Utazás Covid idején - karanténnapló 4.

Mint a háromnapos vízihulla, úgy aludtunk a KingSize méretű franciaágyban, amely a tér nagy részét uralja. Már látom, hogy két hétig ezen fogok fetrengeni, ugyanis az íróasztal mellé már csak egy kis hintaszék és a normál esetben bőröndtartó kárpitozott „ülőke” fér oda. A gyerekekkel beszéltünk elsőként, majd elhúztuk a függönyt. Esik. Ami nem baj, hiszen úgysem mehetünk sehova, mégis sajnálom, mert így Levi hazafelé nem állhat meg a papájával a játszótérnél. Persze, addigra akár hétágra is süthet a nap. Reménykedjünk. Levi egyébként korán reggel pörög. Már el is felejtettem, mennyi energia tombol egy kis kétévesben. Leia jóllakottan pislogott az apai kézben, Sharon pedig láthatóan jókedvűen vág neki az új napnak. Ő minden napnak örül egyelőre, mert mire a kis hercegnője négy hónapos lesz, le is jár a nagyon szűkre szabott „gyes”. Számunkra ez elképzelhetetlen helyzet és persze – ha tehetném – azonnal lelkes jelentkező lennék a pótmamai feladatra. De a helyzetünkben ez a kiváltság az anyóstársat illeti. Kicsit irigy vagyok. És ezek után nem is csoda, hogy odahaza a szőrösökre borítom mindazt az energiát, amit az unokáimra gyűjtögetett bennem az élet.

Szóval, esik. Így aztán az ágyból a szemközti Raffles Hotel koloniális stílusában gyönyörködöm, a távolban pedig sejtem a hipermodern felhőkarcolók sziluettjeit. Én igazán szeretem a balatoni kertben a mogyoróbokrok, szomorú fűzek és örökzöld sövény látványát, de valami mélyen belül megrezdül a pálmafák látványától. Igen, lehet viccelni a darwini örökbecsűvel, a majomősök lelkesedésével. Itt még a toronyházak magasabb emeletein kialakított kertekben is ott lengedeznek, imádom már a látványukat is. (zárójelben: a kókusztejet pedig nem annyira J ) Előkerül a távcső, amit utoljára az olasz tengerparton használtunk a távolban úszó kalózhajók pásztázására. Apa kiszúr egy csodás kis replica sportautót a Raffles előtt. Hozzá nem értő szemünknek olyannak tűnik, mintha a harmincas-negyvenes évekből ragadt volna itt. Ha mégsem replica, nyilván vagyonokat érhet. A távolságról annyit, hogy 30-szoros nagyítással tudjuk csak lelőni (ami nyilván már a minőség rovására megy). Nem egy szűk utcácska két oldalán állnak a szállodák.

Megérkezik a reggeli, amit diszkrét két koppintás jelez az ajtón. Ma sikerült a távolodó alakot is meglátni, tetőtől talpig kék védőruhába öltözve. Szóval, a reggeli ... gondosan figyelnek rá, hogy a kényszerű tétlenség napjai ne pakoljanak rád fölös kilókat. Egy miniatűr méretű croissant, egy főtt tojás, mini vaj és lekvár, egy csokis fánk – abszolút miniatűr, mi azt mondanánk egy harapásnyi -, egy aprócska zöldséges muffin, joghurt, almalé és banán. Az igazsághoz tartozik, hogy a kis konyhában vízforraló, tea és nescafé bőven rendelkezésre áll.

Nagy az öröm. A távcsőnek végre igazán hasznát vesszük, fiunk áll az utca túloldalán. Esernyő van nála, maszk az arcán, de végre itt van már-már elérhető távolságban. Elvitte Levit a bölcsibe. Én meg helyette nézem a tv-ben a jókedvűen ugrabugráló majmocskákat, akik nagy kedvencei. A recepció máris felküldte a kis csomagot, amivel a „túlélésünket” segíti. Egy üdvözlő pezsgő, apának pár sör, gyümölcs és gyümölcslé és az isteni tea, amit még hidegen és cukor nélkül is élvezek, csoki és magok. Félek, ilyen kényeztetésben mégsem lesz abból a fogyásból semmi, amit a szálloda előzékenyen elősegítene :D

Közben tudatosul bennünk, 20-a van, otthon nagy ünnep. Az itteniek is értékelnék, hiszen a napokban ünnepelték fennállásuk 56. évfordulóját. Más történelmi lépték, de nekik ez is nagyon fontos. Gyuritól kis videó érkezik, a kutyák láthatóan túltették magukat a hiányunkon.

Odakint közben leszakadt az ég, amúgy egyenlítősen. A távolban eddig felsejlő épületek teljesen eltűntek, már-már az utca túloldala is vízfüggönybe vész. Szegény gyerek biztosan bőrig ázik, mire hazaér. Hazaér. Fura leírni ilyen távol a régi otthonától. De hát nem ott van az otthon, ahol a család? És neki most már a feleség és a két kisgyerek az elsődleges. Így van ez jól, hiszen nem hitbizományba kaptuk őket. És a szeretet amúgy sem ismer határokat.