A Temu "áldozata" lettem

 Szerintem nem kell bemutatni a kínai óriáscéget. Eleinte elég szkeptikus voltam velük kapcsolatban, aztán egyéletemegyhalálom, rendeltem tőlük. Mezítlábas cipőt, ami egy óriási találmány, a lábam imádja, van már belőle jó néhány pár. Ezen felbátorodva ruhaneműt is rendeltem, de azok inkább csalódást jelentettek egyetlen póló kivételével, amin egy szálkás tacskó rajz van és a kedvencem. Az anyaga is jó, a mérete is, a rajz meg tüneményes, szóval rendben van. Persze azért volt pár dolog, ami nem jött be, de a nagy számok törvénye alapján mégis csak pozitívan állt a mérleg. És akkor jött.... no, nem a Tenkes kapitánya, hanem a kis házi szökőkút, ami elvette a józan eszemet. Egyszerűen nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez nekem KELL és a nyaralóban még remek szolgálatot is fog tenni. Na, ott kezdődött a kálváriám. Alapvetően azt reméltük, a nyári hőségben majd idevonzzuk a kis énekesmadarakat, hogy itt csillapítsák a szomjukat, helyettük azonban a varjak jöttek, akik ráadásul a mosómedvéktől leshették el a trükköt, de a kis medencében mosták a reggeli kiflijüket, én meg majd meghülyültem, mire a szökőkút szűrőjéből kibogarásztam az ázott morzsákat. 

De a kálvária... Megjött a szökőkút, de miben legyen a víz alatta... Elsőnek egy óriás kaspó alátétjébe öntöttünk vizet, de a szél kihordta belőle a permetet. Aztán egy régi grillállványra tettünk egy cseréplalátétet, abból még pláne melléhordta a vizet. Olyan kis fickósan szórta maga körül a permetet, hogy félóránként kellett utána töltögetni. Akkoriban kaptam Alessiától egy óriási műanyag kaspót. Azt hittem, az lesz a tökéletes megoldás. Olyan nagy, hogy abból csak nem locsol ki. Még borostyánnal is feldíszítettem, amikor kiderült, a hatalmas edény nem bírja a víz súlyát és deformálódik, ráadásul a víz még ebből  is mellészóródik. Itt már majdnem sírtam, mert az nem lehet, hogy a dolog ne működjön. A reklámban nyilván nem fújdogált a szellő, de igazság szerint ez még tökéletes szélcsendben is kiszórta a vizet. Na, akkor előkerült egy másik nagy kerámia kaspó. Alaposan feltöltöttük kővel, hogy ne kelljen bele annyi víz (innentől még egy földrengés sem mozdította volna meg), próbáltuk kavicsokkal fixálni a szökőkút helyzetét... és mellépisilt. Kicsit már a hajam téptem, a férjem viszont optimista volt, hogy jó ez... végülis a vízdíjat is ő fizeti majd (oké, ebben azért van egy kis túlzás). És ... rendeltünk még egy kis szökőkutat. 😎 Na, mint mondtam, a nagy számok törvénye... a cucc megérkezett, de egy nagyon fontos alkatrész hiányzott belőle. Kempingezős MacGyver család vagyunk, hamarosan egy jobb sorsra érdemes tollbetéttel megoldottam a problémát, bár, innentől nem pisilt olyan magasra, csak csobogott csendesen olyan kb. tíz centi magasan. Ez lett végül a megoldás minden problémánkra. Így már nem ment ki az edényből a víz, a hangulat azonban megmaradt. De... a nagy kerámiakaspó jól láthatóan kezdte rossz néven venni, hogy állandóan áztatja belülről a víz. Kipakoltam belőle a köveket és kavicsokat, a kaspóba virág került, a kis szökőkút pedig visszaköltözött egy cserépalátétbe. Most itt tartunk, de a nyárnak még nincs vége, akármi is történhet. 

Megsúgom, Alessia is vett egy ilyen kis ördögi szerkezetet, de ő egy idő után megunta, hogy hordja bele a vizet (az övé ugyanis továbbra is az egekbe spriccelt) és ahogy mondta, kivágta a francba a Trevi kutat. Mert ha már kínai cuccot veszünk, legalább elnevezésben legyünk stílusosak. 

A stációk (a teljesség igénye nélkül) ...

Menekülés a melegből

 Tulajdonképpen lehetetlen, de azért szép próbálkozás, ha például téli képeket, téli filmeket néz az ember lánya. Egy lavinás thriller maga a felüdülés. Volt néhány kemény nap, amikor konkrétan úgy éreztem, az agyam csorog ki a fülemen, de összességében túlélhető. Szerencsére a nyaraló nem melegszik annyira át, mint otthon a lakás és megtehetjük, hogy rendkívüli szabadságot vegyünk ki a dolgos nyugdíjas napok között. Az már egy másik kérdés, mennyire megyünk egymás agyára, mert azért őszintén szólva hiányoznak az agymunkával töltött órák. Anyu persze nem hajlandó inni, a melegben enni se nagyon, csak reggelenként. Én meg már elengedtem, hogy emiatt késhegyre menő vitákba bonyolódjak vele. A háziorvost csókoltatom, próbálja meg ő itatni, én hiába nyomom a kezébe a poharat, ha leteszi anélkül, hogy belekortyolna. Ehhez képest egyébként ő viseli a hőhullámot a legkönnyebben. 

Csóró kutya meg persze behúzta az idei toklászt is, volt aggódás, nyűglődés, megkönnyebbülés és amikor végre minden klappolt, akkor adtam neki egy húsos csontot, amivel sikeresen el is csaptam a hasát. De ha igaz, már ezen is túl vagyunk. Ő szó szerint túlél, egész nap alszik a hűvösben, cserébe hajnalban már útnak eredünk és este kétszer is elmegyünk sétálni. 

A legnagyobb hiba, amit elkövettem ezekben a forró napokban, hogy rendszeresen felkolbászoltam a Facera. Na, azt speciel nem kellene. Igyekszem is leszokni róla, de az az igazság, hogy ebben továbbra sem értem el nagy eredményeket. Ha meg már fent vagyok és híreket olvasok, akkor jön a Hiba.2

Igen, amikor  a kommentszekcióba is beleolvasok. Az maga a pokol. Mindkét oldal kitermeli a maga hülyéit, ezen nincs mit szépíteni és hiába próbál az ember amolyan népnevelői hangnemben, kultúráltan kommentelni, előbb-utóbb magára húz valaki eszelőst, aki lehülyepicsázza. Ehhez pedig igazság szerint nem vagyok elég erős lelki alkat. Pedig már odáig fajultam, hogy Stressz control névre hallgató kapszulát kapkodok naponta kétszer sok pénzért. (Nem feltétlenül a Face miatt, de ahhoz is jól jöhet) Eredmény? Néha szeretném azt hinni, hogy mostanra amolyan aszarislevanszarva hangulatba kerültem, de ez nem igaz. Mélységesen elkeserít, micsoda sötétség honol egyesek fejében és nehezen emésztem meg, hogy sokan a szemüknek sem hisznek, vagy éppenséggel valami extrém módon kifordítva látják a világot. 

Persze a Facenak van jó oldala is, például a vizes fiúk és lányok remek eredményei, amiket nem győzök újra és újra megnézni, mint ahogy bő egy hete az evezősökkel is ez volt. Teljes szívemből csodálom ezeket a fiatalokat, akik emberfeletti munkával és lemondással hozzák a jobbnál jobb eredményeket. Mint ahogy most éppen a vízügyeseket és a katonákat nézem elismerő tekintettel, mert politikától teljesen függetlenül ők csak teszik a dolgukat minden erejüket beleadva a feladat megoldásába. 

Persze vannak jó percek is a mindennapokban. Például a hajnali séták utáni üldögélés a teraszon a kutyával, amikor még éppen annyira van hűvös, hogy a reggeli kávé jólesően melengessen. Rövidke pillanatok ezek, hiszen hét óra után már érezhetően melegszik az idő. De amikor még a fedetlen vállamat megborzongatja a korai szellő, akkor apró sóhajjal nézem, hogy ugyanez a fuvallat mennyi elszáradt levelet sodor le a mogyoró bokor ágairól. Nyár elején őszi képet mutat a kert. A bokor tövében megfáradtan, szomjasan kókadozik a mahónia. Tavasszal gyönyörű sárga virágzata már rég a múltté, most lila bogyoktól roskadoznak az ágak, de mind víz után kiáltanak. A leylandi ciprus csak nő esze nélkül, erőnk sincs már kordában tartani a majd harminc méteres zöld falat, ami a kiégett füvet foglalja keretbe. Persze, megint nem hallgatott rám senki, amikor idejekorán szerettem volna visszametszeni. Most már ő az úr a kerítés mentén. Szerintem ha egyszer kénytelenek leszünk kivágni őket, mi lepődünk meg a legjobban mennyi helyet foglal el. A cseresznyefa is halálán van, bár a barátnőm azzal nyugtat, csak korán elkezdi a téli álmát, de szerintem ezek az ágak jövőre megint  a fűrész alatt végzik és lassan már a létráról sem lesz elérhető termésünk. Pedig nagy szükség van rá pusztán az árnyéka miatt is. Ami él és virul, a vitatható körülmények között a szomszédba került eperfánk, ami a termését bőven ontja a nyár elején, állandósítva a cefreszagot a hátsó kertben. Szomszédunk második éve nem teszi tiszteletét a telken, a legutóbbi próbálkozásnál nem sikerült együttműködésre bírni, hogy kicsit vágjuk vissza, mondván a kutyája és a madarak szeretik a termését. A madarak egészen biztosan. Néhány éve csináltam egy videót, amin olyan zengő madárdallal csipegették az erjedő gyümölcsöt, hogy biztosra vehettük, tök részeg mindahány. 

Na, hát forróság ide vagy oda, azért persze vannak a mindennapokban szép percek, pillanatok, még ha a helyi önkormányzat el is tiltott az esti kutyás sétáktól lent a parton. Úgyhogy az idén napkeltéket fotózok, nem naplementéket 😎 A tó... sokan siratják, rosszabb napokon talán én is, de igazság szerint volt már ilyen alacsony, sőt még alacsonyabb, aztán magához tért. Erősen remélem, most sem lesz másként. Az biztos, hogy egy tacskónak nincsenek hosszú lábai, de még neki is bokáig ér a part mentén és nagyon sokat kellene befelé mennünk, hogy egy picit úszni tudjon. Egyébként ez is olyan téma, ami megkeseríti az ember szája ízét, mert persze nem kell mindenkinek szeretnie a kutyákat, de ahogy egyes Face harcosok nyilatkoznak a kutyásokról, az egyenesen vérlázító. Biztosan vannak felelőtlen gazdák, az örök ellenség, a kutyakaka tagadhatatlanul található némelyek után, pedig én már másokét is felszedem, mert Murphy után szabadon mindenki rajtam akarja leverni a más kakáját is. De ennyi utálattal szembesülni, mint amikor egy kis megértést kérnénk a nemkutyásoktól, na,  az egészen elkeserítő.  

Mindenesetre lassan itt a nyár vége, kiürül az amúgy sem csúcsra járatott település, visszakapjuk a csendes, magányos sétákat és ha igaz, egy kicsit kevesebb tiltást. Még a Strand fesztivált kell a szó szoros értelmében is túlélni, aztán megint a mienk lesz itt a tér. Biztosan lesznek napok, amikor visszasírjuk majd a meleg reggeleket, a száraz napokat, de pillanatnyilag vágyódón gondolok egy kiadós esőre, húsz fok körüli hőmérsékletre. Csendes, szúnyogmentes estékre a tűzrakóhely körül egy pohár borral vagy akár illatos teával. Csendben abban bizakodom, hogy a hűvösebb napokkal visszatér majd a lendületem is, mert momentán a kutyához hasonlóan én is túlélő üzemmódban vagyok. Esőt!

Levegőt!

 Azt mondja nekem a minap a férjem, hogy ne nyafogjak már, hiszen nyár van. Mit mondjak, csattantam, mint a retesz, hogy NEM, nincs nyár! Ez más! Én még emlékszem azokra az évekre, amikor nyáron a napfényben fürdettem az arcom, nem rohantam zuhanyozni, ha kiemelkedtem a tengerből, mint Botticelli Vénusza (bocsánat, itt elszaladt velem a képzeletem), hanem azon viccelődtem, hogy sóban sülök, mint a csirke a TV Paprika receptjében. De komolyan, volt tavasz, nyár, ősz és tél. Most meg.... a tavasz azt hiszem egy szerda délutánra esett, s félek az ősszel is valami hasonló történik majd. 

A kisebbik fiam élete úgy alakult, hogy az Egyenlítő környékén éli az életét már vagy tíz éve és be kell valljam, minden látogatásunkat hatalmas kihívásként élem meg. Ott ugyanis egyetlen évszak létezik a maga 30 fok körüli hőmérsékletével. Pusztán az változik, hogy a páratartalom csak 60 %-os vagy akár 90 %. Amikor novemberben utazunk, a különbség szinte pofonvágja az embert, még akkor is, ha az idő legnagyobb részében klimatizált helyeken mozgunk. 

Az idén már másodszor tisztel meg minket ez a hőkupolának becézett rettenet, én bevallom, nem tudom tolerálni a jelenlétét. Ez a hőség a szó szoros értelmében az idegeimre megy. Ahogy már mondtam, én megéltem a régi nyarakat, amikor a vízparton esténként a lemenő nap sugarait és az enyhe szellőt élveztük. A nyári záport, amit nem éltem át már évek óta, de ami nélkül a nyár nem is nyár igazán. Régen négy után mentünk le a gyerekekkel a tóra, mert akkor már nem égetett a nap, most meg akkor éget a legjobban. A tengerparton déltájban elbújtunk a lakókocsiban vagy az elősátor alatt. A csendespihenőt kihasználtuk, társasoztunk vagy mesét olvastunk, aztán három felé irány a part, hogy folytassuk a sárvár csurgatását vagy a hullámlovaglást. Este még futotta egy kis biciklizésre, aztán fizikailag kimerülten dőltünk az ágyba. Manapság csak a hőség öli ki belőlünk az energiát. Tökéletes munkát végez, mert az agyam már kifolyik a fülemen, sem olvasni, de még filmet nézni sincs kedvem. Kókadozok egész nap, éjjel aztán persze rosszul alszom, Jamie pedig tesz róla, hogy a hajnali hűvösben ne lustálkodjak, hanem vele sétáljak. Napközben meg kiscsaládom gondoskodik róla, hogy a tűzhely mellett valamit kotyvasszak, mert magyar ember nem tud annyira izzadni, hogy egy meleg levest vagy főtt ételt ne tudna enni. Magyarságommal itt alighanem probléma van, mert én speciel ezekben a napokban simán ellennék a görögdinnyével. Esetleg néhány fagyi itt-ott. 

Jamie amúgy jól kiszúrt mindannyiunkkal, de elsősorban saját magával. Nem tudom hol, mert a környéken elvétve látni csak toklászt, de valamit csak sikerült begyűjtenie. Először csak nyalogatta, rágta a mancsát, majd alig állt rá, persze mentünk az állatorvoshoz. Ott jól megkotorták a nyílást, amit a doktornő talált a tappancsán, injekciókat kapott és dunszkötést meg egy szoros kötést a mancsára, mintha be lenne gipszelve. Itthon két napig még gyógyszereket szed, holnap pedig megyünk vissza kontrollra, mert fáj ugyan, de még mindig nem világos, hogy miért, mert annak a fránya toklásznak nyomát se találták. Mindezt ebben a hőségben. Nyilván az úszásnak is annyi, pedig csóró kutyának legalább ez a kis öröme megvolt a hajnali órákban, mert utána egész nap csak a túlélésért küzd a viszonylag "hűvösebb" lakásban is. 

Na, mendegélek, iszom valamit. Drága anyám persze nem hajlandó, mert akkor pisilni kell menni, ami egyébként nem igaz, mert mire menni kéne, már rég kiizzadtuk. Mindegy, vele sincs erőm vitatkozni. 

Vigyázzatok magatokra és ahogy Kovács Kati énekelte valaha: "Add már Uram az esőt!"