Nekem sem szimpatikus poszt, de hát az őszinteség mindenek előtt...

Az édesanyám... jó, én úgy szoktam mondani, hogy az anyám, vagy az anyu... velünk él tavaly július 2-a óta. Hamarosan 87 éves lesz. És ez a jó félév nem volt éppen feszültségtől mentes. Szégyellnem illene magam a gondolatokért, amik naponta átsuhannak a fejemen, de már nem megy. Már csak a zsigeri bosszankodás, fáradtság, esetenként a heveny idegbaj maradtak. Apás lány voltam világ életemben, bár ez nem "mentség" ezekre a gondolatokra. Nem vagyok már bakfis magam sem, éppen ezért sokkal elfogadóbbnak illene lennem az öregséggel járó jelenségekre. De nem vagyok. Fáradt vagyok, frusztrált és sokszor ideges. Sikítani tudnék, amikor a mit ennél kérdésre a nekem mindegy a válasz. Próbáltam elviccelni, hogy azt nem árulnak a boltban, de hát anyu már a viccet sem érti, ilyenkor nem reagál, tudom, hogy a szürkeállományba már nem jut el, amit mondtam. Talán minden sokkal könnyebb lenne, ha nem lenne süket, vagy legalább használná a hallókészülékét, amit csak azért sem; ha hajlandó lett volna a sorozatos foghúzások után megcsináltatni az új fogsort (minek már nekem erre a kis időre), ha a három szemüvegből csak egyet is hajlandó lenne a nyakába akasztani, hogy ne ezeket keresgéljük állandóan. Ha a nekem mindegyen túl lennének ötletei a saját örömére (már azon túl, hogy jó lenne meghalni). Ha nem lenne olyan konok sváb, aki minden sérelmét fel tudja sorolni három éves koráig visszamenőleg, de nem emlékszik, 30 másodperce mennyit mutatott a vércukor mérő. 

Igazából nincs vele semmi komoly baj. Kicsit fel is erősödött tavaly óta, eszik, olvasgat, tv-t néz, de tőmondatokban sem nagyon lehet vele kommunikálni fél méteres közelségből egy képzeletbeli 50-es hangerőn. Életem töltött káposztáját olyan fintorral minősítette savanyúnak, hogy egy esetleges tettlegességért felmentene bármelyik bíróság. És egyáltalán, állandóan fintorog, mintha mostanra ez lenne a kommunikációja alfája és omegája. A konyhában felhúzza az orrát és fintorog. Megkérdezem, mi a baj. Minek van ilyen Szaga? (a szag szót hallani kéne, ahogy kiejti; mintha dögkutat mondana) Milyen ilyen? Megvonja a vállát és fintorog. A sütőben kakaós csiga sül. Ha kifolyt a töltelék a sütőpapírra, hát istenem, kicsit sült édeskés illata van. Én nem fintorognék. És ő sem fog, amikor a cukra ellenére elcsen néhány darabot és jóízűen elmajszolja, miközben a hajszálvékonyra szelt kápia paprikát "nem tudja elrágni". Tegnap nem kért a káposztából, inkább hideget enne. Olasz sonkát tettem eléje. Na, ez is biztosan sós! - szólt azonnal, mintha a közelmúltban (amire amúgy nem is szokott emlékezni) ilyen történt volna. Ráadásul szerinte minden sótlan, amit veszek vagy főzök. Miért pont a pármai sonka a kivétel? Nem tudom. Lassan már nekünk sincs étvágyunk az előttünk levő falatokhoz, mert ő fintorog, leszól, sokszor kóstolás nélkül. És ez csak az egyik jelenség, amivel együtt élünk hónapok óta. 

Barátai nincsenek (még ha a korosztályából ugyebár egyre kevesebben is vannak), mert világ életében nem volt barátkozós alkat. Szegény édesapám ötödik éve, hogy elment. Értem én, hogy hatvan évnyi házasság után én egy senki vagyok és csak ő hiányzik a boldogságához, de talán értékelnie kéne, hogy legalább én vagyok neki. Én nem dicsekedhetek majd ilyen háttérrel öregségemre, ez már most biztos. Annyit máris látok, hogy megöregedni nem jó. Vannak a nyavalyák, de sokkal nagyobb probléma ez a mentális változás. Ő fiatalon sem volt egy matyóhímzés, nyilván nem véletlenül "harcoltam" vele annak idején. Erős kézzel igyekezett uralni engem és bár ezt szeretetbe csomagolta, én mégis leginkább az elnyomást éreztem ki belőle. De férjhez mentem és kifogtam neki egy olyan vőt, aki mániákusan próbálta egyben tartani a családot, nagyszülőkkel, közös hétvégékkel, nyaralásokkal. Igazán nem lehetett panaszra oka. És a veje az, aki most is fontosabb a számára, mint én. Hol van, mit csinál, evett-e már, jól van-e... etc., ha van, akinek a napja érdekli, az a veje. Ezzel szemben én vagyok vele, segítem, de velem csak a baj van. Türelmetlen vagyok, mindig sietek (jó, egy gyógyszerbevételnek és a körülötte levő rituálénak talán nem kell húsz percig tartania), kiabálok (mondjuk, tényleg minek, mert akkor sem érti), szóval, megfeszülhetek, az akkor sem jó. Már főzni sem tudok. Szerinte. Mert ízetlen a főzelék, kemény a hús (esik szét rostjaira), szétfőtt a tészta (al dente). De nem jó az sem, ha rendelem az ételt vagy a boltban veszek adagnyi főtt ételeket. Semmi sem jó. Hideg van a lakásban (mi már pólóban, a kutya liheg). Fényárban úszik a nappali, mert olvasáshoz nem jó az állólámpa fénye. Ha barátaink jönnek, ő inkább délután 5-kor lefekszik aludni. Szeretnénk az életünkbe bevonni, de nehéz, ha ennyire ellenáll. És még csak januárt írunk, hol a tavasz, a nyár, amikor kimozdulnánk, mert momentán ő erre sem hajlandó. Itthon egyedül hagyni pedig 2-3 óra a maximum. 

Fogalmam sincs, mások hogyan birkóznak meg ezzel. Hogyan tudják meg nem hallhatóvá, nem érezhetővé tenni az öregség hangjait, szagát. A Szeretet sok mindent legyőz, tudom; és félreértés ne essék, szeretem őt, hiszen az édesanyám. Vigyázott rám, amikor gyerek voltam és most, hogy ő éli második gyerekkorát, én vigyázok rá. Számomra természetes. De az együttélés akkor is qva nehéz. Mostanában egyre többen állapítják meg, hogy pont olyan vagyok, mint anyu. Hát, az isten óvja a gyerekeimet tőlem, ha ez tényleg így van. 

(a fotó nem friss, mert egy decemberi közös képen kb. úgy festek, mintha én lennék az ő anyja)