Már magamat unom, úgyhogy nyugodtan lapozzon, aki nem kíváncsi rá, hogy már megint itt nyafogok, csak mostanra úgy alakult, ha itt nem, akkor sehol nem tudom kiborítani a lelkem, az meg nem egészséges, ha csak magadban rágod a gittet.
Nem tudom, régen hogyan működött ez a több generációs együttélés. Pedig itt csak az idősebb generáció van velünk, a fiatalok és a még fiatalabbak külön élnek, áldassék az Úr neve! Komolyan nem tudom, hogyan lehet a józan észt megőrizni, miközben érzem, ahogy napról napra butulok el magam is. És nem, qvára nem megoldás, hogy vonuljak félre és olvassak, írjak vagy tanuljak, mert ezekre a tevékenységekre lassan nem marad egyetlen hadra fogható agysejtem sem. Maximumra tekert hangerővel folyik a társalgás és sokszor még ilyenkor is elbeszélünk egymás mellett, komolyan, mint a bolondok házában. Drága anyám néha nem is tudom honnan szedi a mondandóját, mert amit visszakérdez, még nyomokban sem hasonlít arra, amit előzőleg lassan artikulálva, fejhangon szótagolok az arcába. Ettől pedig rohadtul el lehet fáradni. Fejben. Így aztán már a postán is ebben a stílusban tolom a pultnál ülő hölgy elé a csekket, mire észbekapok, hogy ő még talán akkor is hall és ért engem, ha nem fordulok ki magamból. Anyu süketségének egyetlen jó oldala van, legalább nem bambulja naphosszat a különböző híradókat, megkímélve mindannyiunkat a folyamatos agymosástól. A feliratos filmeket nézi, az Euronews híradásainak címeit, de ha a szolgáltatónak hirtelen ingerenciája támad kirakni egy üzenetet a képernyőre, akkor azt képes nézni hosszú időn át. Én meg ideges leszek ettől a zombiságtól. Aztán szégyellem magam, amiért ilyeneket gondolok. Röviden, ennek az állapotnak minden aspektusát én szívom meg.
Ő köszöni, jól van. Nem foglalkozik már a diétával és igazából ebbe én sem kötök bele, mert mégis mi a francra kínozza magát 87 évesen? Ha megkíván valamit és jó étvággyal megeszi, hát, egészségére.
Amíg nem élt velünk, reggel ettünk valamit, estére főztem valamit, de ha nem, hát ettünk hideget. Néha ebédidőben elugrottunk a közeli kifőzdébe, nem forogtak a gondolataim a mit főzzek, mi van otthon, mit kell vásároljak gondolatkörben. Most szeretnék a kedvébe járni (és persze ötletekhez jutni a mindennapos konyházás kapcsán), így aztán rendre megkérdem: mit ennél? A válasz mindig ugyanaz: nekem mindegy. Hiába próbáltam már elviccelni a dolgot, hogy azt éppen nem árulnak a boltban, anyu a viccet nem is érti, meg kéne magyaráznom, miért mondtam ezt, úgyhogy többnyire már csak legyintek. Ha megkérdem, mint éppen az imént, hogy mit kérsz vacsorára, már előre tudom a választ: egy kis kenyér van itthon? Tényleg, ha a Nagy Testvér mindent hall, azt gondolhatja, kenyéren és vizen tartjuk a mamát, aki amúgy látva az asztalra elé pakolt ételeket, jó étvággyal fogyaszt.
Nehezére esik a mozgás és ezt leginkább akkor érzékeljük mindannyian, amikor hajlandó az utcára kimerészkedni. Ez az utóbbi néhány hónapban két alkalommal fordult elő, amikor fodrászhoz akart menni. Már a lépcsőházból is majdnem kiesik és még el sem érjük a közeli buszmegállót, amikor már többször kell elkapni, mert a furcsa póztól, amit felvesz, egyfolytában hasra esne. Kitolja a fenekét, előre dől és szinte szalad a feje után (ahogy ő fogalmaz), röviden, teljesen labilis, így aztán a hóna alá nyúlva igyekszem tartani a súlyát és mellesleg megőrizni a magam egyensúlyát. A buszmegállótól aztán talán 150 méter a fodrász, de ott is úgy esünk be az ajtón, hogy hol a legközelebbi szék. Ő roppant elégedett a "kislány" munkájával, én meg úgy elfáradok a kis kirándulástól, mintha a nap nagy részében egy kőbányában törtem volna a követ.
A hallása szerintem egyre gyengül, talán emiatt erősödik a hangereje és ezzel együtt annak frekvenciája. A bevásárló listámra a zeller és vajkrém mellé felkerül a füldugó is. Tulajdonképpen baromi szerencsés, hogy nem hallja önmagát. Szóval, aki első olvasatra szeretne pálcát törni a hálátlan gyermek, jelesül az én fejem fölött, azt arra kérem, töltsön el velünk 24 órát és utána mondjon véleményt. Beszélgetni már régen nem lehet, cserébe viszont ugyanúgy gondoskodnom kell róla, mint rólam kellett 3 éves koromban. Tudom, ilyenkor szokták mondani: lesz ez még rosszabb is. Sejtem, bár ebből tavaly nyáron már kaptam némi ízelítőt.
64 éves vagyok és bár sokan mondják, hogy a hatvan az új negyven, de innen üzenem nekik, hogy NEM! A hatvan az pontosan hatvan, mert hiába érdekelnek még a világ dolgai, de a test már fárad, jönnek a nyavalyák, és ha ilyen élethelyzetben élsz, akkor mentálisan is előbb-utóbb padlóra kerülsz. Még a végén hálás lehetek a sorsnak, hogy az unokák nincsenek elérhető közelségben, így csak ez az "egy feladat" a részem. Bele sem merek gondolni, más hogyan oldja meg, ha lefelé és felfelé is helyt kell állnia. De még aktív vagyok/lennék, még látok szépséget egy megoldandó feladat elvégzésében (nem feltétlenül a takarításra gondolok), de pillanatnyilag gyötrődöm amiatt is, hogy ezek is háttérbe szorulnak, mert most a 24 órás felügyelet a "munka". 24 órában, 7 napon és a hónap, év valamennyi napján. Most már csak az a kérdés, ki fogja tovább bírni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése