A mi családunk ritkán szokott nagy ünneplést csapni a szülinapok alkalmából. Meg úgy egyáltalán. Valahogy nincs érzékünk a bensőséges ünneplésekhez. Néha van persze torta is, meg eszem-ikszom, de valahogy az ünneplés lényege mégis hiányzik. Mint ahogy az ajándékozás is, de ez egy másik történet, most nem is akarok ezzel foglalkozni.
Azt én szülinapom általában úgy zajlik, hogy főzök egy ebédet (amilyet amúgy minden vasárnap, esetleg önszorgalomból valami extrát is beiktatva). Előtte persze bevásárolok, aztán főzök, eltakarítok és rettentően megünnepelve érzem magam. Persze, nem. Ha valaki másnak van a családból jeles napja, akkor a dolog ugyanígy zajlik. Eszünk, kicsit beszélgetünk, a gyerekeknek láthatóan még annyi türelmük sincs az idősekhez, mint nekünk, aztán szétszéledünk azzal a jóleső tudattal, hogy valakinek megünnepeltük a születésnapját, névnapját, házassági évfordulóját, karácsonyt, húsvétot vagy valami éppen aktuális ünnepelni valót, én meg ülök a romok felett. A karácsony a maga nemében rémálom, hiszen a nagymamák - amíg éltek - már néhány éve kihagyták a vendégvárást, így aztán én tettem ezt helyettük is három napon át, néha - ha vendégeket is várunk - még tovább. Szerintetek egy tízes skálán mennyire várom ezeket a napokat?
Álmomban a karácsony úgy zajlik, hogy elmegyünk egy szép havas tájra (volt már ilyen valamikor régen a messzi-messzi galaxisban), akár még az éjféli misére is elballagunk, mert bár a vallásos áhítat nem itat át minket, azért mégis van egy olyan hangulata az estének, amiért érdemes fenn maradni. Hazatérve még megiszunk egy csésze forralt bort vagy kakaót, aztán másnap reggel egy kellemes reggeli után fürdünk egy jót a nyitott, melegvizes medencében, pihengetünk a nyugágyakban... aha, Andersen meg már meghalt. Ezzel szemben van a kiskutyánk, aki bármennyire is a szívünk csücske, mégis mindennapjaink (beleértve az ünnepnapokat és hétvégéket is) meghatározója. Amikor ő indulni akar, akkor indulunk. Akkor is, ha az ágy egyébként hívogatóan meleg és puha. Akkor is, ha inkább csobbanni lenne kedvem, vagy sílécet kötni, vagy csak simán beülni egy városi kávézóba. De kutyás vagy, tehát ezekről élből lemondasz. Legalábbis minket így szocializáltak a négylábúak.
A születésnapomat is úgy képzeltem (sőt, volt rá egy meghívásom is), hogy drága anyámat időben lerendezzük, a kutyát megsétáltatjuk, aztán beülünk ide a közeli kisvendéglőbe, aminek a konyháját a többi kutyás annyit dícsérte mostanában. Eszünk valamit, amihez nem én vásároltam be, nem én főztem meg és nem én mosogattam el, aztán még iszunk is pár pohárkával. Közben beszélgetünk nyugodtan, nem megszakítva a nagyothalló nagymamától, aki állandóan vadítóan életidegen kérdéseket, megjegyzéseket bír feltenni egy egyébként normálisan induló csevely közben. Hát, ehhez képest életem párja ma este ment CT-re. Mellesleg azt is a lelkére kötötték, hogy déltől maximum vizet vegyen magához a holnapi műtétje kapcsán. Izgulunk? Persze. Ő már egy ideje a várakozástól feszült, én tőle, most már a közelgő műtéttől is. Igazi szülinapi hangolódás.
De igazságtalan lennék, ha csak erről emlékeznék meg és nem említeném a rengeteg jókívánságot, amiket a nap folyamán kaptam, a telefonhívásokat és azt a csodás illatos csokrot, amit a messzi távolból küldött a kisfiam. Találkoztam a barátnőmmel, aki megint kedves ötletet talált ki ajándékként és végre egy jót beszélgettünk "élőben" is, nemcsak a mikrofonba, ahogy mostanában oly gyakran. Volt ilyen is, igen. De most mégis egyedül ülök a nappaliban és ezeket a kissé keserű sorokat rovom, miközben még egy átkozott Cider sincs itthon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése