A Gesztenyés parkban, ahova van szerencsénk naponta kijárni, egymás mellett van a játszótér és a kutyafuttató. Annak idején ez nyilván jó ötletnek tűnt, de a hétköznapok már bebizonyították, hogy ez messze nem olyan jó ötlet.
Saját vonatkozása is van a háborgásomnak, mert Jamie kutyám nem szereti a gyerekeket. Nem tudom, miért, mert kölyök korában nem érte tőlük atrocitás, nincs is a családban (mármint a mindennapokban), mégis kezdettől nem szimpatizál az aprónéppel. Igaz, az idegen felnőttekkel sem bratyizik, bármennyire kedvesen közelítenek hozzá. Amikor az unokámat először elhozták a szülei, még a járókában aludt többnyire, ha sirdogált, a kutya odament és láthatóan izgatottan figyelte, mi lehet a baj, még rám is nézett sokszor, menjek, segítsek. Aztán a gyerek kikerült a szőnyegre, motorozni is akart, ezt meg már nem tűrte, három hétből kettőig szeparálni kellett őket. Egy évre rá, már egy nap után rájött, hogy ez a kis kétlábú is családtag, nem vegzáljuk, csináljon amit csak akar. Az idén újra jönnek, de most már a kicsi lány is önjáró, kicsit aggódva várom a kutya reakcióját. Szóval, a lényeg: Jamie nem kedveli a gyerekeket (mostanra azért a család már kivételt jelent... többnyire). És tudom, hogy ilyen fóbiával nem egyedül van a parkban.
Mégis sok kutyás szülő úgy van vele, a saját gyerekük szereti a kutyákat, nekik is van, tehát ha lejönnek a parkba, kettő az egyben, a futtatóba jönnek, ahol a kutya is elvan, a gyerek is játszhat. És nem értik, ha ezzel másoknak problémái vannak. A felelős viszont mégis én lennék, ha a kutya odakapna a gyerekének, aki ugyebár szereti a kutyákat. És ha az enyém odakap vagy csak megugatja, még az is benne van a pakliban, hogy a saját kutyájuk meg bevédi a gyereket és máris kész a káosz és verekedés.
Tegnap pedig a másik kellemetlen eset fordult elő. Anyuka és gyereke kijönnek a játszótérről, anyuka a telefonján lóg (ezt most nem hangulatkeltésként írom, egyszerűen tény), gyerek unatkozik, hát elkezdi hergelni a kerítés túloldalán a kutyákat. Ki-ki vérmérséklete szerint reagál, naná, Jamie odarongyol és ugatja. Mire a gyerek nem hagyja abba, anyja nem szól rá, így magzata kvázi "beszélget" a kutyával, visszaugat neki, még toppant is, hogy nagyobb legyen a hatás. Jamie persze egyre jobban belejön(ne). Én vagyok kénytelen beavatkozni, elküldeni a kutyát és rászólni a gyerekre, hogy ezt ne csinálja, mert ha kimegyünk, a kutya emlékezni fog rá és ott is megugatja, ahol nincs köztük kerítés. Anyuka nyilván hallja, amit mondok, mert villámló szemekkel néz rám és végre szól a gyereknek, hogy gyere, a néni nem mondta komolyan. De, a néni qvára komolyan mondta! A néni ugyanis ismeri a kutyáját, sőt eleget hallott nála okosabb kiképzőktől is a dologról, tudja, hogy egy kutya a negatív emléket sosem feledi és bizony tele a nemlétezője a szülőkkel, akik a szomszédos játszótérről sokszor kisállatsimogatónak nézik a kutyafuttatót. Volt már olyan "okos", aki simán hagyta, hogy a gyerek bottal a kezében kergesse odabent a kutyákat, aztán amikor távozásra kérték őket, akkor röhögve hagyta, hogy a gyerek a kerítésen húzza a botot és kívölről hergelje a kutyákat. Hát, gratulálok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése