Emlékek, emlékek...

 Egyszer leírtam ezeket a sorokat: " Morgan után nem hittem, hogy ... sosem hisszük. Aztán mégis megtörténik. Jön egy új szőrös kis mackó, aki elrabolja a szíved. Tudod, hogy egyszer ő is össze fogja törni, de amíg eljön a pillanat, hihetetlen kalanddá varázsolja az életed. Colin igazi szívrabló, és mint utólag kiderült, volt egy közös ős a családfájukban. Sorsszerű, hogy ő érkezett hozzánk, azóta is vallom."

Nos, azóta is vallom, hogy egy kutyás életében így mennek a dolgok. Jönnek-mennek, egy a közös bennük, hogy örökre velünk maradnak. Most már Colin is csatlakozott az égi csapathoz és nincs annál nehezebb döntés, mint lemondani arról, hogy a szívünkbe fogadjunk egy új szőrös családtagot. Mert legbelül érezzük, hogy úgy lenne igazán teljes az életünk. De a realitás felülírja a legmélyebb érzéseket ebben az esetben. Az egyik fiam a nagy világban, a másik is nemsokára, az unokák így is leginkább videó-kapcsolatban. Ha menni kell, gond a szőrös gyerek elhelyezése, ha velünk lesz gond..., arra inkább nem is gondolok. A derék is nehezebben hajlik, a láb is nehezebben megy végig az úton, telnek az évek és bármennyire szívszorító a döntés, meg kell béküljünk vele, Jamie az utolsó kutyánk. Az ő érkezése nem volt minden fájdalomtól mentes. Egy olyan veszteségben jelentett elsősegélyt, ami kiszámíthatatlanul, váratlanul következett be és őszintén a földre vitt. Ma már tudom, hogy Jack rövidke életét mára megszépítette az emlékezés. Igazi gazfickó volt tüneményes bundába csomagolva és szerzett néhány feszültséggel terhes percet, de ahogy a mellemen aludt, azt az érzést nem adtam volna semmiért. Sokáig csak erre voltam hajlandó emlékezni, de mára már belátom, vele sem volt igazán könnyű az élet. Talán az emberekkel való barátságos természetét szeretném átplántálni Jamiebe, de hát tudjuk, a dolgok nem így mennek. Mindegyikük más karakter. 

Jamie most nehéz helyzetben van (és így tulajdonképpen mi is), mert amióta Nyíregyházán az ölembe vettem, még sosem volt egyedül. Ott volt neki a Mester, a mindig barátságos Colin, akitől annyi mindent megtanult, egyedül az idegenektől és kisgyerekektől való ódzkodását nem tudta elhagyni. Dolgozunk rajta, de sajnos én magam sem tudom leküzdeni az állandó feszengést az ilyen helyzetekben, várva, hogy mikor dönt a "beszólogatás" mellett, így nyilván én magam terelem rossz útra akaratomon kívül. Pedig tényleg kivételesen jó kutya. Így az ötödik születésnapjához közelekedve (Jézusom, hogy rohan az idő!) látom igazán a többiekkel való összehasonlításban, hogy nagyszerű kutyám van. És ez itt most nemcsak az elfogódott gazdi ömlengése. Tényleg remek fickó, dacára az ivarosságának. Colin nevelése, vagy csak inkább példamutatása, zsigeri szinten beleivódott, egy kurta lábú kis golden ő hatalmas szívvel, elhagyva néhány nehéz tacskós szokást. Sokan azt mondják, kár érte, én hálás vagyok ezért az átalakulásért. Mert az életünk így sokkal könnyebb és láthatóan ez neki sem okoz problémát. Volt már igazi tacskós tacskóm, úgyhogy tudom, miről beszélek. 

Kutyás életünket egy kutyával kezdtük. Tacskóval, mert annak volt "hagyománya" a családban. Amikor az első goldink Buksi mellé került, nem a kutya érdekeit néztük, csak a gyerekek nagy kutya iránti vágyát, és az akkoriban megismert fajta gyönyörűségét, családbarátságát. Buksi addigra már nyolc éves is elmúlt, tehát volt nyolc kemény évünk őkelmével. Lett közös hat évük, aztán Morgannal újabb tíz magányos, de mozgalmas év. Utána Colinnal öt. Akkor történt valami, ami miatt mi magunk akartuk, hogy legalább ketten legyenek. Hogy ez mi volt, ma sem tudnám megmagyarázni, egyszerűen így éreztük helyesnek. Ma is így éreznénk, csak már rá kell néznünk a naptárra, őszintén fel kell mérjük a lehetőségeinket. Úgyhogy a lassan ötéves Jamiere is magányos évek várnak. Hiszem és remélem, beéri majd velünk, mert mi biztosan megteszünk mindent, hogy az egyedüllétben a pihenést és ne a magányt érezze.