Orient Express

Ha lenne bakancslistám, egészen biztosan szerepelne rajta, hogy részt vegyek egy ilyen utazáson...

Mint megrögzött Poirot rajongó, már annyiszor álmodoztam róla, hogy ha egyszer nagy leszek, ha egyszer nyerek a lottón... akkor tutibiztos, hogy elmegyek egy ilyen utazásra. Akkor lenne tökéletes, ha a vonat Velencében is megállna. Régen még tengeri hajóútról álmodoztam, de aztán úgy döntöttem, jobb nekem a vasút, még ha valahol a szerb hegyek között egy hóviharban is rekednénk egy időre. Amikor már napok óta hallom, hogy jelentkezzen egy novemberi nagy nyeremény tulajdonosa a hatos lottón, különben megy vissza a nyereményalapba cirka 2 milliárd forint, hát, az ideg öl, amiért nem rohanhatok a pénztárhoz. Az biztos, hogy nem sajnálnék egyetlen fillért sem kedvenc vonatomon az utazásért. Meg persze előtte egy kis ráncfelvarrásért (persze csak képletesen) 😉😂

Haza akarok menni...

Ezt a mondatot hallgatom tavaly július óta. Amikor az anyu eltörte a kezét, ráadásul azt, amelyik a "jó" keze, tehát a balt, nyilvánvaló volt, hogy nem maradhat egyedül. Mivel én csak a "jó" hírre rohantam fel a János kórházba, onnan egyenesen hozzá mentünk pár ruhadarabért és a gyógyszereiért, aztán usgyi vissza a nyaralóba. Két kutya várta a visszatértem, tehát nem volt választásom. 

Mivel a Jánosban már akkor is "mintaszerűen" ellátták, a siófoki kórházban az orvos fejét csóválva ütemezett be egy műtétet. Meg is operálták, így az elsőre négy hetes gipsz hat hetes időre húzódott. Ez alatt az idő alatt meglepően bizonytalan lett a mozgása. Amikor végre megszabadultunk a gipsztől és már tervezgettük, hogy mindenki visszatér a maga megszokott kis életébe, egy éjjelen elesett. Azóta sem tudta rekonstruálni, miért és hogyan, én a szomszéd szobában csak a puffanást hallottam. Nagy nehezen összeszedtem, lefektettem és kissé megnyugodva konstatáltam, hogy valószínűleg nem törte el semmijét. Másnap reggel azonban még felülni sem tudott, nemhogy felállni. Kihívtam a mentőket, bevitték a kórházba, megröntgenezték és újfent megállapították, hogy nem törött el semmije, úgyhogy vihetem is haza. Lényegében magatehetetlen volt, két lépésre is cipelnem kellett a gerincsérvemmel, de estére szereztem egy járókeretet. Az emeleti szobába felmenni már nem tudott, a nappaliban élte a napjait és kb. akkoriban kezdte a fenti monológot. "Haza akarok menni!" Hogy aztán otthon mit kezdene magával, annyira már nem gondolkodott előre. Közel harminc éve cukros, inzulinnal szúrja magát, gyógyszereket szed, ebben segítségre szorult. Az önellátásra képtelen volt, de azért csak "haza, haza!". Mellesleg ott volt egy tizenhárom éves kutya a maga elesettségében, széklet visszatartási nehézséggel. Ő sem mehetett már fel az emeletre. Kettőjük együtt szintén egy rizikós páros, mert ha az éjszaka anyám felkel és nem veszi észre a potyadékot... nem kell részleteznem. Így aztán én is ott aludtam, jobb híján a földön a hintaágy matracán. Nem volt kényelmes. Már amikor aludtam, mert vagy anyu vagy a kutya ébresztettek, keltem, nyitottam ajtót, kapcsoltam lámpát, segítettem a járókerettel. Mindezt hónapokon keresztül. 

Amikor ősszel hazaköltöztünk, a gyerekszobát kapta meg anyu. A helyzet annyiban vált egyszerűbbé, hogy nem kellett még két lépcsőt sem megmászni a mellékhelyiség irányába, anyám nyugodtan  kóricálhatott az éjszakában, a kutya a dolgát a nappaliban letudta, nem keresztezték egymás útját. Karácsony előtt hosszú útra indultunk a kisebbik fiunkhoz, addig a nagyobbik vette át a kutyák felügyeletét. A nagyi 24 órás felügyelete, a gyógyszerezés, szúrás, etc. már megoldhatatlan lett volna, így elintéztük, hogy erre az időre egy szanatórium fogadja be szakszerű ellátással. A dolog egyfelől remekül működött, mert az anyu hiúsági kérdést csinált a járókeretből, mivel ott a többiek nem használták, hát, ő is elkezdett a folyosón anélkül sétálva erősödni. Közben ugyan mentálisan egyre többször voltak fura kiszólásai, mint például egy idő után már azt mesélte mindenkinek, a lánya három éve bedugta őt oda. De aztán hazaértünk, hazahoztuk és kiszolgáltuk továbbra is. Azon túl, hogy a járókeret nem kell, egyáltalán nem foglalkozik olyan dolgokkal, mint reggeli, ebéd, vacsora, gyógyszerek és felöltözés. Ha szólunk, megteszi, már szúrni is tudja magát, de ha nem szólunk, neki ugyan eszébe sem jut. Megvan a kényelme, a biztonsága, ennek ellenére napi szinten hallgathatom, hogy "Haza akarok menni!". Ha visszakérdezek, otthon mit csinálnál, akkor megvonja a vállát: "Lefeküdnék és meghalnék". Mit mondjak, egy élmény ezt hallgatni heteken, hónapokon át, még ha ő talán nem is gondolja komolyan. És még csodálkozik, miért nem engedjük visszatérni az otthonába. 

Most még február jön, néhány hónap, amíg újra lemennénk a telekre, mert ott azért mindenkinek kellemesebb lenne, de igazából fogalmam sincs, hogyan lesz. Anyósom néhány évvel ezelőtti példájából tudom, hogy a helyszínváltozások ebben a korban - főként, ha már elindult egy kóros agyi folyamat - általában rontanak az állapoton. Erre nem a legjobb helyszín lenne a nyaraló. Másfelől megértem anyut, hogy haza akar menni, ki ne akarna a maga kis fészkében élni, és igen, tudom, hogy ebben a korban és állapotban sok idős ember már észre sem veszi, hogy egyáltalán nem reális elképzelései vannak akár a saját világáról sem. Több, mint féléve nem volt otthon, még akár idegenül is érezhetné magát abban a lakásban, főleg, hogy néhány éve totálisan átrendeztette. Ahogy mostanában a régi emlékeit hallom felemlegetni, lehet, a fejében egy másik otthon képei vannak meg, amit néhány éve, apu elvesztése feletti gyászában gyökeresen megváltoztatott. 

Végül is, mindegy... amíg nem jut eszébe, hogy fel kell kelni, gyógyszer beszedni etc., hogy enni kell és néha inni is kéne, addig úgysem beszélhetünk a hazatérés realitásáról. De lassan már én is mondogatni kezdem, mint E.T.: Haza! Haza! 

Olvasónapló...

Ezt a könyvet nem én választottam, ajánlották. Lángh Júlia: Egy budai úrilány

Nem mondom, hogy lelkesen kezdtem bele, de a becsület hajtott, ha kinézték belőlem, hogy átrágom magam rajta, akkor megteszem, ha addig élek is. Aztán valahogy a kezembe ragadt. 

Önéletrajzi írás, ami meglepő módon már az első oldalon mosolyra késztetett, mert szinte pontosan a mostani lakásunk alaprajzát írta le a szerző. Mármint a valamikori lakás alaprajzát, mert mi már annak csak a felét tudhatjuk a magunkénak. A nagy tolóajtót, amely helyiségeket választott el, befalazták, az IKV (Ingatlan Kezelő Vállalat) a hatvanas években tett róla, hogy a száz-száztíz négyzetméteres helyiségből fele akkorát kreáljon. Így került az erkély a szomszédhoz, a Sashegyre néző ablaksor pedig hozzánk. De térjünk is vissza könyvhöz...

A szerzőt budai úrilányként próbálták felnevelni egy olyan korban, amikor "úrinak" lenni nem volt könnyű, s talán veszélytelen sem. A keresztény középosztálybeli család életébe a szülők akarata ellenére is beszivárgott a kinti világ. Az ötvenes évek félelme a csengőszótól, a népnevelőktől, a Szabad Nép félóráktól. Van itt aranyrejtegetés miatt börtönbe kerülő nagynéni, kommunista hitből kiábrándult nagybácsi, a vitrin díszeinek eladogatása a bizományiban, szertartásos vasárnapi ebéd és a hétköznapok sztálinpástétomja ( Élesztőpástétom. Ma bio-öko csoda, akkor azért ették, mert nem volt más.) Plakátok és jelszavak az utcán, az iskolában. Az ÁVO épületével szemközti bábszínház műhelye, ahol a nyilvánossághoz nem jutó képzőművészek készítették a bábokat és ahol a mesélő először hallott nyílt beszédet a világ fontos dolgairól, politikától a szerelemig.

Az ebben a közegben felnövő Lángh Júlia tanár lett, tanító, reklámszövegíró, fordító, szociális gondozó és újságíró. Kezdetben magyar-francia szakos tanár volt, könyvreklámokkal foglalkozott. 1977-től Párizsban élt, ahol volt újságkihordó, malteroslány, kifutó"fiú", szakácsnő, varrónő és szociális munkás bűnöző gyerekek mellett. 1984-től a müncheni Szabad Európa Rádió munkatársa volt a rádió bezárásáig. Aztán elment egy évre Afrikába egy nigeri bozótfaluba óvónőnek. 2000-ben újra Afrikába utazott, csádi mozgássérült fiataloknak tanított rádiós műsorkészítést. Magyarországon él.

Összességében egy érdekes életút olvasmányos formában, igazán szórakoztató módon megfogalmazva. Ajánlom.

Más lógójával a csalánt...

 Talán beugrik a Kedves Olvasónak, mire gondolhattam a második szó kapcsán, de ha leírom, lehet, hogy letiltják a posztot. 

Amióta Colin elment, a két kezem is kevés lenne hozzá, hogy összeszámoljam, hányan kérdeztek rá: Mikor lesz új kutyus? Holott már a búcsúban is írtam róla, számunkra itt a vége. Jó, én is tudom, soha ne mondd, hogy soha, de ez most tényleg nagyon komolyan írtam. Amúgy is itt van Jamie, és ugyan sokan próbáltak azzal érvelni, hogy magányos kutyusnak nem jó lenni, de volt olyan kutyánk, aki egy ideig egyedül volt és bátran állíthatom, boldog volt ő úgy is. 

Voltak, akik még cukimuki kölykökről, elesett, kivert menhelyesekről küldtek képet. Emberek! Ez nagyon nem fair és igen, tulajdonképpen qvára fáj is. Nem arról van szó, hogy ne akarnék újra gazdi lenni. Bááár, most hogy ezt így leírtam, ebben is elbizonytalanodtam. Ugyanis 1987 óta folyamatosan gazda vagyok, hol egy, hol kettő, hol plusz vendégkutyával. Ezekben az években rengeteg dologról lemondtunk, mert az első tacskónk kivételével egyik sem volt panzióban. Éppen azért, mert ő volt egyszer egy hétre. És többet nem kockáztattunk. 

Ivaros kutyáink voltak, vannak, és bár ezen lehetne vitatkozni, de egyrészt tiszteljük egymás döntését, másrészt ha én nem tudtam a férjemet meggyőzni az ivartalanításról, akkor nyilván senki más se fogja. Ha baj lesz, egészségügyi probléma, akkor persze más a helyzet, de ez azért nem törvényszerűen bekövetkező dolog. Szóval, az ivaros kutyát a panzió is külön kennelbe teszi, ennek sem tenném ki soha a kutyámat. Másrészt, ugyan nem látok bele a szőrös kis buksijukba, de ha nem egy megszokott helyre mennének, vagy egy ismeretlen személyhez, még azt a végtelenül téves következtetést is levonhatnák, hogy elhagytuk őket, amire soha nem lennék képes. 

Szóval, nem lesz több kutyánk! Jamie idén májusban 5 éves lesz. Vele még remélhetőleg hosszú, boldog évek állnak előttünk (és most direkt nem gondolok a Jackkel történtekre), és igyekezni fogunk, hogy a lehetőségeinkhez (és az ő hozzáállásához) képest a lehető legtöbbet meg tudjuk neki adni időben, törődésben, szeretetben. 

Az elmúlt napokban sokszor magyarázkodtam, bár ezt igazán nem várhatta el tőlem senki, de azért igyekeztem a döntésünk hátterét megvilágítani. A kisebbik fiam a világ másik felén él a családjával. Ha az unokáimat látni akarom, utaznom kell. Nagyon sokat! És ez az utazás legalább 2-3 hét. Az unokákkal tölteni vágyott időhöz képest egy pillanat, a négylábú családtagnak maga az örökkévalóság. Az elmúlt időszakban ilyenkor a kutyákkal a nagyobbik fiamék voltak, de most úgy fest, ők is nyakukba veszik a világot. Egész egyszerűen nem lesz senki, akire ilyen hosszú időre rábízhatnám a kutyát. Klassz dolog a felajánlás, de Jamie nem egy egyszerű eset, nem igazán barátkozik, az a néhány kivételezett személy pedig örül, ha a maga gondjait megoldja, egy ekkora felelősséget nem tud a nyakába venni. Úgyhogy momentán még ez az egy kutya is gondot jelent. Igen! Merjük már kimondani, hogy bármennyire a szívünk csücskei, de sokszor igenis gondot jelentenek. Mint például ebben az esetben is. Ennek ellenére soha nem válnék meg tőle, biztosan születik majd megoldás erre a lehetetlen helyzetre, bár, pillanatnyilag fogalmam sincs még, mi lesz az. 

Ma hazatért Colin, hófehér urnája felsorakozott Morgan és Jack mellé. Nyáron eltemetjük őket, mert lassan a könyvespolc ezekkel a fájdalmas emlékekkel lesz teli. Jamie pedig megtanul egykeként élni. Most még szerencsés, mert az édesanyámat magunkhoz vettük, kettesben töltik azt a két-három órát, amennyire anyut magára lehet hagyni, Ebben is lesz még változás, biztos vagyok benne, eljön majd az az idő, amikor Jamie választhat, egyedül pihenve vár rám itthon vagy jön velem a városba, ami aztán tényleg nagy változás lenne mostani nyugodt életéhez képest. De.Nem.Lesz.Több.Kutyánk! Az élet amúgy is alaposan átírta a lányszobám mélyén elképzelt idős éveimet, az adottságokhoz idomulva viszont most már úgy érzem, a mienk, az enyém a döntés joga. Béke és Szeretet, de nem lesz több kutyánk!

 Buksi

 Morgan

 Colin

 Jack

 (Carlos)

 Jamie

Hazatért...

Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor voltunk hosszabb ideig távol egymástól az elmúlt majd tizennégy évben. Olyankor láthatóan elfogadta a helyzetét, nem is sejtette, hogy nekem viszont nagyon hiányzik. Tavaly novemberben kifejezetten féltem, nehogy pont abban a három hétben döntsön úgy, elég volt a várakozásból. De nem, ő nem volt olyan, hogy hűtlenül, búcsú nélkül magamra hagyjon. 

Most először várom szívszorongva a "találkozást", mert már nem fog felcsillanni a szeme, hogy újra láthat, csak nekem lesz picit könnyebb a szívem, hogy újra itthon van. 

Egy hete ment el. Hiányoznak a szőke szőrszálak, amiktől néha a hajam meredezett, milyen mennyiségben képesek egy alapos takarítás után fél órával is megjelenni. Ott voltak a ruhánkon, az ágyneműben, de még a csukott szekrényekben is. A porszívó aznap halt meg végleg, amikor elbúcsúztunk Colintól. Még sokat emlegetjük, nincs nyugta tőlünk, csuklik szegénykém, miközben Morgannal, Jackkel szaladgálnak a labdák után. 

Itthon Jamie is felfedezte újra a mozgás örömét, bújik velünk, de nyugodtan vár a nagyival, hogy néhány órára magukra hagyjuk őket. Neki nem sok minden változott azon túl, hogy újra kinyílt a világ, hosszabb kirándulásokra is indulhatunk. Az utóbbi időben társak voltak ugyan, de partnerek már nem. Colin most már Buksi, Morgan és Jack társa. Jamienek momentán jobban hiányzik a villogó, sípoló labda, amit eldugtam előle az előszobaszekrénybe. Ott ül előtte, néha méltatlankodik, amiért nem értem, neki az most rettentően kell. (De nem kaphatja meg, mert holnap reggel már nem lenne mivel labdázni a parkban)

Elkezdtük az új életünket Colin nélkül, de mindenki jobban érzi magát, amiért most végre hazatért.

Nekem a Hajógyári a Riviéra...

 - énekelné Jamie, ha énekes kedvében lenne, de momentán fáradtan alszik. Tíz hónappal ezelőtt voltunk a Hajógyári Szigeten, akkor még Colinnal. Tavaly márciusban volt, hogy utoljára még végig cammogta a távot egészen fel a szigetcsúcsig, megmártotta a mancsát a Dunában és még volt ereje visszagyalogolni a kocsihoz is. Én aggódtam egy kicsit, mert ha feladja, csak komoly büntetést kockáztatva mehettünk volna be érte kocsival, de nem volt rá szükség, mert akart. Utána már csak a Balatonon sétálgatott, fürdött, de most nem is erről akarok beszélni.

Mivel Colinnak érezhetően már sok volt ez a táv, Jamievel pedig apa külön nem akart szigetezni, nem mentünk többet. De mert Colin már az égi vadászmezőkön sétál, mit is mondok, rohangál, így újra nekiindultunk. Jamie már a kocsiban meg volt őrülve. Egész egyszerűen TUDJA, hogy ha az utca végén balra kanyarodunk, az a Dunapartot jelenti, ha meg jobbra, az a telket. A Sziget felé állandó a türelmetlen hiszti, a Balaton felé nagy a csönd, tudja, hogy hosszú az út, majd csak akkor kell nyüzsögni, ha az M7-esről letérve lelassul az autó. 

Ma a hisztis útirány volt napirenden. Ahogy sikerült a dugig telt parkolóban megállnunk, épp csak sikerült fülöncsípni, mielőtt önállósítja magát. De ahogy lekerült a pórázról, boldogan fedezte fel újra az annyira kedvelt kirándulóhelyet. Én is szeretem a Szigetet, mert mindig van alkalom idegen kutyákkal az ismerkedésre, ami biztosítja, hogy ne legyen belőle egy mufurc, odaszólogatós magánzó. Ma sem volt ez másként. Békés összeszagolás, szaglászás friss és kihűlt nyomokon, vagy csak egyszerűen a tavaszias melegben oldódó földszagban. Oh, ez volt ma a másik, amitől még a gazdáknak is sokkal jobb napjuk lett. Szinte melengető napfény, szikrázó égbolt, frissülő tavaszi színek. Nem tudom, mit hoz a február, de ez egy csodás délelőtt volt. Amikor pedig elértük a szigetcsúcsot, ki mással is találkozhattunk, mint egy vízimádó golden retrieverrel, aki a labdája után úszott be a kissé magas folyóba. Kíváncsi voltam, Jamiere mindez milyen hatással lesz. Régen Colint megelőzve futott le mindig a partra, begázolt a vízbe, ott várta, hogy öreg barátja beljebb merészkedik-e, mert akkor ő is beúszott vele. Most megnézte ugyan a goldit, meg is szaglászta diszkréten, de láthatóan nem látta benne Colin pótlását, így aztán az sem érdekelte különösebben, hogy a másik rendületlenül csobban be a nyilvánvalóan jéghideg vízbe. Eltéblábolt a parton, ivott egy-két kortyot, de ennyi elég is volt. Nem volt ott a mester, akit minden körülmények között követett annak idején. 

Hazafelé vidáman kocogott, újabb szimatolással felderítve az elmúlt hónapok megannyi hírét, aztán a kocsiban elaludt, mert kimerítő dolog a kirándulás, még ha nem is több kilométeres távről van szó. A Sziget Colin nélkül nem volt ugyanaz, de volt kedve a felfedezéshez egyedül is. Itthon a parkban reggelente a régi labdázós énjét próbálom visszacsalogatni. Azt hiszem, neki ez lesz a gyógyszer, a sok közös program, mozgás. Lesz még belőle újra fiatal kutya! 

(Tavaly még együtt)

és most ...

Nekem sem szimpatikus poszt, de hát az őszinteség mindenek előtt...

Az édesanyám... jó, én úgy szoktam mondani, hogy az anyám, vagy az anyu... velünk él tavaly július 2-a óta. Hamarosan 87 éves lesz. És ez a jó félév nem volt éppen feszültségtől mentes. Szégyellnem illene magam a gondolatokért, amik naponta átsuhannak a fejemen, de már nem megy. Már csak a zsigeri bosszankodás, fáradtság, esetenként a heveny idegbaj maradtak. Apás lány voltam világ életemben, bár ez nem "mentség" ezekre a gondolatokra. Nem vagyok már bakfis magam sem, éppen ezért sokkal elfogadóbbnak illene lennem az öregséggel járó jelenségekre. De nem vagyok. Fáradt vagyok, frusztrált és sokszor ideges. Sikítani tudnék, amikor a mit ennél kérdésre a nekem mindegy a válasz. Próbáltam elviccelni, hogy azt nem árulnak a boltban, de hát anyu már a viccet sem érti, ilyenkor nem reagál, tudom, hogy a szürkeállományba már nem jut el, amit mondtam. Talán minden sokkal könnyebb lenne, ha nem lenne süket, vagy legalább használná a hallókészülékét, amit csak azért sem; ha hajlandó lett volna a sorozatos foghúzások után megcsináltatni az új fogsort (minek már nekem erre a kis időre), ha a három szemüvegből csak egyet is hajlandó lenne a nyakába akasztani, hogy ne ezeket keresgéljük állandóan. Ha a nekem mindegyen túl lennének ötletei a saját örömére (már azon túl, hogy jó lenne meghalni). Ha nem lenne olyan konok sváb, aki minden sérelmét fel tudja sorolni három éves koráig visszamenőleg, de nem emlékszik, 30 másodperce mennyit mutatott a vércukor mérő. 

Igazából nincs vele semmi komoly baj. Kicsit fel is erősödött tavaly óta, eszik, olvasgat, tv-t néz, de tőmondatokban sem nagyon lehet vele kommunikálni fél méteres közelségből egy képzeletbeli 50-es hangerőn. Életem töltött káposztáját olyan fintorral minősítette savanyúnak, hogy egy esetleges tettlegességért felmentene bármelyik bíróság. És egyáltalán, állandóan fintorog, mintha mostanra ez lenne a kommunikációja alfája és omegája. A konyhában felhúzza az orrát és fintorog. Megkérdezem, mi a baj. Minek van ilyen Szaga? (a szag szót hallani kéne, ahogy kiejti; mintha dögkutat mondana) Milyen ilyen? Megvonja a vállát és fintorog. A sütőben kakaós csiga sül. Ha kifolyt a töltelék a sütőpapírra, hát istenem, kicsit sült édeskés illata van. Én nem fintorognék. És ő sem fog, amikor a cukra ellenére elcsen néhány darabot és jóízűen elmajszolja, miközben a hajszálvékonyra szelt kápia paprikát "nem tudja elrágni". Tegnap nem kért a káposztából, inkább hideget enne. Olasz sonkát tettem eléje. Na, ez is biztosan sós! - szólt azonnal, mintha a közelmúltban (amire amúgy nem is szokott emlékezni) ilyen történt volna. Ráadásul szerinte minden sótlan, amit veszek vagy főzök. Miért pont a pármai sonka a kivétel? Nem tudom. Lassan már nekünk sincs étvágyunk az előttünk levő falatokhoz, mert ő fintorog, leszól, sokszor kóstolás nélkül. És ez csak az egyik jelenség, amivel együtt élünk hónapok óta. 

Barátai nincsenek (még ha a korosztályából ugyebár egyre kevesebben is vannak), mert világ életében nem volt barátkozós alkat. Szegény édesapám ötödik éve, hogy elment. Értem én, hogy hatvan évnyi házasság után én egy senki vagyok és csak ő hiányzik a boldogságához, de talán értékelnie kéne, hogy legalább én vagyok neki. Én nem dicsekedhetek majd ilyen háttérrel öregségemre, ez már most biztos. Annyit máris látok, hogy megöregedni nem jó. Vannak a nyavalyák, de sokkal nagyobb probléma ez a mentális változás. Ő fiatalon sem volt egy matyóhímzés, nyilván nem véletlenül "harcoltam" vele annak idején. Erős kézzel igyekezett uralni engem és bár ezt szeretetbe csomagolta, én mégis leginkább az elnyomást éreztem ki belőle. De férjhez mentem és kifogtam neki egy olyan vőt, aki mániákusan próbálta egyben tartani a családot, nagyszülőkkel, közös hétvégékkel, nyaralásokkal. Igazán nem lehetett panaszra oka. És a veje az, aki most is fontosabb a számára, mint én. Hol van, mit csinál, evett-e már, jól van-e... etc., ha van, akinek a napja érdekli, az a veje. Ezzel szemben én vagyok vele, segítem, de velem csak a baj van. Türelmetlen vagyok, mindig sietek (jó, egy gyógyszerbevételnek és a körülötte levő rituálénak talán nem kell húsz percig tartania), kiabálok (mondjuk, tényleg minek, mert akkor sem érti), szóval, megfeszülhetek, az akkor sem jó. Már főzni sem tudok. Szerinte. Mert ízetlen a főzelék, kemény a hús (esik szét rostjaira), szétfőtt a tészta (al dente). De nem jó az sem, ha rendelem az ételt vagy a boltban veszek adagnyi főtt ételeket. Semmi sem jó. Hideg van a lakásban (mi már pólóban, a kutya liheg). Fényárban úszik a nappali, mert olvasáshoz nem jó az állólámpa fénye. Ha barátaink jönnek, ő inkább délután 5-kor lefekszik aludni. Szeretnénk az életünkbe bevonni, de nehéz, ha ennyire ellenáll. És még csak januárt írunk, hol a tavasz, a nyár, amikor kimozdulnánk, mert momentán ő erre sem hajlandó. Itthon egyedül hagyni pedig 2-3 óra a maximum. 

Fogalmam sincs, mások hogyan birkóznak meg ezzel. Hogyan tudják meg nem hallhatóvá, nem érezhetővé tenni az öregség hangjait, szagát. A Szeretet sok mindent legyőz, tudom; és félreértés ne essék, szeretem őt, hiszen az édesanyám. Vigyázott rám, amikor gyerek voltam és most, hogy ő éli második gyerekkorát, én vigyázok rá. Számomra természetes. De az együttélés akkor is qva nehéz. Mostanában egyre többen állapítják meg, hogy pont olyan vagyok, mint anyu. Hát, az isten óvja a gyerekeimet tőlem, ha ez tényleg így van. 

(a fotó nem friss, mert egy decemberi közös képen kb. úgy festek, mintha én lennék az ő anyja)

Násztánc...

Hogy az előző posztra reagáljak, jöjjön már a tavasz ... és a tavasszal az újra éledő szerelem. Erről az egészről pedig eszembe jutott egy régi történet lent a telken. Ha már odakint hideg van és sötét, legalább idebent, a szívünk tájékán  melegedjünk...

"Telekszomszéd régebben  postagalambokat tenyésztett, versenyeztetett, de egy ideje csend van a hátsó kerítésnél. De azért még élénken emlékszünk azokra az időkre, amikor átszólt, hogy hamarosan érkeznie kell a madárnak, jó lenne, ha behúzódnánk a házba és nem zavarnánk a röptét, nyugodt érkezését. Még előttem vannak a madarai. Szépek voltak és kicsit mások, mint azok a szürke társaik, akik otthon a pesti szürke aszfalton csipegették az elszórt morzsákat, vagy az ereszek szélén egyensúlyoztak a madárvédő tüskék között. Ez is milyen álszent elnevezés: „madárvédő”, hiszen nem is a madarakat védte, hanem az ereszt, a házfalat a piszkuktól. De ez jelen esetben mellékszál, úgyhogy vágjuk is el ennél a pontnál. Szóval, az ő madarai szépek voltak, büszke tartásúak, mint akik tudatában vannak különlegességüknek. Nem mennék bele a taglalásba, hogy galambok vagy gerlék, mert nem erősségem az ornitológia (sem), így aztán hozzáértő előtt azonnal lebuknék, hogy idegen tollakkal igyekszem büszkélkedni, hogy stílszerű legyek. Az én madaram, aki egy meleg délutánon berepült a mogyoróbokor ágai közé két kis világos karikát viselt tollai mintázatában a nyaka körül. Nagyon is hasonló volt a régi sporttársakhoz, onnan rebbentek elő az emlékek is. Először fel sem figyeltem volna rá, hisz jött, majd nyilván megy is, de amikor már második órája hallgattam furcsa nyögdécselését a lombok takarásában, aggódni kezdtem. Talán a kis szerencsétlen túlságosan jó rejtekhelyet talált és most nem tud útjára indulni. Már vizionáltam magam előtt a szomorú képet, ahogy elgyengülve leesik az ágról, pontosan mindig éber vadászkutyám orra elé… Nem, nem végződhet így egy csodálatos kis teremtés élete, döntöttem el, és a létráért indultam, hogy testi épségem veszélyeztetésével – és egy gereblye segítségével – kiszabadítsam őt a kusza ágak fogságából. Mire a nagy és nehéz létrát előráncigáltam és félúton jártam vele a bokor felé, egyszer csak, huss … két madárka röppent ki a sűrűből, felszabadultan, boldogan, az én segítségem nélkül is pajkos vidámsággal. Mosolyra késztetett a gondolat, hogy majdnem megzavartam egy meghitt pásztorórát, megakadályozva talán egy új generáció útnak indulását. Álltam a létrával a kert közepén és a röptüket néztem, ahogy szabadon szárnyalva törtek az ég felé, majd megültek az ostornyeles lámpaoszlop tetején. Gyengéden csőröztek, mintegy megegyezésre jutva a további útirányban és szinte egyszerre rugaszkodtak neki, hogy a tópart felé vegyék az irányt. A szerelem csodálatos dolog. Akkor is, ha szárnyasokról szól a történet."

Gyere már tavasz!

Nem illene panaszkodnom, mert az ősz végét, tél elejét, 3 hetet, napsütötte, meleg vidéken töltöttem. Valahogy mégis hosszúnak érzem a szürkeséget, a korai sötétet, a hideget, a szelet, amely vág és nem simogat. Álmosítónak a lámpafényt, lusta semmittevéssel töltött órákat a tv előtt, öreg kutyámmal a bezártságot. Sajnos pont ez az utóbbi "oldódott meg" mostanában. A lelkem egy része azt sírja, jó lenne még a négy fal között őrizgetni őt, de igazság szerint van bennem egy leheletnyi megkönnyebbülés is, hogy újra nekiindulhatok a kicsivel, aki éppen úgy unja már ezt a bezártságot, mint én. Persze, voltak itt szebb, havas napok is, bár csak ritkaságszámba menőek, és a fiam fotói a hófödte hegyekről, fenyvesekről csak az éhségemet élesztgetik. 

Az sem használ, hogy belefutok egy régebben megfogalmazott kora nyári posztba és szinte érzem a nap simogató melegét a stégen, ahova hirtelen felindulásból jutottunk el Alessiával, aki ilyen spontán programok szervezésében verhetetlen. Amiről az írásban csak rejtjelezve emlékeztem meg, de még ma is mosolyt csal az arcomra, ahogy szabadon engedte a vergődő halat. 😄

Menjünk már, menjünk már, menjünk már Valahova!

"Egy kávénak indult. A csábítás váratlanul született, és minden józan ész ellenére fogva tartott. Indulnom kellett volna haza, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Utólag csak azt mondhatom, minden ott töltött másodperc megérte. Pizzával, kólával felszerelkezve álltunk meg az árnyat adó lombok alatt, majd néhány perces sétával és hezitálással eldöntöttük végre, melyik kis stég lesz a vendéglátónk arra a lopott órácskára. Tópart, a víz fodrozódása, a nádas suttogása, a madarak éneke, vízipókok  és békák mutatványai, egy, a felmelegedett vízben vergődő hal csobbanása. Megannyi impulzus, melyből a többszöröse sem telített volna úgy, mint a fűszeres tészta, ami az ebédemet alkotta. Egy fehér kócsag légies röpte, a szemközti part zöldjének megszámlálhatatlan árnyalata, gyülekező felhők, vihar előtti csend. A szomszéd stégen egy varsa. Ha fegyvert fognának rám, se biztos, hogy eszembe jutna a horgászkellék neve, de itt most Matula bácsi emlékének árnyékában milyen magától értetődően siklik a nyelvem hegyére. Mind-mind egy élménykocka a képzeletbeli filmben. A gondolatok, amelyek itt termékenyebben születtek, egy titkos mentőakció. Mi minden fér bele egy órába, ha hagyjuk, hogy magával ragadjon!"

Na, ez itt viszont most tényleg a reklám helye...

Néhány évvel ezelőtt megjelent egy kötet, Szerelmes családfők a címe. Az alábbi levelet egy nagyon kedves olvasómtól kaptam, aki rendíthetetlenül megosztotta velem a véleményét mindegyik írásomról. Volt, hogy figyelmeztetett némely bakira, de általában szeretett olvasni tőlem. 

"“Szia! Befejeztem ezt is. Vége! Sajnos! Még az este végeztem, de most úgy döntöttem, inkább leírom, mert kiszámíthatatlan, mikor tudom nyugodtan megfogalmazni. Sajnos igazad van abban, hogy az ember, ha nem jegyzi le a gondolatait, elszállnak s utána hiába keresem, nem jön helyette újabb ugyanolyan jó. Látod, tanulok tőled. Ma korán, már fél hatkor kiültem a konyhába és jegyeztem a gondolataimat. Hagytam az éjszaka folyamán, hogy érjen bennem, s reggelre kiforrott.  Szerelmes családfők, már a címe is mást sejtet az olvasóval, mint az eddig megszokott.  Az eddigi romantikus regényeid más hatással voltak rám! Ha becsukom a szemem s visszagondolok, hogy milyen hatást váltott ki belőlem, ezek a következők: A szemnek, egy merész modern kori forma; a kéznek, lágy sikamlós selyem, mely, ha kell  puha, finom esésű, de tud testhez simuló, szexi lenni! Az íze, kellemesen fűszeres rozé, mely elindítja a fantáziát a gyümölcsös ízek kavalkádjában. A lelki ,érzelmi színtéren egy robogó vonat, mely óriási kitörésekkel halad a mennyektől a pokol mélységéig, bejárjuk az utat s az olvasót mindig elrepíti a biztonságot adó végkifejlethez a nyugalom szigetére a Happy endhez. A szerelmes családfők ? Egy kicsit más, eltérő, ugyanaz a mestermunka, pontos, precíz felépítés (olyan Juditos). A szemnek egy letisztult forma, az anyaga finom puha bársony, melynek van tartása, testhez simuló, de finoman takarja a test vonalait,szolid ,de tiszteletet sugároz. Az íze évekig a pincében érlelt minőségi vörösbor, melyből csak óvatosan kortyolgatunk, ízlelgetjük s hagyjuk, hogy szétáradjon az ízlelőbimbókon, s minden cseppjét értékeljük, nem szabad a pillanatot gyorsan megélni, mert a nap érlelte ízeket élvezni kell ! Az érzelmi szinten óvatos hullámvasút, ahol nincsenek óriási kitörések sem mélységek, de a történet kezdetétől fogva van egy szomorú fűszerezettsége mind a két történetnek. Kiegyensúlyozott lelki utazás, visszafogott, meghatóan szép történetekkel.A szereplők lelki sérülésekkel felvértezve, óvatosan nyitnak egy újabb kapcsolat felé, szép egymáshoz közelítés, megfontoltság, higgadtság, élettapasztalat jellemzi őket. Természetesen nem maradhat el a Happy end a végére, de ez már elvárás is tőled.Ezért szeretünk.  Jól sikerült ez is! Gratulálok !"

Szerintem legközelebb vele együtt kezdek írásba, olyan jó kis képeket tudott megfogalmazni.

https://book24.hu/konyv/szerelmes-csaladfok-e-konyv 

https://dibook.hu/konyv/szerelmes-csaladfok

https://olvas.hu/termekek/szerelmes-csaladfok-e-konyv

https://olvas.hu/szerzok/judith-saray

És hogy magamtól is idézzek: (egy kérdésre, hogy mit jelent számomra az írás)

"Az írás? Játék! És kemény munka. Terápia. Izgatott várakozás, hogy milyen reakciót vált ki az olvasóból. Felgyülemlett élmények újragondolása. Néha megoldáskeresés. Máskor felüdülés egy mesevilágban. Időnként vallomás, kitárulkozás. És mindenkor öröm!"

Új időszámítás... Mihez képest?

Ezt szokás mondani, ha valami sorsfordító történik: innentől új időszámítás kezdődik. Nekünk a friss veszteség "sorsfordító". Már csak az a kérdés, hogy élünk-e ezzel a fordulattal, vagy benne ragadunk a mostanában megszokottban? Persze, lehetne ígérgetni, mint ahogy sokan meg is teszik az óév végén, újév elején. Aztán szembesülni vele, hogy mi magunk nem változtunk, így a dolgaink sem fognak. Ehhez ugyanis nem elég egy fordulat, ehhez olyan belső erő kell, ami nem biztos, hogy ott lappang benned.

Mostanában sokan kérdezgetik, Jamie hogyan viseli a változást. Nos, ő nagyon szerette Colint, ki ne szeretne egy barátságos nagy óriást, akinek a puszta jelenléte védelmet sugároz, akihez hűvös napokon bújni lehet és ha gazdiék letolnak valamiért, nála lehet védelmet találni. De az az igazság, hogy a köztük levő kilenc év egy idő után kifejezetten soknak bizonyult. Colin az első egy-két évben még partner volt a bolondozásban, a játékban, de aztán egyre lassult, egyre több nyugalomra vágyott és egyre kevésbé bírta az iramot a kölyökkel. Mi pedig elsősorban őrá voltunk tekintettel. Ettől pedig az történt, hogy Jamiet hozzálassítottuk öreg barátjához. Utólag úgy érzem, ez nem volt jó megoldás. De hát a kutyázás családi biznisz, ha kettejükkel külön utakon jártunk volna, hova lett volna az egészből a család? Szóval, Jamie - ahogy már a búcsúban is írtam erről - szerintem az utolsó napon pontosan megérezte, hogy egy fejezet itt lezárul. Szuperérzékeny kis receptorai egészen biztosan tájékoztatták róla, hogy a kocsiban mögötte az már csak egy test, nem az ő öreg barátja. Egészen biztosan érezte az elmúlás szagát. Viszont szerencsésen kiegyensúlyozott kutya, aki ettől nem zavarodott meg. Tudomásul vette. 

Hogy a kérdésekre válaszoljak... nem, nem keresi Colint. Nem zavarja a még mindenütt ott lévő szag sem. Úgy alakult, hogy a porszívónk aznap adta meg magát végleg, amikor Colin elment. Nagy porszívó-nyűvő volt. Morgan után itt volt a remek Hoover-gépünk, amit az ő göndör, hosszú szőre néhány hónap alatt taccsra vágott. Vettünk egy másik Hoovert, éppen csak megélte a garanciaidő lejártát. Érkezett az első Elektrolux és ahogy a garancia, úgy múlt el ő is. Most pedig a következő Elektrolux múlt ki. Nos, ez itt nem a reklám helye volt. Egyértelműen 😅 Úgyhogy a takarítás most várat magára egészen addig, amíg az új műszaki-családtag meg nem érkezik. Talán holnap ideér. A takarítás várakozásával pedig maradnak a szagok is. 

Ha egészen őszinte akarok lenni, talán nem is baj, hogy nem lett azonnal steril az otthon, talán Jamienek is szüksége van ezekre a szagokra. Amúgy az életünk ugyebár félévvel ezelőtt úgy alakult, hogy az édesanyámat magunkhoz kellett venni és ez azt hiszem már így is marad. Nem egyszerű helyzet, de pillanatnyilag Jamie egyértelműen nyertese ennek a változásnak. Napközben itt vannak egymásnak, még ha nem is játszanak együtt, de azért mindkettőjüknek biztonságérzetet ad, hogy nem magányosak. 

Ha innen nézzük, számunkra az új időszámítás már akkor megérkezett, amikor anyu elesett. Azóta mást sem teszünk, mint igyekszünk követni és megoldani a változással járó kihívásokat. Drága Colinom ebben az egyenletben csak egy plusz ismeretlen volt az utóbbi időben. Szóval, Jamie egyelőre ugyanúgy éli a napjait, mint eddig. Azzal a különbséggel, hogy most próbálom egy kicsit többet mozgatni, hétvégén elvinni újra a Hajógyári szigetre és nem nekiadni a valaha Colinnak szánt jutalomfalatokat. Mert akkor hiába a plusz mozgás, gurulni fog ő is, ezt pedig semmiképpen nem akarjuk, így is elég súlyos egyéniség.  

Jamie "tervei" 😜

A kis tökös igazán megérdemli, hogy lassan átkerüljön rá a fókusz, mert egy ideje kicsit háttérbe szorult. Ebben apa is hibás, mert olyan szinten ragaszkodott Colin jelenlétéhez a programokon, hogy ha valahova őt már nem lehetett elvinni, akkor fel sem merült, hogy itthon maradjon és csak a kicsit vigyük. Ezért aztán a négyéves Jamie néha úgy viselkedik, mintha tizennégy lenne. 

Éppen ezért minden alkalommal, amikor a parkban kicsit belendül és végre együtt futkározik a többiekkel, a szívem megtelik reménnyel, hogy vissza lehet még őt fiatalítani a saját korához. Mint ma reggel, amikor a kölykök futkorászását próbálta kissé lassabb iramban, de azért lekövetni. Itthon Carlos látogatásai tartják fitten, mert vagy együtt szaladgálnak a labdák után vagy a plüssöket húzkodják, bár, az az igazság, hogy Carlost is sikerül általában a második napra egy kicsit lehiggasztani és olyankor már ő is tud szunyókálni, nemcsak pörög megállíthatatlanul. Szóval, a cél a  fiatalodás. És ha már ő, akkor a gazdi is próbálkozik. Ennek jegyében bevezetjük a reggeli és esti séta mellett a délit is. Jamie 17 kiló és ugyan tömör izom, de azért hátha ledob vagy fél kilót. Én meg... no, ennyire már mégse beszélem ki magamat. A lényeg, hogy reménykedem, én is ledobok pár dekát még a nyár előtt. 

Látlak... by Avatar

 A tegnapi nap egészen érdekes volt. Oké, az apropója szomorú, de valahogy a nap végére mégsem bőgtem ki a szemem, hanem valami melegség bujkált a szívem körül. 

Elment a kutyánk. Nos, ez sem így igaz egészen, hiszen nem ment, küldtük. Egészen egyszerűen már fájt látni, hogy minden ellenére ő még kitart, holott az élet már nem tartogatott neki semmi jót. Persze, honnan veszem én ezt, hiszen ő sosem mondta, nyilván emberi léptékkel néztem a kis életét és eldöntöttem, hogy ez neki már nem jó. Nekünk már régen nem volt jó, de ezt - főleg a tegnap után - soha nem hánytorgatnám fel neki. A hétvégén ráadásként még egy kis szélütést is kaphatott, mert egészen furcsa dolgokat kezdett csinálni, néha úgy feküdt, ahogy az elmúlt majd tizennégy évben soha, a falnak dörgölőzve ment előre, ha éppen előre ment és nem körbe-körbe. Meg ha ment egyáltalán, mert volt egy momentum, amikor a szomszédasszony (akinek az ablakai a kertre néznek) átszólt, hogy látta, hogy elesik és nem tud felállni. A havas füvön, amikor ez eddig csak a sima kövön jelentett kihívást. Szóval, lementünk érte és lényegében felhoztuk, mert már a lépcsőzés sem ment. Nos, akkor döntöttünk, ez így nem mehet tovább. Írtunk az állatorvosnak, aki rendelési időn kívül fogadott minket, minden eshetőségre felkészülve. Hétfőn már lefelé is vinni kellett és tartani elöl-hátul, szóval, igazán nem gondolom, hogy nem mentünk el a falig. Az orvos persze a lovagiasság szabályai szerint felajánlotta a szteroiddal való próbálkozást, de megértette a kérdésünket: Mit nyerünk vele? Vagy semmit, jó esetben két hetet. De hogy azt milyen minőségben - ismerve az alapproblémát - azt senki nem jósolhatta meg előre. Így aztán ragaszkodtunk a döntésünkhoz. Megkapta az altatót, miközben simogattuk, majd azt a másik, mindent eldöntőt, és szépen lassan átszenderült egy jobb világba, ahol csak türelem van, napfény és zöld mezők, ahol úgy szeretett szaladgálni. Nos, talán egy tó is van a közelben, ahol kedvére csobbanhat. 

Hazahoztuk, mert a szállító ide jött érte. Még ilyen se volt, remélem, nem is lesz többé, mert nem mentes a fájdalomtól látni a szeretett testet csomagként kezelni. Remélhetőleg már a héten hozzák - szólott az ember és ez is fájt, mert a korábbi két alkalomnál már aznap visszakaptuk őket, még ha ez igazából már nem is számít. Közben meg igenis számít. Amúgy se vagyunk százasok, mert Morgan és Jack hamvai is itt vannak még a könyvespolcon, mert képtelenség volt családi megegyezésre jutni a hogyan továbbról. Most legalább ebben is egyetértés született. Könnyebb volt, mert a gyerekek már nem szólnak bele, mi meg a párommal csak dűlőre jutunk előbb-utóbb. Most az a döntés született, hogy veszünk egy nagy dobozt, abban helyezzük el a három urnát és így temetjük el őket a telken. Persze, máris hallottam egy sokkal jobb ötletet, olyan urnáról, ami egy idő után elbomlik és kis barátaink a testükkel táplálják a fát, melynek árnyékába temetnénk őket. De ezt elég nehéz lenne átverni a kialakult megegyezésen, úgyhogy csak elmeséltem, hogy van ilyen is. 

Nem is olyan régen egy nagyon kedves ismeretlen ismerős, Vizsike, szenderült jobb létre és az ő temetéséről szólnak a következő sorok. Szerintem végtelenül szép gondolatok.

„Képzeljék, a Marcalnak az a szakasza, ahova az Öreg harcos hamvait szórták, a Rábába torkollik, az pedig a Dunába, ami a Fekete tengerbe ömlik. Majd, ahogy a tengervíz párolog, a felhők közé kerül. Ott repked a szelek szárnyán, ameddig kedve lesz. Aztán az esőcseppekkel visszajön a földre, és megpuszil mindenkit, akit elér. Ugye, hogy a legjobb dolog volt elengedni erre a csodás utazásra, nem bezárni a földbe? És igen, még sírunk utána, de már tudjuk, hogy a Mindenség része lett, soha nem semmisül meg. Ott van mindenhol, fűben, fában, napsugárban, a réten Negroval közös futkosásban.”  (Dundi Rozália)

Hát, nem gyönyörű?

Na, de hogy miért is nem sírtam ki tegnap a szemem? Persze, volt olyan is, de a mérleg valahogy estére mégis pozitívvá vált. Egy ilyen grafomán és sokszor kitárulkozó alkat, mint én, persze tudattam a legközelebbi barátokkal, ismerősökkel a veszteségünk hírét. A Geszebek csoportban, ami az itteni parkbeli kutyás közösséget jelenti, ahol tényleg ismerjük egymást gazdák és kutyák, és akik között Colin igazán népszerű, szeretett kutyus volt. Aztán a Retrieverek és retrieveresek nevű Facebook csoportban, ezt nem is kell talán magyaráznom. És végül a Tacskó Fanatic csoportban is, ahol az én szöszke drágám tiszteletbeli tacskó volt a tesói kapcsán. Meg persze a saját oldalamon, ahol távoli rokonok és barátok, ismerősök is megtalálhatták a hírt. Választottam szívhez szóló idézetet és egy fotót, írtam néhány saját gondolatot. Amire nem számítottam, hogy a nap hátralevő részében özönleni fognak a részvétnyilvánítások, a telefonhívások és levelek. Annyi együttérzésről biztosítottak, hogy ha hullott is könnyem, az már az ezek miatti meghatottságtól volt. Amiért egy kutya, mondhatni... tisztességben megőszült eb és a családja ennyi embernek volt annyira fontos, hogy néhány szóval, néhány mondattal, néhány saját posztban megosztott emlékkel emlékezzenek meg rólunk. Ez valami hihetetlenül felemelő érzés volt és nem is vagyok benne biztos, hogy a köszönetképpen megfogalmazott posztomból ez kiderült számukra, mert ahogy sokaknak a döbbenettől, gyásztól akadt el a szava, nekem ettől a sok szeretettől. Amilyen nehéz hónapokat megéltünk, ez valóságos gyógyírként hatott. És tudom, hogy ezt is elsősorban Colinnak köszönhetem. Az ő lénye volt az elsősorban, aki rokonszenvet ébresztett idegen emberekben is, akikkel néha csak a közös golden-szerelem, máskor még az sem, hozott össze a világháló végtelen útvesztőjében. A képeit látva, kalandjait olvasva sokak barátja lett anélkül, hogy egyetlen simogatásra közel kerülhettek volna hozzá. Ez pedig csodás dolog és remélem, ő is érzi, hogy a szeretet, amely életében körülvette, távoztával is vele marad. 

Egy élet képekben és történetekben

 Ópusztaszeri Pados Colin 2010-2024

Mit lehet írni egy családtagról, amikor a szíved éppen darabokra hullik az elvesztése miatt? Miközben az eltelt hetekben, hónapokban néha már félve kerested a tekintetét, látva elnehezült mozgását, személyisége változását, mindig örömmel töltött el a boldog farokcsóválása, jó étvágya, töretlen ragaszkodása. Az elmúlt félévben többször is ránk ijesztett. Amikor már félig elfogadtuk, hogy ennyi jutott, ő megrázta magát, az élet ment tovább. Korábban már írtam is erről, hogy az öröm mellett, amiért velünk maradt, igen ... kicsinált a hullámvasút, amin ültünk. Jobb napok és egészen rosszak váltogatták egymást. Ő maradni akart, mi pedig teljesen elbizonytalanodtunk, önzés-e, ha segítjük ebben a maradásban, vagy engedjük el, bármilyen lelkesen jelentkezik a reggeliért vagy igyekszik a sétában részt venni egyre csekélyebb sikerrel. Hogy a napjai ezen túl már csak a közömbös heverésző szőrös bútordarab szerepéről szóltak. Fénykorában 42 kilós izmos srác volt. Amikor a hanyatlás elkezdődött, észre sem vettük, nem akartuk észrevenni, hogyan hullanak le róla a kilók. A valaha csodás bunda fénye megkopott, minden csodaszer ellenére hullani kezdett, az okos, gömbölyded buksi csúcsos lett, a kerek riszálós popsi is csontos, de mi még mindig azt a szépséget láttuk benne, aki régen volt. Megkapott mindent, ami megkönnyítette a mindennapokat, köztük a családi egyezményt, hogyha a bénulása elér egy szintet, nem fogunk habozni. Mégis megtettük, mert nem voltak egyértelmű jelek. Akkor sem, ha mostanra 34 kiló lett. A félhomályban éjjelente lestük a lélegzetét, reggel rutinosan kapkodtuk fel a bogyókat, amik az felkelés erőlködésétől kipotyogtak. Ma már nem tagadhattuk, hogy a baj utolért. Most búcsúzunk. És a búcsú során próbálunk a vidámságra emlékezni, a szépre, a boldogra. Nem lesz több kutyánk. Nagytestű semmiképpen. Így most ez marad gyógyírnak. Az emlékezés.

 *

1.      Furának tűnhet, hogy Colin kapcsán Morganról kezdek írni. De hát 2010. december 6-ig ő volt nekem az alfa és az omega. Amikor Morgan elment, teljesen összetörtem. Egy hónap híján 15 éves volt és egy ideje már beteg. Rémisztő bajokat tudhattunk magunk mögött, mert mindig küzdött. Magáért és értünk. Akkor már csak az injekciók segítették a mozgásban, egyre kevésbé hatva, míg egy reggelen úgy döntött, feladja. De ránk bízta magát és a döntést, ez pedig lélekben összezúzott. Elengedtük, elkísértük az utolsó útra, a karunkban aludt el, mi pedig teljesen kiürültünk. Még annyi mindent adhattunk volna neki, de ezek az érzések – részemről – mintha vele együtt aludtak volna el. A férjem olyan alkat, aki a problémákra azonnal megoldást keres, így látva és nyilván átérezve a zombiságunkat, még aznap keresésbe kezdett. Ez a kép jött vele szembe elsőként és beleszeretett. Őszintén? Egy kölyök goldit meglátni és megszeretni még a legvidámabb napokon is a pillanat műve. A bánatunkban meg pláne. Azonnal felvette a gazdákkal a kapcsolatot. Hétfői nap volt, Mikulás napja. Amikor este elújságolta a hírt, hogy szombaton mehetünk érte, mindannyian haragudtunk rá, amiért nem hagy időt a gyásznak. Duzzogva ültünk be szombat reggel a kocsiba, nem keresgéltünk neveket, mint annak idején, amikor Morganért autóztunk. Leendő családtagunkat egy Ópusztaszer melletti tanyán nevelték. A család szánhúzó kutyákat tartott és egy goldi szukát, hogy a gyerekeknek legyen egy plüsskutyája. Ezt a kutyust ejtették szerelembe egy csinos holland vendégmunkással, aki a környéken fedezett. A mamának volt ugyan származási papírja, de a különös nászra való tekintettel a kölykök nem kaptak. A tizenegy kicsiből már csak ketten voltak meg, majdnem tíz hetesen. Csendben zötykölődtünk be a havas földúton a tanyára, amit címként kaptunk. A villanypásztoron belül két apróság ugrándozott bohókásan, egy sötét arany leányka és egy világos bundás fiú. Az utóbbi volt a fotón szereplő, ez azonnal látszott. Elintéztük a gazdákkal a papírokat, talán negyedóra sem telt el, amikor már kifelé zötykölődtünk a fagyott úton. Furcsa utazás volt. Vittem ugyan egy műanyag ládát, hogy abban utazzon, de már alig fért bele a kerek kis hátsója, úgyhogy az ölemben ült és nézett rám okos kis szemével. Én meg őt néztem és nem tudtam nem ellágyulni a bizalommal teli tekinteten. Képtelenség és értelmetlenség lett volna rá haragudni, hogy megjelent az életünkben, amikor még öreg barátunkért sajgott a lelkünk. Hiszen nem ő akarta ezt. A maga részéről megtisztelt a bizalmával, elfogadva, hogy kiszakítottuk a megszokott környezetéből, a mama mellől. A békés, érdeklődő utazás is arról árulkodott, ő  máris családtagnak érezte magát közöttünk. Mi meg még azt sem tudtuk, hogyan szólítsuk. Öleltem magamhoz, őt és magamat biztatva, hogy szeretni fogjuk és ő is szeretni fog minket, miközben mindenféle becézgető butaságot suttogtam a kis fülecskébe. Otthon irány a kád, a fürdetés után pedig mindannyian leköltöztünk hozzá a padlóra. Simogattuk, játékokat gurítottunk neki, amiket rendre be is hurcolt az ágyacskájába. Az egész – számára nyilvánvalóan ismeretlen és újszerű – helyzetet olyan természetességgel élte meg, ami bizakodásra adott okot, kedvelni fogjuk egymást. Közben a mama származási lapját böngészve ismerős névre akadtam: Királytelepi Arany Colin. Morgan nagypapája!!! Colin! – kezdtük hívogatni és láthatóan tetszett neki a név, hallgatott rá (vagy csak a hangszínre, amin kimondtuk). Mi pedig úgy éreztük, Morganból kaptunk vissza valami apró, mégis fontos részt, ami folytonosságot hoz a kutyás életünkbe. Az alvó érzést, amely már útközben ébredezni kezdett, hirtelen mintha koffeinnel öntötték volna nyakon, mindannyiunkban teljes erőből ébredt. Colin a családunk része lett, akartuk vagy sem, a Szeretet már óvón ölelte őt is körbe.

*

1.       Morgannal nem sokat jártunk a parkba, kutyák közé, mert a kezdeti tacskós nevelésnek „hála”, ivaros kanként az élő fába is belekötött. Öreg korára már lehiggadt, így szereztünk néhány kutyás ismerőst, akiknek most bemutathattuk Colint, az új családtagot. A bemutatkozás parádésan sikerült. Ahogy teltek a hónapok, egyre biztosabbá vált, hogy Colin sokkal nyugodtabb természet lesz. Ha ledominálták, megadta magát, ha kihívták, inkább kitért a másik elől. Lassan híre is ment, hogy a park legbékésebb kutyája. Minden fajtájú és méretű ebtárs a barátja lett, a nyugalma vonzó volt kutyáknak, gazdáknak egyaránt. Eleinte nagyon játékos volt, később kifejezetten labdaőrült, de minden helyzetben roppant barátságos. A képen Sherlock és Winston húzkodnak egy kötelet (madzagot), Colin pedig az akrobata.

*

      Tanultunk a múlt hibáiból, amiket Morgannal ifjonc korában elkövettünk és Colint nagyon hamar beirattuk a kutyaiskolába vagy inkább óvodába. Imádta. Én meg őt imádtam, mert a feladatok alatt úgy figyelt engem, ahogy világ életemben reméltem, hogy kutya egyszer így néz fel rám. Morgan idejében ugyanis mindig irigykedve néztem a belga juhászokat, ahogy tekintetüket le sem veszik a gazdáról, miközben az én kutyám csak azt figyelte, kivel lehetne egy kicsit összeakaszkodni. Nos, Colinnak én voltam a világ közepe és ez hihetetlenül felemelő érzés volt. A kutyaiskolában jól érezte magát, a sikeres gyakorlatok után nem a virslifalatok, hanem a sárga istenség, a labda volt az igazi jutalom; de elég hamar kiderült, hogy az engedelmességen túl nem érdeklik annyira a kutyás sportok, hogy amiatt maradjunk. Az agility, amiben Morgannal évekig oly lelkesen vettünk részt, őt teljesen hidegen hagyta. Nem volt olyan bevállalós, mint az elődje, az alagútban négykézláb másztam át előtte, hogy rávegyem, kövessen. A kedvemért pár dolgot megtanult, de igazából sem az ugrás, sem más „trükkök” nem szórakoztatták. Csak a labda! És a labda a vízben! Ez utóbbi kifejezetten a tihanyi Belső tónál volt kedvenc időtöltés, hiszen volt itt séta is jócskán, labdázás, úszás és hajókázás is. A fotón szereplő vidám pofa a kompon való utazástól ilyen boldog. 

*

1.       A másik nagy szerelem, az erdőjárás. Bár, névleg vadászkutya, de hiába engedtük el a pórázról, soha nem távolodott el tőlünk, nem űzött vadat, pedig volt, hogy láttam, amint légszimatot vesz, de aztán csak ott cserkészett a közelünkben, tíz méternél jobban el nem távolodva. Viszont ugyanúgy ragaszkodva a kirándulás alatt kapott kis falatokhoz és friss vízhez, mint annak idején a gyerekeim.

*

  A természet szép! Mit szép, gyönyörű. Mint Colin! De most komolyan... egy csomó remek helyre jártunk, a Hajógyári szigetre, a Hármashatárhegyre, Tihanyba, Tatára, és amerre csak kirándulni mentünk, Sopronba, Pécsre, a Mátrába. És ha volt egy szép virág, egy színes bogyós bokor, odaültettük mellé, hogy emelje a szépségüket.

 

*

1.       A víz a kedvenc elem. Féléves elmúlt, amikor először látta a Balatont. Először nem értette az egészet. A gazdi hiába ült be a kövekre, nem nagyon érzett kedvet a követéshez. Még tavasz volt, a víz nem volt olyan meleg, hogy bemerészkedjen, így elég is volt, ha megpróbálhatta kiinni azt a nagy itatót. Óvatosan szaglászta, kóstolgatta, mint aki eldöntötte, hogy ha a gazdit csak úgy lehet kimenteni a part menti kövekről, ha szárazra nyalja körülötte azt a fura, nagy medencét, akkor arra is hajlandó. De egy napon egy vizsla érkezett rohanvást. Nyilvánvaló volt, hogy ő valami egészen mást lát ebben a közegben, mint egy óriási tálat, mert dobbantott egyet a parton és már loccsant is körülötte a víz. Meglepődött. Látta a másik kutya fejét, meg hogy furcsán kapál a mancsaival, aztán kijött, a gazdája bedobott egy botot, ő pedig máris ugrott utána. Hm... úgy tűnt, élvezi ezt a játékot. Colin tágra nyílt szemmel figyelte a produkciót, rám nézett, majd a vízre, majd megint rám. Hogy valami kis motivációt kapjon, egy kis műanyagflakont dobtunk eléje, ő pedig a feladaton felbuzdulva, elindult feléje.  De nem ám úgy hebehurgyán, ahogy a másik csinálta. Óvatosan bemászott a köveken, hagyta, hogy a víz körbeölelje és amikor elvesztette a talajt a lába alól, utánozni kezdte (vagy talán valami ősi ösztönnek engedelmeskedve), lapátolt a mancsaival. Nem süllyedt el, sőt, haladt előre, aztán ahogy a testét mozgatta, fordulni is tudott, kiúszott hozzám, aki annyira örültem ennek, hogy még az sem zavart, hogy a bundájából az összes vizet rám rázta. Néhány nap múlva rekordot döntöttem kislabdadobásból, ő meg úszásból, mert ugye a labdát csak nem hagyhatta, hogy elnyelje a Nagy Víz. Na, sok beszédnek sok az alja, a víz és Colin örök barátok lettek. Mindegy, hogy a Balaton, a Duna vagy bármely más patak, tavacska, ő örömmel gázolt bele. Az sem zavarta, ha januárt írt a naptár, de igazából a meleg nyári napokon élvezte igazán. Amit nem igazán értett, az az otthoni kis „kutyamedence”, amibe épp csak a popója fért bele (meg később Jack, Carlos, aztán Jamie is), mert abból aztán tényleg csak inni lehetett.

*

1.       Na, ha már szóba kerültek a tesók... előbb jött Jack. Hősünk ötéves volt és egyre többet gondoltunk rá, hogy egy kutyának is akkor jó igazán, ha kétlábú családtagjai mellett van mellette fajtatárs is.  Sokszor babázott a plüsseivel, mi kétlábúak meg ebből levontuk a „következtetést”. Magányos. Volt némi vita, hogy goldi gyerek vagy apa szerelemprojektje, egy tacskó legyen, végül az utóbbi opció győzedelmeskedett. Colin is ott volt, amikor Jack a falkánk része lett, együtt ültünk be a zörgő négykerekűbe. A kis szőrcsomó (aki egyébként a szálkásszőrű tacskók családjába tartozott) rajtam lapított hazáig, pedig jó hosszú volt az út. Így aztán Colin is. Csoda, hogy nem lapítottak ki egészen, mire hazaértünk. Egy ideig Colin láthatóan nem értette, hogy mi ebben a jó, de a kis vakarcs valamiért nagyon elhatározta, hogy szeretni fogja őt mindenki, főleg az a nagy kutya, és az az igazság, hogy idővel így is lett. Hja, ha egy tacskó akar valamit ... De tényleg jó volt, hogy kettesben voltak „egyedül”. Aztán egy napon a kisgazdi is hozott valami tapsifülest. Állítólag kutya volt, de ez akkor még nem nagyon derült ki, mert két akkora füle volt a pici fején, hogy tényleg elmehetett volna nyúlnak is. De aztán nőni kezdett, formálódni, a végén egy nyomott orrú szuszogó rokon lett belőle, Carlos, a francia buldog. Hamar levette, hogy ez egy békés család, úgyhogy ő se rosszalkodott soha, ha velünk volt (állítólag akkor se, ha egyedül). Colin és Jack már-már legendás barátságáról még egy mesekönyv is született (Az öreg szekrény meséje – Zsemle és Kócos kalandjai). Egy nyári napon azonban történt valami. Jack eltűnt. Colin nyilvánvalóan nem értette, mi történhetett, mert nélküle addig nem járt a tacskó sehova, de most úgy eltűnt és olyan fura szaga is volt utoljára, ráadásul a gazdiék is nagyon nekikeseredtek, érezte ő is, hogy valami baj történt. De másnap átjött Carlos és nem volt ideje ezen rágódni. Három nap múlva  megint a zörgő négykerekűvel indultunk útnak, természetesen Colinnal együtt, hiszen akiért indultunk, csak részben volt a mi orvosságunk ezekben a nehéz napokban, de talán Colinnak is. A célban egy Jackhez hasonló és mégis egészen más kis gézengúz várt minket, aki Jackhez hasonló természetesességgel bújt a felnőtt kutyához, ő pedig a tiltakozásnak leghalványabb jelét sem adta. Ha Colin érzett is hiányt Jack váratlan eltűnése miatt, Jamievel ez az űr betelni látszott. A kicsi kajlasága ellen soha egy morrantással sem tiltakozott. Lehet, hogy hamarabb elfáradt, lassult, a labdát is inkább fekve szerette rágcsálni, mintsem rohanjon utána, de a kis örökmozgó közelsége mindig megnyugtatta. Bár, elvittük őt is kutyaoviba, de szerintem a javát már Colintól megtanulta. És hát Carlos becsületére legyen mondva, ő is azonnal elfogadta a változást. Ezen a képen összebújva alszanak a franciaágyon. Hogy a gazdiék hol aludtak? Hát, megoldották, de ez legyen is az ő gondjuk.

 

*

1.       Na, hát az erdőjárásról már írtam. Ez a fotó most másról szól. Kisgazdi kapott kölcsön egy barátjától egy igazán profi fényképezőgépet, miután a srác csinált Colinról egy téli, havas sorozatot. A képek technikailag remekül sikerültek (hja, egy ilyen géppel lehet is), de valahogy mégsem voltak jók, mert se mi, se Colin nem igazán értettük, mit szeretne, ha csinálnánk. De amikor a családdal kirándultunk és kisgazdi lesipuskásként lődözte a képeket, akkor egészen jók sikerültek. Volt olyan is, ahol Colinunk úgy rohant, hogy „a lába se érte a földet”, de komolyan, egyik sem. Botot rágni meg az erdőben lehet a legjobban. Hát nem?

*

1   A plüssökkel Colin már kicsi kutya korában közeli barátságot ápolt. Sok év eltelt, a plüssök meg gyűltek, mert ő bújni szeretett velük, cipelgetni őket, nem szétrágni. Lehet, hogy tudat alatt vágyott egy társra? Hát, ennek az idilli állapotnak lett vége Jack érkeztével, aki tacskóként minden plüsst kinyírt. De ami rosszabb, Colint is rávette, hogy tulajdonképpen jó móka kibelezni a mackókat.

*

Na, sok goldi tulajdonos most bólogatni fog. Szerintem a goldiknak van egy kosz-génjük. Mármint, hogy imádnak koszosak lenni, de nem is baj, mert koszos kutya = boldog kutya. Ebben lehet valami, elég csak erre a fotóra ránézni. De az az igazság, hogy Colin tiszta is szeretett lenni, mert akkor felmehetett a kanapéra, úgyhogy nem is volt probléma, ha fürdeni kellett. Csak a hajszárítótól félt, mert a madzagokat és hangos szerkentűket nem bírta. Apa szerint a tanyasi villanypásztor miatt, de ki tudja.

*

1.       Amikor gazdi gyerek volt, még létezett az a mondás, hogy „az úttörő, ahol tud, segít” (vagy kisdobos, mindegy is, a lényeg a segítésen van). Na, hát Colin akkor úttörő volt, mert szeretett segíteni. Itt például a tavaszi lombgereblyézéshez hozta gazdinak a kosarat, hogy legyen mibe összeszedni. Hogy az átadás előtt egy kicsit kergetőztünk is? Az csak a móka kedvéért volt.

*

1       Azt mondják, ha egy kutya a hátán hempereg, az a feltétlen bizalom jele a környezetük iránt. Ez akár igaz is lehet, mert őt soha, senki nem bántotta, és ezért bizalommal volt mindenki iránt, a gazdiék felé meg még pláne. De az az igazság, hogy henteregni egyébként is egy klassz dolog. Mondjuk, a friss fűben, meg az avarban még jobb, esetleg valami ragacsos pocsolyában, de ha más nincs, a szőnyeg is kiválóan megfelel. 

*

1.       Kissé nagyképűen mondhatnám, hogy a neve fényreklámjával van tele a város, de az az igazság, hogy ez a Picolino nevű hely reklámja, csak gazdi ügyesen fotózott. Azért jópofa, nem?

*

1.       A vége sosem vidám. Maga a történet persze az, de ha búcsúra kerül a sor, az mindig fájdalmas. Akár rövid időre szól, akár örökre. Utóbbi gazdiéknak rosszabb, mert ők mérik az időt, egy kutyának az öt perc is örökkévalóságnak tűnik, úgyhogy nem nagy különbség. Majd jönnek utánunk, mi itt várjuk őket. Buksi, Morgan, Jack és most már én is. Majd jön még Jamie és Carlos, de nekik még dolguk van odaát. Talán nekik is hiányzom majd. Vigasztalja őket a tudat, hogy micsoda vidámság lesz újra együtt lenni mindannyiunkkal. Pacsi, Colin