Utazás Covid idején 3.

Már régen nem aludtam úgy, hogy a lábamnál ne szuszogott volna a két szőrös pasi. És nem aludtam jobban, az az igazság. Igaz, vihar is volt az éjjel, felkeltem, hogy becsukjam az ablakot, aztán ébren feküdtem a levegőtlen szobában. A hálószoba majd 25 négyzetméter és 3,60-as a belmagasság. Kétszárnyú ajtó tárva-nyitva, a fürdőszoba felől is érkezik egy kis friss levegő, mégis alig kapok levegőt.

Aztán arra sem ébredek fel, hogy a férjem behozza a kávét. Kávé... sokan kikérnék maguknak, látva a tejben elkevert kávégranulátumot, de nekem ez a jó két deci segít elkezdeni a reggelt. Máskor. Most hidegre hűl, mire kinyitom a szemem. A tv-ben a napok óta darált „friss” hírek. Inkább a telefon után nyúlok, de a srácokról semmi hír. Utoljára egy esti fotót kaptam, ahogy Andi keresgél magának egy talpalatnyi helyet az amúgy méretes franciágyon a három kiterült ebedli mellett. Ismerős látvány, mosolygok rajta, pedig máskor – főleg ebben a kánikulában – morogva taszigálom a legnagyobbat, hogy ne melegítsen még ő is. A fiam éjjel fellépett valahol, szegény leányzóra marad a hajnali séta három kipihent, erőből sétáló kutyával... még nem tudom eldönteni, hogy irigylem vagy inkább sajnálom.

Felmelegítem a kávét, addig belesek a gyerekszobába, ahol a két nagy bőrönd kiterülve hever az ágyon, bennük, körülöttük a csomagoláshoz összehordott holmik. 30 kilót engedélyez a légitársaság, ha szerencsém van, beleférünk. Ha nincs, akkor fizetni kell, mert ami itt van, az bizony mind kell, mint egy falat kenyér. Az egyik bőrönd szinte teljesen ajándékokkal van teli. Tőlünk, barátoktól és még néhány tavalyról itt rekedt darabbal. Sóhajtva ott hagyom a látványt. Ezek az utolsó napok, órák a legnehezebbek, azért is nem csukom le a bődöndök fedelét, mert akkor már indulnék is, és az még odébb van.

Ezt a luxust azonban csak estig engedhetem meg magamnak. Le kell zárni a bőröndöket, még egyszer átgondolni, hogy a következő egy hónapra mennyi fontos és mennyi abszolút felesleges holmit pakoltam be. Ma még tettem egy kanyart a Vásárcsarnok felé és nem úsztam meg apróbb ajándékok vásárlását. De most úgy gondolom, hogy tényleg teljes a pakk.

Mindenféle angol nyelvű levelek érkeznek, 8-9 oldalon taglalják, hogy mik az aktuális szingapúri szabályozások. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy értem őket, de fordító program a barátunk és bár kisebb keresztrejtvénynek is megfelel a fordítás, de azért boldogulok. Szerintem az amerikai elnökhöz könnyebben bejutnék, mint ebbe az országba, de majd a helyszínen kiderül, a valóságban is ilyen forrón eszik-e a pitét.

24 óra múlva már a levegőben leszek, úton Isztambul felé. Azt hiszem, erre mondják, hogy a visszaszámlálás már megkezdődött. Ennek megfelelően érzem a szorítás jelentkezését a mellkasomban. Szinte felüdülés, amikor a gyerek felhív és könyvelési tanácskozásba kezd. Még ez jobb, mint azon agyalni, hogy hamarosan indulunk. Egyszer már megtettük ezt az utat, akkor London felé indultunk. Akkor is ideges voltam, aztán megállapítottam, hogy a reptéri eligazításokat csak a hülye nem érti. Őszintén remélem, hogy a törökök is lesznek olyan jók ebben, mint az angolok. Nem is én lennék, ha nem jutna eszembe 2016. június 28, amikor három öngyilkos merénylő Kalasnyikovokkal lövöldözött, majd felrobbantotta magát az Atatürk repülőtér nemzetközi termináljánál. 42 halott és száznál is több sebesült maradt a nyomukban. Na jó, itt fejezem be. Nem Gondolok Hülyeségekre!

Reggelre megérkeztek a beszálló kártyák. Én nyomtatok. Imádom az erdőt, de nem utazom olyan sűrűn, hogy ezért a két papírlapért aggódjak az erdőkért. Szóval, értitek. Klassz dolog a technika, hiszen ezeket a sorokat is annak köszönhetően oszthatom meg veletek, de jobb a béke, én nem a pult előtt akarok szembesülni vele, hogy éppen megmakacsolja magát. Bőröndök lezárva. Még néhány óra és a kaland megkezdődik.

*

Jóbarát hív, viccelődünk, aztán komolyra fordul a szó, a Golf-áramlat és hatásai, világméretű nemtörődömség és hatásai ... a felvázolt jövőképtől már a tálib vállról indíthatós sem olyan ijesztő.

***

Na, itt érkeztünk el ahhoz a részhez, ahol hirtelen azt sem tudom, miket írjak le először... hogy azért legalább nyomokban követhető legyen az utazás.

Még otthon apa úgy dönt, hogy a két bálnára emlékeztető bőrönddel és a két fedélzeti csomaggal busszal megyünk. Busszal. Tudom, vicces, hogy neki már ez is ingyen van, engem meg aligha visz ki egy taxi 900 forintért Ferihegyre, de azért ... Az is igaz, hogy lett volna jelentkező, aki kivisz, csak nem volt szívünk megszívatni a délutáni csúcsforgalomban. Végül hazudnék, ha azt mondanám, hogy kényelmetlen volt ez a megoldás, de neki mondjuk soha nem vallanám be. Oké, az Astoriától a Deák térig el kellett gurítani a két hajókoffert, de hát gurulnak, nem nagy kihívás. A reptér pedig felismerhetetlen, legalábbis az általam jól ismert parkolónak már nyoma sincs, a gaz is felverte.

Ferihegyen a becsekkolás a pultnál egy rémálom. Mindketten külön dossziékkal rendelkezünk a sok kinyomtatott levélnek, de azt hittem, ezt majd Szingapúrban fogják először igazán komolyan kérni, addig mindenki beéri az oltási igazolással és a negatív teszttel. Hát, nem! Az összes, vagy öt különböző angol nyelvű levelet kérik, ellenőrzik, lássanak bármit a képernyőn, amire meredten figyelnek. Végül a bőröndök is megkapják a hosszú útra szóló megkülönböztető jelzést, mi is a jegyeket és irány a tranzit.

A török légitársasággal repülünk. Némi késéssel indulunk és leszálláskor látva a hatalmas isztambuli repteret, kicsit elbizonytalanodunk, vajon maradt-e elég időnk a becsekkolásra. Maradt. Sőt! Leszálláskor nem a torkot tolták a géphez, hanem elég retrós hangulatban ballagunk le a lépcsőn a ránk várakozó buszhoz. Annyit tekergünk a hatalmas épületrészek között, hogy teljesen elvesztjük a fonalat, és még nem sejtjük, hogy ezt az utat, alighanem gyalog fogjuk visszafelé megtenni. Elhörpölünk egy nagyon finom és meglehetősen drága kávét a Jakie’s bárban, majd kiírják a kaput és nekivágunk a hatalmas reptérnek. Mozgó folyosók visznek, s végül még annyira sem tűnik bonyolultnak megtalálni a járatot, mint annak idején Londonban. A török reptér helybe hozza a Nagybazárt, ki sem kell merészkedned a városba. Ha hazafelé nyitva lesznek a korai órán az üzletek, szívesen körbenéznék a várakozás lassan múló percei alatt. A becsekkoláskor újból kérik a sok kinyomtatott levelet, a fene se érti igazán, miért olyan fontos némelyik. Egy újabb nyilatkozatot kell kitölteni, aztán el is nyel minket a torok, ami a géphez vezet.

A második török gép már igazi nagyágyú. A személyzet azonban – és itt még véletlenül se tartsatok bunkónak vagy nagyképűnek, amiért olyanokat kritizálok, akik nálam több nyelvet bírnak – elsősorban mindent törökül mondanak be, pedig az utasokat elnézve, biztos, nem ők vannak többségben. Angolul a Dear Passengers!-ig minden oké. Szépen, artikuláltan ejti a szavakat, mint egy angoltanár, utána egybefolyó kibogozhatatlan hadarás. Az ember néhány szóból igyekszik kihámozni a lényeget. Mivel igazán lényegesről nem eisk szó,így nem is olyan nehéz. A fiamék szerint a Turkish Airlines gépein kifejezetten jó a kaja. Hát, szerintem a British Airwaysé jobb volt. És ott egész úton itattak, kínáltak, itt a felszállás után gyorsan kapunk egy vacsorát, alig néhány órával az előző gépen kapotthoz képest, plusz egy üveg vizet és egy mini bort (kérésre). Aztán elsötétülnek a különleges ablakok és félhomány ereszkedik a kabinra. Nézheted a fedélzeti kijelzőkön a műsort, ami igazán lenyűgöző. Kezdve azzal, hogy már a felszállást is a pilóta szemszögéből élvezheti az utazó. Vagy alhatsz, ehhez kis takarót is adnak. A gépen kb. 20 százalékos a telitettség, magyarul kong az ürességtől. Lényegében oda ülhetsz, fekhetsz, ahova szeretnél, senki nem szól érte. Így tényleg sikerül is aludni néhány órát, mert amúgy a 3x3 üléses kiosztás nem lenne ehhez ideális.

A földetérés majd ötven perces késéssel érkezik el. Nem tudjuk, hogy miért a késés, hiszen pontosan indultunk Isztambulból, talán az útvonalmódosításhoz lehet köze, amiért nem vágtunk át a szokásos útvonalon Afganisztán felett, hanem a határ mellett kanyarogtunk. Szerencsére az időjárás nem nagyon tréfálkozott velünk, nem voltak fekvőrendőrök a levegő itt-ott felhőkkel tarkított országútján. Az utolsó perceket újra a pilóta szemszögéből élvezhettem, aztán puhán talajt fogtak a hatalmas gép kerekei és lassan, halk zeneszó mellett elgurultunk a megálló helyre. Már a torokban hőmérőzés fogadta az utazókat, utána pedig megszámlálhatatlan egészségügyi segítő terelgeti azt a néhány tétova utazót. Négy éve már megérkeztem erre a reptérre és többek között azt sem bocsátom meg a Covidnak, hogy most nem láthattam a reptér új büszkeségét, az építészeti csoda esőerdő-terminált. 

A valaha élénk nyüzsgéstől pezsgő reptér most kihalt, kordonok és nyilak terelgetnek az útlevél-ellenőrzéshez, amit itt mindig is komolyan vettek. Nem elég az útlevél és a repülőn kitöltött nyomtatvány, újból be kell mutatni a leveleket, majd arc szkenner pásztáz percekig, hogy végül egy zöld pipával jelezze, részéről elégedett a látvbánnyal. De akkor még a két hüvelykujjról is lenyomatot vesznek, s végül kapok egy sárga pöttyöt a felsőmre. Ez jelzi, hogy az első állomáson túljutottam. Segítőkész személyzet terelget a csomagfelvételhez, kulikocsit adnak, hogy ne zörögjük végig a repteret apró kerekes nagy bőröndjeinkkel, majd onnan a csomag szkennelős átvizsgálásához irányítanak. Még a fedélzeti csomagot és az apró ridikült is átvilágítják. Innen egy újabb séta után újabb regisztráció következik, most már a tesztelés előszobája. Újfent ellenőrzik a papírokat, mindet, majd mehetünk tovább a fülkék sorához, ahol egy pillanat alatt leveszik a mintát. Másoknak. Velem már megint csak a baj van. Mert a magyarban ugyebár van Tibor és Tiborné, ráadásul Tibor György és Tibor Györgyné... és ezt a jól rendszerezett apparátus nem tudja felfogni, hogyan lehet két azonos név különböző útlevélszámokkal. Az apróbb fennakadást végül sikerrel letudjuk, kapunk a felsőnkre még egy rózsaszín négyzetet, ami a tesztelést igazolja. Majd egy újabb regisztrálásnál egy nagy sárga R betűt és egy széket a várakozáshoz, amíg összejön a hét utas, akiket azonos szállodába visznek. A szállodáról előre semmit sem lehet tudni, jóllehet, kifizetni már hetekkel ezelőtt kellett. Mint ahogy a teszteket is, amiket még csak ez után végeznek (végzünk) el. Amikor az utolsó páciens is beérkezik, újabb séta következik a kényelmes buszokhoz. Kisbusz persze, de még így is legalább húsz ember férne el rajta, de most csak hetünket repít a belváros felé. Legnagyobb meglepetésemre a város egyik ikonikus luxusszállodája, a JW Mariott előtt teszi ki az indexet és kanyarodik a bejárat elé, mint valami túlméretezett limuzin. Szürreális, ahogy a buszon ülve kell megvárnunk, amíg kiszedik a csomagokat és a bejárat előtt felsorakoztatják. Mindenk alkalmazott teljes izolációs felszerelésben, mint valami sci-fiben. Ahogy leszállunk, már foghatjuk is a bőröndjeinket és irány a recepció. A recepciósok is teljes védőfelszerelésben, műanyag paraván mögött. Az előcsarnokban a puha, süppedős szőnyegeket gondosan leragasztott nylon borítja. Ismét a papírhalmaz ellenőrzése, aztán kapunk 4 csomag tesztet, amelyeket majd nekünk kell megcsinálunk adott időben. 500 szingapúri dollárt levonnak a bankkártyánkról, ha netán valami kárt tennénk a berendezésben... persze, ha nem lesz gond, majd visszafizetik a távozáskor. Ez kb. 110 ezer forintnak megfelelő összeg. Az aranyszabály: a kapott kártyával aktiválhatod a liftet, aztán a szobád ajtaját is. És, ha ott beléptél, akkor a következő 14 napban sehova ki nem léphetsz. Az interneten látom, hogy micsoda csodás tetőtéri medencéje van a szállónak, hogy a közösségi terei milyen fantasztikusak, de ebből semmit nem fogok élőben látni. Az egész kihaltságból látszik, a szálloda a túlélés jegyében vállalta a karanténos utazók elhelyezését.

A szoba egyébként kb. 25 nm-es. Ez a legolcsóbb elhelyezés. A nagyobb méretű szobák persze jóval drágábbak is. Ez is nyolcszáz-ezer, bele sem gondolok, mennyi a többi. A szobánk a 11. emelten a belvárosra nyílik, szemközt a patinás Raffles Hotel páváskodik. Talán a leghíresebb hotel Szingapúrban, amely tökéletesen jeleníti meg a korabeli Szingapúr gyarmati történelmét. Nevét a modern Szingapúr alapítójáról, Sir Stamford Rafflesről kapta. Visszatérve a szobánkra, rengeteg tükörfelület igyekszik a kissé szűkös teret felnagyítani. A szoba szűkösségét amúgy a fürdőszoba tágassága igyekszik ellensúlyozni, ami más alkalmakkor jó megodás lenne, de most 14 nap bezártságnál tudnék értékelni egy picivel tágasabb szobát. Vagy egy erkélyt, de az ilyesmi az itteni szállodáknál amúgy sem jellemző. Megy a légkondi, nem is lenne értelme nyitott erkélyajtóval élvezkedni a levegőn. A fürdőszobában egyébként hatalmas kád terpeszkedik, a zuhanyban esőztető zuhanyfej, a külön helyiségben levő wc ülőkéje pedig előre melegített! Itt hangosan felröhögtem, mert ugyebár itt az éves átlaghőmérséklet is 30 fok körül van. Igaz, megy a légkondi, ennek megfelelően az ágyon heverészve is érzem, többet kell magamra húznom egy bugyinál és topnál a következő két hétben.

Későn érkeztünk, már az hisszük, nem is kapunk vacsorát, de egyszer csak kopognak. Mire maszkban ajtót nyitunk, sehol senki, csak egy adag étel az ajtó melletti asztalkán. De mi ketten vagyunk! Kinek lehet itt a láthatatlan alkalmazottak világában reklamálni? Hogy nem az van az ételtartóban, amit a recepción adott menü felsorol, már említésre sem méltó álprobléma. Közben odabent szembesülök vele, evőeszközből is csak egy személyre van az egyébként kedves kis konyhácskában. Találunk egy e-mail címet, jobb híján oda írjuk meg a bánatunkat és mire beleélnénk magunkat a panaszba, érkezik egy bocsánatkérő levélke és hamarosan egy evőeszköz-csomag. Már nevetünk, hogy kaja akkor mégse? De újabb koppantások után újabb adag étel terem az asztalon, embert megint nem sikerült megcsípni, pedig fürgék voltunk. Nem is tudom megfogalmazni, milyen érzés ez a láthatatlan kiszolgálás. A tv-ben minden mi szem szájnak ingere, ingyenes wifi és az esti fényekből is érezhető, hogy a nappali kilátásban is el lehet majd veszni néhány órácskára.

Gyerekekkel a kapcsolatfelvétel persze azonnal megtörtént. Az itteniek máris intézkednek mindenféle segélycsomagok bejuttatásán, az otthoniak pedig megnyugtató videókat küldenek a szőrösökről. Láthatóan jól elvannak nélkülünk, és ennek egyszerre örülök és kicsit nehezményezem is.

Folytatás következik, amikor már tényleg karantén szagú lesz az egész nap.