Katalin, walesi hercegnőt nem kell bemutatni senkinek. Kedveltem Dianát, mert közel azonos korúak voltunk, nagyjából ugyanakkor volt az esküvőnk és születtek a gyerekeink. Tetszett a mese a királylányról, a filmekben oly romantikusnak bemutatott kapcsolatról. Aztán a mese átváltozott valami rémálommá és én is értetlenül néztem, hogy a csúnya herceg azt a csúnya nőt választja szépséges felesége helyett. Ma talán már másként látnám a dolgokat, azóta éppen eleget hoztak nyilvánosságra magánéletük titkaiból, ami átírhatta a megítélést. Nem mintha erre bármi feljogosított volna, persze volt véleményem, az is igaz, megtartottam magamnak. De Diana tragikusan fiatalon elment és ezzel csak megerősítette a nimbuszt, ami körülvette.
A fia láthatóan egy olyan lányt választott, aki képes megbirkózni a korona árnyékával, a szigorú királyi protokollal. Mi több, mintha ez lenne a küldetése, látszlag könnyedén viseli a terhet, amit a felfokozott érdeklődés, a számtalan megjelenés jelent. Kettejük párosa - úgy tűnt - képes lesz a brit korona feje fölül elhárítani a veszélyt, hogy idejétmúlt monarchiaként végezzék. Az idei év Katalin kórházi kezelésével (és persze Károly király betegségével) kezdődött. Én sem értettem, mire fel a nagy titkolózás. Most fellebbent a fátyol a titokról, aminél borzalmasabb aligha kísérthette ezt a családot. Most ismeretlen ismerősként is anyatigrisként szedném ízekre mindazokat, akik az elmúlt napokban, hetekben mindenféle agyament teóriákat gyártottak szeretőről, balkézről születendő gyerekről, Vilmos hűtlenségéről. Amikor ezt a családot csak egyetlen vágy vezérelte a média-sakálok kererszttüzében, gyerekeik számára minél kisebb traumaként megértetni ezt a pokoli diagnózist, a kezelést, a reményt, a hitet.
Őszintén remélem, hogy felragyog még az utánozhatatlan mosoly ennek a fiatalasszonynak az arcán, hogy tovább éltesse családjában, gyerekeikben és alattvalóikban a reményt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése