Szóval, írtam már erről nyilván fogok is még, mert a mindennapjaim meghatározója... mit jelent egy idős szülővel az együttélés. Érdekes téma, mert ha valaki rákérdez, miért nézek ki alkalmasint, mint a mosogatórongy és elmesélem a napjaimat, máris érkezik a legyintés, ne is mondd, annyira tudom, miről beszélsz, mit érzel. Valahol megnyugtat a tudat, hogy bármennyire nem illik emiatt panaszkodni, azért sokan hordozzuk a terhet (igen, TERHET), amit egy idős szülő ellátása jelent. És szinte kivétel nélkül ugyanúgy éljük meg. Teherként. Nem egy cikket elolvastam a témában, szerintem többnyire olyanok tollából, akik a végzettségük kapcsán feljogosítva érzik magukat az önjelölt tanácsadó szerepére, de éles helyzetben még nem volt alkalmuk kipróbálni az ötleteiket. Aki pedig ezekre a tanácsokra éhezik, csendben teszi a dolgát, mert pontosan tisztában van vele, hogy nincs megoldás! Csak és kizárólag radikális döntés vagy a megnyomorító hétköznapok (és mindennapok) bevállalása.
Legutóbbi "olvasmányélményem" a témában egy pszichológus írása volt, amelyben felsorolja, hogy mennyi minden megoldás létezik a témában. Elsőként is az öngondoskodás intézménye. Aham, de aki nem gondol idősödve arra, hogy egyszer gondot fog jelenteni egy tál étel elkészítése vagy a gyógyszerek beszerzése, az már rég nem fog erre megoldásként gondolni, amikor a helyzete megkívánná. Sőt, ő fog a legélénkebben tiltakozni, ha a családtagjai felvetik egy otthonban való elhelyezés lehetőségét. Aztán segítőt lehet az idős szülő mellé keresni. Nos, ez is felvet kérdéseket, mert kit és honnan és nem utolsó sorban mennyiért, mennyi időre, milyen feladatokra, együttélésre vagy csak néhány órára? A kérdések vég nélküliek. Napközi otthonos elhelyezés. Aham, és ki viszi, hozza az idős embert? A végén a "legegyszerűbb" megoldás, a gyermek hadrendbe állítása, főleg, ha az lánygyerek.
Itt a mi esetünk... az édesanyám tavaly elesett és azóta már nem a régi. Addig mindenki dicsérte, milyen "fiatalosan" jön-megy, azóta csak árnyéka önmagának. Süket, ezen nincs mit szépíteni. És konok, eldöntötte, hogy neki a hallókészülék nem kell. Van, de akkor se kell, mert nem. Innentől sejthető, mennyire egyszerű vele a kommunikáció. Nem tudom például telefonon sem felhívni, ő meg sem hajlandó tanulni a kezelését. Nem hajlandó még az erkélyre sem kiülni, az egyetlen cél, ahova sikerült elhurcolnom, a fodrászat volt, de az is felért egy Himalája expedícióval. Hiába na, nyomokban azért még nő. A napjai az ágya és a tv előtti fotel között telnek, nem is értem, hogyan nem lett még nagyobb baja, hiszen ez nem mozgás. Nem hajlandó inni sem, mert akkor pisilni kell járni, és ugye ez alapvetés, hogy minél kevesebbet mozogjunk. Azt viszont egy korábbi tapasztalatból tudjuk, mit tesz az emberi szervezettel, ha valakinek a folyadékbevitele a napi félliter körül mozog, mindent beleszámítva. Vannak napok, amikor felöltözni sem hajlandó, ugyanakkor ki ne nyissam az erkélyajtót, mert ő "rettenetesen" fázik. Miközben a déli fekvésű lakást telibe süti a melengető tavaszi napfény. De a legnagyobb probléma mindenek felett a süketsége. Ketten vagyunk a lakásban, mégis, ha megfogom a vállát, hogy felhívjam magamra a figyelmét, miután a kiabálásomat sem hallja, ijedten összerezzen. Bár, inkább úgy jellemezném: "kiugrik a bugyijából ijedtében". Ha balról szólok hozzá, jobbra fordul. Ha beszélgetni próbálok, lassan és gondosan artikulálva, tőmondatokban, a harmadik mondatnál láthatóan elmegy a kedve az egésztől. Néha ő akar beszélni, olyan 70 évvel ezelőtti történeteket sorol, kicsit talán kiszínezve a múltat, amiknek a szereplőit nem ismerem, de persze igyekszem az érdeklődés látszatát fenntartani. Igazából nem érdekli a reakcióm sem. Az egésznapos fotelben üldögélés közben el-elbóbiskol. Látni ezt a kornyadozást, egészen elkeserítő. Ha azt javaslom, ebéd után dőljön le egy kicsit, akkor már lövi is vissza a választ: akkor nem fogok tudni aludni. De azért este 6 órakor már megy az ágyába, hogy éjféltől hajnalig lássam, ég a lámpa odabent, vagy csak fekszik a sötétben. Olvasgat, akár ugyanazt többször is, mert néhány nap múlva már csak a borítóra emlékszik, a történetre nem. A kezdődő demencia már csak a hab a tortán. Tegnap délután főzés közben azt vettem észre, pakolgatja a gyógyszeres dobozát, veszi elő a vércukormérőt, az inzulint. Kérdem: mit csinálsz? Hát, még nem is reggeliztünk. De, mondom, sőt, már ebédeltünk is, a gyógyszereidet is bevetted. De ő azért csak bütyköl tovább az injekcióval, úgyhogy elveszem tőle, akkor kissé hisztérikusan kéri számon, ÉN mit csinálok.
Ezek után hogyan próbáljam meg az otthonában akár egy segítővel közösen ellátni? Persze, ő haza vágyik, meg is értem, bár reméltem, hogy mostanra megérti, felfogja, ez a buli egyedül már nem megy. Nem várom el, hogy belássa, micsoda szerencséje van, amiért én itt vagyok neki, a veje meg egy rendes pasi, aki zokszó nélkül viseli a jó félévnyi együttélés minden járulékos "szépségét". Hogy azzal, hogy együtt élünk, mennyire változott meg a mi életünk, végképp nem foglaélkozik. Neki természetes, hogy az étkezések alkalmával csak az asztalhoz kell ülnie. Azt pedig csak a "sorstársak" tudhatják, ránk mentálisan hogyan hat ez az együttélés. Már nem mehetek el itthonról 2-3 óránál többre, dugdosom előle a gyógyszeres dobozt, nehogy túladagolja magát, miközben épp nem vagyok vele. Más problémákat elvileg nem okozhat, hiszen eszébe sem jut a hűtőszekrényt kinyitni, ételt melegíteni, háztartási gépeket használni. Olyan ő most, mint egy kis növény, aki a napsütötte nappali tartozéka, estére betakarjuk, mint a mikulásvirágot.
Azt írja az okos cikk, hogy a gyerekek könnyebben vállalják fel az idős szülő otthon tartását szerető családja körében, ha behatárolhatóan látják az út végét. Hogy értsd, ha az orvos például egy rákos esetben megsúgja, hogy csak hetei, néhány hónapja lehet hátra. De mit tegyél egy kis szobanövény esetében, aki akár hosszú éveken keresztül határozhatja meg az életed, arról nem írnak az okosok. Mert akarata ellenére nem adhatod be egy otthonba. És hát az emberséges szociális ellátási rendszer is csak odáig gondolkodik, hogy törvényt hoz (2016. júliusától), miszerint a nagykorú gyermek köteles rászoruló szüleiről gondoskodni. Pont. Mert ezzel aztán mindenki élete meg lett oldva. S ha mindez nem lenne elég, a magyar állam egy huszárvágással megoldja az egészségügyi és hosszútávú ápolás problémáját is, mert ezek költségeit is a gyereknek kell viselnie. Oké, a szülő nyugdíja is fedezet ennek egy részére, de lássuk be, nagy általánosságban erőteljesen a zsebébe kell nyúlnia annak, aki ki akarja egészíteni ezt a nyugdíjat egy minőségibb ellátás érdekében. És mondjak valamit, már örülnék, ha itt tartanánk 😢 Lehet leköpni.
Egy olvasói vélemény az említett cikk alatt: "Rohadt szégyen, csak nem az érintetteké, hogy ma egy felnőtt fiatal nem képes arra, hogy gyereket is neveljen és segítse idős, ellátásra szoruló szülőjét! Azt kívánni (ha megoldható és közben nem halnak éhen), hogy valaki napi 24 órában ápoljon évekig, az rohadt barbár dolog. Ó, és ha nem tudn ád, EDDIG ebben az országban túl kevés volt az öregek otthona, a szégyenletes állapotú és a luxus is." Szóval, tudom, hogy nem vagyok egyedül a gondolataimmal, de ettől azért még egyáltalán nem könnyebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése