Írtam, írok, írni fogok...

Mostanában sokan éreznek késztetést az írásra. Lehet, hogy régen is így volt, csak a lehetőségek voltak szűkösebbek. A blogvilág elindulása mindenképpen nagy segítség volt a grafomániásoknak. Írni sokkal korábban kezdtem el, mármint történeteket, bár egy időben a barátnőkkel folytatott levelezés is felért egy-egy kis novellával, de jövőre lesz 10 !!! éve, hogy a Publio Kiadó segítségével ezek az írások könyv alakot öltöttek. Közel sem mind, de azért számos történet. Akkor szembesültem vele, hogy ebben a sztoriban az írás a könnyebbik része a dolognak. Reklámozni, ajánlani, eladni... magamat kínálni, a figyelem középpontjába kerülni, na igen, ez a legnehezebb része. Minden másra ott a Mastercard, és ezt akár szó szerint is érthetitek, hiszen a korrektúra, borító, nyomdai munkálatok csak pénz kérdése.

Ahogy a kiadóval egymásra találtunk, ... oké, leginkább én őrájuk, szóval, fontos kérdések merültek fel. Az első dolog, hogy mi legyen a cím? Nem könnyű címet faragni. Utaljon a történetre, de ne árulkodjon túlságosan, ne legyen elcsépelt, sokadik azonos hangzású, ne adj isten, azonos a polcon. Ha ez nagy nehezen megszületett, akkor a szerző neve. Mármint, ha a szerző nem a saját – igazolványaiban is tetten érhető nevével igyekszik betörni a könyvpiacra. Volt egy érdekes élményem, amikor a romantikus regényekre specializálódott Harlekin kiadónál házaltam az írásaimmal. Ők csak angolszász szerzők regényeit fordítják magyarra, hiába lehet hazai szerzőkkel is Dunát rekeszteni. Ez indította el a vezérhangyát a fejemben, hogy vajon, ha úúúgy alakulna, hogy egy könyvesbolt polcán (kirakatában) találkozna velem az olvasó, vajon milyen névre figyelne fel? A magyarra vagy inkább valami idegen hangzásúra? Van olyan sznob az olvasóközönség, hogy hamarabb kelti fel Judith Saray a figyelmet, vagy legyen inkább Pados Judit? Nagy nehezen – és némi közvéleménykutatás után – úgy döntöttem, hogy a romantikusokat jegyezze Judith, minden más írásomat pedig Judit. Elmés, nem? A Saray egyébként nem kitaláció, lánynevem volt ez, igaz i-vel és ékezettel. Roppant lelemény! Ma már lehet, hogy nem is ez lenne, csak nemes egyszerűséggel és némi titokzatossággal: JUDITH.

Azóta azonban fordult a kocka. Egyre másra jönnek ki a nevüket felvállaló magyar szerzők könyvei és igazság szerint, becsülöm érte őket. Fábián Janka, Karády Anna, Hidasi Judit, Zajácz D. Zoltán Tóth Gábor Ákos, Szlavicsek Judit... hogy csak néhányukat nevezzem nevén. És miért éppen őket? Na, ez is érdekes: mert mostanában olyan történeteket kerestem, amik helyszínéül a szerzők a Balatont választották. Ők pedig mindannyian ilyen írásokkal kerültek a könyvesboltok polcaira.

Nos, megírtad a könyved. Beleolvasol, jaj, ezt itt inkább átírom. Ááá, szerintem itt túl terjengős, ott meg lehet, hogy az olvasó értetlen lesz a hirtelen váltástól. Finomítani kell még! Te, figyu, nem olvasnád el, hogy mi a véleményed az orvosi részről, mennyire nyúltam mellé mindenféle kutatómunka ellenére? Szerinted mennyire menjek bele a részletekbe, vagy inkább a párbeszédekre koncentráljak? Igen, úgynevezett béta-olvasókat keresel, akik merő barátságból lelkendeznek, de sokat nem segítenek, max. az önbizalmadat ápolgatják, és lássuk be, azért az is Valami. Amikor már szinte kívülről fújod a sztorit, annyiszor rágtad át minden sorát és megtaláltad benne az összes gépelési hibát (nyugi, marad még benne akkor is, ha más is átnézi), akkor megnyomod a küldés gombot és elengeded a „gyereket”. Mit mondjak, van olyan nehéz ez a lépés, mint egy kétlábú gyerek esetében. Önkéntelenül is kitárulkozol, rengeteg mindent elárulsz magadról is a sorok között és kicsit aggódsz, a karakterekben vajon magára ismer-e X és Y? Volt olyan, hogy egy abszolút fikciós regényben, olyan történet-közegben, ami egy másodpercre sem hasonló az igazi életünkkel, az egyik fiam magára ismert és megütközött azon, hogy tényleg ennyire rosszul esett-e nekem, amikor elmeorvosi legyintéssel intézte el, hogy az anyja szerelmes regényeket ír. Szóval, ha valaki magára ismer, az lehet, hogy nem a véletlen műve.

Innentől segítő kezek veszik gondjaikba a sűrűn telegépelt oldalakat. Félreértés ne essék, nem ingyen! Megtalálják az elbújt gépelési hibákat (még mindig nem mindet :P ), javaslatokat tesznek, ha nem elég gördülékeny a szövegvezetés (őszintén, ilyesmire ritkán kerül sor és nem azért, mert ezek az írások hibátlanok. Sajnos manapság a szerkesztők már nem olyan „kukacoskodóak, mint régen, így aztán sok minden kikerül a boltokba, amiknek talán nem kéne), nyomdai formába tördelik, ha olyan az írás, a benne szereplő képeket kijavítják, megszerkesztik, készítenek feltűnő borítót, segítenek a fülszöveg feszessé húzásában, ISBN-számot szereznek, a kiadó oldalán felhívják rá a figyelmet, elkészíttetik a könyvet a nyomdánál, megkezdik az értékesítést és kezelik a befolyt jutalékot. Néha még a saját példányok kedvezményes megvásárlására is lehetőséget biztosítanak, így kerül a könyved rokonokhoz, barátokhoz, akik azért nem biztos, hogy anyagilag megtámogatják a lelkesedésedet, de ahhoz, hogy véleményt mondhassanak, kell az a „tisztelet példány”. Viszel belőle a helyi könyvtárba és büszke vagy, ha lajstromba veszik. Adsz néhány példányt jótékonysági árverésekre. Ez volt a helyzet a Publio-nál. Persze, más a helyzet, ha a saját anyagi lehetőségeid szerint nagyobb mennyiséget rendelsz Te magad a nyomdától, raktározod, házalsz vele és rosszabb esetben alátámasztod velük az ágy megreccsent lábát.

A magánkiadásból szerintem még senki sem lett Rotschild, de azért jó érzés könyvként látni azokat a valaha kusza mondatokat, a sok kis cetlit az íróasztalon, a folyamatábrát a laptop alatt, az egymásra tornyozott tudományos munkákat, amikből 2-3 sorra van szükséged, hogy hitelesebbnek hidd az írásod. Az internet is jó barátod, keresheted a hasonló sorokat, hogy magadnál kikerüld, nehogy a plágium vádja érjen. Igazából írni sem könnyű, de mégis a dolog könnyebbik része.

Én az első történeteimet egyik napról a másikra írtam. Szó szerint. Egy rajongói társaságban egyre-másra jelentek meg fanficek rajongásunk tárgyáról és én kissé nagyképűen kijelentettem, hogy ilyet bármikor összedobok én magam is. Szavamon fogtak és ők lettek az első olvasóim. Felvillant egy kép, amiből elindult a történet, és igazság szerint megkönnyítette a munkát, hogy a főhős személye adott volt, élő személy, akinek a bulvársajtó kellőképpen ízekre szedte a mindennapjait, hogy legyen mit belefűzni a történetbe, hogy kicsit ismerősebbé tegye azt a valószínetlenül idegen világot, amiben ő él hozzánk képest. Csináltam egy blogot és ott jelentek meg a napi 4-5 oldalnyi részek, ahogy a blog olvasói jellemezték egy idő után, a reggeli kávéhoz szükséges napi betevőjük. Heteken, hónapokon keresztül mindennap szolgáltatni a betevőt, kemény munka volt. Én lepődtem meg a legjobban, hogy csináltam lelkiismeretesen, fáradtan és betegen is, egyetlen napot sem kihagyva, néha előre dolgozva. A buszon ülve, a lakógyűlésen, vendégségben, éjjel álmomból felriadva, mindig és mindenhol jegyzeteltem, ha jött az ötlet. Akkortájt esett meg az, hogy a család férfi tagjai elmeorvosi türelemmel sóhajtottak fel, valahányszor a fülessel a fejemen a laptop előtt találtak és tudták, most nem szólhatnak hozzám, mert akkor elszabadul a házisárkány. 2011-et írtunk akkor.

Persze, eljött az idő, amikor elfáradt a rajongás, más téma után kellett néznem, de valahogy mindig akadt valami, ami eléggé izgatott ahhoz, hogy a gép elé üljek. Így született egy mesekönyv a kutyákról, és egy felnőtteknek szóló mesekönyv imádott városomról, Velencéről. Az az időszak egybe esett azzal, amikor olyan szerencsés voltam, hogy többször is járhattam ott a barátnőmmel, tele voltam élményekkel, felfedezésekkel és felfedezésre váró titkokkal, amiknek a megfejtése a célunk volt. Olyan mélyen ástam bele magam a város építészetébe, történelmébe, ami önkéntelenül is megihletett.

De ... mert mindig van egy De. Eljött az az év, amikor ez a lendület megtört. Már előtte is éreztem, hogy fogynak a kikívánkozó szavak, de 2019 teljesen elnémított. Egymást érték a családi tragédiák, az ember csak a túlélésért küzdött, nem maradt energia a romantikára. Szomorú dolgokról pedig nem akartam írni. Éppen elég megrázó volt apukám és anyósom nekrológját megírnom. Elvesztettük a fiatal kutyánkat egyik napról a másikra, ez volt a kegyelemdöfés. Néhány rövid visszaemlékezés született csak, leginkább az apukámról, a történeteiről, hogy emlékezzünk az igazságra, amit a betegsége a végére erősen átírt. És persze a kedvenc témámról, a kutyákról. De még ez sem segített. A kis rövid fogalmazások egyike sem akarta kinőni magát, nem akaródzott az összeszerkesztésük sem. Az írás kikopott az életemből, a csend lett a társam, miközben folyamatosan rosszul éreztem magam emiatt az önkéntes hallgatás miatt. Mire pedig végre kitörni készültem ebből a nihilből, beütött a Sors, édesanyám egészsége romlott meg, hogy most ő törölje ki a gondolatokat a fejemből.

Mostanában nagy levegőt vettem és elhatároztam, újra kezdem. Nem mintha a körülmények a kezemre játszanának, de azért próbálkozom. Mert még hiszek benne, hogy ott bujkálnak bennem a karakterek, akik önálló életre szeretnének kelni a történeteimben. Nem erőltetem, csak próbálok visszatalálni a lendülethez, ahhoz a semmi máshoz nem hasonlító érzéshez, amikor elkap a hév és alig bírom ujjaimmal követni a szavakat, amik megfogalmazódnak bennem. Biztató, hogy azok a rövid kis írások, amiket egy-egy poszt jelent, szinte önkéntelenül fogalmazódnak meg, nem kell velük megkínlódnom. Tulajdonképpen muszáj megtalálnom azt a valamikori önmagam. Már nem a könyvkiadásért, egyszerűen a józan eszem megőrzéséért. Úgyhogy, ha hülyeségeket találnék írni, azt tudjátok be a kudarcomként. De dolgozom rajta!