UTAZÁS COVID IDEJÉN ... napló augusztus 14-től, bár az út majd csak 18-án kezdődik.

A cím már önmagában fals, hiszen az egész ott kezdődött, hogy emiatt a világméretű őrület miatt NEM utazhattunk el. Tavaly április esején indultunk volna, de ez abszolút áprilisi tréfaként (kifejezetten a rosszabbak közül való tréfaként) elmaradt. Az unokám keresztelője is elmaradt, mert nagyi nélkül majd tízezer kilométernyi távolságban nem lehet megkeresztelkedni. Aztán az élet úgy hozta, hogy már két unoka vár a nagy napra a Nagy Vízen túl.

Talán Most!

Nem túl optimista ez a két szó így az indulás előtt néhány nappal? Hát, tényleg nem, de ez a bizonytalanság az eltelt hónapok alatt beitta magát a bőrünk alá. Amikor odakint élték a nyugodt hétköznapokat, itt bezárkóztunk. Amikor itt teltházas focimeccsekkel kinyílt a világ, odakint szigorítottak. Már nem is kerestük a magyarázatot, csak elfogadtuk a pillanatnyi helyzetet, amely folyamatosan helyhez kötött bennünket. Hogy ez lelkileg mennyire megterhelő, azt sokan talán nem is érzik. De nem így álmodoztam nagymama-korom idejéről, viszont ezt dobta az élet. A fiam, akiről azt hittem, úgy kell majd kirakni otthonról, igazi kalandorként vágott neki a világnak. A világ pedig bekebelezte őt, amikor belenézett egy bájos sötét szempárba. Így van ez jól, hiszen ha ő boldog, én is az vagyok. Az ő boldogságának pedig beteljesedéseként mára már két csodaszép apróság tanulja a magyar nyelvet két másik mellett, a világ másik felén. Egyiküket 3 hónapos korában tarthattam a karomban, most a második születésnapját ünnepeljük majd együtt. Másikukat még csak kamerán keresztül láttam, hallottam, éreztem. De most – talán – nekiindulhatunk végre, hogy több, mint másfél év után újra megölelhessük őket.

Nem lesz ez olyan egyszerű, mint így első olvasatra tűnhet, de nem tudtak olyan megkötéseket, akadályokat gördíteni elénk, amelyek elvehették volna a kedvünket az utazástól. Nem azért, mert már kétezer éve is úgy tartották, hogy „Utazni muszáj!” . Jó, ez eredetileg „Hajózni muszájt” jelentett, de legyünk most általánosabbak a megfogalmazásban. Utazni jó, mert az ember idegen kultúrákkal találkozik, tanulva szerez élményeket vagy élvezettel tanul a világról és önmagáról. És utazni kényszer, ha a család egy része a messzeségben találta meg élete egy szeletének helyszínét. Ez a „kényszer” normális esetben izgatottsággal, várakozással párosul. A mai bolond világban nem kevés szorongással.

Tesztek, oltások, tiltások, kötelezettségek... megannyi kerékkötője az izgatott várakozásnak. Az esetünkben például esélyünk sem lett volna oltások nélkül útra kelni. De kell indulás előtti negatív PCR-teszt is, amit a földet éréskor megismételnek, aztán kéthetes karantén, amolyan modernkori luxusbörtön, s csak utána ölelhetjük meg szeretteinket. Még fogalmam sincs, milyen lesz két hétig négy fal közé zárva várni a „szabadulást”, hogy röpke két hétig élvezhessem az unokáim társaságát. De magamat ismerve íródik majd erről is egy „börtön-napló”.

És akkor még egy szó sem esett arról, hogy ez az egy hónapnyi távollét mennyire bolygatja fel az itthoni életünket. A két kutyánk még mit sem sejt a rájuk váró „megpróbáltatásokról”. Szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen a másik fiunk és élete párja vállalták, hogy saját kutyájuk mellé véve őket, megpróbálják pótolni nekik a gazdiékat. Akik bizony nyilván elkényeztették őket, úgyhogy a legnagyobb igyekezettel sem lehet reprodukálni azt a megszokott életet, amit eddig éltek. Kihívás lesz ez mindannyiuk számára, tudom. És nekünk is a sok-sok ideszálló gondolat.

Nem jelez fontossági sorrendet, hogy az édesanyámról csak most ejtek szót. Egy újabb nehéz érzés, hogy őt is magára hagyom egy kerek hónapra. 84 éves éves, rettentő magányos apu halála óta és konok a végtelenségig jó sváb származása okán. A nagyfiam másfél évnyi kihagyás után végre dolgozhat, ráadásként a nyakába lőcsöltem a két kutyánkat. Nyomaszt a gondolat, marad-e ideje és energiája a nagyira, aki nem könnyű eset. Mint ahogy nyomaszt az is, hogy a gyerek egyik nap még Romániában, másnap már Szerbiában, utána az ország egyik végében, hogy aztán gurulhasson a másikba. Jó dolog, hogy van végre munkája, de ez az állandó utazgatás nem nyugtat meg.

Szóval, utazni jó. Jó, ha csak az a problémám, hogy az új fürdőruhát vigyem-e vagy azt a másikat, amit már kiszívott a nap, de imádom. Hogy a kényelmes szandál mellé vigyek-e szalmakalpot a tikkasztó napsütés ellen; de utazni már nem is olyan felszabadító érzés, ha arra gondolok, mit hagyok itthon. És nincs választásom, mert tudom, hogy mi vár az út másik végén. Szóval, ilyen az, ha utazni muszáj!

folytatása következik...