Ünnepi hangulatban

 Március 15. valamikor azt jelentette, hogy anyám úgy engedett el otthonról, bele ne keveredjek valamibe. Hogy mibe, azt nem is igazán részletezte, de hát annyit még én is tudtam - vatta közt nevelkedő tiniként -, hogy valami tüntetésre gondol a Felszab tér környékén. Aztán teltek az évek, családanya lettem és a gyerkőcöket kivittük a Múzeum kertbe az aktuális műsort megnézni. Talán szelektív az emlékezet, nem tudom, de nem emlékszem, hogy nagy állami propaganda lett volna az ünnepi beszéd. Az biztos, hogy könnyen bejutottunk, nem volt kordonokkal körbekerítve a kert, nem voltak CÖF táblák különböző vidéki városok neveivel. A gyerekek lengették a kis papírzászlókat, mi már előre örültünk, hogy a programtól fáradtan nem kell viaskodni velük az ebéd utáni alvásnál, aztán ez a nap is eltelt. Fülünkben még ott csengett a Talpra magyar és az sem volt baj, ha elfelejtettük levenni a kabátunkról a kis kokárdát. 

Aztán jöttek olyan évek, amikor a sok "felszabadult" magyar kisajátította a kis piros-fehér-zöld színű szalagot, már hovatartozást fejezett ki és nem összetartozást. Azóta nem megyek ilyen rendezvényekre, sőt a kokárda is a fiókban marad. A gyomrom összeszorul a tudósításokat látva, hallva, politikai hovatartozástól függetlenül zavarnék el mindenkit a retkesbe, amiért tönkretették az ünnepünket. Tudom, én vagyok fordítva bekötve, az teljesen normális mára, hogy az ünnepek helyszínein, sőt templomokban az aktuálpolitika a szöveg része lett. Mára már hiteltelen mindenki és hiába a huszárok, a népviseletbe öltözött lányok és fiúk, Petőfi és a többiek ikonikus portréi a háttérben, érzem, hogy az ünneplés már nem róluk, a tetteikről szól, hanem a felszólalókról. Ki tud nagyobbat, fájóbbat, megütköztetőbbet mondani. Látom, miként írnak át száz-kétszáz éves vagy akár régebbi történeteket, csak mert az új variáció jobban beilleszthető az aktuális harsogni valóba. 

Készülhet csilliárdokból Petőfi-film, az alkotói szabadságra hivatkozva csinálhatnak a lánglelkű poétából akcióhőst, nekem Várkonyi marad az etalon, még ha ő sem dokumentarista módon nyúlt a témához. Mégis A kőszívű ember fiai nálam március 15. És ma egy új írás, amit nem meglepő módon egy dundi kutyalány szájába adtak. Még ő is hitelesebb és az alkalomhoz illőbb volt, mint bárki más, aki a tv képernyőjéről ordította az arcunkba az "ünnepi" beszédét. Értem, hogy a városszerte felbukkanó rendezvények elsődleges célja mára az aktuális rendszer elleni buzdítás. Mégis, kivétel nélkül hiányoltam mindenkinél az olyan gondolatokat, amiket Dundi Rozália" vetett papírra kora reggel és amelyek valóban arról szóltak, ami ennek a napnak a lényege: 

Üdvözletem!

Emlékezzünk a hőseinkre, őseinkre, akiknek a haza szeretete nem csak üres szó volt, hanem szívet, lelket melengető érzés.

Akiknek a nemzeti zászló színeiben az Erő, Hűség, Remény ennek a kis nemzetnek, a magyarság megmaradásának, összetartozásának jelképe rejlik.

Mert bárhol is élnek a világban, akik vállalják magyarságukat, azok összetartoznak.

Nem számít a széthúzás, a megosztottság, egy magból valók vagyunk, akik ezt érezzük a szívünkben, összetartozunk.

Ahogy mi, hárman is összetartozunk, akik öt éve, március 15-én összebújtunk, mint Erő, Hűség és Remény.

Negróban, Erő, aki kóbor kutyaként élt befogadásáig, valóban akkora erő lakott, hogy példát mutatott túlélésből. Hiába volt a nehéz kezdet, 16 évet élt még velünk is.

A Hűséget, egy kutyánál jobban, senkivel sem lehetne megszemélyesíteni. Hűség a gazdához, a falkához, szeretni, védeni egymást, alap nálunk. Mi sem mindig értünk egyet, néha összeveszünk, de tudjuk, hogy összetartozunk. Erősek csak együtt vagyunk, túlélni csak együtt tudunk.

Vizsike, Remény, a legoptimistább volt közöttünk. Fel sem merült benne, hogy az égzengés, a durrogás rosszat jelentene, ameddig el nem ültettük benne a saját félelmünket. Benne mindig Remény lángja lobogott, hogy valaki labdázik vele, hogy mindig kap enni, hogy meleg otthona van, hogy szeretik, hogy tartozik valahová. És azonnal reklamált, ha valami nem úgy ment, ahogy remélte.

Erő és Remény már a szivárványhídon túlról figyel ránk. Most is közénk tartoznak. A szeretetet nem múlik el a test elmúlásával. Akik egykor szerették egymást, akiknek közös múltjuk van, összetartoznak.

Ahogy egy nemzet is.

Boldog, békés ünnepet, megemlékezést!

Szeretettel:

Rozália