. Aham. Az órát, amit levett és odaadott, hogy fogalma sincs, ez kié, mert neki nem ilyen volt. Pedig az övé volt. 

Na, hát így telnek a napok, hetek, hónapok. És bevallom (újra), ebbe bele lehet fásulni. Nem a szeretet hiányzik, hanem lassan a magam mentális egészsége. De már régen nem lehet vele az otthonban való elhelyezésről, mint valamikori opcióról beszélni, mert a szanatórium példás gondoskodását is úgy élte meg, hogy bedugtam oda három évre/hónapra... éppen mennyire emlékszik a szűk egy hónapból. Ahol egyébként napi szinten látogatta a testvére, de a többi rokonai is, akik ott laknak a településen. Úgyhogy inkább bele sem gondolok, mi következik még. Mert hazudik, vagy csak sosem próbálta, aki azt állítja, az élet egyik legnagyobb öröme, hogy még együtt vagyunk, mert a valóságban egy idős emberrel együtt élni nem fáklyás menet. Egy özvegyasszonnyal, aki hatvan évet leélt a férjével, aki az alfa és az omega volt a számára, nincsenek barátnői, csak az egyszem lánya, aki ugyan nem vár köszönetet a vele töltött időért, de hálás lenne, ha nem nehezítené meg. Anyukám, egy hajóban evezünk, csak kérlek, ne a másik irányba lapátolj!

És végezetül csak annyit, hogy qvára nem vigasz, hogy lesz ez még így se!