Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor voltunk hosszabb ideig távol egymástól az elmúlt majd tizennégy évben. Olyankor láthatóan elfogadta a helyzetét, nem is sejtette, hogy nekem viszont nagyon hiányzik. Tavaly novemberben kifejezetten féltem, nehogy pont abban a három hétben döntsön úgy, elég volt a várakozásból. De nem, ő nem volt olyan, hogy hűtlenül, búcsú nélkül magamra hagyjon.
Most először várom szívszorongva a "találkozást", mert már nem fog felcsillanni a szeme, hogy újra láthat, csak nekem lesz picit könnyebb a szívem, hogy újra itthon van.
Egy hete ment el. Hiányoznak a szőke szőrszálak, amiktől néha a hajam meredezett, milyen mennyiségben képesek egy alapos takarítás után fél órával is megjelenni. Ott voltak a ruhánkon, az ágyneműben, de még a csukott szekrényekben is. A porszívó aznap halt meg végleg, amikor elbúcsúztunk Colintól. Még sokat emlegetjük, nincs nyugta tőlünk, csuklik szegénykém, miközben Morgannal, Jackkel szaladgálnak a labdák után.
Itthon Jamie is felfedezte újra a mozgás örömét, bújik velünk, de nyugodtan vár a nagyival, hogy néhány órára magukra hagyjuk őket. Neki nem sok minden változott azon túl, hogy újra kinyílt a világ, hosszabb kirándulásokra is indulhatunk. Az utóbbi időben társak voltak ugyan, de partnerek már nem. Colin most már Buksi, Morgan és Jack társa. Jamienek momentán jobban hiányzik a villogó, sípoló labda, amit eldugtam előle az előszobaszekrénybe. Ott ül előtte, néha méltatlankodik, amiért nem értem, neki az most rettentően kell. (De nem kaphatja meg, mert holnap reggel már nem lenne mivel labdázni a parkban)
Elkezdtük az új életünket Colin nélkül, de mindenki jobban érzi magát, amiért most végre hazatért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése