Fenti megállapításon és annak inverzén lehetne vitatkozni, de ez a poszt most Jamieről szól meg rólam. Meg az érzésről, amikor egy kicsit elengeded a kezét, akarom mondani, a mancsát. Jamie mostanra talán már elfogadta, hogy egyedül maradt, bár a hétvégén volt egy szívszorító pillanat, amikor egyértelműen reménykedett, hogy a Dunában feléje úszó golden retriever nem más, mint öreg barátja, Colin. Amikor rájött, hogy nem, a csalódás szinte kézzel tapintható volt. De mivel napközben nincs egyedül, az édesanyámmal boldogítják egymást, különösebb probléma nélkül állt át magányos kutyás létére a családunkban. De az is biztos, hogy teljesen ránk fókuszált és ez problémát jelenthet, ha magára akarjuk hagyni. Akár csak egy napra, később egy-egy éjszakára, vagy ha úgy alakul, akár néhány hétre is.
Kutyás barátoktól jött az ajánlás, így aztán megszületett a döntés, a "gyerek" napközis lett. Hetente egy alkalommal, szerdánként tesszük tiszteletünket Lacinál. Egyelőre persze csak napközben, a panzióztatáshoz azért még meg kell erősíteni benne is a bizalmat, hogy érte megyünk előbb-utóbb. Hogy ezeken a napokon mivel tölti az idejét, nem igazán tudom. Amikor megyek érte, nincs idő hosszas beszélgetésekre, kis információ morzsákat kapok, hogy nem volt gond, szaladgált, játszott a többiekkel stb. Nem tiltakozik különösebben, amikor viszem és egyértelműen örül, amikor érte megyek. Bár, látszólag még sok energia marad benne délutánra, de igazából inkább csak feldobott, mert éjszakánként úgy alszik, akár a kő. De ettől még emészt a kíváncsiság, vajon ténylegesen mit csinál nélkülünk, hogyan éli meg a népes bundás bandás életet, ahol még egy barátja is ott van? Jó lenne egy hosszasabb beszámoló, esetleg néhány kép, egy kis videó, ugyanakkor tisztában vagyok vele, Lacinak nyilván ezer más dolga van, mint az aggódó szülőket, akarom mondani, gazdikat nyugtatgatni. De azért na..., vajon mit csinál kis szőrösünk reggel fél nyolctól délután négyig???
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése