2021. dec. 31.

Unokázom, tehát vagyok ... 9.

Este elmentünk vacsorázni. Teljes létszámban. Már úgy kezdtük, hogy a fiam elnézte az órát és nyitás előtt fél órával már ott tipródtunk a küszöbön. Így aztán elmentünk sétálni. Szerencsére kétévest eléggé lekötötte a sötétség, így egész jól viselte a váratlan kirándulást. Néztünk taxikat, buszokat, felhők mögé elbújt holdat és aggódtunk a nagypapáért, aki az úttesten ment, hogy nehogy jöjjön egy autó. Fantasztikus figura a kissrác, amikor jó passzban van. Héthónapos a délutáni alvás dacára elég nyűgös hangulatban volt, így aztán leginkább dajkáltam a kacsaleves és a szarvaspörkölt között, alatt. Kacsaleves ... nos, Kisbíró ide vagy oda, de nekem a Makk hetesé jobban bejött. Pedig fele ekkora felhajtást nem rendeztek körülötte. A szarvaspörkölt viszont nagyon finom volt, és aki evett a hortobágyi húsos palacsintából, az is elismerően szólt. Az este aztán lenyomott mindenkit, így az otthonra tervezett desszertezés és borozás is elmaradt. Éjszaka héthónapos kint maradt a nappaliban és reggelig meg se rezdült, hálás anyja óriási puszival köszönte meg az éjszakát. Amúgy imádom, amikor ez a kis vakarcs fülig érő mosollyal képes ébredni. A reggelt aztán nagypapával összebújva töltötte a nagy vacokban, miközben mi a kutyákkal odakint a parkban az orrunkig se láttunk a ködben. Délelőtt nagy pancsolás a kádban (ami nekik otthon csak bébikád formájában létezik), aztán nyugis délelőtt az utolsó vendégekre várva. Délben családi ebéd és utána már kissé feszült várakozás a reptérre indulásra. Ezek a legnehezebb órák. Ők már lélekben úton, fejükben a várakozás izgalma és/vagy szorongása, mi kicsit leeresztve és nehezen elképzelve, hogy holnap reggel már nem lesznek itt.

Az utolsó nap sosem könnyű. Annak sem, aki indulni készül, annak sem, aki elenged. Feszültség van, amit mindenki érez és igyekszik kezelni. Jól vagy rosszul. Az elválást egyszerre könnyítik és nehezítik meg ezek az utolsó órák. Délelőtt még feljönnek a barátok, akikre már csak most maradt idő. Én meglepve tapasztalom, hogy szálkás mostanra kifejezetten gyerekkompatibilis kutyává érett. Most kellene még egy kis közös idő, hogy ez bevésődjön és a következő találkozásnál ne kelljen elölről kezdeni a tanítást. De hát ami nincs, az éppen az idő. Ebédre még összegyűlik a család. A dédimama, aki mindenkinél jobban érzi, hogy alig volt egymásra időnk, hiába a három hét. Láthatta a piciket, dajkálhatta őket, de a fiatalokkal alig váltott szót és most kicsit bánatosan üldögél közöttünk, mint aki attól fél, talán már nem is lesz rá lehetősége. Így aztán a fiatalok őt igyekeznek kárpótolni. Én pedig csak tálalok újra és újra, kicsit félrehúzódva figyelem őket, talán picit irigy is vagyok. Én is úgy éreztem, szinte nem beszéltünk egymással. Hogy ez valóban így volt-e vagy csak az érzés gyötör, már nem is fontos. El fognak menni. Már csak néhány óra és kihűl a karomban héthónapos testének melege. Sírni tudnék, de persze nem akarom nekik sem megnehezíteni az elválást. A fiam hálálkodik a „vendéglátásért” én meg itt keseredek neki. Hiszen nem vendégek voltak, itthon voltak. Hazajöttek. De tudom, hogy ha én lennék a helyükben – mint ahogy voltam nyáron – én is a vendéglátást köszönném. De az azért mégis csak más. Ott én tényleg vendég voltam, de ő itt nőtt fel. Ha valakinek joga van aludni a gyerekszobában, enni a családi asztalnál, akkor az éppen ő. És a családja. Harminchat éves ugyan, de a kisfiam. Amíg csak élek, az marad és sosem lesz vendég.

Eljön az idő, indulni kell a reptérre. Persze a két gyerek, akik idáig pestiesen szólva pörögtek, mint a villanyóra, már az utcából kikanyarodva elalszanak. Könnyű kis ruhában, pokrócok alatt szundikálnak a reptérig, ahol sűrű köd fogad. Régi rossz szokása a családnak, hogy a reptéren nem búcsúzkodunk, csak kidobjuk az utazót és már jövünk is kifelé. Most megmakacsolom magam, hiszen ott a három nagy bőrönd a három kabintáska, babakocsi és nem mellesleg a két apróság. Úgyhogy nagypapa elmegy parkolni, amíg mi bekeveredünk az indulási csarnokba a becsekkoláshoz. A menyemnek az idei évben még érvényes a Vip kedvezménye, így a business class pultnál jelentkezünk, nem kell kivárnunk a másik pultnál sorakozó majd harminc embert. Így se egyszerű, hiszen covid igazolások, tesztek, itteni és ottani papírok egyeztetése zajlik. Én csendben mosolygok a gyerekek útlevéképein, hiszen kétévesről még az egy hetesen készült fotó van benne, annak alapján nincs ember, aki ráismerne. Héthónapos pedig éppen úgy vigyorog tele szájjal a szigorú okmány lapjain, mint amúgy a karomban. A bőröndök lassan elkúsznak a futószalagon, mi pedig egymás nyakába borulunk. Eddig jöhettünk, itt lophattunk még magunknak néhány percet a kicsikkel, de most már el kell engedjük őket. Még látom, ahogy a kis tejes cumisüvegek és a bébikonzerv is kikerülnek az átvizsgáló kosarakba, a gyerekekről lekerülnek a kis kabátkák, a felnőttek táskáiból a laptopok, fiamról az öv (csak a nadrágod el ne hagyd, kincsem). Értem én, hogy biztonság, meg minden... de amikor egy kerámiakést a terrorista gond nélkül fel tud vinni a gépre, akkor nyilván nem az ezer cókmókkal utazó családot kellene a végletekig átvizsgálni. Lelki szemeim előtt látom, hogy a fiam zokniban lépdel át a kapun, mert a túrabakancsában indult, hogy több hely maradjon a bőrönben. Tudom, hogy milyen kapkodás összeszedni a holmidat a futószalag végén, a gondos pakolás helyett most csak begyűrnek mindent a kézipoggyászba, hiszen elsősorban a kicsiket kell a kezükbe fogják.

Mi is hazaindulunk, furcsa ürességgel a kocsiban és a szívünkben egyaránt. A ködben alig találunk ki az egyébként teli parkolóból és csendben azon imádkozom, nehogy bajuk essen útközben. Otthon már vidám kép vár a telefonban, ahogy a Vip váróban lazítanak. Felhívnak, hallom héthónapos üvegrepesztő sikítását, ami nála az elmúlt napokban a legnagyobb jókedvet jelezte, látom kétévest, ahogy teljes bulihangulatban majszolja a Túró Rudit és maszatosan motyogja bele a telefonba, hogy Szia, nagymama!

A flightradaron lógunk egész este, így aztán tudjuk, hogy késve indulnak. Ami nem jó hír, hiszen alig van idejük elérni az úticéljuk felé tartó másik járatot. De aztán az éjszaka sötétjében megtudjuk azt is, hogy az útjuk továbbra sem zajlik simán, Isztambulból majd másfél órás késéssel indulnak tovább. A gyerekekkel ez nagyon nem lehet könnyű, hiszen a felnőttek is rosszul viselik a várakozást.

Ülök a nappaliban és nézem az elhagyottan heverő játékokat, az üres járókát és nekikezdek pakolni. Egyszerre érzem jobban magam, amiért csinálok valamit, ahelyett, hogy csak bambulnék ki a fejemből, ugyanakkor erős lelkiismeret furdalást érzek, amiért ilyen gyorsan eltüntetem a nyomaikat. A gyerekszoba lassan elnyel mindent. Azt a rumlit nem most fogom feldolgozni, egy újabb nap kell majd hozzá, de csak ha már tudom, hogy otthon vannak épségben.

Szilveszter délelőttjén gyorsan még elvégzek néhány dolgot, amire az ittlétük alatt nem volt se időm, se késztetésem, munkával kapcsolatos papírügyeket. Délben jönnek a nagyfiamék, aztán vendégek, új év első napján az édesanyám és a fiamék újra. Erre is készülni kell még. A kutyák sem értik, mire fel ez a nagy csend és nyugalom. A mosógép zümmög, a tűzhelyen pöfög az ebéd, az élet szinte visszatért a „normális” kerékvágásba. A dolog szépséghibája, hogy ez egyáltalános nem normális kerékvágás. Hiányoznak. Nagyon!

Mit kívánhatnék hát? Egy boldog új évet, amiben újra találkozhatunk és jó egészséget, hogy ezt megérhessük! Nekik, nekünk, mindannyiunknak. Mert ugyan a hétköznapokban is vagyok, de ha unokázom, akkor vagyok igazán!



 

2021. dec. 29.

Unokázom, tehát vagyok ... 8.

Nos, meg kell kövessem az ifjúságot. A testvérek holnap együtt ebédelnek. Valami komolyabb étkezésről lehet szó, nemcsak egy büfében bekapott szendvicsről, mert a gyerkőcökre nekünk kell vigyázni.

A reggelt egyébként teszteléssel kezdik, mivel a hazaút előtt 48 órával készült tesztet kérnek. Elvileg az ún. ART teszt is elegendő a leszálláshoz, de még nem egészen világos, hogy vajon a légitársaság is megelégszik-e vele. Elméletileg igen, de kevesebb magyarázkodásra lenne szükség, ha PCR-t csináltatnának, hangzott a telefonos felvilágosítás.

Az este pedig a már régen beharangozott családi vacsorával végződik a Kisbíró étteremben. A hely maga a fiamnak van becsípődve valamiért, ami nekem nem egészen világos. Minden alkalommal elvisznek ilyen felkapott helyekre, hogy aztán az esetek többségében apróbb csalódottság morzsákkal távozzunk. Lenyűgözni minket nehéz, mert a mini adagok, vaskos árak és az ezeknek megfelelő kissé merev hangulat nem a legjobb belépők ehhez. Már csak ezért is örülök a múltkori vendéglői vacsorának, ahol hangulatos környezetben igazán  jót ettünk. Az árak meg ... hát, azok már sehol sem a régiek.

Ma délután egy régi jó barátjuk jött fel a kétéves kislányukkal. Ismét bebizonyosodott, hogy kétéves igazi partyarc. Elemében volt, még a szokásos kis irigységen is túl tudott lépni és vidáman rodeóztak az étkező asztal körül a motorral és kisautóval. Alkalmanként kétéves igazi lovagi gesztusokat is tett, nyilvánvalóvá téve, hogy máris tisztában van vele, a hölgyeknek nem árt egy kis kényeztetés. Mindeközben héthónapos csak úgy itta magába a látványt és látszott, hogy egy év múlva ő is simán beszáll majd a mókába.

Héthónapossal ma egyébként – amúgy pestiesen szólva - tele volt a hócipőm. Már tegnap este se nagyon akaródzott neki elaludni, ma hajnalban megint bulival folytatta, aztán napközben is legfeljebb 20 percre, félórára lehetett letenni, ébredés után pedig teljes fordulatszámon pörgött. Így ment ez egészen estig, amikor egy bőséges vacsora és szopizás után végre beverte a szundit. Szerencse a „szerencsétlenségben”, hogy a hisztit legalább hanyagolta, erre úgyis ott van bátyó, most is zeng tőle a hálószoba. Viszont kézben ringatva elaludt, ahogy letettük, pattant ki a szeme, és egész egyszerűen nem lehetett kicselezni. Ráadásul mindezt olyan édes vigyorgással és nyelv-nyújtogatással kivitelezte, hogy rendre elnevettük magunkat a kis bohócon. De azért most nagyon remélem, hogy a billentyűk halk kopogására itt mellette, nem pattan ki újra a szeme. A szülők persze az altatás után alighanem vágynának még valami felnőtt-időre is, de szerintem ebben megint nem leszünk partnerek a nagypapával, mert egész egyszerűen leragad a szemünk.  

Na, hát mindig a végére marad a csattanó... bár, ezt a mait inkább pofonként éltem meg. Reggel a szülők elballagtak tesztelni – ami mellesleg negatív eredményt hozott, tehát nincs akadálya a gépre szállásnak. Kétéves itthon maradt a reggelijével és J.J-vel a tv képernyőjén. Mert a tesztállomás itt van egy köpésre és mire lemegy a fejezet, már itthon is lesznek. Nem voltak. Akkor pedig hiába indítottam volna egy másik fejezetet, kétévest megszállta az ördög és visítani kezdett jó édesanyja után, akit egy idő után én is emlegetni kezdtem. Közben ugyanis az alig negyed órácskája szundikáló héthónapost is felvisította, aki a kéretlen ébresztőtől és – gondolom – némi szolidarításként szintén visítani kezdett. Súlyosbító tényezőként itt volt a nagyot halló dédimama, aki a maga „csendes módján” érdeklődött a probléma miben létéről. A sárga házba ilyen beutalókkal (is) érkeznek az emberek. Közben a pelenkék teltek, cserére szorultak, ami érthetetlen módon egy gyereknek sem kedvenc időtöltése, de leküzdöttük az akadályt, kétévesen immár pizsama helyett rendes ruha volt, héthónapos reggeli gyümölcspürével összekent ruhája is ott forgott a mosógép dobjában. Közben kicsit halláskárosult lettem. Héthónapos kompromisszumkészebbnek mutatkozott, őt elég volt kézben tartani, de kétévessel maga a Jézuska se értett volna szót. Már azt ajánlgattam, ha elhallgat, felöltöztetem és elmegyünk megkeresni a mamát. Ez – utólag kiderült – rossz ötlet lett volna, mert a tesztelés után a fiatalok kávézni, reggelizni és bevásárolni mentek. Szerencsére kétéves nem volt alkuképes állapotban, úgyhogy itthon ordított tovább. Amikor megjött a Mama, pillanatok alatt csend lett, de ezek után már aligha mertük megkockáztatni az ebédidőben történő szülői világgá menést, úgyhogy kétévest vitték magukkal. Héthónapost lenyomtam, mint postás a bélyeget, és végre hatni kezdett a fejfájáscsillapító is.

Fura egy nap egyébként, mert már reggel enyhe szorítással a gyomromban ébredtem, ami az idegi alapon levő szorongás biztos jele. Nem gondoltam bele, hogy holnap felszáll velük a gép és ki tudja, mikor látom őket újra, egyszerűen csak a sejtjeim jelezték, hogy rossz idők következnek. Mert ezeknek a hisztis óráknak az ellenére rettenetesen fognak hiányozni. Ahogy erről itt már korábban is írtam, nem Nagy Magyar Nagymamaságom fogja őket hiányolni, csak egy zug a szívemben újra üres lesz, amíg újra nem találkozhatunk. Kripli vagyok és néha türelmetlen, de akkor is, a dolgok rendje az lenne, ha jövő héten, a jövő hónapban is lenne kivel pörölnöm és nyögnöm, amikor kiemelem a kiságyból vagy feltápászkodom a szőnyegről. Mert kétéves kacagásánál és héthónapos mosolyánál kevés édesebb dolog lehet ezen a földön.

folytatása következik...



2021. dec. 28.

Unokázom, tehát vagyok ... 7.

A Szenteste... a gyerekek ugyebár már két hete a számukra újdonságszámba menő játékok tömkelegével játszanak a kezdetektől itt álló fenyőfa tövében, így aztán most nehéz lenyűgözni őket a „Pillanat” nagyszerűségével. Hát, ez a hátulütője, hogy csak rövid időre vannak itt, épp az ünnep előtt érkeztek és utána hamarosan mennek is tovább. De a család végre teljes létszámban együtt volt, a terített asztal mellett jó hangulatban telik a délután. Kétéves kis manónak tűnik a manós papucsban és sapekban, hasán a csillogó Mikulás fejjel, héthónapos pedig bébi rénszarvasként ül a kavarodás közepén és kacag mindenkire. Már előre megegyeztünk, hogy nincsenek ajándékok, csak a piciknek, de azért a távolból pár apróság csak került a fa alá. A legnagyobb ajándékot pedig a szálkás adja... az eltelt két hét után úgy dönt, kétéves is megérdemel egy esélyt, akár egy helyiségben is lehetnek, ő nem ugatja többet. Ha a kicsi nem bizalmaskodik, tőle nincs többé akadálya az idilli családi együttlétnek. Goldi csak örül a dolognak, hiszen őt eddig sem zavarták az aprók, most legalább kedvenc helyein heverészhet újra, kétéves pedig rajta próbálgatja miniatűr gazdisága erejét, nagyokat nevet, ahogy simogatásától a lábára dől a nagy kutya.

Kicsi aggódva figyelem másnap reggel, hogy csak az ünnepi este hangulata lágyította-e meg szálkást, de úgy tűnik, a döntése most már kitart. Az aprónép végül csak elfogadásra került.

Izgalmas játszóteret találtak kétévesnek, az Eleven Parkban. Amíg héthónapossal itthon a porszívózó nagypapán mulatunk, sorra érkeznek a kis videók, ahogy kétéves egymás után próbálja ki a csúszdákat. Egy közeli éttetrembe beszéljük meg a találkát, ahol aztán kétéves féltékenyen figyeli, ahogy húga megkapja a pizza szélét. A harcias sírást a hisztiket egyre nehezebben toleráló nagymama oldja meg, felkapja az üvöltő nagytestvért és kipenderíti az étteremből. Amikor visszatérünk, már hugi is nyugodtan rágcsálhatja a falatkáját. Azt hiszem, ha még maradnának néhány hétig, sikerülne ezeket a rohamokat érdemben kezelni, így viszont rájuk hárul a feladat, hogy megbarátkoztassák a gondolattal, a jó testvérek osztozhatnak egy pizzán is akár. Nincs is gond egészen addig, amíg héthónapos a nagypapára nem néz. Akivel amúgy szerelmes viszonyban vannak, de itt az étteremben ugyanazt a sírást generálja, mint a fekete maszkos pincér. Hangos egy ebéd sikeredett.

Ma lett volna egy találkozójuk régi barátokkal, ahol szintén vannak kisebb gyerekek. Aztán telefon érkezett, hogy a papa és a nagyobbik gyerek köhögnek, így ez a találkozás bizonytalan ideig elnapolva.

Az este újabb mérföldkőhöz ért szálkás és a kicsik kapcsolata. Először kétéves ment oda hozzá és nemes egyszerűséggel kivette a szájából a karácsonyi ajándékát, a zörgő-csipogó új kötéljátékot, amiért még nyomott orrút is megmorogta, amikor el akarta venni tőle. Most meg egy szó nélkül hagyta, hogy a kicsi elorozza. Az esti lefektetés pedig az új szokás szerint zajlott. Héthónapos elringatva, idekint a járókában letéve, amíg a hálószobában kétévessel küzdenek. Szálkás pedig elhelyezkedett a járóka melletti fotelben, hogy vigyázza az álmát a picurnak. Amikor a szülei bevitték őt is a hálóba, szálkás is visszatért hozzánk, a szokott helyére, a családi vacokba. Egészen megható volt tőle ez a „gondoskodás”.

Amúgy érdekes az időhöz való viszonyulás. Amikor lassan három hete megérkeztek, a harmadik napon sírni tudtam volna a fáradtságtól. Most amikor három nap múlva indulnak haza, sírni tudnék a tudattól, hogy hamarosan itt maradunk nélkülük. Nem jó ez így, tudjuk mindannyian, de ilyen lapokat osztott az élet, ezekkel kell játszani. Őszintén szólva pillanatnyilag a karácsony és az új év gondolata is totálisan másodlagos, nem is igazán estünk ünnepi hangulatba és még kevésbé várjuk a fordulatokat hozó új esztendőt. Most kellene megállítani az időgépet, kimerevíteni a képet. Jó, nem pont azoknál a pillanatoknál, ahol kétéves éppen kiveri a biztosítékot, inkább azoknál, ahol spontán átöleli a hugát vagy váratlan puszit nyom apja kezére, akinek ettől könny futja el a szemét. De a szemünk, mint az egyik legtökéletesebb kamera, rögzíti ezeket a képeket és remélhetőleg nem ér utól bennünket az a rettenetes végzet, amely majd kitörli ezeket.

Na, de egy kicsit más miatt siránkozzak már... Vannak napok, amikor az embernek bőgni lenne kedve. És nem azért, mert ez a három hét valahol kizsigerelt, mert igazság szerint – mint mindenhez – ehhez is hozzá lehet szokni. Persze, az első időkben fura volt az állandó készenlét, a megnövekedett létszámra való figyelem. De ezen túl lehet és kell is lendülni. Az ember ne siránkozzon az unokái után, ha utána az a baja, hogy tele a ház, fut a lakás és ahány ember, annyi féle óhaj-sóhaj létezik. Így a vége felé már kissé keserűbb a mosoly, ha arra gondolok, két nap múlva már csak a fotókon fogom látni őket, de erre se kell még gondolni, örülni kell a hátralevő óráknak, perceknek. Hogy akkor mégis mi a bajom? Mondhatnám, hogy fogalmam sincs és akkor szépen fátylat is borítanék a dologra, miközben pontosan tudom, hogy sok egyéb mellett az a bajom, hogy a lelkes nagypapa nem tartja be a korábbi ígéretét és a két ünnep között nem marad itthon, hanem továbbra is fél napokra eltűnik dolgozni, pont olyankor, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Hogy nem veszi figyelembe, hogy kétéves miatt korábban ebédelnénk, mint ahogy ő hazaér, és nekem segítene, ha nem kétszer kellene az ebédet az asztalra raknom. Mert persze együnk nyugodtan nélküle, de ha hazaér, azért ő is enne. És tisztában vagyok vele, hogy minden dologgal eltöltött nap hoz valamit a konyhára, de azért makacsul tartom a véleményem, hogy erre most nem vagyunk rászorulva és igenis megengedhetnénk azt a luxust, hogy ezek az utolsó napok már tényleg csak az együttlétről szóljanak. Hogy a szintén lelkes testvér is – úgy tűnik – kilelkesedte már magát. Hogy a beígért éttermi családi vacsora valószínűleg csak minimálban lesz megoldva, mert a kisebb testvér se érzi oly nagyon szükségét, hogy néhány órával többet töltsön a bátyjával. Ez régi problémám, de az idő múlásával egyre mélyebbre fúródik ez a toklász és egyre fájdalmasabb. Nem túl vidám dolog, de az ember lánya így hatvan után azért már gondol rá, hogy több van mögötte, mint előtte és ha nem leszek, akkor talán ez az egyetlen közös szál is elroppan köztük, ez pedig nekem fáj már most.

Azt hiszem, ez a három hét szabadság nekik annyira azért nem volt szabad, de hát még túl kicsik a gyerekek, ráadásul a nagyobbik olyan szinten lóg a szülein, mostanában leginkább az anyján, hogy esélytelen is nekik bármilyen külön programot szervezni, akár néhány órára is, nemhogy napokra. Látom rajtuk, hogy az otthoni hírek is egyre jobban foglalkoztatják őket, ez pedig egyértelmű jele az elvágyódásnak. Amikor nyáron kint voltunk, a vak is érzékelte volna, odakint mennyire lelassultan élnek. Most, ebben a Coviddal terhelt időszakban, pláne, hiszen ők is home office-ban dolgoznak már második éve. Ha elmegy a busz, senki nem fut utána, ha a vásárlást kell intézni, nincs ok a sietségre, az utcán az emberek még a belvárosban is sétálnak, nem sietősen hagyják figyelmen kívül a piros lámpát a zebrán, hanem ráérősen (és szabálytisztelően) kivárják, amíg zöldre vált. Meglepő módon, könnyű volt erre ráállni, de hazatérve azonnal visszavedlettem a rohanós életembe. Most, hogy ők érkeztek a maguk ráérős tempójával, sürgetném őket; nem értem, hogy egy három mozdulatból álló dolgot miért nyolcban kell intézni, pedig alighanem nekik van igazuk. Amikor este lenyomják kétévest, picit szundikálnak ők is, aztán előkerülnek, de mi többnyire éppen akkorra dobjuk be a törülközőt. Itt voltak három hétig és alig beszélgettünk. Nyilván egy nagymamának a sok is kevés, de félek, nem ezért maradt bennem hiányérzet. Ma a parkban az egyik kutyás azt kérdezte tőlem, hogy a fiam mit mesél, hogy érzi magát odakint. És kicsit magamba roskadtam, amikor azt válaszoltam, hogy szerintem jól, de igazából erről nem sokat beszéltünk. Pedig jövőre tíz éve lesz, hogy külföldre költözött, ebből már a hatodik éve lesz, hogy a világ másik végére. Tudom, hogy ott szeretettel fogadták, sőt, befogadták, hogy sok barátja van, hogy olyan életet él, amit itt sokan irigyelnének, de a szívem mélyén tisztában vagyok vele, hogy semmit sem tudok a benső érzéseiről, a távolság okozta elszigetelődésről, az esetleges honvágyáról. A gyerekek születésével persze vannak magától értetődő vágyak, célok, amikről beszél, de saját magáról nem igazán. Úgyhogy a bőgés most ezért is indokolt. Ez a fiam amolyan kis lelkis alkat volt mindig is, és egészen felnőtt koráig rengeteg olyasmit megosztott velem, amit kevés más hasonló korú fiúgyerek az anyjával. Most pedig csak azt tudom róla, ami nyilvánvaló.

Na, mire idáig jutottam, pittyegett a telefon, hogy üzenet érkezett a barátnőmtől, attól az egytől, aki mára maradt. Őt is megverte az ég a grafomániával, így aztán elég sokszor kiírja magából a gondolatait és láss csodát, ma éppen a gyerekeivel való kapcsolatát vette górcső alá a karácsony apropóján. Ilyenkor mindig egy kicsit mosolygok, mennyire egy hullámhosszon tudunk létezni, hogy időről időre ugyanazok a gondolatok foglalkoztatnak bennünket, még ha sokszor nem is ugyanazon végkifejlettel. Mint most sem. Ezen a mostani karácsonyon annyira minden a két távolból érkezett kis unokáról szólt, hogy alig szenteltem pár gondolatot a múltnak, a régi apró gyerekes karácsonyoknak. Az írása után azért persze szinte láttam magam előtt az ebben a lakásban töltött első karácsonyt, amikor a bútorok nagy része még meg sem érkezett és ők pizsamában bicikliztek a karácsonyfa körül. Amikor még senki nem foglalkozott azzal, hogy érzékeny a tejre, hogy nem szereti a lazacot vagy a halászlét és tulajdonképpen vigyáznia kell a vonalaira. Jó étvággyal ettek mindent, ami az asztalra került, én lelkesen csináltam az egyetlen tortát, amit gyerekkoromból „hagyományként” mentett el emlékekért felelős agysejtjeim egy része. A diótortát már évek óta nem készítem, mert sok benne a cukor és különben is, csak csipeget mindenki, nem fér már belénk még egy vastag szelet krémes sütemény. Persze, a gyerekeim idősebbek, így aztán van némi fórom ezekben az ügyekben, a nosztalgiázáson már túl vagyok, most inkább olyan elemzéseket csinálok, amiknek szintén nincs sok értelmük. Hogy mit csinálnak jól vagy rosszul, például. Tök felesleges ezen agyalnom, hiszen a döntéseikre láthatóan nincs sok hatással, viszont magamat heccelem vele, és különben is, majd az idő eldönti, hogy tényleg jól vagy rosszul csinálják. Mi se nagyon hagytuk befolyásolni magunkat annak idején, erre azért még határozottan emlékszem.

Szóval, igen... megöregedtünk, a gyerekeink felnőttek és kirepültek. Ez akár még jó hír is lehetne. Az is. Csak hát, ettől még a gyerekeink maradtak. Akire még most is rászólok, hogy mezítláb ne flangáljon a lakásban, mert felfázik. És ha már eljött onnan a messzeségből, talán azért, mert mi hiányoztunk, talán azért, mert a gyerekeinek meg akarja adni a másik nagyszülők szeretét is, akkor igazán nem nagy áldozat, hogy a kettesben és a kutyákkal megszokott kis életünknek erre az időre annyi. Ha elalszanak a gyerekek, akkor lekapcsoljuk a tv-t... majd egyszer folytatjuk a karácsonyi filmet. Ha a tarka szőnyegen elhagyott kisautóra lépünk a sötétben, egy jajszó sem hagyja el a szánkat, a fürdőszobában beüzemeljük az olajradiátort, mert az apróknak nem elég meleg a helyiség, hogy hidegen eszünk mindent, mert előbb a gyerekeket etetjük meg, foglaljuk le, hogy a karácsonyi dekorációk helyét pelenkák és popsitörlők foglalják el, mert azokra napközben sokkal nagyobb szükség van, a kutyákat igény szerint szeparáljuk, pedig máskor ők az urak a lakásban és még sorolhatnám... Igen, én tényleg mondtam ilyet, hogy a gyerekeknek ilyenkor már kétszer örül az ember, amikor jönnek és amikor elmennek. Mostanra ez még inkább igazzá vált, de ... csak ne fájna annyira az igazság!



2021. dec. 23.

Unokázom, tehát vagyok... 6.

Legózunk. Az autón nagypapa, nagymama és Jamie. A másik autóban mama, papa és a tesók. Rettenetesen ragaszkodik a kiosztáshoz. Amúgy szeptemberben volt kétéves. A saját fiaimról arra emlékszem, hogy a nagyobbik ebben a korban állandóan szerepelt, produkálta magát, korrekt mondatokkal fejezte ki magát, énekeket és mondókáékat ismert. A kisebbik, akinek kétévese most a „vizsgálat” tárgya, majd hároméves koráig nem igazán beszélt. Nos, a fia már nyár óta is sokat fejlődött, önállóan játszik, kis sztorikat talál ki, amiket eljátszik és dumál hozzá. Ki tudja, mit. Ugyanis keveri az angol, magyar szavakat. Ismételgeti, amiket nem sokkal korábban hallott tőlem vagy az anyjától. Vagy a bölcsiben is tanult, no meg J.J. kalanadjai kapcsán is rengeteget hallott dalocskákat dudolássza. Ilyenkor egész egyszerűen imádni való. Egy zseni – mondja bennem a teljesen elfogulatlan nagymama. Odahaza a könyveket bújtuk, itt sokkal többet játszunk. Azért remélem, nem neveljük le a képek és betűk világáról. A mai kirándulásuk után egy dobozka csirke nuggettel és sült krumplival tértek vissza, ami természetesen az „övé”. Rettentően birtokló. Viszont, ha a dobozon levő felirat betűit kérded tőle, sorolja az „ábécét”, felismeri a betűket. Anyja mutatja a logót: M – McDonald... mire a gyerek belekezd: Old McDonald had a farm ... Tehát azonnal társítja a névhez a dalocskát. Mondom, hogy zseni.

Mindeközben a kicsi vagy a szőnyegen igyekszik megszerezni a bátyja játékait, mert azok természetesen sokkal érdekesebbek, mint a sajátjai, vagy a járókában álldogál rendületlenül. Evésnél pedig úgy rabol rá a kis kanálra, amiben az almás sütőtökpüré van, hogy mindenki megfeledkezik a saját tányérjáról a nevetéstől.

Máskor az őrület halvány jelét vélem önmagamon felfedezni. Mi kell hozzá? „Anyu, valamit gyorsan csinálnál enni? Persze, kincsem...” és valóban gyorsan ott a meleg étel az asztalon, csak éppen az éhes most éppen pelenkát cserél vagy elment zuhanyozni vagy valakivel még telefonál. És a gyorsan elkészült, friss kajából így lesz hideg vagy éppen csizmatalp. „Kéne egy babaülés a kocsiba” Meglett. Azóta se ült benne, mert ... nem. „Kéne még egy babakocsi” Meglett. Azóta talán kétszer mentek vele, valami nem tetszik benne, holott simán jobb, mint a sajátjuk. Van zsák is a kocsira, de a gyerek még a ruhát is nehezen tűri, tehát akkor az se kell. Odakint meg ordítanak a farkasok a hidegben.

Na, de ne csak panaszkodjak, hiszen végül is ezek nem ablakon kidobott dolgok, talán lesz még unoka, aki használhatja. Ha meg nem, akkor ott a Marketplace. Ahogy jött, úgy mehet is.

Olvasom a wmn posztják. Körkérdés: milyen az ideális karácsony. A legtöbben persze a havat kívánnák. Én is. Gyerekkoromból leginkább azokra a telekre emlékszem, amikor mai szemmel brutális mennyiségű hó esett. Otthonról a Feneketlen tóig szánkón húzott az apukám. Az úttesten, mert kevés autó volt még a környéken, azok sem jártak ilyen időben. Aztán a „veszélyes pályán” csúszkáltunk együtt és otthon várt az anyu valami meleg finomsággal. Ilyenkor nem a konyhában ettünk, hanem a karácsonyfa mellett a hallban. A teríték nem volt ünnepibb, mint máskor, mégis valahogy annak tűnt. Ma már nincs hó, meg üres utcák sem, nincs szánkózás, mert a talpalatnyi havas terület a Normafánál már merő jég. De térjünk vissza a cikkhez... szóval, sok hóval, hideggel, nyugalommal, békességgel képzeljük el a karácsonyi ünnepeket. Tele hűtővel, a beszerzéshez társuló idegbajos rohangálás nélkül. Csillogó karácsonyfával, nem gondolva a tűleveleiket vesztett torzókra. Valahogy a hegyek között, erdő mélyén, akár a mesében. Pattogó tűzzel a kandallóban, forró csokival vagy illatos forralt borral. Alig egy-két melegre vágyódó van, aki menne ilyenkor Thaiföldre vagy bárhová, ahol elég egy póló és a tengerbe lóghat a lábuk. Sokan utaznának, de nekem speciel megmozdulna a lelkiismeretem, hogy a vendéglátóinknak így milyen lehet az ünnep. A családok összejönnek... erről már írtam. Mi állandóan együtt vagyunk, mégis igyekszünk legalább huszonnegyedikén együtt lenni azokkal, akikkel még megtehetjük. Ha nem kerekítünk túl nagy feneket a dolognak, nekem sincs ellenemre egy kis házalás a barátokkal. Amíg a gyerekek kicsik voltak, ez rendszerint így is volt. Aztán megnőttek, saját családjuk lett és a szülők most oda mennek, nem a barátokhoz. Ez így is van rendjén. De azért hiányoznak a közös, hangos karácsonyozások is.

Ajándékokat elvileg nem vettünk egymásnak. Ez volt a megegyezéls legalábbis. De azért tudom, hogy apa ezt-azt dugdos a szekrény mélyén, a gyerekek is hoztak a távolból pár apróságot, a nagyfiam is tegnap hívott egy játékbolt közepéről. És a gyerekekre persze én is gondoltam, hiába volt nekik az eltelt két hétben is minden az újdonság erejével ható. Mert ez az ünnep elsősorban róluk szól. Régen is így volt, de akkor még úgy időzítettük a családtagok ajándékait is, hogy egy-egy hasznos valami nekik is legyen a fa alatt. Ma már évközben megveszünk mindent, amire szükség van. Amire meg nincs, arra felesleges pénzt kidobni.

Ma kimenőt kaptam, takaríthatnék, mert kétévessel elmentek a játszótérre. Igen ám, de héthónapos öt percenként felébred, így nem lehet érdemben dolgozni, úgyhogy odatettem egy forró leveskét és írogatok, miközben őrzöm az álmát. A kutyák szabadon mozoghatnának most a lakásban, de ők meg engem őriznek. Nyitva az erkélyajtó, alaposan kiszellőztetek, hátha az magával viszi a kissé porszagú levegőt is. Összepakoltam a játékokat, amik – gondolom – kétéves hazaérkezésével öt percen belül újra beterítik a nappalit. A holnapi ünnepi asztal félig megterítve, előttem egy lista, hogy mit is akarok elkészíteni. Lenne dolgom mára éppen elég, de nehezen állok neki, jó most ez a kis csönd és nyugalom. Héthónapossal – ha alszik – öröm együtt pihegni. A puszta látványa pihentető... legalábbis ebben bízom.

Az ünnepek előtt beszereztem pár csinos darabot, hogy ne a szokott kutyás formámat hozzam. Mert egy kutyásnak kétféle ruhája van, a kutyás, meg ami hamarosan az lesz. Ezek színesek, a karácsonyt idézőek, de nem a ronda-pulcsi kategória (van olyan is, azt megbántam). De mivel az elmúlt két hétben se nagyon adtam a külcsínre, hát nem tudom, túl tudok-e lépni sütés-főzés, kínálás közben a farmer, pulcsi és/vagy ing kombón.

Mai napi életképek... gyerekek délelőtt kétévessel el... én úgy tudom, a játszótérre, végül egy kávézóban találkoznak barátokkal. Héthónaposnak nincs jó napja, az éjszakája se volt az, jön a foga, elaltatom. Ötpercenként ébred, nyilván nem kapcsolom be a porszívót, amikor éppen becsukja a szemét. Hazajönnek ebédvendéggel. Nincs nagy trakta, egy sűrű raguleves és leveles tésztába csavart koktélvirslik forrón kisütve. Utóbbin némi szezámmag, hogy ne legyen pucér. Mire a vendég, ő allergiás a szezámmagra. Ez az a mondat, amitől minden háziasszonynak felderül a képe. Ja, nem. Délután Műjégpályára el. Nagymama is kellene, de nagymama éppen könyékig mézestésztás, úgyhogy maradhat. Én is sajnálom, hogy így alakult, de ha előbb tudom, máshogy szervezem a napom. Sütök-sütögetek, nem vagyok elégedett, mert a cukros rajzoláshoz vett szipiszupi Oetker-csoda valójában egy nagy kalap ezmegaz. Azt írja, forró vízben masszírozzam, hogy fellazuljon, de ez nem lazul, én is egyre feszültebb leszek, vágom ki a kukába, mint a huzat. Sajnos megy vele 4 nagy mézeskalács ember is, mert vállalhatlanul csirizesek. Közben pöppet túlsül a linzer, remélhetőleg majd a lekvár puhít rajta. Ez nem az én napom, de ekkor még nem is sejtem, mennyire nem az. Nagyfiúék érkeznek, megkívánja a virslikét. Elővesz egy üveg mustárt és már csak a csattanást lehet hallani a konyhakövön. Millió szilánk száll szerteszét, kutyákat azonnal elterelni, feltörölni, porszívózni, felmosni. Úúúúgy vártam már egy kis nyugit. De már újra rend és nyugi van, gazdi is megjött az ebekkel a kicsit előre hozott sétából (akik máris éhen akarnak halni), várjuk a törpéket haza. Vajh, mit hoz még az este?

Tegnap este váratlan ötlettel vendéglőbe mentünk. Csak ide a közelbe, egy kedves, családias kis étterembe. Az elmúlt évekban valahányszor kijöttem a kórházból, mindig itt ettünk egy jót a szabadulás örömére. A kacsahúslevesük valami isteni, legszívesebben egy vájlinggal beülnék egy csendes sarokba és szép akkurátusan belapátolnám. Ami meglepő, hogy a túrógombócuk is finom, lágy, olyan, mint anyósomé, bár én erdei gyümölcslekvár nélkül jobban szeretem. De ... kétéves meglepő nyugalommal várja, hogy a rizs, kis tárkonyos ragulevessel nyakonöntve kihűljön annyira, hogy ehessen. És eszik. Nem térek magamhoz. De aztán mégis, mert az örökké nyugis héthónapos most érzi úgy, hogy bemutatót kell tartson hangterjedelme teljes skálájáról. Rekordgyorsasággal eszem, hogy válthassuk egymást az anyjával. Jobb híján a wc-hez vezető kis átjáróban ringatom a nagy tükör és a karácsonyi díszek előtt. Működik is a dolog, amíg egy bajszos férfiember nem érkezik, könnyíteni magán. Mentében barátságosan héthónaposra kacsint, aki ettől velőtrázóan üvölteni kezd. Szép az este.

folytatása következik...




2021. dec. 21.

Unokázom, tehát vagyok ... 5.

Tegnap kora este vendégségbe mentek. Egy olyan nap után, amikor kétéves csontra kiidegelt mindenkit. Még útközben is nyivákolt, gondoltam is, érdekes estének néznek elébe. Nagypapa elment a barátaival óév-búcsúztatni, én pedig otthon néztem ki a fejemből. Igazából egyedül se volt jó. Ahogy igazából este lett, a fiam rám írt, tudnék-e értük menni, egyszerűbb lenne, mint taxit hívni, hiszen itt vannak a közelben. Mentem. Hallgatom az élménybeszámolót. Volt nyuszi és zongorázás, meg óriási fitness labda. A gyerek eleinte csendesen meghúzta magát, aztán kinyílt és tündéri volt. Itthon pedig nanáhogy szerette volna folytatni a játszást este kilenckor. Amikor felmerült, hogy talán inkább aludni kéne, nem volt boldog. Hiába na, nagymama házához lassan csak a nemszeretem dolgok kapcsolódnak.

Ma hozzájuk jönnek vendégek, egy házaspár gyerekkel, és egy volt kolléga. Úgyhogy teljes házvezetőnői üzemmódban nyomom reggel óta. Már csak azért is, mert holnap meg a keresztszülők érkeznek ebédelni.

Nos, a vendégség – úgy látszik – Levi közege, akkor is, ha ő megy, meg akkor is, ha hozzá jönnek. Naná, hiszen ajándékok is előkerülnek ilyenkor. A végén a majd hatéves kislánnyal olyan rodeózásba fogtak, hogy megsajnáltam az alsó lakókat. Persze, lefekvéskor újra beindult a hiszti-vonat, úgyhogy Leia nálunk landolt. Nem nagyon akart ő sem aludni, de aztán körülnézett a családi vacokban, becsukta a szemét és már szuszogott is. Fel sem ébredt, amikor az apja érte jött. Nekem meg hiányzott a kis bestia. Hajnalban aztán vissza is kaptam, mert a korai reggeli után igazán elemében volt, be nem állt a szája, volt eö-eö meg dá-dá, de-de is bőven, meg jókedvű sikongatások. Aztán annak is vége szakadt, elálmosodott, elringattam. Pont jókor, mert már indulni kellett a kutyákkal, akik meglepően elnézőek ezzel a kis cukifalattal.

A mai vendégek érkezése előtt elmentek egy találkára, ahonnan Leia teljesen elalélva érkezett, azóta is alszik a hordozó kosarában a hálószobánkban, Levi meg éppen most próbálja altatni magát, amikor bármelyik pillanatban csöngethetnek. Jaj nekem!

Pici fiam meg hozza a szokásos formáját. Eddig, ha hazalátogatott, annak legtöbbször a kocsi látta kárát. Most ezt talán letudta a múltkori esettel, amikor nem indult el alatta. Ma viszont tiltott helyen sikerült parkolnia, kapott is érte egy karácsonyi 10 ezres csekket. A múltkori eset úgy esett, hogy Sharon a kínai negyedbe vágyott. Azt se tudtam, van-e nekünk olyan, de kizárásos alapon a józsefvásrosi piacra tippeltem. Valószínűleg ő is erre gondolt. Elmentek (hogy miért kell verőfényes délelőttön lámpával közlekedni, azt nem tudom, meg azt sem, miért nem jelez a kocsi, hogy rajta maradt a világítás, de így történt). Amikor indultak volna haza, se kép, se hang, ahogy pestiesen mondanánk. Telefon nekem, hogy apu indítson mentőakciót az aprókért a másik kocsival. Forgalmi persze sehol. Mostanában az ilyen dolgok furcsa gyakorisággal tünedeznek el az életterünket jelentő Bermuda-háromszögben. Szóval apa kerít egy kábelt, hogy bebikázza a makrancos jószágot, aztán indul papírok nélkül. Félúton lehet, amikor jön a hívás, hogy  a dolog megoldódott, mert a piac kínai közössége egy emberként fogott össze a megsegítésükre. A menyem a két gyerekkel meleg helyen várja, amíg a kocsit markos fiúk eltologatják a saját kocsijukig, ott beindítják és már indulhatnak is haza. Apa pont akkor ér a kapu elé, amikor ők kifelé tartanak, úgyhogy biztonsági okokból hazafelé már együtt jönnek. Na, hát ilyen kalandok is estek meg már velük, amióta itt vannak. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy amire igazán kíváncsiak voltak, az valószínűleg az út túloldalán levő régi ipari épületekben leledző kínai negyed a maga autentikus kifőzdéivel. Legalábbis egy kutyás ismerőstől így hallottam. (A forgalmi egyébként előkerült, a fiam zsebéből, mert véletlenül mind a kettőt felmarkolta)

Sűrűek a mindennapok. Tegnap este például elballagtunk a Bazilikához. A karácsonyi vásárhoz csak oltottsági igazolással lehet bejutni, de a kordonon kívül ugyanúgy lehet forralt bort és kürtős kalácsot venni, a szőrmék, kerémiák és más karácsonyi ajándékok meg amúgy sem érdekeltek minket. Ugyanez a Vörösmarty téren. Ráadásul kívülről még a fényjátékot is jobban lehetett látni. Ami ebből a kavalkádból kétévest igazán érdekli, az a kürtőskalács, amit akár mindennap képes lenne megenni.

Sajnos új stratégiát kellett kidolgozni az esti lefektetéshez, mivel kétéves minden áldott és áldatlan este kiveri a huppot. Először esti mesét nézünk, amit ugyanb már ezerszer látott, de ha újra és újra ugyanaz a rész forogna előtte, szerintem akkor se bánná. Ahogy kikapcsoljuk (pedig megbeszéljük, hogy ez most az utolsó rész lesz, utána játék), azonnal beindul a hiszti gépezet. Jobb napokon elvonja a figyelmét, hogy nagymama és a család más tagjai legóznak a szoba közepén, csatlakozik és vidáman építgetünk. Az újabb hiszti roham akkor indul, ha ennek is vége, most már tényleg menni kell aludni. Na, ilyenkor a már mélyen alvó héthónapost kihozom, üvöltő kétévest beviszik, aztán ha győz rajta a fáradtség, beviszik héthónapost is. Teljesen abnormális állapot szerintem. Miközben ezeket a sorokat gépelem, pontosan egy ilyen szituáció zajlik. A kicsi itt szuszog a járókában, a bátyja odabent magánkívül visít. Anyja még nem merte/akarta meglépni, amit javasoltam: jöjjön ki. Ha nincs nézőközönség, talán kétéves is hamarabb elunja az üvöltést. Kár ezekért a közjátékokért, mert kicsit eltávolítja az embert az egyébként cuki gyerektől. Mert már lassan minden helyzetben várom, hogy nemtetszése jeleként kieressze a hangját, és hát őszintén, a francnak sincs kedve hallgatni. Hogy a vacsoránál hülyét csinál az édesapjából, az a magánügyük. Ha a tejbegríz helyett, tojást süt neki, amit végül szintén a kutya fogyaszt el, ez kettőjük meccse. De az állandó visítás már a környezetükben levőknek kellemetlen. Gondolom, nekik is, de ők még kitartanak. Én szívem szerint már rég rövidre zártam volna a bulit.

Fiunk keresztapja is eljött, hogy megnézze a gyerekeket. Héthónapos otthon némelyekkel elég bizalmatlan, itt ezt még nem tapasztaltuk nála, vigyorgott eddig mindenkire. És most, amikor megérkezett szinte maga a Mikulás, akkor eltörött nála a mécses. Ami csak azért volt furcsa, mert ezt a barátunkat minden gyerek nagyon kedveli. Persze egész idő alatt fixírozta a vendéget, ha az visszanézett rá, ne adj isten, még rá is mosolygott, azonnal legörbült a pici száj. Vicces volt és érthetetlen.

Ma az egyik ismerős a következőket írta: „Most volt időm elolvasni az írásod. Igazából ezekbe én bele se gondoltam. Pedig eszembe kellett volna jusson, hisz én napi nagymama vagyok. Ha kimarad 1 - 2 nap, már be kell hozni a lemaradást.  Ahhoz, hogy a gyerekkel bensőséges kapcsolatod legyen , együtt kell pörögni vele. Mindent tudnod kell, hogy a barátja legyél,  hogy ragaszkodjon hozzád,  hogy érezze veled mindent meg tud beszélni. ...” Hát, elgondokoztatott. Igen, ezeken járt már az agyam egy ideje. Mert addig rendben van, hogy  ha ritkán is, de rendszeresen lássanak minket, hogy legalább tudják, a világ másik végén él nagypapa és nagymama, akik nagyon szeretik őket. De az az igazság, hogy ezt a kapcsolatot – talán csak most, amíg ilyen picik, talán később is – alkalomról alkalomra újra kell építeni. Talán ezért nincs is különösebb jelentősége, hogy mennyire értek vagy nem értek egyet a nevelési elveikkel. Tisztában vagyok vele, hogy felesleges erősködnöm, hiszen sokkal több időt töltenek nélkülem, mintsem érvényt tudjak szerezni némelyik véleményemnek, tanácsomnak. Nehéz belegondolni, hogy kb. tíz nap múlva hazamennek és jó esetben is fél év múlva találkozunk újra. Vajon mire fognak egyáltalán emlékezni az itt töltött napokból? Mennyire tudok majd nagymama lenni azokban a szűkre szabott napokban, hetekben, amik megadatnak? És ha egyszer megadatik majd a napi nagymamaság a másik fiam kapcsán, az vajon milyen hatással lesz a velük való kapcsolatomra? Vajon tiniként akarnak-e majd velünk lenni, érdekli-e majd őket ennek az országnak a kultúrája, az a sok szépség nyelvben és látnivalóban, amit megosztanék nyiladozó elméjükkel? Oké, tudom, ezen még kár agyalni. Majd az idő megadja rá a választ, de azért ... kíváncsi vagyok.

folytatása következik ...




2021. dec. 20.

Unokázom, tehát vagyok ... 4.

Ha már a családlátogatás a Karácsony kapcsán jött össze, írjak már pár sort erről is. Nálunk az ünnep amolyan igazi gyerekünnepként élt a tudatunkban. Legalábbis, ami az ajándék részét illeti. A felnőttek év közben megvették, amire szükségük volt, nem tartogattak nagy dolgokat ezekre a napokra. Akinek a csillogó szeme számított, az a gyerek volt. Amikor a fiaim kicsik voltak, elmentek a nagyszülőkkel sétálni Szenteste délutánján, megnézték a gyerekmisét, aztán hazatérve, amíg az előszobában vetkőztek, odabent megszólalt egy kis csengő hangja. Na, akkor lehetett beóvakodni a nappaliba, ahol ott állt az időközben feldíszített karácsonyfa, alatta az ajándékokkal. Mondjuk azt a részét mi is eltoltuk, hogy nem vacsoráztunk előtte, hanem előbb az ajándékbontás jött, aztán vagy ettek az izgalomtól vagy nem. Ez pedig az idővel nem nagyon változott. Mostanra valamiféle közmegegyezést próbálunk kötni, hogy nincs ajándékozás, csak együtt vagyunk, eszegetünk, sütizünk, társasozunk, egyszerűen csak jól érezzük magunkat. Persze, ez többnyire meg is borul. Például a férjemen, aki notórius vásárló és az utolsó napokban tuti hazaállít valamivel, hogy a megajándékozottnak még csak esélye se legyen viszonozni. Már most is vett ezt-azt a „gyerekeknek”, mert persze az unokáknak vásárlást rám hagyta, mondván, azt mégis csak én tudom jobban. Egy időben a kisebbik fiam sokszor felvetette, hogy ezt a sok „feleslegesen” elköltött pénzt rakjuk inkább össze és együtt menjünk el valami havas helyre pár napra. Sajnos mire az elképzelést tett követte volna, ő kivonta magát az egyenletből. Az a szomorú helyzet, hogy az idén ezt is meg akartuk valósítani, de a Covid ezt a tervünket is keresztül húzta. Pedig biztos nagy élmény lett volna a régi osztrák síterepen együtt tölteni néhány napot, ahogy az húsz évvel ezelőtt minden évben megtörtént. Az mindenesetre biztos, hogy az olyan karácsony, amikor nem voltak itthon velünk, olyan, mintha nem is létezett volna, hiába állt a sarokban a fenyőfa és szólt a Csendes éj. Az éjféli misére se nagyon jártunk, hiszen a gyerekek akkor már ágyban voltak, a nagyszülők otthon, mi meg elpakoltuk a romokat és szintén lefeküdtünk. Nem mintha annyira vallásos érzületű családról lenne szó, de van az ünnepnek egy hagyománya, a hagyományoknak hangulata, mélyen visszacsengő érzések, amikkel jó azonosulni – ha ritkán is. Olyan ez, mint a temetőbe járás. Egész évben bármikor felmehetünk, meggyújthatunk egy gyertyát, elhelyezhetünk egy csokor virágot, de azért megyünk Mindenszentekkor és Halottak napján is. Meg persze karácsonykor is. Némelyik síron virágok helyett  kis ágak, rajtuk karácsonyi díszek. Soha nem kuncogtam ezen, hiszen, akik elmentek, gondolatainkban itt vannak velünk, együtt ünneplünk akkor is, ha fizikai valójuk már elporladt.

Na, de hova is akartam elérni a korábbi mondatokkal. Szóval, ez elsősorban a gyerekek ünnepe nálunk. Olyan szerencsés helyzetben vagyunk / voltunk, hogy a nagyszülőkkel nem évente egy-két alkalommal találkoztunk, hanem kis túlzással minden hétvégét együtt töltöttünk. Így aztán lassan el is tűnt a születésnapok, névnapok, karácsonyok és húsvétok kivételezettsége, kicsit talán „beleszürkültek” a normális együttlétekbe. De nem sajnálom ezt sem, mert többet nyertünk ezen, mintsem az ünnep fényének a veszteségét felemlegethetnénk. Külsőségekben mindig is megpróbáltam megadni a módját a lakás dekorálásának, a lelkekben pedig mindig mindenkinek magának kell az ünneplő ruhát előkeresni.

folytatása következik...



2021. dec. 19.

Unokázom, tehát vagyok ... 3.

„Anyák és nagyszülők szép versek és idezetek” csoport  · Mária Fábián 

"  😔Amikor elmennek a gyerekeid. Amikor kicsit meghalsz. Amikor meg kell tanulnod, mennyit kell egy emberre vásárolni. Az üresség sokáig ott marad utánuk. Ha mozdul a kilincs, felkapod a fejed: talán megjött. De nem jött meg. Száz, vagy ezer kilométerre van tőled.

Lassan megszokod. Belakod az új életedet. Tudod, hogy elég hetente egyszer bekapcsolni a mosógépet. Tudod, hogy ahová leteszel valamit, azt ott fogod találni. Természetessé válik az, hogy interneten, telefonon beszélsz velük. Már fel sem tűnik. Nem fáj. Nem annyira. Nem mindig. Persze vannak napok, amikor görcsbe rándul a szíved. Olyan rossz érzésed van, magad sem tudod az okát. Csak nem érte baj valamelyiket? Alig várod, hogy jelentkezzenek, hogy beszélhess velük. Hogy lásd: minden rendben. Lassan megnyugszol, már csak néha vannak rémálmaid. Mert félted őket. Mindig.

Aztán mondják : jövünk haza! Lesz minden, hogyne lenne. Minden, amit csak szeretnek. Minden, amit ők maguk is meg tudnak főzni, de az nem olyan. Izgatottan készülődsz. Hamarosan átölelheted őket. Persze igyekszel majd úgy tenni, mintha semmi különös nem lenne abban, hogy megjöttek. Nem mondod el, hogy végig aggódtál. Itt lesznek és újra zajos lesz a ház. Zaj van, nevetés és mindenki mondja a magáét. Annyira jó így.

Készülsz és közben néha beléd hasít valami. Mint egy beágyazódott tüske, ami felsajog olykor. Mert tudod, hogy elmennek újra. Már most készülsz a fájdalomra. Mert fájni fog újra. Úgy kell majd megszoknod a hiányukat, ahogy annyiszor megszoktad már. Lassan, ahogy az élet hozta. Amikor óvodások lettek, egy kicsit elvették tőled őket. Aztán iskolások. Gimnazisták. Még érzed a frissen fürdetett baba-illatukat, amikor másik városba költöznek, mert ott van az egyetem. Akkor már ritkábban jönnek. Az már kicsit nagyobb halál. Végül elmennek, mert így kell lennie. Ez a természetes. Élik a maguk életét.

Örülsz, hogy sikerült, hogy megtalálták a helyüket. Akkor is, ha az a hely messze van attól, ahol Te vagy. Legalább sikerült. Biztonságban vannak. Van jelenük és van jövőjük. Jönnek és elmennek , de belőled egy darabot elvisznek. Akkor is, ha talán nem is tudják. De! Tudják, hogyne tudnák. Mindent tudnak. Jó emberek, te nevelted őket ilyenné.

Fájni fog, de megszokod majd újra a hiányukat."

Na, hát ez jött ma este szembe a Facebookon. Igen, ez pontosan ilyen. Ilyen akkor is, ha csak a város másik szegletébe költözik, ami alig húsz percnyi séta otthonról és akkor is, ha a világ másik felére. Igazából nincs különbség, hiszen az alapvető változás, hogy önálló életet élnek. Már nem te mondod meg, mikorra kell hazaérni, nem te figyelsz rá, hogy a dolgaik rendben legyenek, nem mondhatsz véleményt (sokszor csak burkoltan), nem kritizálhatsz, mert azt kockáztatod, hogy ritkulni fognak a látogatások, a videós beszélgetések. Mert már neki sem arra van szüksége, hogy még Te is rángass rajta egyet. Tőleg csak az ölelést várja, akár az éteren keresztül is, egy simogatást, ami jár minden gyereknek, legyen kettő, húsz, negyven vagy akár hatvan éves. Amikor meglátogat, azért jön, mert még vágyik a valaha volt gyerekkor egy halvány emlékére, nem azért, hogy emlékeztesd, felette is elszálltak az évek.

A kisebbik fiunk világ életében kis bújós anya babája volt. Nem kórosan, de azért nem érezte kínosnak, ha tizenévesen anya és a kutya elkísérték a suliba, mert útközben is jókat lehetett beszélgetni. Aztán a főiskolán egy évet külföldön kellett töltsön. Egy évet távol az otthonától! Megcsinálta, pedig voltak buktatók számosan. Aztán párkapcsolat... amiben a szemére vetették, hogy nem elég önálló, mamahotel és más marhaságok, úgyhogy gyorsan el is költözött. Igaz, csak két házzal odébb, de azért bizonyítva, ha kell, megáll ő a maga lábán is. Innen aztán egyenesen a tengerentúlra vezetett az út egy állás miatt. A többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem. Az esküvőjén fel is elevenítette ezeket az epizódokat, amikor elmondta, hogy az első hosszabb külföldi útnál anya pirosra sírt szemmel integetett a repülőtéren. Az állás miatti utazásnál csak csendes szomorúsággal néztem utána. Amikor pedig bejelentette, hogy az életét a távoli messzeségben folytatja, már a szemünk se rezdült. Mert tényleg úgy van, egy szülőnek minden jó, ami a csemetéjének jó.

Minden találkozás felzaklató. Ilyen ez akkor is, ha csak a szomszéd utcába költözött és kétnaponta beugrik valamiért, de ha kicsit (vagy nem kicsit) távolabb és ritkábbak a találkozások, akkor hatványozottan. Mert tehetsz bármit, AZ a kötelék, ami egykor köztetek volt, lazulni fog. A lassan nyíló résbe belép valaki, aki nálad is fontosabb szerepet kap majd, mert jó esetben őket egymásnak rendelte az ég és együtt lesznek akkor is, ha már Te nem leszel. Mit tagadjam, ez nálam is így alakult. A szüleimet, amíg csak lélegzem, imádni fogom, a gyerekeim (és most már unokáim) mindennél és mindenkinél fontosabbak, de egy valaki még náluk is közelebb áll hozzám, és ez a Társam. Az a bizonyos „jóban, rosszban” társ. Ha valaki olyan szerencsés, hogy szert tesz életében egy ilyen oldalbordára, az talán nem rokkan bele az élet törvényszerű változásaiba.

Erős próbatétel az unokáktól való távolság, nem tagadom. Egyrészt ott az anyanyelv kérdése. Ez jelen esetben az angol, ezen nincs mit szépíteni. Angol nyelvi környezetben cserepednek, amilyen ütemben cserfeskedik kétéves, szerintem jövőre már egy szavát sem fogom érteni, amikor az óvodai szlengre vált. Volt ilyen ismerősünk, igaz, gyerekekkel, nem unokákkal. Szóval, hálás szívvel figyelem a fiam erőlködését, hogy az erős szembeszél ellenére (bölcsi, ovi, rokonság, barátok és persze nem utolsó sorban az édesanya) igyekszik magyar szóra tanítani kétévest és már a picit is. Nem alkalmanként, hanem a mindennapjaik szerves részeként. De hát a gyerek már most látja, hogy apa nem csak ezen a fura nyelven képes kommunikálni, hanem angolul is másokkal, úgyhogy próbálkozik is, hogy az egyszerűbb utat válassza. Én világ életemben szerettem a könyveket, a fiaimnak rengeteget meséltem, diafilmeket néztük, szavalgattam, énekelgettem – és a férjemmel ellentétben ők sosem rótták fel nekem a Kodály módszer teljes csődjét a zenei tehetségemben. Szóval, igyekeztem a magyar nyelv szépségéből a lehető legtöbbet megmutatni nekik. De az unokáknak ezt már nem biztos, hogy meg tudom tenni. Most legalábbis így érzem, amikor kétéves képes elaludni a magyar mesén, hiszen nem érti minden szavát, az apró nyelvi játékokat, nem értékeli a rímeket; vagy éppenséggel otthagy engem nyilván ugyanezen okokból. De Old McDonald és társai ezernyi ismétlés után is lekötik. Nem egyszerű egy vegyes házassággal járó változás a családban. Ezt nem is ígérte senki. És felteszem, nem is nekünk a legnehezebb. De ha működik, akkor az egyik legizgalmasabb dolog. Kétévessel most nehéz, ezt nehéz lenne tagadnom, de ne legyen Nagymama a nevem, ha hagyom, hogy bármilyen okból ez ne működjön ugyanolyan gördülékenyen, mintha minden a leghagyományosabb módon alakult volna!

folytatása következik...



2021. dec. 17.

Unokázom, tehát vagyok ... 2.

Na, ma reggel egymásra néztünk a férjemmel: Hogy a fenébe éltük ezt túl annak idején? És még el se röhögtük magunkat, mert tulajdonképpen már reggel fél kilenckor el voltunk csigázva. A nagymama biztos magában és abban, mit hogyan kellene csinálni, a fiatalok meg biztosak abban, hogy ez egy elavult, régi módszer, már egyáltalán nem trendi, de legalábbis a gyerek lelkivilága szempontjából tuti nem hasznos. Mondja ezt az a gyerek, aki annak idején azért tett szemrehányást, hogy túlságosan burokban nőttek fel, anyuci mindent a sejhajuk alá tolt. Aham, a fegyelmezés felemlegetése akkortájt szóba se került, de nyilván nem volt az annyira diktatórikus, ha elmerült a múlt ködében. Sziklaszilárd véleményem, hogy kétéves hülyére veszi őket, de legalábbis uralkodik rajtuk. És ez nem helyes! Akkor sem, ha a gyerek mindenekfelett. Mert most még a dacoskodás is tud cuki lenne, bár, a fejhangú visítás már messze nem az, de idővel mindenki belefárad majd ebbe és az első torzuló arcvonásnál már legszívesebben világgá szaladna. Én már sokszor most is.  Ráadásul az ok nélküli visítás, amikor semmi, de konkrétan semmi nem hatol át a gyerek saját maga kreálta hiszti-burkán. Apa elmegy a postára, visítás, mert aput akarom, apu megjön, akkor anyut akarom (aki addig is ott volt). Apa főz, aput akarom, de szót fogadni a veszélyes manőverek közben már nem. Ugyanis otthon erre van egy jól bevált módszer, sok mindenben segíthet is, de itt csak az „akarom” van minden mennyiségben. Én meg legszívesebben kivenném angyali türelmű szülei kezéből (azért az elgyört tekintetük önmagáért beszél) és beraknám egy kicsit az ágyába, hogy gondolkodjon el rajta, végül is, mi a problémája a világgal. De nem, itt érkezik a tv képernyőjén J.J. és az ordítás elhal, üveges tekintetű gyermek a képernyőn függ. Nagymama meg csendben a haját tépi a sarokban.

Tegnap elmentek egy játékboltba. Sok-sok ismerős babája kapott ajándékot, amiknek a kiválasztásában kétéves is segédkezett. Elvileg majd az átadásnál is cuki lesz. De amit ma művelt a saját huga játékaival, attól lehámlott a hajfestékem. Rágóka, csörgő, zörgő mesekönyv, minden az övé. Miközben a szoba beterítve a tényleg neki való játékokkal. Igen, van testvéri féltékenység, de azért, hogy a közös fürdetésnél hugi egy árva kis kacsát se kaphasson, mert minden a herceg úré, az azért talán mégis túlzás. Aztán készül egy fotó, hogy mutasd meg, hogy szereted a hugit, és csak úgy cuppan a puszi a másik rózsás kis arcon. Oké, tudom, színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő, nem is beszélve az apró növendékekről. Annak idején a nagyobbik fiunkra mondogattuk, hogy tiszta Darvas Iván, mert minden lehetőséget megragadott, hogy közönségét versekkel, dalocskákkal elkápráztassa. Kétéves is színészkedik, de sajnos ez sokkal inkább ripacskodás. Fáj ezt leírnom, miközben minden sejtem imádja akis szarost, de hát az ember legalább önmagával legyen őszinte.

Ma délben családi ebéd, öcsiék főznek, bátyjáék is jönnek. Kétévesnek már reggel óta nincs jó napja. Ezt sok mindenre lehetne fogni, de szerintem egész egyszerűen csak az akaratát érvényesíti minden különösebb ok nélkül. Már a reggelinél kiakasztott, ahogy kanalazgatta a Paula-pudingot, miközben ette a sonkát és mellesleg tömte a fejébe a Túró Rudit. Szülei békésen falatoztak, mert legalább eszik csendben. Én bennem meg élénken él az augusztusi emlék, hogy natúr joghurtot eszik kék áfonyával. Itt elnézően hagyják tobzódni a legfurább ételösszeállításokban, például a tegnapi sűrű zöldség-krémleveshez evett karácsonyi mézeskalács, vagy a vanília túrókrém sajtkockákkal és más hasonló még kevésbé guszta kreációk. A hibás nyilván megint én vagyok. A barátnőm fantasztikus mézest tud sütni, idén is kaptam tőle egy nagy doboznyit szépen megírókázva cukorral. Na, ez kétéves kedvence. Előbb persze lerágja a cukordíszt, aztán a többit, de tény, hogy el kell előle dugni a szép piros dobozt, mert lassan már csak ezt hajlandó enni.

Na, de ne szídjam feszt a nagyobbikat, írok pár sort az apróról. Amikor lassan 3 éve azzal a hírrel leptek meg, hogy babát várnak (még a nemét nem tudták), elsőre az futott át az agyamon, csak ne lány legyen, mert mit fogok én – fiús mama – egy kis pisissel kezdeni, mert nálam a rózsaszín tiltó listás szín, Barbieról már nem is beszélve. Aztán meglett a srác és megnyugodtam. Ezt a műfajt már ismerem. Oké, mára kiderült, hogy talán mégsem annyira. És mellesleg időközben meglett a csajszi is. Aki egy tünemény, csupa mosoly (és ha ordít, minden porcikájában a bátyját idézi) és ugyan még rózsaszín ruháknak igyekszem ellenállni, de azért már bekerült a kosaramba az egyik kedvenc darabja. Fogjuk rá, hogy az barackrózsaszín.

Ugyabár van nekünk a két kutyánk, egy kissé már demens csupa jóindulat maflaság meg egy vadóc szálkás. Előbbi megadóan tűri a megváltoztott helyzetet és nem utolsó sorban a picilány már-már túl bátor közeledéseit. Konkrétan belemarkol a selymes fülébe, húzza a szőrét, időnként kitolja a fülét vagy belekotor az orrába. De ennek a Bárány Bandinak a szeme se rebben. Tőle még kétéves is nyugodtan rodeózhatna körülötte a kismotorjával. Ezzel szemben szálkásunk roppant elnéző héthónapossal. Még amiatt sem protestált, hogy hajnalonként a fiam kihozza hozzánk a kis hercegnőt egy kis híradó nézésre vagy szundikálásra és olyankor a szent családi vacokba babaillat is költözik. Kétévest viszont kilenc nap elteltével is szigorúan szemmel tartja. Ülhet a széken, kanapén, bárki ölében (bár apagazdit inkább hanyagolja), nem bánja, de ha csak a gondolat fészket verne, hogy a szőnyegen legózzon vagy autózzon, akkor már indul a hang valahonnan a gyomra mélyéről és úgy ugatja, mintha bernáthegyi szorult volna a kis testbe. Úgyhogy emiatt a nap nagy részében zsilipelünk a lakás különböző részei között.  Meg kell mondanom, meglepően működő eljárás, pedig rosszabbat vártam. Mennek, ahova küldöm őket, jönnek, ha hívom, fekszenek, ha türelemre intem. Néha csendben arra gondolok, hogy tulajdonképpen nekik sem árt ez a kis fegyelmezési hónap, hiszen eddig akaratlanul is jobban elkényeztettük őket, mint kellett volna (van ilyen?). Mindenesetre most nincs asztal alatt kunyerálás, mindenhova felugrálás, családtagok lelkiismereti válságba sodrása, ha az illető véletlenül az ő megszokott helyükre ülne a kanapén vagy a fotelben. Most kis mellőzés van, ami talán nem is árt néha. Most úgy kapják meg, hogy igazából nem fenyítés, hanem feladat.

Új dolog, hogy kétéves nagymamát, nagypapát mond. Nyáron még csak tudta, hogy mi vagyunk, ma már szólít vagy így keresi valamelyikünket és ez igazán szívet melengető érzés. Miután odahaza a Mama és Papa a szülőket jelenti, ez talán a legjobb, ami történhetett elnevezésünk terén. Nagypapa egyébként nagy ász, hiszen minden elrontott dolgot megszerel, hoz friss tejet és hozza-viszi a kutyákat, tehát egészen biztosan nagyon bátor ember. Nagymama ezzel szemben időnként erélyeskedni próbál, amit aztán heveny palacsintasütéssel igyekszik kompenzálni.

Nagymama egyébként kivan, mint a liba. Reggeli, ebéd, vacsora, vendégek... nem is megcsinálni dráma, hanem kitalálni a MIT. Mert ebben aztán sok segítséget nem kap. Nagypapa hozza, ami kell (meg néha olyat, ami nem kell, vagy nem olyan kellett volna), de ötletelni nem hajlandó (vagy olyasmit, ami az ő kedvence, de nem biztos, hogy egyértelműen találkozik mások kívánságával. A mosógép meg a legjobb barátunk, főleg, hogy a rövid program, kis adag naponta kétszer is lefut rajta. A gyerekruhákat külön mosószerrel mossuk, a tányérjaikat külön mosogatószerrel mosogatjuk, aztán ugyanúgy használnak minden felnőttes dolgot, tehát az egésznek nem sok értelme, de ha így akarják, hát, Így csináljuk. Szerintem kicsit túl van köhögve az egész, és ezt már előre elmondtam nekik, ha netán elfeledték volna, hogy itt két kutya éli a mindennapjait, tehát nem éppen steril körülmények fogadják majd őket. Még nekem volt első hajnalban lelkisimeret furdalásom, hogy héthónapost a „kutyás ágyba” vesszük, de ma is azon aludt ebéd után két órát, úgyhogy köszöni, őt nem zavarja és az eltelt napok alatt se lett tőle semmi baja. Hiszem, hogy egy gyereknek szüksége van bizonyos mennyiségű koszra, hogy az immun rendszere is fejlődjön. És melyik az a legjobb kor, amikor ezt megpróbálhatja, ha nem az, amikor az anyatej minden másnál jobban védelmezi. Lehet, hogy csak én tulajdonítok neki túlzott varázserőt, de mivel nekem nem volt alkalmam hosszú hónapokig szoptatni egyik fiamat sem, úgyhogy ez egy valóban varázslatos élmény, hogy legalább az unokáimnak megadatik.




2021. dec. 15.

Unokázom, tehát vagyok ...

Jönnek az unokák és mellesleg a Karácsony is

Sokáig nem is tudtam eldönteni, hogy a címben milyen legyen a sorrend, de aztán úgy döntöttem, Karácsony van minden évben, unokák meg... főleg, amióta a Covid is az életünk része ... szóval, nincs fontosabb náluk. Na, ez megint nem jó mondat, mert nyilván Covid nélkül is ők a legfontosabbak. Erre vagyunk kódolva, ritkán billen ki az évezredes malomkerék az ő forgásából, bár meg kell mondjam, hogy nagyszülők és nagyszülők között is nyilván fényévnyi különbségek vannak. A rossz példákat nem kezdem sorolni, akinek része van benne, tudja úgyis. Írok hát inkább magunkról, amire mindig is úgy gondoltam, a tökéletes követendő példa.

A fiaimnak éltek/élnek a nagyszüleik, így alkalmu(n)k volt megtapasztalni, hogy milyen a nagybetűs Nagypapa és Nagymama. Drága anyám 46 éves volt, amikor a nagyfiam megszületett. Bár nagyon fiatalon dolgozott már, de 46 éves korára sem tudott úgy elfáradni, hogy ne vállalta volna gondolkodás nélkül előbb a nagyobbikat, amíg én szokásos hathetes kórházi „üdülésemet” töltöttem a kicsivel, meg amúgy általánosságban is, bármikor, bármeddig. A lendülete akkor sem törött meg, amikor már ketten voltak. 

Emlékszem, még nem volt telefonunk, a mosógép csöve pedig leugrott hetedik emeleti lakásunk kádjának széléről. A fürdőszobában nem volt lefolyó, tehát a problémát csak akkor észleltem, amikor a víz már átitatta a nappali padlószőnyegét is. Nem is igaz, nem akkor észleltem. Hanem, amikor a konyhából, kezemben a fiammal, indultam a nagyszobába és a mosólétől síkossá vált előszobai csempén nemes egyszerűséggel dobtam egy hátast. Zuhanás közben az egyetlen gondolatom az volt, hogy lehetőleg ne verjem be úgy a fejem, hogy – kis képzavarral – ott hagyjam a fogam. Szorítottam a kicsit, hogy puhára, tehát rám essen, aztán feküdtem az illatos lében és próbáltam levegőhöz jutni. Amikor sikerült – mondom, gondolkodás nélkül – kirántottam a konnektorból a dugót, aztán csöpögve,  az ijedten üvöltő gyereket szorosan ölelve elkorcsolyáztam a második szomszédhoz, akiről tudtam, hogy van telefonja és olyantájt otthon is lehet. A szüleimnek sem volt, de tudtam a munkahelyi számot és „szerencsére” még éppen munkaidő volt. Anyám nem teketóriázott, felállt az asztalától, kért egy azonnali kilépőt – őt ismerve olyan hangon, hogy még a vezérigazgató sem merte volna megkérdezni, miért és hova lesz a séta -, aztán taxit fogott – talán életében először és utoljára – és robogott át a városon segíteni. Én meg ültem a romokon és fogtam a fejem, hogy miért is „futottam” hozzá azonnal segítségért, hiszen akár a férjemet is hívhattam volna. De ilyen háztartásbeli balesetekben a nők nyilván jobban összetartanak – gondolom így utólag. Anyám beesett az ajtón, nem hánytorgatta fel, hogy hány órája megy éppen veszendőbe az esetleges figyelmetlenségem miatt, de irányított és mire a ház ura hazaérkezett, már viszonylagos rend fogadta, meg az alsó szomszéd kárbejelentése, no meg egy elégedett pici fiú, aki az amúgy sem ritka alkalmak egyikeként bújt a nagyi ölébe, hogy meséljen neki. De ő volt az, aki fejvakarva előadott ötletünkre, miszerint síelni mennénk, csak annyit kérdezett, hogy nem baj-e, ha inkább maguknál vigyáznának a gyerekekre. Iskolai szünetek, betegségek idején is mozgósíthatóak voltak, mintha az övéké lenne a világ minden szabad ideje, pedig még aktív dolgozók voltak a nagypapával. Nos, én is ilyen nagymama akartam lenni.

A fiaim nem kapkodták el a családalapítást. Már közelebb vannak a negyvenhez, mint a harminchoz. A Sors úgy intézte, hogy a nagyobbik fiamnál még nincs apróság, a kicsinél már kettő is. De azért vitt bele a srác egy kis csavart is. Éppen külföldön dolgozott. Nem akart ő ott maradni, de akkor belépett az életébe Sharon, az ázsiai lány, akinek éppen akkor volt dolga ugyanabban a városban. Ki tudja, mikor, mitől lobban lángra a szikra. Velük megtörtént. És amikor Sharon hazament, a fiam hamarosan követte. Egy ideje az Egyenlítőhöz közel éldegélnek egy igazi egy évszakos városállamban. Tapasztalatból tudom, hogy közvetlen járat hiányában ez egy – várakozásokkal, átszállással együtt – közel 18 órás utazás. Tehát normál körülmények között sem egy átlagos „átugrom a gyerekekhez” élmény. A távolságnak ráadásul ára is van, ezen nincs mit szépíteni. És akkor jött ... az első unoka. Apróka kis csomagként, 3 hónaposan hozták el megmutatni a nagyszülőknek, nagybácsinak, dédiknek, akik közül ketten már nem élték meg ezt a pillatot. És akkor megint ... jött ... a Covid. Ez a mocskos kis szúrós gömböc, aki behabzsolta az egész világot.  Megbénított itthon és a világban mindenütt mindent. Elvitt barátokat, ismerősöket, ijesztgetett a családon belül. Nem fogok most belemenni abba, hogy ebben mennyi az átverés, mert akit közvetlen közelről érintett, nyilván van egy saját élménye, ami köszönő viszonyban sincs azokéval, akik megúszták. Egyelőre. Új világ épül a régi romjain, home office és online oktatás vagy munkavégzés, meg más furcsaságok. Ennek egyenes következményeként pedig megérkezett a második unokánk is, egy csoda kislány, akinek születése előtt el sem tudtam képzelni, mit fogok kezdeni egy kis pisissel, én a fiús mama.

Az idei év első szabad jelzésére nekiindultunk, hogy láthassuk őt/őket. Vállaltuk, hogy mindenféle tesztek után is két hetes szállodai karanténba vonulunk, nyilván ezt sem ingyen. Egy hónapra itt hagytuk az életünket, az idős dédit, a nagyfiunkat, a két kutyánkat; hétköznapi gondjainkat az itthoniak nyakába varrva, mert látnunk kellett, hogy jól vannak. A velük töltött két hét pedig úgy illant el, mint egy pillanat. Nem mondom, hogy felhőtlen volt, hiszen minden nagymamává válás legnehezebb terhe, tudni befogni a szánkat, amikor pedig igenis lenne mondani valónk. Mert ők úgyis jobban tudják, ráadásul övék az az apróság és mivel tudjuk, hogy nem akarnak rosszat neki, hát bíznunk kell bennük, hogy a – szerintük – legjobbat cselekszik. Mit mondjak, gerinctörően kemény feladat.

Ráadásul, ahova a hosszas bevezető részeként el szerettem volna jutni, én az első unokámat 59 évesen szoríthattam a karomba. Drága anyám unokája ebben a korában már 13 éves volt, azért ez nem ugyanaz. Mostanra pedig már 61 évesen tologatom a kisautót a szőnyegen, miközben a kapaszkodókat keresem, ahol majd valahogy talpra tudok kecmeregni, fittyet hányva mindennemű kecsességre, inkább csak a túlélés jegyében, rázom a 8 kilós kis nyávogóst, hogy ne küzdjön az alvás ellen, és igyekszem nem gondolni rá, hogy a gerincsérvem mennyire veszi ezt majd rossz néven. Legszívesebben a legszélesebb ragasztószalaggal ragasztanám le a számat, mert annyira kikívánkozik belőlem egy kis kritika is a mindent betöltő imádat ellenére is. Akkor ott, a csúszós előszobakövön csücsülve várva a megmentőt fogalmam sem volt róla, hogy nagymamának lenni ennyire nehéz lehet.

A gyerekeket az irdatlan távolság miatt csak ritkán látjuk, ez nyilvánvaló. Igaz, ott a modernkori technika, de hát lássuk be, az azért nem egészen ugyanaz, bár, a semminél tényleg kaliberekkel több. Igazából pont a fiunk tehet róla, hogy mára két kutyánk van, akik rengeteg örömet, bosszúságot és kötöttséget jelentenek, mégis, mára a kirepült gyerekekeink vagy akár az unokáink „pótlékaivá” nemesültek. Az idősebbiket még akkor vettük, amikor a fiunk itthon lakott. A szíve csücske volt ez a szőrös nagy mackó, a távolságból sem felejtett el soha érdeklődni a hogyléte felől. Aztán egy napon – egy hosszú hétvégére hazaugorva – előadta a jövőre vonatkozó terveit. Csak támogatni tudtuk, de ez nem jelenti azt, hogy nem voltunk abban a szent pillanatban a rémisztő tudás birtokában, hogy ez a jövőt nézve milyen hatással lesz az életünkre. És persze az övére is – ezt egy pillanatig sem feledjük. Szóval, amikor visszautazott, valami megmagyarázhatatlan kényszer vett erőt rajtunk, hogy a kutyánknak egy társ kell. Addigra már ötéves volt, tehát gondolhattunk volna erre már korábban is. De valamit kellett tennünk, ami kibillent abból a mókuskerékből, amiben egyfolytában a gyerek jövőképe, a remek és a szörnyű változat keringőzött bőszülten, természetesen tökéletesen értelmetlenül, hiszen egyikünk sincs a jövőbelátás képességének birtokában. Hogy miért éppen a kutyának akartunk társat, vagy éppen ennek a gondolatnak a leple alatt akartunk magunknak valami pótlékot, nyilván egy elmekurkász szívesen elmolyolna a kérdésen, de nem is igazán vagyunk kíváncsiak a válaszra. Meglett a kis szálkás vadóc, a nagykutya a kezdeti tartózkodás után boldog lett, mi pedig az ő boldogságuknak örültünk. Ettől az egésztől mintha inkább a pozitív gondolatok felé billent volna a mérleg. De amíg odakint egyik boldogság követte a másikat, itthon a gyász sötét fellegei gyűltek dédik és a kis kócos feje fölött. Az eszünkkel tudtuk, hogy talán mélyebb jelentősége is van annak, hogy a fiatal kis állat oly váratlanul itt hagyott bennünket, de szerencsétlenségünkre nálunk a négylábúak elvesztése feletti fájdalom leghatásosabb ellenszere egy újabb kis jövevény. Pedig már tudtuk, hogy „babánk lesz”, és ez ezzel a távolsággal tetézve komoly családi kihívást jelent, ha az élete részei szeretnénk lenni. Ez pedig nem is volt kérdés. De meglett az új kis szőrös, aki egyfelől egy földre szállt angyal, másfelől maga Lucifer, de imádjuk, mert mit is tehetnénk mást. Ő viszont sokkal válogatósabb ilyen tekintetben és nyilván érzi az ellenszenvet, ami a fiamból árad, ha csak ránéz. Pedig kutyás volt ő is szinte világ életében, de már túl hosszú ideje él a falkán kívül, már mások a prioritásai. Ami persze tökéletesen érthető, ezen nem vitatkozom. Csak rettenetesen megnehezíti az itt tartózkodásuk amúgy is szűkre szabott idejét. Mert ez a vakarcs nem kedveli a gyerekeket. Azt hittük, reméltük, a vér szavát majd megérzi, megérti és megbékél, de úgy tűnik, csak csecsemő korukig. Az önjárás már durva beavatkozás az ő kis megszokott életébe (ami mellesleg talán túlságosan is köréjük formálódott, és ez nyilván a mi hibánk, de hát ki veti el magától a társát) és ugatja az apró fiúcskát, aki pedig éppen abban a korban van, amikor megy megállíthatatlanul és felfedez. Ezzel pedig – ha lassan is, de elérkeztünk végre a címben foglalt időszakhoz. Jönnek az unokák és a Karácsony.

Szeptemberben jöttünk haza tőlük, októberben leptek meg a hírrel, hogy jönnének. Nem volt ez korábban tervbe véve, de a munkaügyi dolgaik úgy alakultak, hogy lehetőség adódott és ők élni akartak vele. De persze a tervek mögött csendben ott lappangott a Covid, ami nemcsak a betegségben, de még az emberek terveiben is rombolni képes – láthattuk ezt az elmúlt majd két évben már éppen elégszer. Az ország, ahol élnek, éppen nyitott a világ felé. Az ország, ahol élünk, nem zárkózik el a világ többi részétől. A találkozásnak jók voltak az esélyei.

Az országban, ahol élnek, a nyár és a tél között 2 fok a különbség, nagyjából minden hónap 30 fok körüli hőmérséklettel telik. Itt pedig tél van, néha mínuszok, néha hó és latyak. Az esőt ismerik, de ezek ellen még a ruhatáruk sem volt felkészülve. De hát azért vannak a jóbarátok... a gyerekeknek lassan összegyűlt egy alap ruhatár, amivel már útra lehetett kelni, a többit pedig megoldhatjuk itt is – gondoltam én. De ők bizonygatták, mindenük megvan. Az érkezésük után persze kiderült, hogy ez nem egészen így van, de ne ugorjunk máris ennyire előre.

Szóval, bő egy hónapja állok a méregdrága gyerekturi közepén, válogathatnék a szebbnél szebb kezeslábasok között, de nem kell, van. Nincs, de ez csak most derült ki és amikor visszamentem a boltba, s az olyan volt, mint amit kiraboltak, persze már elvittek mindent. A rendes boltokban meg az az agyament divat megy kétéves eső-kelő gyerekek ruházatában, hogy kis naci (nem is feltétlenül vízálló, mert ugye tél van, akár hó is eshet) és dzseki. Ahogy egy ilyen apró mozog, többet van kint a dereka, mint egészséges lenne. Kezeslábas sehol. Barátunk a Marketplace IS, tehát beírom a keresőbe és már sorjáznak is ajánlatok. Végül a megfelelő méret és a viszonylagos elérhetőség is összeáll, lesz kezeslábas. Amivel ebben a pillanatban a magyar teleken edződött nagymama nem számol, hogy az unokája még hosszúnadrágot is csak viccből vett fel eddig, tehát a kezeslábas felvétele egy kisebb (nem, hazudok ... egy nagyobb) háborús esemény.

Megérkeznek a gyerekek egy szerda reggelen és a reptérről való hazaút hosszabb, mint az átszállás helyszínétől Budapestig repülés ideje. Rémálom. Mindenki nyűgös, fáradt, a kétéves feszt hajtogatja: „go home”. Jól kezdődik. Idehaza viszonylag hamar megbarátkozik a szobával, az ágyával, az újdonság számba menő játékokkal. Egyvalami, helyesebben egyvalaki okoz csak gondot: a kis szálkás. Ő nem szokott a gyerektársasághoz, ha találkozik is ilyen népséggel, nem kedveli őket. Furák, hangosak, váratlan manőverekre képesek, jobb tőlük távolságot tartani. A kétéves ijedten nézi, a féléves inkább kíváncsisággal. Talán érzi is, hogy ő abszolút biztonságban van a járókában, az etetőszékben, a kanapén. Szálkásnak a szőnyeg a territóriuma és ott nem tűri a betolakodót. De mivel a kétévest sem lehet a kanapéra kényszeríteni három hétig, így szálkásunk és hű barátja záródik ki a megszokott közös terekből. Őszintén? Rosszabbra számítottam. Houdini féle szabadulási akciókra, hangos véleménynyilvánításra a helyzet tűrhetetlenségét illetően, de nem. Megadóan tűrik a beszűkült életteret. Nem szegi a kedvüket még az evésben sem, hogy megszűnt az asztal alatti kunyerálás máskor oly kedves rituáléja is. Éjszakára pedig visszakapják a birodalmuk jelentősebb részét és nem utolsó sorban az ágyunkat is. Nem lesznek depressziósok.

Még az első nap el sem telik, amikor e-mail érkezik, a hazafelé tartó járatot törölte a légitársaság. Telefonok, majd kiderül, bizony ez így van, de már megvan a „biztos” hely egy néhány nappal későbbi járatra. Még nem tudjuk, hogy felhőtlenül örüljünk a korábban ellopott napok pótlásának, vagy felszisszenjünk. Az ellopott napok... 4 nappal korábban érkeztek volna, de Murphy ki nem hagyta volna, hogy pont kicentizve derüljön ki a szülőkről, hogy két Pfizer oltással (a második alig négy hónapja) is el tudták kapni a Covidot. Tíz napos karantén odahaza. A szülők egyedül, a gyerekek a nagyszülőknél. Így hét nap elteltével azt tudom mondani, anyóstársam egy hős, egy szuperhős. Oké, van segítsége, de akkor is.

Szóval, a karantén miatt csúszott az indulás, de most visszakapjuk ezeket a napokat, már ha az ausztriai kirándulást nem is tudjuk visszakapni az ottani helyzet miatt. Hogy milyen helyzet? Hát, ezt így hirtelen én sem tudnám megmondani, mert az állítólagos lezárások ellenére kisfiam két nap múltán a főiskolai barátaival szemrebbenés nélkül nekiindul a hófödte Dunántúlnak és Ausztriának. És gond nélkül elcsúszkálnak odakint pár napot. Egészségére!

Ezek a napok itthon viszonylag nyugodtan teltek. Kétéves egyre több dolgot fedezett fel, kirándultunk az Állatkertbe. Ami egyébként számomra óriási csalódás volt. Én sok mindent megértek. Tél van. Politikai okokból talán tényleg sok olyan bevételtől is elesnek, amiben korábban részük volt. De a látszat szerint itt már régen nem költöttek a járdákra, az irányjelzésekre, a követhetetlen térképekre, de legelső sorban szegény állatokra. Van, aki jó formában van, van aki úgy fest, hogy legszívesebben egy jól irányzott lövéssel megszabadítanám földi kínzókamrájától. Félreértés ne essék, nem vagyok vadász-érzülettel megáldva/verve. De csóró jegesmedvét látni nekem volt fájdalmas. Nos, kétéves végül is elégedetten távozott, mert a nagyvadakat sikerült meglesnünk, voltak elefántok, rinók és főleg zsiráfok.

Nem igazán tudnám naplószerűen összefoglalni az időt, amit itt töltenek, ezért az írás helyenként kapkodó lehet, ismétlésekbe bocsátkozó, de talán nem is az a lényeg. Annyi bizonyos, hogy az  élet igazán akkor indult be, amikor a fiam hazaérkezett a csúszkálásból. Muris volt látni, hogy apának mennyire hiányoznak apa szemefényei. Még az esküvő óta a polcon lapuló whisky is bontatlanul jött vissza, pedig hogy örült a váratlan „ajándéknak”, amikor megtalálta. A napi videóbeszélgetésekben részletes beszámolókat kért, és persze a küldött fotóknak is nagyon örült. Fura látni, hogy az ember „pici gyereke” így felnőtt, férfi, sőt apa lett. Nem is akármilyen.

Van itt a közelben egy művelődési ház; mögötte egy játszótér. Mivel sütött a nap, elsétáltunk oda. Kétéves elég jól érezte magát, de az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy kell még egy babakocsi, mert ha fáradt, ő bizony nem szeret gyalogolni. Ha őszinték akarunk lenni, akkor mi meg cipelni nem annyira. Ráadásul ezekben a műszálas kezeslábasokban szinte kisiklanak a kezek közül. Marketplace, mint már annyiszor, most is a segítségünkre sietett. Találtam megfelelőt és másnap reggel nagypapa el is ment érte izibe. Kedden este már ebben kocsikázott ki az úrfi a helyi karácsonyi vásárt megtekinteni és elégedett volt. A kürtős kaláccsal pedig kifejezetten az.

Az Állatkert utáni következő nagy kaland a gyermekvasút volt. Már eleve az oda utazás is ... villamos, fogaskerekű, kisvasút... aztán menetközben gondoltunk egyet és korábban leszálltunk. Sétáltunk egy nagyot a hóban, ami ugye már eleve meglepetés számba ment, az Erzsébet kilátóig, onnan pedig a Libegőn szálltunk alá,  hogy taxival suhanjunk haza ebédelni. Kétéves kifejezetten élvezte az érzést, hogy a hatalmas fák koronájának magasságában libeg a szülei ölében, héthónapos pedig békésen szuszogott egész nap a mellkasomra kötve. Itt elmesélném, hogy annak idején, és itt most kb. 35 év távlatáról beszélünk, nekünk is volt babahordozónk, mi úgy hívtuk: Kenguru. Szerettük. Télen a bő télikabátom alá vettem, így a babát még az én kabátom is melegen tartotta, ha kellett. Magunk felé és kifelé is bele lehetett ültetni az apróságot, szóval, igen sokoldalú darab volt. Volt egy Chicco háti hordozónk is, de azt nem szerettem, mert nem láttam, mit csinál hátul a gyerek, pedig annak még fejtámasza is volt, levéve pedig állvánnyá alakíthattuk, hogy letéve is megtartsa a babát. Nos, kétévesnek a hordozója fele ennyit se tud, de azt olyan fene se tudja hány ponton záródó biztonsági kapcsokkal, hogy bonyolultabb volt felvenni, mint ameddig az egész család felöltözött, pedig az sem volt öt perc. Mit mondjak, pár perc séta után már nem fáztam. 7 hónapos nyolc kilója hegymenetben kifejezetten mázsás súlynak tetszett. De az öröm és csodálkozás kétéves arcán a hóval való ismerkedéskor vagy a hó borította erdei játszótére, nos, az megfizethetetlen élmény volt.

Az az igazság, hogy a fiaim régen voltak ilyen picik, és nyilván az idő is megszépíti az emlékeket, de nem emlékszem erre a hisztis időszakra. Az utcán még nem szerencséltetett benne minket kétéves, de ahogy a szólás is mondja: Soha ne mondd, hogy soha. Itthon azonban ... hát, ez hajmeresztő. Ahogy a legértelmetlenebb, apró dolgokon is ki tud törni a megoldásnak még a lehetőségét is alapjaiban legyilkoló nyavalygás, az valami idegörlő. Nem is értem az én lobbanékony fiamat, hogy tűri ilyen türelemmel. Az is igaz, hogy a nyugodt, kipihent kétévesnél angyalibb gyereket nem hordott a Föld a hátán, így nyilván már túl tökéletes lenne, ha ez a baki nem került volna képbe. De őszintén, én tudtam volna helyette valami kevésbé agyzsibbasztót is.

Az ilyen távolba szakadt családtagokkal és az utazásaikkal az a velejáró, hogy rövid itthon létük idején valóságos népvándorlás zajlik barátokkal, rokonokkal, többnyire itthon. Ez egyrészt a mai, covidos világban nem feltétlenül minden izgalomtól mentes, másrészt meglehetősen fárasztó. Az állandósuló és mégis hektikus étkezések, vendéglátások nem kevés rögtönzést igényelnek. Arról az apróságról se feledkezzünk meg, hogy a laza hétköznapokban egy gyors reggelit követően, csak egy kora esti vacsorát fogyasztunk. Most rendszeresen bőséges reggelit, ebédet és vacsorát. Meg ami közöttük még akad. Azt hiszem, jó ideig majd a közelébe se merek menni a mérlegnek. Amikor pedig nem háziasszonyként kell helytállni, akkor vendégként valami puccos, és sajnos többnyire csalódást keltő helyen. Fiam nagy előszeretettel szereti meghívni a családját valami tényleg elegáns helyre, most csendben fohászkodom, hogy a két aprósággal megfejelve nem vágyik ilyen megpróbáltatásokra. Az, hogy kétéves itthon malackodik az asztalnál, nem biztos, hogy jól venné ki magát valami olyan helyen, ahova a vendégek egy meghitt alkalom okán vetődnek el.

A tévézés kétéves részére többnyire a Véső Megoldás. Jól jött a hosszú utazás alatt és jól jön, ha rátör a hiszti, mert J.J. cocomelonos kalandjaival egy szempillantás alatt ki lehet zökkenteni az egetverő bömbölésből és beköszönt a Nirvána. De itt meg is húzták szülei a határt. Ez a cocmelonos mesesorozat a sok nagyszemű, örökké kacagó családtaggal és barátokkal, amolyan értékmutató. A család így kerek, ilyen a szeretet, nem szép dolog az irigység és egyébként is a jó gyerek, ahol tud segít. Nagyjából ilyen témák vannak feldolgozva a korosztály számára feldolgozhatóan, ráadásul tele olyan dalocskákkal, amiket már a bölcsiből ismer. Tanul belőlük, de csak szépet és jót. Természetes a számára, hogy az óvodai csoportban vannak színesbőrű társak és ha valaki nem olyan, mint ők, az is úgy természetes.

A hiszti kapcsán egyébként önmagam is hibáztatom. Bár, nem startoltunk a Kiváló Nagymama és Nagypapa címre, de azért igyekeztünk minden földi jót előteremteni a ritka és drága „vendégeknek”. A sor a fiaink régi játékaival kezdődött. Szerencsére sok mindent eltettünk és úgy tűnik, hogy 35 év távlatából is olyan jó állapotban vannak és annyira érdekesek, hogy biztosak lehetünk benne, kétéves nem fog unatkozni nálunk. A sok Lego Duplo, a baba játékok, csörgők és foglalkoztató nagyobb darabok mellett előkerültek a Matchboxok, a garázs, az óriási kukásautó, a sok-sok mesekönyv, és ki tudja, mi még. És milyen nagymama lenne az, aki itt meg tud állni, amikor annyi minden van még a világban, ami kétérvest érdekelheti? Például a lábbal lökhető kismotor és/vagy kisautó, a színezők, zsírkréták, ceruzák, a falra akasztható filc karácsonyfa az öntapadós díszekkel. Mindezek mellett pedig nem elhanyagolható a gyerkőc érdeklődése a környezetében fellelhető más érdekességek iránt sem. A karácsonyi díszek például. Hosszú éveken át hallgattam, hogy a kb. ötven dundi kis arany csillag mégis mi a jó fenének van szétszórva a karácsonyi asztalon, és most kétéves akár órákig eljátszik velük, hozza-viszi, pakolgatja, számolgatja, szortírozza. Hát, az Isten is játéknak teremtette, nem? Szóval, lavinaként ontottuk a sok újdonságot a gyerekre, ésez aligha volt szerencsés. De hát csak három hetünk van - mentegetőztünk - mikor adjuk oda, ha nem az elején. De van bizonyság arra nézve is, hogy mennyire nem megvehető a szeretet. Akon és Ama, akik odahaza a nagypapa és nagymama, szívfájdítóan sokszor kerülnek emlegetésre. De ez nem is csoda,  hiszen pár perces sétára laknak tőlük, ráadásul az út előtt elég intenzív tíz napot töltöttek együtt. Gondolom, egyébként sem egyszerű osztozni az unokákon, de valahol ez a távolság adta előny sem túlt tisztességes. Persze, nem ezt kellene látnom, hanem azt, hogy lám, most is milyen sok segítséget nyújtottak a nekem legkedvesebbnek, a fiamnak. Unokázni „könnyű” – könnyen rávágja az ember. Nos, nem az. Nem az, ha nincs meg a napi, heti kontakt, hanem minden találkozásnál majdnem nulláról kell felépíteni az érzést magunkban és a gyerekekben egyaránt. Főleg bennük, hiszen az ő kis fejüket kitöltik a mindennapjaik, nekünk adatott meg az agyalás átka.

folytatása következik ...