A tegnapi nap egészen érdekes volt. Oké, az apropója szomorú, de valahogy a nap végére mégsem bőgtem ki a szemem, hanem valami melegség bujkált a szívem körül.
Elment a kutyánk. Nos, ez sem így igaz egészen, hiszen nem ment, küldtük. Egészen egyszerűen már fájt látni, hogy minden ellenére ő még kitart, holott az élet már nem tartogatott neki semmi jót. Persze, honnan veszem én ezt, hiszen ő sosem mondta, nyilván emberi léptékkel néztem a kis életét és eldöntöttem, hogy ez neki már nem jó. Nekünk már régen nem volt jó, de ezt - főleg a tegnap után - soha nem hánytorgatnám fel neki. A hétvégén ráadásként még egy kis szélütést is kaphatott, mert egészen furcsa dolgokat kezdett csinálni, néha úgy feküdt, ahogy az elmúlt majd tizennégy évben soha, a falnak dörgölőzve ment előre, ha éppen előre ment és nem körbe-körbe. Meg ha ment egyáltalán, mert volt egy momentum, amikor a szomszédasszony (akinek az ablakai a kertre néznek) átszólt, hogy látta, hogy elesik és nem tud felállni. A havas füvön, amikor ez eddig csak a sima kövön jelentett kihívást. Szóval, lementünk érte és lényegében felhoztuk, mert már a lépcsőzés sem ment. Nos, akkor döntöttünk, ez így nem mehet tovább. Írtunk az állatorvosnak, aki rendelési időn kívül fogadott minket, minden eshetőségre felkészülve. Hétfőn már lefelé is vinni kellett és tartani elöl-hátul, szóval, igazán nem gondolom, hogy nem mentünk el a falig. Az orvos persze a lovagiasság szabályai szerint felajánlotta a szteroiddal való próbálkozást, de megértette a kérdésünket: Mit nyerünk vele? Vagy semmit, jó esetben két hetet. De hogy azt milyen minőségben - ismerve az alapproblémát - azt senki nem jósolhatta meg előre. Így aztán ragaszkodtunk a döntésünkhoz. Megkapta az altatót, miközben simogattuk, majd azt a másik, mindent eldöntőt, és szépen lassan átszenderült egy jobb világba, ahol csak türelem van, napfény és zöld mezők, ahol úgy szeretett szaladgálni. Nos, talán egy tó is van a közelben, ahol kedvére csobbanhat.
Hazahoztuk, mert a szállító ide jött érte. Még ilyen se volt, remélem, nem is lesz többé, mert nem mentes a fájdalomtól látni a szeretett testet csomagként kezelni. Remélhetőleg már a héten hozzák - szólott az ember és ez is fájt, mert a korábbi két alkalomnál már aznap visszakaptuk őket, még ha ez igazából már nem is számít. Közben meg igenis számít. Amúgy se vagyunk százasok, mert Morgan és Jack hamvai is itt vannak még a könyvespolcon, mert képtelenség volt családi megegyezésre jutni a hogyan továbbról. Most legalább ebben is egyetértés született. Könnyebb volt, mert a gyerekek már nem szólnak bele, mi meg a párommal csak dűlőre jutunk előbb-utóbb. Most az a döntés született, hogy veszünk egy nagy dobozt, abban helyezzük el a három urnát és így temetjük el őket a telken. Persze, máris hallottam egy sokkal jobb ötletet, olyan urnáról, ami egy idő után elbomlik és kis barátaink a testükkel táplálják a fát, melynek árnyékába temetnénk őket. De ezt elég nehéz lenne átverni a kialakult megegyezésen, úgyhogy csak elmeséltem, hogy van ilyen is.
Nem is olyan régen egy nagyon kedves ismeretlen ismerős, Vizsike, szenderült jobb létre és az ő temetéséről szólnak a következő sorok. Szerintem végtelenül szép gondolatok.
„Képzeljék, a Marcalnak az a szakasza, ahova az Öreg harcos hamvait szórták, a Rábába torkollik, az pedig a Dunába, ami a Fekete tengerbe ömlik. Majd, ahogy a tengervíz párolog, a felhők közé kerül. Ott repked a szelek szárnyán, ameddig kedve lesz. Aztán az esőcseppekkel visszajön a földre, és megpuszil mindenkit, akit elér. Ugye, hogy a legjobb dolog volt elengedni erre a csodás utazásra, nem bezárni a földbe? És igen, még sírunk utána, de már tudjuk, hogy a Mindenség része lett, soha nem semmisül meg. Ott van mindenhol, fűben, fában, napsugárban, a réten Negroval közös futkosásban.” (Dundi Rozália)
Hát, nem gyönyörű?
Na, de hogy miért is nem sírtam ki tegnap a szemem? Persze, volt olyan is, de a mérleg valahogy estére mégis pozitívvá vált. Egy ilyen grafomán és sokszor kitárulkozó alkat, mint én, persze tudattam a legközelebbi barátokkal, ismerősökkel a veszteségünk hírét. A Geszebek csoportban, ami az itteni parkbeli kutyás közösséget jelenti, ahol tényleg ismerjük egymást gazdák és kutyák, és akik között Colin igazán népszerű, szeretett kutyus volt. Aztán a Retrieverek és retrieveresek nevű Facebook csoportban, ezt nem is kell talán magyaráznom. És végül a Tacskó Fanatic csoportban is, ahol az én szöszke drágám tiszteletbeli tacskó volt a tesói kapcsán. Meg persze a saját oldalamon, ahol távoli rokonok és barátok, ismerősök is megtalálhatták a hírt. Választottam szívhez szóló idézetet és egy fotót, írtam néhány saját gondolatot. Amire nem számítottam, hogy a nap hátralevő részében özönleni fognak a részvétnyilvánítások, a telefonhívások és levelek. Annyi együttérzésről biztosítottak, hogy ha hullott is könnyem, az már az ezek miatti meghatottságtól volt. Amiért egy kutya, mondhatni... tisztességben megőszült eb és a családja ennyi embernek volt annyira fontos, hogy néhány szóval, néhány mondattal, néhány saját posztban megosztott emlékkel emlékezzenek meg rólunk. Ez valami hihetetlenül felemelő érzés volt és nem is vagyok benne biztos, hogy a köszönetképpen megfogalmazott posztomból ez kiderült számukra, mert ahogy sokaknak a döbbenettől, gyásztól akadt el a szava, nekem ettől a sok szeretettől. Amilyen nehéz hónapokat megéltünk, ez valóságos gyógyírként hatott. És tudom, hogy ezt is elsősorban Colinnak köszönhetem. Az ő lénye volt az elsősorban, aki rokonszenvet ébresztett idegen emberekben is, akikkel néha csak a közös golden-szerelem, máskor még az sem, hozott össze a világháló végtelen útvesztőjében. A képeit látva, kalandjait olvasva sokak barátja lett anélkül, hogy egyetlen simogatásra közel kerülhettek volna hozzá. Ez pedig csodás dolog és remélem, ő is érzi, hogy a szeretet, amely életében körülvette, távoztával is vele marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése