Mindenféle...

 Elsősorban is büszke-kutyamama vagyok, mert tegnap az első napközis nap után azt mondták a csemetémről, hogy tüneményes volt. És ez nem azt jelentette, hogy eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Nos, ha még emlékeztek, hogy milyen volt otthagyni első alkalommal a gyereket az oviban, hát a kutyádat a napköziben pontosan ugyanolyan. Drága pöttyöm először nem is értette, miért cserélt gazdát a póráza, de volt ott még két másik kutyus is, egy kis tacsi meg egy nála nagyobb spicc-szerű kutyus és azok is mentek Lacival befelé, hát, ő is ment Lacival befelé. Nem kellett húzni-vonni, ment. Én meg izgultam 😃

Délben siettem anyámhoz haza, ő meg lekiabálta a fejem, hogy "Hol a kutya?". Mondtam neki, hogy reggel elköszöntünk, amikor vittem a napközibe, de fel se néztél a könyvedből. Hát, ő nem hallotta. Ok, ez meg nem az én saram. A kutya - remélem - jól van és majd csak négykor megyek érte. Miért olyan későn, ha már úgyis itthon vagy? Hát, hogy a többi kutya se hülyüljön meg, ha egyet elvisznek közülük - mondtam - volna -, de ez már igazából nem is érdekelte a mamát. 

Akinek mellesleg tegnap volt a 87. születésnapja. Az itthon élő unokával meg is ünnepeltük, de a mama erre fel újra előadta a "lenne már vége!" című magánszámot, amire ugyebár nem illik helyeselni, de az a szomorú igazság, hogy valahol igaza van. Süketen, félvakon, némi mozgáskorlátozottsággal azért nem olyan vidám az élet. A televízió sem olyan szórakoztató, az olvasás sem, a beszélgetések kínkeserves kínlódások és kb az egész környék a fültanúja. Értem én, hogy hiába vagyunk már több, mint féléve együtt, ő még mindig nem érzi otthonának a lakásunkat, nyilván én sem tenném fordított helyzetben, de egészen egyszerűen nem lehet őt már a saját otthonában egyedül hagyni. Nemcsak azért van velünk, mert ez így nekem egyszerűbb, hogy nem kell még a hozzá utazgatással is tölteni az időt. Mert hányszor menjek? Még a naponta egyszer is kevés lehet. A minap kiszúrtam, hogy a cukoreredményeket bekamuzza, de igazság szerint ahogy elnézem amint a gyógyszerekkel, inzulinnal babrál, abban sem vagyok biztos, hogy annyit és azt szedne, szúrna, amennyit kell, ha nincs felügyelet. Nemrégiben olvastam egy cikket, hogy ne tekintsük az idős embereket gyerekeknek, hagyjuk meg az önállóságukat, a méltóságukat. Aham, nyilván van olyan élethelyzet is, de ez nem az. 

Igazából - teljesen önző módon, nyilván  azon merengtem, hogy egy osztálytársam a napokban jött meg a tengerparti nyaralásáról, aztán élménybeszámoló helyett kórházi beszámoló lett a dologból. Mint kiderült egy tüdőembóliát úszott meg éppen, és ezuton is gratulálok neki, hogy a viszonylag "bármi lehet" tüneteivel azonnal orvoshoz fordult, mert valószínűleg az élete múlt volna rajta, ha csak otthon "majd kipiheni". Szóval az önző része a gondolatnak az volt, hogy ha velem történne valami, azért drága jó anyám mégis mihez kezdene, mert aligha lenne onnantól önálló és önellátó. Hogy egy idős embernek azért fel kellene készülnie egy olyan helyzetre is némi előre látással, amikor nincs kit ugrasztani. Értem én, hogy az ő olvasatában ez a "lefekszem és megyek apád után" megoldás, de talán mégsem így kellene. Mert - hogy megint magamról beszéljek más nyomora kapcsán - ki lenne az, aki a mamát az ágyában megtalálná napok, hetek múlva, ha én nem mehetek? 

Szóval, csak forgatom magamban ezeket a gondolatokat, mert sajnos még beszélni se nagyon lehet ezekről, mert azonnal a "be akartok dugni valahova" sztereotípia jön elő minden idősből. Mert már nem gondolkoznak, csak vegetálnak. Aki él, az tervez. Ő már nem tervez, tehát ... De hát ezt sem illik így kimondani. Szeretem, de ha holnap mondjuk én kapok egy rossz diagnózist, esetleg már meg sem érem, hogy nekem mondják el, akkor vele mi lesz túl azon, hogy "csak lenne már vége!". Mert ahogy a dolgok pillanatnyilag állnak, neki még bőven van a cérnából. Ami alapjaiban egy örömhír, csak hát kinek? Neki? Nem. Nekünk? Nyilván. Örülünk, hogy velünk van ... a múlt miatt, amiatt, aki volt. De nem örülünk, mert látjuk, hogy ez neki nem öröm.