Egy élet képekben és történetekben

 Ópusztaszeri Pados Colin 2010-2024

Mit lehet írni egy családtagról, amikor a szíved éppen darabokra hullik az elvesztése miatt? Miközben az eltelt hetekben, hónapokban néha már félve kerested a tekintetét, látva elnehezült mozgását, személyisége változását, mindig örömmel töltött el a boldog farokcsóválása, jó étvágya, töretlen ragaszkodása. Az elmúlt félévben többször is ránk ijesztett. Amikor már félig elfogadtuk, hogy ennyi jutott, ő megrázta magát, az élet ment tovább. Korábban már írtam is erről, hogy az öröm mellett, amiért velünk maradt, igen ... kicsinált a hullámvasút, amin ültünk. Jobb napok és egészen rosszak váltogatták egymást. Ő maradni akart, mi pedig teljesen elbizonytalanodtunk, önzés-e, ha segítjük ebben a maradásban, vagy engedjük el, bármilyen lelkesen jelentkezik a reggeliért vagy igyekszik a sétában részt venni egyre csekélyebb sikerrel. Hogy a napjai ezen túl már csak a közömbös heverésző szőrös bútordarab szerepéről szóltak. Fénykorában 42 kilós izmos srác volt. Amikor a hanyatlás elkezdődött, észre sem vettük, nem akartuk észrevenni, hogyan hullanak le róla a kilók. A valaha csodás bunda fénye megkopott, minden csodaszer ellenére hullani kezdett, az okos, gömbölyded buksi csúcsos lett, a kerek riszálós popsi is csontos, de mi még mindig azt a szépséget láttuk benne, aki régen volt. Megkapott mindent, ami megkönnyítette a mindennapokat, köztük a családi egyezményt, hogyha a bénulása elér egy szintet, nem fogunk habozni. Mégis megtettük, mert nem voltak egyértelmű jelek. Akkor sem, ha mostanra 34 kiló lett. A félhomályban éjjelente lestük a lélegzetét, reggel rutinosan kapkodtuk fel a bogyókat, amik az felkelés erőlködésétől kipotyogtak. Ma már nem tagadhattuk, hogy a baj utolért. Most búcsúzunk. És a búcsú során próbálunk a vidámságra emlékezni, a szépre, a boldogra. Nem lesz több kutyánk. Nagytestű semmiképpen. Így most ez marad gyógyírnak. Az emlékezés.

 *

1.      Furának tűnhet, hogy Colin kapcsán Morganról kezdek írni. De hát 2010. december 6-ig ő volt nekem az alfa és az omega. Amikor Morgan elment, teljesen összetörtem. Egy hónap híján 15 éves volt és egy ideje már beteg. Rémisztő bajokat tudhattunk magunk mögött, mert mindig küzdött. Magáért és értünk. Akkor már csak az injekciók segítették a mozgásban, egyre kevésbé hatva, míg egy reggelen úgy döntött, feladja. De ránk bízta magát és a döntést, ez pedig lélekben összezúzott. Elengedtük, elkísértük az utolsó útra, a karunkban aludt el, mi pedig teljesen kiürültünk. Még annyi mindent adhattunk volna neki, de ezek az érzések – részemről – mintha vele együtt aludtak volna el. A férjem olyan alkat, aki a problémákra azonnal megoldást keres, így látva és nyilván átérezve a zombiságunkat, még aznap keresésbe kezdett. Ez a kép jött vele szembe elsőként és beleszeretett. Őszintén? Egy kölyök goldit meglátni és megszeretni még a legvidámabb napokon is a pillanat műve. A bánatunkban meg pláne. Azonnal felvette a gazdákkal a kapcsolatot. Hétfői nap volt, Mikulás napja. Amikor este elújságolta a hírt, hogy szombaton mehetünk érte, mindannyian haragudtunk rá, amiért nem hagy időt a gyásznak. Duzzogva ültünk be szombat reggel a kocsiba, nem keresgéltünk neveket, mint annak idején, amikor Morganért autóztunk. Leendő családtagunkat egy Ópusztaszer melletti tanyán nevelték. A család szánhúzó kutyákat tartott és egy goldi szukát, hogy a gyerekeknek legyen egy plüsskutyája. Ezt a kutyust ejtették szerelembe egy csinos holland vendégmunkással, aki a környéken fedezett. A mamának volt ugyan származási papírja, de a különös nászra való tekintettel a kölykök nem kaptak. A tizenegy kicsiből már csak ketten voltak meg, majdnem tíz hetesen. Csendben zötykölődtünk be a havas földúton a tanyára, amit címként kaptunk. A villanypásztoron belül két apróság ugrándozott bohókásan, egy sötét arany leányka és egy világos bundás fiú. Az utóbbi volt a fotón szereplő, ez azonnal látszott. Elintéztük a gazdákkal a papírokat, talán negyedóra sem telt el, amikor már kifelé zötykölődtünk a fagyott úton. Furcsa utazás volt. Vittem ugyan egy műanyag ládát, hogy abban utazzon, de már alig fért bele a kerek kis hátsója, úgyhogy az ölemben ült és nézett rám okos kis szemével. Én meg őt néztem és nem tudtam nem ellágyulni a bizalommal teli tekinteten. Képtelenség és értelmetlenség lett volna rá haragudni, hogy megjelent az életünkben, amikor még öreg barátunkért sajgott a lelkünk. Hiszen nem ő akarta ezt. A maga részéről megtisztelt a bizalmával, elfogadva, hogy kiszakítottuk a megszokott környezetéből, a mama mellől. A békés, érdeklődő utazás is arról árulkodott, ő  máris családtagnak érezte magát közöttünk. Mi meg még azt sem tudtuk, hogyan szólítsuk. Öleltem magamhoz, őt és magamat biztatva, hogy szeretni fogjuk és ő is szeretni fog minket, miközben mindenféle becézgető butaságot suttogtam a kis fülecskébe. Otthon irány a kád, a fürdetés után pedig mindannyian leköltöztünk hozzá a padlóra. Simogattuk, játékokat gurítottunk neki, amiket rendre be is hurcolt az ágyacskájába. Az egész – számára nyilvánvalóan ismeretlen és újszerű – helyzetet olyan természetességgel élte meg, ami bizakodásra adott okot, kedvelni fogjuk egymást. Közben a mama származási lapját böngészve ismerős névre akadtam: Királytelepi Arany Colin. Morgan nagypapája!!! Colin! – kezdtük hívogatni és láthatóan tetszett neki a név, hallgatott rá (vagy csak a hangszínre, amin kimondtuk). Mi pedig úgy éreztük, Morganból kaptunk vissza valami apró, mégis fontos részt, ami folytonosságot hoz a kutyás életünkbe. Az alvó érzést, amely már útközben ébredezni kezdett, hirtelen mintha koffeinnel öntötték volna nyakon, mindannyiunkban teljes erőből ébredt. Colin a családunk része lett, akartuk vagy sem, a Szeretet már óvón ölelte őt is körbe.

*

1.       Morgannal nem sokat jártunk a parkba, kutyák közé, mert a kezdeti tacskós nevelésnek „hála”, ivaros kanként az élő fába is belekötött. Öreg korára már lehiggadt, így szereztünk néhány kutyás ismerőst, akiknek most bemutathattuk Colint, az új családtagot. A bemutatkozás parádésan sikerült. Ahogy teltek a hónapok, egyre biztosabbá vált, hogy Colin sokkal nyugodtabb természet lesz. Ha ledominálták, megadta magát, ha kihívták, inkább kitért a másik elől. Lassan híre is ment, hogy a park legbékésebb kutyája. Minden fajtájú és méretű ebtárs a barátja lett, a nyugalma vonzó volt kutyáknak, gazdáknak egyaránt. Eleinte nagyon játékos volt, később kifejezetten labdaőrült, de minden helyzetben roppant barátságos. A képen Sherlock és Winston húzkodnak egy kötelet (madzagot), Colin pedig az akrobata.

*

      Tanultunk a múlt hibáiból, amiket Morgannal ifjonc korában elkövettünk és Colint nagyon hamar beirattuk a kutyaiskolába vagy inkább óvodába. Imádta. Én meg őt imádtam, mert a feladatok alatt úgy figyelt engem, ahogy világ életemben reméltem, hogy kutya egyszer így néz fel rám. Morgan idejében ugyanis mindig irigykedve néztem a belga juhászokat, ahogy tekintetüket le sem veszik a gazdáról, miközben az én kutyám csak azt figyelte, kivel lehetne egy kicsit összeakaszkodni. Nos, Colinnak én voltam a világ közepe és ez hihetetlenül felemelő érzés volt. A kutyaiskolában jól érezte magát, a sikeres gyakorlatok után nem a virslifalatok, hanem a sárga istenség, a labda volt az igazi jutalom; de elég hamar kiderült, hogy az engedelmességen túl nem érdeklik annyira a kutyás sportok, hogy amiatt maradjunk. Az agility, amiben Morgannal évekig oly lelkesen vettünk részt, őt teljesen hidegen hagyta. Nem volt olyan bevállalós, mint az elődje, az alagútban négykézláb másztam át előtte, hogy rávegyem, kövessen. A kedvemért pár dolgot megtanult, de igazából sem az ugrás, sem más „trükkök” nem szórakoztatták. Csak a labda! És a labda a vízben! Ez utóbbi kifejezetten a tihanyi Belső tónál volt kedvenc időtöltés, hiszen volt itt séta is jócskán, labdázás, úszás és hajókázás is. A fotón szereplő vidám pofa a kompon való utazástól ilyen boldog. 

*

1.       A másik nagy szerelem, az erdőjárás. Bár, névleg vadászkutya, de hiába engedtük el a pórázról, soha nem távolodott el tőlünk, nem űzött vadat, pedig volt, hogy láttam, amint légszimatot vesz, de aztán csak ott cserkészett a közelünkben, tíz méternél jobban el nem távolodva. Viszont ugyanúgy ragaszkodva a kirándulás alatt kapott kis falatokhoz és friss vízhez, mint annak idején a gyerekeim.

*

  A természet szép! Mit szép, gyönyörű. Mint Colin! De most komolyan... egy csomó remek helyre jártunk, a Hajógyári szigetre, a Hármashatárhegyre, Tihanyba, Tatára, és amerre csak kirándulni mentünk, Sopronba, Pécsre, a Mátrába. És ha volt egy szép virág, egy színes bogyós bokor, odaültettük mellé, hogy emelje a szépségüket.

 

*

1.       A víz a kedvenc elem. Féléves elmúlt, amikor először látta a Balatont. Először nem értette az egészet. A gazdi hiába ült be a kövekre, nem nagyon érzett kedvet a követéshez. Még tavasz volt, a víz nem volt olyan meleg, hogy bemerészkedjen, így elég is volt, ha megpróbálhatta kiinni azt a nagy itatót. Óvatosan szaglászta, kóstolgatta, mint aki eldöntötte, hogy ha a gazdit csak úgy lehet kimenteni a part menti kövekről, ha szárazra nyalja körülötte azt a fura, nagy medencét, akkor arra is hajlandó. De egy napon egy vizsla érkezett rohanvást. Nyilvánvaló volt, hogy ő valami egészen mást lát ebben a közegben, mint egy óriási tálat, mert dobbantott egyet a parton és már loccsant is körülötte a víz. Meglepődött. Látta a másik kutya fejét, meg hogy furcsán kapál a mancsaival, aztán kijött, a gazdája bedobott egy botot, ő pedig máris ugrott utána. Hm... úgy tűnt, élvezi ezt a játékot. Colin tágra nyílt szemmel figyelte a produkciót, rám nézett, majd a vízre, majd megint rám. Hogy valami kis motivációt kapjon, egy kis műanyagflakont dobtunk eléje, ő pedig a feladaton felbuzdulva, elindult feléje.  De nem ám úgy hebehurgyán, ahogy a másik csinálta. Óvatosan bemászott a köveken, hagyta, hogy a víz körbeölelje és amikor elvesztette a talajt a lába alól, utánozni kezdte (vagy talán valami ősi ösztönnek engedelmeskedve), lapátolt a mancsaival. Nem süllyedt el, sőt, haladt előre, aztán ahogy a testét mozgatta, fordulni is tudott, kiúszott hozzám, aki annyira örültem ennek, hogy még az sem zavart, hogy a bundájából az összes vizet rám rázta. Néhány nap múlva rekordot döntöttem kislabdadobásból, ő meg úszásból, mert ugye a labdát csak nem hagyhatta, hogy elnyelje a Nagy Víz. Na, sok beszédnek sok az alja, a víz és Colin örök barátok lettek. Mindegy, hogy a Balaton, a Duna vagy bármely más patak, tavacska, ő örömmel gázolt bele. Az sem zavarta, ha januárt írt a naptár, de igazából a meleg nyári napokon élvezte igazán. Amit nem igazán értett, az az otthoni kis „kutyamedence”, amibe épp csak a popója fért bele (meg később Jack, Carlos, aztán Jamie is), mert abból aztán tényleg csak inni lehetett.

*

1.       Na, ha már szóba kerültek a tesók... előbb jött Jack. Hősünk ötéves volt és egyre többet gondoltunk rá, hogy egy kutyának is akkor jó igazán, ha kétlábú családtagjai mellett van mellette fajtatárs is.  Sokszor babázott a plüsseivel, mi kétlábúak meg ebből levontuk a „következtetést”. Magányos. Volt némi vita, hogy goldi gyerek vagy apa szerelemprojektje, egy tacskó legyen, végül az utóbbi opció győzedelmeskedett. Colin is ott volt, amikor Jack a falkánk része lett, együtt ültünk be a zörgő négykerekűbe. A kis szőrcsomó (aki egyébként a szálkásszőrű tacskók családjába tartozott) rajtam lapított hazáig, pedig jó hosszú volt az út. Így aztán Colin is. Csoda, hogy nem lapítottak ki egészen, mire hazaértünk. Egy ideig Colin láthatóan nem értette, hogy mi ebben a jó, de a kis vakarcs valamiért nagyon elhatározta, hogy szeretni fogja őt mindenki, főleg az a nagy kutya, és az az igazság, hogy idővel így is lett. Hja, ha egy tacskó akar valamit ... De tényleg jó volt, hogy kettesben voltak „egyedül”. Aztán egy napon a kisgazdi is hozott valami tapsifülest. Állítólag kutya volt, de ez akkor még nem nagyon derült ki, mert két akkora füle volt a pici fején, hogy tényleg elmehetett volna nyúlnak is. De aztán nőni kezdett, formálódni, a végén egy nyomott orrú szuszogó rokon lett belőle, Carlos, a francia buldog. Hamar levette, hogy ez egy békés család, úgyhogy ő se rosszalkodott soha, ha velünk volt (állítólag akkor se, ha egyedül). Colin és Jack már-már legendás barátságáról még egy mesekönyv is született (Az öreg szekrény meséje – Zsemle és Kócos kalandjai). Egy nyári napon azonban történt valami. Jack eltűnt. Colin nyilvánvalóan nem értette, mi történhetett, mert nélküle addig nem járt a tacskó sehova, de most úgy eltűnt és olyan fura szaga is volt utoljára, ráadásul a gazdiék is nagyon nekikeseredtek, érezte ő is, hogy valami baj történt. De másnap átjött Carlos és nem volt ideje ezen rágódni. Három nap múlva  megint a zörgő négykerekűvel indultunk útnak, természetesen Colinnal együtt, hiszen akiért indultunk, csak részben volt a mi orvosságunk ezekben a nehéz napokban, de talán Colinnak is. A célban egy Jackhez hasonló és mégis egészen más kis gézengúz várt minket, aki Jackhez hasonló természetesességgel bújt a felnőtt kutyához, ő pedig a tiltakozásnak leghalványabb jelét sem adta. Ha Colin érzett is hiányt Jack váratlan eltűnése miatt, Jamievel ez az űr betelni látszott. A kicsi kajlasága ellen soha egy morrantással sem tiltakozott. Lehet, hogy hamarabb elfáradt, lassult, a labdát is inkább fekve szerette rágcsálni, mintsem rohanjon utána, de a kis örökmozgó közelsége mindig megnyugtatta. Bár, elvittük őt is kutyaoviba, de szerintem a javát már Colintól megtanulta. És hát Carlos becsületére legyen mondva, ő is azonnal elfogadta a változást. Ezen a képen összebújva alszanak a franciaágyon. Hogy a gazdiék hol aludtak? Hát, megoldották, de ez legyen is az ő gondjuk.

 

*

1.       Na, hát az erdőjárásról már írtam. Ez a fotó most másról szól. Kisgazdi kapott kölcsön egy barátjától egy igazán profi fényképezőgépet, miután a srác csinált Colinról egy téli, havas sorozatot. A képek technikailag remekül sikerültek (hja, egy ilyen géppel lehet is), de valahogy mégsem voltak jók, mert se mi, se Colin nem igazán értettük, mit szeretne, ha csinálnánk. De amikor a családdal kirándultunk és kisgazdi lesipuskásként lődözte a képeket, akkor egészen jók sikerültek. Volt olyan is, ahol Colinunk úgy rohant, hogy „a lába se érte a földet”, de komolyan, egyik sem. Botot rágni meg az erdőben lehet a legjobban. Hát nem?

*

1   A plüssökkel Colin már kicsi kutya korában közeli barátságot ápolt. Sok év eltelt, a plüssök meg gyűltek, mert ő bújni szeretett velük, cipelgetni őket, nem szétrágni. Lehet, hogy tudat alatt vágyott egy társra? Hát, ennek az idilli állapotnak lett vége Jack érkeztével, aki tacskóként minden plüsst kinyírt. De ami rosszabb, Colint is rávette, hogy tulajdonképpen jó móka kibelezni a mackókat.

*

Na, sok goldi tulajdonos most bólogatni fog. Szerintem a goldiknak van egy kosz-génjük. Mármint, hogy imádnak koszosak lenni, de nem is baj, mert koszos kutya = boldog kutya. Ebben lehet valami, elég csak erre a fotóra ránézni. De az az igazság, hogy Colin tiszta is szeretett lenni, mert akkor felmehetett a kanapéra, úgyhogy nem is volt probléma, ha fürdeni kellett. Csak a hajszárítótól félt, mert a madzagokat és hangos szerkentűket nem bírta. Apa szerint a tanyasi villanypásztor miatt, de ki tudja.

*

1.       Amikor gazdi gyerek volt, még létezett az a mondás, hogy „az úttörő, ahol tud, segít” (vagy kisdobos, mindegy is, a lényeg a segítésen van). Na, hát Colin akkor úttörő volt, mert szeretett segíteni. Itt például a tavaszi lombgereblyézéshez hozta gazdinak a kosarat, hogy legyen mibe összeszedni. Hogy az átadás előtt egy kicsit kergetőztünk is? Az csak a móka kedvéért volt.

*

1       Azt mondják, ha egy kutya a hátán hempereg, az a feltétlen bizalom jele a környezetük iránt. Ez akár igaz is lehet, mert őt soha, senki nem bántotta, és ezért bizalommal volt mindenki iránt, a gazdiék felé meg még pláne. De az az igazság, hogy henteregni egyébként is egy klassz dolog. Mondjuk, a friss fűben, meg az avarban még jobb, esetleg valami ragacsos pocsolyában, de ha más nincs, a szőnyeg is kiválóan megfelel. 

*

1.       Kissé nagyképűen mondhatnám, hogy a neve fényreklámjával van tele a város, de az az igazság, hogy ez a Picolino nevű hely reklámja, csak gazdi ügyesen fotózott. Azért jópofa, nem?

*

1.       A vége sosem vidám. Maga a történet persze az, de ha búcsúra kerül a sor, az mindig fájdalmas. Akár rövid időre szól, akár örökre. Utóbbi gazdiéknak rosszabb, mert ők mérik az időt, egy kutyának az öt perc is örökkévalóságnak tűnik, úgyhogy nem nagy különbség. Majd jönnek utánunk, mi itt várjuk őket. Buksi, Morgan, Jack és most már én is. Majd jön még Jamie és Carlos, de nekik még dolguk van odaát. Talán nekik is hiányzom majd. Vigasztalja őket a tudat, hogy micsoda vidámság lesz újra együtt lenni mindannyiunkkal. Pacsi, Colin