Kicsit személyes...
Az ember mégis mi a francnak szörfözik lefekvés előtt a neten? Csak belefut egy cikkbe, ami felnyomja a vérnyomását az egekbe, aztán a tehetetlenségtől csak nézheti maga fölött álmatlanul a plafont. Nagyon fasza dolog, hogy egy csomó helyre utazhatunk a kis EU-s igazolványunkkal, például Albániába, Kazahsztánba, Bahreinba és Üzbegisztánba... jó, meg a környező országokba, ahova végül is kutyáját keresve is áttéblábol merő véletlenségből az ember. De ha olyan qva jó kapcsolatokat ápolunk a Távol-Kelettel, akkor ugyan miért esünk a 4. kategóriában az alábbi táblázaton? ... Értem én, hogy a németek mindenhol a világban nagyobb üzletet jelentenek, de hogy a 59 %-os átoltottságukkal sokkal kisebb rizikót jelentenek, mint mi a 56 %-kal, az azért meglepő. (Most természetesen már két oltást megkapottakról beszélek) . Belegondolok, hogy az ilyen „baráti” mellőzéssel mennyi időt vettek el tőlünk és az unokáinktól (hogy a tetemes kiadást már ne is említsem), hát, megüt a guta.
Mert nézzük meg a Reuters legfrissebb átoltottsági táblázata
alapján kik utazhatnak korlátozás nélkül Szingapúrba? Hong Kong 42 %-kal, Macao
41 %-kal, Új-Zéland 21,4 %-kal (Taiwan és Kína nem szolgáltatott adatot)...
szemben a mi 56 %-kal. Hát, köszönöm. De pl. az Ausztráliából (24,9), Bruneiből
(17), Canadából (66,4) és Németországból (59) érkezőknek sem kell szeptember
8-tól SHN-ben tartózkodniuk (ott vagyunk mi). Addig pedig csak 7 napot, a mi
14-ünk helyett.
A kiemelkedően jó értéket mutató angoloknak, portugáloknak,
belgáknak, dánoknak, hollandoknak, máltaiaknak (mind jóval 60 % felett) ugyanaz
a szívás, mint nekünk.
*
Ma egy hete érkeztünk. Az előbb még azt mondtam volna,
meglepően gyorsan elment ez a hét, de aztán belegondoltam, hogy még 7 nap a
szabadulásig és akkor azért elkenődött a szám. Jobb híján előre dolgozom az
ebéd étlapjával. Seefood Hor Fun – ez egy rizstésztás tengergyümölcsei, széles
metélttel (de nem olyan, mint a mi mákostésztánkhoz, hanem inkább a laskához
hasonló), sűrű mártással, klasszikus kínai streed food étel. Utána Wonton-t ír
a menü, ami tulajdonképpen egy indonéz előétel. Amolyan kis kínai töltött
tésztagombóc, amiből rengeteg féle létezik. Most – ha igaz – sütve kapjuk,
vörös kínai-édes savanyú mártással. Kíváncsi vagyok a töltelékre, mert az bármi
lehet a zöldség, a hús és garnélarák (vagy bármi más) sokszögben. Létezik leves
és párolt batyu formában is. A leves tulajdonképpen egy világos csirkehúsleves,
amibe néhány ilyen gombócot főznek. ... na, hát ez várható itten ebédre J Nos, végül is a Wonton
töltelékére nem derült fény, mert olyan apró volt, hogy az ember lenyelte,
mielőtt kiderült volna. Viszont a tenger gyümölcsei között a tintahal lábak
kifogtak rajtam már a látványukkal. Nem baj, apának ízlett. Nekem fixa ideám,
hogy valamelyik népnek pont így néz ki a tradicionális népviseleti zoknija,
csak még nem találtam meg, melyiknek.
*
Napok óta „levelezünk” kísértetünkkel, aki az ételeket hozza
– ha ő az, aki a szemetet is elviszi -. Ugyanis legutóbb úgy raktuk ki a
szemetes zacskót a világos vajszínű folyosói szőnyegre, hogy alá tettük a
szemetes edényt is, nehogy véletlenül kifolyjon belőle bármi. Erre elvitték az
edényt is és azóta hiába kérjük folyamatosan, még nem került vissza. Ilyen
izgalmak tartanak lázban jobb híján. Oh, istenem, azért lassan kezdek
betekeredni, ez ebből a nyilvánvalóan idétlen írásból is nyilvánvaló kell
legyen. Valahogy mostanra tepert maga alá a tény, hogy mennyi idő megy el itt
hiábavalóan, miközben az unokámmal játszhatnék. Na, mindegy, igyekszem nem
megnehezíteni a hátralevő időt ilyen gondolatokkal, ha már egyszer úgysem
tehetek ellene semmit.
Mindenesetre az ember tervez, hogy majd mennyit fog olvasni,
meg keresztrejtvényt fejteni, de ha mást nem, akkor filmeket nézni. Na, ezek
nem nagyon jöttek még össze. Egyetlen füzetke keresztrejtvény, még az sem
teljes. Könyv nulla. Filmekből kettő, plusz egy rövidke sorozat. A legutóbbi
film Will Smith „örökbecsű” Gemini man-je volt, amit részben Magyarországon
forgattak, akkor mászott fel valami idétlen kihívás kapcsán illegálisan a
Lánchíd tetejére, hogy ott táncoljon. Persze Will Smithnek ezt is szabad.
Mindenesetre nem szédülős a pasi, ha ezt meglépte. Itt, ha hirtelen ledőlne az utcára
néző üvegfal, hát rémülten tapadnék a szoba legtávolabbi sarkába, de igazából
ehhez nekem már a második emelet magassága is elég lenne. Ehhez képest a
mindjárt kétéves unokám mászó falon gyakorolt a játszótéren, hogy egyem a kis
pelenkás popóját. Már látom magam előtt, ahogy apával együtt mennek majd falat
mászni. A pelenkáról megint eszembe jutott egy régi vita a gyerekkel. Amikor
panaszkodott, hogy a lakás pelenkahegyekből áll, mert van az otthoni pelus, az
éjszakai, az uszodai, az óvodai és most már Leia pelenkái, akkor szerényen
megkérdeztem, hogy miért nem szoktatják inkább bilire. De hát nyilván nem lehet
a mai okos szülők tudományos elképzeléseibe a partvonalból beleszólni. Meg is
kaptam sofort, hogy majd annak is eljön az ideje. Mégis mikor? Majd! Én úgy gondolom,
hogy amikor egy gyerek már magabiztosan tud ülni, akkor nyugodtan meg lehet
ilyesmivel próbálkozni. Itt meg ugye egész évben nyár van, köves a padló, nagy
kárt sem tud tenni, ha néha becsurran. De nem. Bilije ugyan van. Ruhában már rá
is ült a vicc kedvéért, de nem erőltetik. Huh, de nehéz lesz befogni a számat!
Mint annak idején, amikor három hónaposan úgy hozták el hozzánk, hogy még nem
nagyon feküdt a hasán, merthogy nem szereti. Na ott azért próbálkoztam, amikor
magunkra hagytak és hamarosan ők is rájöttek, hogy Levi igenis szereti, sőt
egyre ügyesebben emelgette a fejét, mire hazamentek, már könyökölve nézte a
kiságy végében levő játékokat és könyveket. Mellesleg nagy könyvbúvár a kölyök,
imádom is érte, csak maradjon ilyen!
Levi bölcsibe jár, ahol a csoportjuk kis egyenruhájára az I’m a Mind Champion feliratot írták. Ha
nem lövök nagyon mellé, Elmebajnok-ot jelent. Nem azért, mert az én unokám, de
tényleg az J
Na, de komolyan ... szóval kis egyenruhájuk van és rengeteg nagyon érdekes
programot szerveznek az apróságoknak. Mindenféle fizikai kísérletet az ő
szintjükön, kreatív kézműveskedést, sok ügyességi torna gyakorlatot és persze sok-sok
mesét, éneklést. Angolul ugyan, de van kínai órájuk is. Ehhez jön még apa kitartó
magyar beszéde, szóval, nincs könnyű dolga a csöppségnek, ha mindenkinek meg
akar felelni. Kertjük... az nincs. A tetőteraszon alakítottak ki „kertet”, ahol
fűszernövényeket ültetnek, bokrok és fák is vannak meg hát beton. Nemrég
küldtek egy képet, ahogy a kicsik nagy lupéval a kezükben bőszen vizsgálják a
növények hajtásait, a levelek közt megbújó rovarokat. Halálos. A nagyszülők
házának kertje is kövezett, a lakások odabent szintén, kifejezett kihívás volt
megismertetni valami más talajjal. Emlékszem, amikor még épp csak állni tudott,
kimentek Sentosára és ott volt először, hogy mezítláb a fűre tették. Nagyon
cuki volt, ahogy ismerkedett az idegen közeggel. Később ugyanez volt a strand
homokjával, de azzal talán még hamarabb barátságot kötött. Ami viszont
egyértelműen az ő közege, az a víz. Már elég korán babaúszásra hordták, meg hát
otthon is rendszeresen csobbant apával a medencében. Igazi kis Happy Fish,
ahogy az úszóiskolát is hívják. Amit pedig az otthoni fürdőkádjában művel, az
az igazi pancsolás. Néha apát is megfürdeti és csak úgy zeng a kacagásától a
zuhanyfülke.
Mostanában az új kedvenc a labda. A kezében mindig van egy
kisebb, még ha közben a nagyot is kergeti. Elvitték játszóházba, ahol a
trambulin volt a legvidámabb élmény, de minden jöhet, amire fel- és le lehet
mászni. Otthon pedig az autók, vonatok, repülők és az abszolút favorit a
bevásárló kosár. Tele mindenféle műanyag
gyümölccsel, és minden mással, ami egy igazi üzletben is található.
Tulajdonképpen ezt tologatva tanult meg járni. Fáradhatatlanul tologatta körbe
a lakásban, kipakolta, visszapakolta, fizetett apánál, és szép lassan
megtanulta mindennek a magyar nevét is. Meg a színeket. És hát utánozni kell
apát, úgyhogy segít a konyhában és a takarításban, mosásban, mindenhol ott van,
ahol egy kis közös tevékenység örömére számíthat. Talán nem árulok el titkot,
ha kimondom, imádom! Annyira kiegyensúlyozott, okos kis krapek, hogy a húgának
alaposan fel kell kötnie a pelusát. De azt hiszem, nem lesz baj azzal sem,
hiszen Levi olyan szeretettel fogadta az új családtagot, hogy mindenkit meglepett
vele. A kezdeti kis féltékenység már feledve, reggelenként meghatóan
cukiskodnak a nagy családi ágyon, mielőtt a fiatalúr elindulna a „dolgozóba”.
Az elmúlt több,mint másfél évben egy telefon kis kijelzőjén igyekeztünk tartani
vele a kapcsolatot, hogy szokja a hangunkat, az arcunkat. Valószínűleg
sikerült, de ez igazából majd egy hét múlva derül ki. Mindenesetre egyik este a
legjobb játék az volt, hogy a telefont az ágyába fektetve kacagott rajta, hogy
a nagyiékat lefektette és még be is takart bennünket. Csupa huncutság, élmény
minden megosztott pillanat az életéből.
Ha van ember, akinek ez az egész nyomorult pandémia „jól
jött”, akkor azok Levi és a szülei. Itt négy hónap lenne a gyes, utána az
anyának vissza kell mennie dolgozni és a kicsit bébiszitterre, nagymamára vagy
valami intézményre bízni, amíg eléri a másfél éves kort, amikortól bölcsibe
lehet adni. Éppen elkezdődött volna ez az időszak, amikor beütött a krach és
home office lett a szüleinek, így aztán a legszebb időszakot velük tölthette és
ez az intenzív együttlét bizony meglátszik a fejlődésén. Az már csak a hab volt
a tortán, amikor ennek a kényszerű bezártságnak megszületett a másik gyümölcse
is.
Ajaj, már ebből is látszik, hogy túl régen vagyunk ide
bezárva, mert máris totális ömlengésbe kezdtem,
de hát az vesse rám az első követ, aki szerint nem tökéletes az unokája.
Egyébként persze Levi sem az, mert az nem is lenne normális. Ő is hisztizik
néha, bár, becsületére legyen mondva, elég könnyen elterelhető a figyelme más
dolgok iránt. És igen, tv-zik ő is, mint sok más gyerek. Kizárólag persze a
korának megfelelő dolgokat, mint az Old McDonald dal-t, vagy a majmos
természetfilmeket, sőt még a bölcsiben is adnak tippeket, miket hallgassanak,
nézzenek meg együtt a szülőkkel. És természetesen beszélgessenek arról, amit
látott. Mint ahogy hétvégére adnak „kötelező olvasmányt” is, valami, a
következő heti tematikához kapcsolódó képeskönyvet. Első hallásra talán
túlzásnak tűnhet, de az az igazság, hogy egy érdeklődő gyereknek ez mind plusz
élmény, amit szívesen fogad be. Kétévesen. Kíváncsian várom, hova fejlődik ez
az egész, ahogy egyre okosabbak, idősebbek lesznek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése