Colinról

 Ma reggel a parkban az egyik kutyás ismerős megkérdezte, milyenek a napok Colin nélkül? Kicsi Drazséja az idén 15 éves lesz, tehát a parkbeli egyesületünk, a Geszebek egyik alapító tagja ő is, talán az utolsó abból a társaságból. Drazsé szerencsére jó egészségnek örvend. Annak ellenére, hogy nem szed mindenféle kiegészítőket, az ízületei ruganyosak, az egész apró kutyus láttán nem gondolnád, hogy már ennyi idős. Jó látni, hogy még örömét leli a sétában, a szaglászásban és jókedvűen üget haza reggelizni. 

No, de Colin... neki is elmondtam, hogy az első napok, talán az első két hét is, a megkönnyebbülésé volt, amiért már nem látjuk "szenvedni". Soha nem fogom már biztosra tudni, hogy valóban szenvedett-e. Jó étvágya volt, szívesen ment volna sétálni, bár, nem tudott. A kertben bóklászva, ha elesett, felállni már nem biztos, hogy sikerült. A lépcsőn hoztuk-vittük, a kakát szedtük utána a lakásban is, de ő csóválta a farkát és sorban állt a jutalomfalatért. Nagyot szusszanva elterült a szoba közepén és aludt. Sokat, nagyon sokat. Az utolsó napokban újra a közelünkben dőlt le, szinte a lábunkra, talán ő már tudott valamit. Meghoztuk a döntést, részben miatta, részben miattunk, részben Jamie miatt, de magyarázhatom bárhogy, elsősorban azért, mert ez így már nem volt tartalmas élet. Szerintünk. És dönteni csak mi tudtunk. Aki már átélte, tudja, hogy nem olyan könnyű meghozni a másik életről ezt a végletes döntést. Hónapok óta voltak itt már érvek és ellenérvek, néha még veszekedések is, húztuk-halasztottuk, gyáva módon abban bíztunk, Colin majd megkímél minket a döntő szótól. Nem tette és sosem fogom megtudni, hogy csak megelőztük vagy ő még tényleg nem érezte-e elérkezettnek az időt. Szóval, ettől a megkönnyebbülés orbitális lelkiismeret furdalásba csapott át. De mivel a dolog eldőlt, a karjaink között engedtük az útjára, legalább így kifejezve a hálánkat az együtt töltött évekért, a rengeteg élményért, amit együtt éltünk meg. 

Mára a vegytiszta hiány maradt. A nehéz érzés, valahányszor egy boldogan zászlózó goldenfarok tűnik fel a távolban, ha egy szépséges szöszke kutyafejet látok. Hiányzik az érzés, ahogy nemcsak ő, de még én magam is büszke tartással vonulunk végig a parkon a csodáló tekintetek kereszttüzében. Az én csodás szőrös fiam oly sokaknak tetszett és ezekből az elismerő pillantásokból jutott a gazdinak is. 

Tegnap a Hajógyári szigeten voltunk Jamievel. A szigetcsúcson egy golden úszott a Dunában a labdája után. Ahogy kifelé fordult, a kép szívszorítóan ismerőssé vált. Megszólalásig hasonló fej, izmos vállak tempóztak a hideg vízben. Még Jamie is felfigyelt rá és a parton tétován indult és állt meg a vízben, nem tudva, hogy eléje menjen vagy várjon. Még számára is olyan ismerős volt a jelenet. Mintha maga a Mester evickélt volna kifelé. Lassan két hónap telt el a búcsú óta és Jamien most láttam először ezt a bizonytalanságot, mintha felismerni vélte volna. A szívem szakadt meg, ahogy csalódottan elfordult, miután a bundáját rázó kutyát megszagolta. Szóval, hiányzik. Mindannyiunknak. Nagyon. Sokat emlegetjük, de a neheze talán majd akkor jön, ha lemegyünk a telekre, aminek minden négyzetcentimétere és a környék tényleg hozzá kötődik. A reggeli úszások, a kirándulások a tihanyi Belső tóhoz, az esti séták a sétányon, apa kísérgetése a vasútállomáshoz... és nem utolsósorban a szőke szőrszálak, amik ott várnak a szőnyegen, a hálószobában, mindenütt, ahol tavaly nyár végén még megfordult.