2019. dec. 14.

2019-es szubjektív


Mit lehet írni egy évről, amikor sorban veszítettük el a szeretteinket, de ugyanakkor megszületett az első unokánk?

Januártól április elejéig a mindennapok az édesapámról szóltak. Igyekeztem vele a korábbinál több időt tölteni, pedig akkor még nem tudtam, hogy az a rövidke idő, naponta fél-egy óra, mennyire fájdalmasan rövid, mennyire csalóka érzés, hogy az ember elégnek érzi. Addig csak hétvégéken találkoztunk, általában ők sétáltak át egy pohár borra, beszélgetésre, de ez egyre inkább kihívás volt már a számára. Áprilisban kórházba került, májusban már temettük. Szép kort ért meg, fél év híján 90-et, de ettől a gyász még gyász maradt, az utána maradt ürességet azonban nem volt lehetőségem a maga teljességében megélni. A temetés után ugyanis jó anyám azonnal a tettek mezejére lépett. 60 évnyi házasság után veszítette el a társát és megfékezhetetlen lakásfelújítással próbálta meg elterelni a figyelmét a feldolgozhatatlan veszteségről. Ez azonban csak odáig terjedt, hogy kerített egy kivitelezőt izibe és egy könnyed mozdulattal áttestálta az anyagok beszerzését és a munkálatok levezénylését rám. Őszintén? Ha a saját lakásunkról lett volna szó, akkor is inkább elbliccelem a dolgot, de most nem tehettem.


Közben elérkezett a nyár és anyósomat szokás szerint levittük a Balatonra. A két nagymama egymást boldogítva töltötte a heteket. Egyszerre voltunk nyugodtak és nyugtalanok emiatt a régi-új közös nyaralás miatt.
Mostanában azt mondjuk, legalább volt egy szép nyarunk együtt. De ha igazán őszinte akarok lenni, nem volt ez szép kicsit sem. Már látszottak a sötét felhők, egy komolyabb baj előhírnökei és ezek bizony rányomták bélyegüket azokra a „felhőtlen” nyári napokra. Nem könnyített a helyzeten, hogy júliusban Jack kutyánk egy reggelen rosszul lett. Nem gondoltuk, hogy estére már nem lesz velünk. Sokkoló volt ilyen váratlanul elveszíteni őt, aki addig a napig segített elviselni az amúgy sem igazán „szép” napokat. Kutyások vagyunk. Számunkra az orvosság ilyen helyzetben egy kölyökkutya. Nem akartam én most bevenni a gyógyszert, de ha már úgy alakult, hát megadtam magam a  gyengéd családi erőszaknak. Jamie valóban hatásos medicina, de lazítani egy pillanatra sem lehet mellette.


Szeptemberben nyilvánvalóvá vált, hogy anyósommal nagy a baj. Tudtuk, ha kórházba kerül, csak a véget hozzuk közelebb, de ugyanakkor otthon sem lehetett már kezelni a helyzetet. Ő kitartóbban küzdött, mint az apukám, majdnem két hónap alatt ment el. Megszenvedett a végért és ezt nagyon nehéz volt mellette végig asszisztálni. Az első hetekben még tartotta benne a lelket az első dédunoka érkezése, a remény, hogy karácsonykor a karjába veheti, de aztán feladta, és láthatóan nem érdekelte már semmi, csak a közelgő vég siettetése. Talán nem volt ez tudatos, de mindenesetre elkeserítően annak látszott.


Év közben két közeli barátunk is elment, ráadásként a férjem unokaöccse alig 61 évesen. Már félve pislogtunk a naptárra, mi jöhet még, ki kerülhet még sorra. Az egészségünk is megsínylette ezeket a stresszes hónapokat, a gondolat, hogy karácsonykor újabb temetésre készülődhetünk. De nekünk még segített az a pici gyerek ott a messzi távolban, a tudat, hogy hamarosan magunkhoz ölelhetjük. Iszonyatos teher egy alig három hónapos bébinek, hogy a világ egyensúlyát kell megteremtenie törékeny kis vállain. 
Ha volt is valaha bármi kósza gondolatom azzal kapcsolatban, hogy hogyan érint egy keverék kultúrában fogant gyermek érkezése, az idegen kultúrában való felnövekedése, akkor az mostanra füstté válva elszállt. Csak arra tudok gondolni, hogy bármi is történt, történik, ez a pici fiúcska a vérem, a nevünk hordozója, az első unokám – ki tudja, talán az egyetlen-, akit létezése pillanatától szeretek, pedig még a karomba se foghattam. 


Nem leszek, nem lehetek olyan nagymama, mint amilyennek képzeltem magam, amikor annak idején eszembe jutott, hogy az életnek ez is egy állomása lesz. Nem vigyázhatok rá, amikor az édesanyjának négy hónapos korában vissza kell mennie dolgozni. Ha nagyobb lesz, nem mehetek érte az óvodába, nem tudok rá vigyázni, amikor a szülei színházba mennek. Fiús nagymamaként ez amúgy is amolyan másodvonalas lehetőség. Nincs ezzel baj, én magam is jobban bíztam a saját édesanyámban, mint az anyósomban. Elfogadtam ezt. Más kérdés, hogy nehéz megemészteni. De próbálok, nagyon próbálok a lehetőségeimre gondolni, azoknak örülni és minden erőmmel azon fáradozni, hogy egyszer majd kacagva röppenjen a karomba, mert ismerni fog és szeretni. Ha semmi másért, ezért az évért ez jár nekem.