Utazás Covid idején - karanténnapló 7.

Vacsorára kiderült, hogy párolt csirkét kaptunk broccolival, csípős szósszal és sok rizzsel. A „kísérőről”, amit minden főétkezéshez kapunk, én meggyőződéssel hittem, hogy valami színes zselé, mint amilyet az amerikai filmekben adnak a kórházakban lábadozóknak, de apa támadhatatlanul bizonygatja, hogy bab volt a tetején. Hát, bevallom, nem próbáltam ki.

Közben a gyerekektől másik csomag érkezett, ma már a második. Totál megőrültek. Több karton víz és üdítő, karton sör, nápolyi és sós  ropogtatni való. Ha nem vigyázunk, tényleg nem férünk ki az ajtón. Másrészt ennyit otthon egy hónap alatt sem iszunk meg. Azt hiszem, holnaptól tornázni fogok.  Lehet, hogy már régen nem ártana, de itt legalább nem áll fenn a veszély, hogy Jamie rám ugrál közben.

Jamiékről egyébként kapjuk a képeket, videókat. A szokott látvány: Colin lustán heverészik, a két kicsi meg pörög, mint a villanyóra. Szerintem mire hazamegyünk, Andi már látni se bír majd bármilyen kerek valamit, ami labdára hasonlít. Azt mesélte, hogy a tűzijáték alatt nyugtalanok voltak, ami változás a korábbi évekhez képest, mert eddig nem volt gond. Bár, rettegés most sem volt, csak jobban esett nekik a kétlábúak közelsége, mint egyébként. Akarom mondani, átmentek matricába.

Ha ez nem lenne elég, a hátsó szomszéd szólt nekik, hogy egy macska mászkál a háztetőn, kié... Nos, a macska még csak cica és a szomszédé. Elvileg benti cica, gyakorlatilag szerintem többet volt már kint, mint bent. Időnként a „gazdinak” nagyjából fogalma sincs, hol lehet. Ráadásul volt nála egy vendég kisgyerek, annak is találtak egy macskát, a kettő odabent utálta egymást. Úgyhogy lehet, ez utóbbi sétált a háztetőn. Mielőtt eljöttünk, az egyik éjszakán nekünk is ott virnyákolt szegény az erkélyajtó zsaluja előtt, egy frászban voltam, hogy beküzdi magát, odabent meg a három kutya. Lett volna műsor, ahogy ezek a vadállatok a cicák iránt éreznek. Végül a gazdája is meghallotta a sírását, kijött az erkélyre és ott találta a csöppséget a kitekerhető napernyőn. Szerencsére ezt be tudta csalogatni, mert egy korábbi cicáját össznépi létrás segítséggel szedtük le, hálából jól össze is karmolta a megmentőjét. Nem akarok vészmadár lenni, de a törődésének hála már legalább két cica nyugszik a kert sarkában, egy pedig megszökött (vagy elütötték, szóval, sorsa ismeretlen). Értem én, hogy társaságra vágyik, de láthatóan nem megy neki a gondoskodás.

Délután – estébe nyúlóan – a nemzet születésnapjának ünnepét néztük a tv-ben. Nem ezeréves ünnep ez, csak 56 évre nyúlik vissza, de neki láthatóan, érezhetően fontos nap az évben. Ha most is abban a szállodában laknánk, mint az esküvő idején, akkor élő egyenes adásban élvezhettük volna a lábunk alatt folyó műsort. Az ünnepet augusztus 9-ről halasztották a mai napra és most is csak szűk nézőközönség előtt került rá sor. Megjelent az államelnök és a miniszerelnök is, valamint felvonult valamennyi fegyveres erő. Ami különösen tetszett, hogy az egész műsor alatt bevágások voltak a hétköznapi hősökről (építő munkásokról, tanárokról, nővérekről, takarítókról, szociális munkásokról, mindenkiről, aki ennek az országnak a lakosa és a maga módján hozzátesz valamit a fejlődéshez. Megemlékeztek a még élő szemtanúkról, az olimpiai és paraolimpiai sportolókról, a diákokról, a művészekről... még hosszan sorolhatnám. Mindenki egy-egy mondattal próbálta kifejezni a szeretetét a hazája iránt és meg kell mondjam, hogy nem tűnt kényszeredettnek, megrendezettnek, ezek az emberek őszintén szeretik a hazájukat és képesek ezt kinyilatkoztatni. A műsor egyszerre volt finoman visszafogott és látványos. Egyetlen dologról szólt, hogy jó szingapúrinak lenni.

Itt van alkalmam egy korábbi baklövésemet kijavítani, ugyanis Halimah Yacob államelnök és nem miniszterelnök. Utóbbi Lee Hsien Loong mindenki megelégedésére. Mindkét közhivatalnok nagy népszerűségnek örvend és közvetlenségükkel nagyban hozzájárultak az ünnepség családias jellegéhez. Szingapúrban a piros a boldogság színe, a nemzeti színeikben is szerepel a fehér mellett. Az összes jelenlevő ennek megfelelően öltözött fel, fehérben piros kiegészítőkkel vagy fordítva. Nagyon egységes és vidám képet mutatva. Örülök, hogy láthattuk, még ha egyik itteni ismerősünk csipkelődve meg is jegyezte, hogy sajnos a szálloda rossz oldalán vagyunk, mert a túloldalról láthatnánk legalább a légi jeleneteket. Mindenesetre megírtam neki, hogy a Channel 5 jóvoltából lehet, hogy többet láttam, mint azok akik a helyszínen voltak.

El sem hiszem, hogy milyen gyorsan ment el ez a nap is. Eléggé keretbe foglalja, hogy 8 körül várjuk a reggelit, 12-kor az ebédet és pontban 6-kor a vacsorát. Mondjuk az biztosan sokat segített, hogy a gyerekek is meglátogattak, még ha csak az utca túloldalán láthattuk is őket. De ez a tízezer kilométerhez képest már tényleg csak egy huszárköpés. Rengeteg keresztrejtvényt hoztam magammal, egyrészt a reptereken várakozásra, másrészt itteni fejtörésre, de eddig még elő sem kerültek. Mint ahogy az a kb. 150 regény sem, amelyek a laptopon várják, hogy felüssem az első oldalt. A telefonom ugyan hülyéskedik, mert az itteni teszteredményt egy magyarországi számról kaptam meg (ennek a hátterét inkább nem is kutatom), de például sms-t sem küldeni, sem fogadni nem tudok, és ez bizony rejt magában problémákat a helyi követő program telepítésekor például. A Trace together ugyanis sms-ben küldené meg az aktiváló kódot, de ha nem jön, akkor a regisztrálás is lóg az ablakban. Én nem tudom, ezen az úton csak velem van probléma? A nevemmel, a telefonommal, már a tesztnél is visszaszóltak, hogy miért két Tibor György adott le mintát és megint fel kellett hívni a figyelmüket a kis –né végződésre, ami itt láthatóan nem jelent megkülönböztetést, csupán feltételezhető elírást. Ez vagyok én, egy elírás L De tisztáztuk, és ez a lényeg. Az azért benne van a pakliban, hogy négy nap múlva megint eljátszhatjuk az egészet elölről.

Most így az estében bambulva ki az ablakon, rájöttem, hogy mi a bajom. Egy árva hang sem szűrődik be az utcáról. Látod a fényeket, a kocsikat, buszokat, de mint valami némafilm, peregnek az ablakban a képkockák. Csak itt még zongorajáték sincs alatta. Napközben elég sokat megy a tv, hogy legalább valami háttérzaj legyen, de vagy angol nyelvű hírek mennek a tálib helyzetről, vagy kínai, esetleg indiai sorozatok. De hazudok, mert van National Geographic, ha már nem kirándulhatunk, akkor legalább virtuálisan. Az utóbbi hetekben otthon a nagy hőségben én már eléggé ráhangolódtam a „csak fekszem és nem csinálok semmi érdemlegeset” időtöltésre, mert még az agyam is kiolvadt abban a nagy melegben, így most itt sem olyan szörnyű az átállás. Viszont fázik a lábam. Bocsánat, a hirtelen témaváltásért, de ez az otthoni hőségből következik. Nem is nagyon hoztam magammal melegebb ruhát, sőt, ami inkább probléma, hogy zárt cipőt sem, és hát a tegnapi egésznapos eső kicsit elbizonytalanított, mihez kezdek, ha a szabadulásunk után is ilyen bánatos lesz az idő. Viszont még a repülőn kaptunk az alváshoz kis cuki (fekete) zoknikat csúszásgátlóval a talpán, abban grasszálok és egy ujjatlan vékony farmerruhára húzott ujjas blúzban. Amit a tükörben láttam, borzasztó :D Miután ágytakaró sincs a hófehér ágynemű huzaton, jobb híján egy strandlepellel takartam le, pedig azt kifejezetten inkább takarózáshoz használnám, mert hát nem fekhetek egész nap a paplan alatt. Menyem hozott egy flakon finom fürdősót, hogy a kád forró vizében élvezkedhessek, de azt üzente, hogy max. egy negyedéig töltsem a kupakot, mert esetleg ki találok habzani a bejárati ajtón, ő már megszenvedett vele, amikor az étkezőig repdestek a habpamacsok.

Hát, így ... nagy kalandok várnak még rám, mert spec ezt a cuccot még ki se mertem próbálni. Az is igaz, hogy az esőztető zuhany annyira tetszik, egész nap bírnék alatta álldogálni. Holnap azt hiszem, hajat is mosok. Ahogy Hadházy Laci mondaná: „Hol-nap ha-jat mo-sok...” Ha nem ismeritek, hallgassátok meg a youtube-on, akárhányszor hallom, még mindig tudok nevetni rajta. Na, most iszom még valamit, hogy fogyjon. (aztán éjjel meg beindul a törpe vízmű, de nem baj, mert a wc ülőke is olyan jó meleg. Ebben a légkondiban már értem is a létjogosultságát ennek a luxusnak.)

*

Úgy látszik, a karanténos lustálkodás hátráltatja az átállást is. Mivel egész nap ülünk, heverészünk, szundikálunk, a szervezet  éjjel kettőkor (ami otthon este 8) úgy dönt, hogy kialudtad magad, ébresztő. Még mindig nem alusszuk át az itteni éjszakákat és az éjjel közepén frissen, üdén ülünk az ágy tetején, hogy mivel is üssük el az időt. Ilyenkor jön jól a tvgo, mert meghallgatjuk a magyar híreket és úgy döntünk, ennél még aludni is jobb. Reggel aztán hiába keres a gyerek már 8-kor (őket ugyebár a két gyerek korán kiveri az ágyból még vasárnap is), mi még édesdeden szundítunk, csak az érkező reggeli csöngetésére ébredünk. A reggeli amúgy egy olyan tojásrántotta, ami szerintem tojást sosem látott, de a fűszeres bab és az apró csirke kolbászkák finomak voltak. Most, hogy a gyereknek köszönhetően hegyekben áll a narancslé, ők is azt adtak.

És a mai nappal elérkezett az a pillanat is, amikor lehullik a szememről a rózsaszín köd és kezdem a maga valójában látni ezt a luxus szállodát és a karanténban nyújtott szolgáltatásaikat. Nem a kajával kapcsolatban, mert azzal már elmondtam, amit el lehetett, nyilvánvalóan nem cél, hogy meghízz a kényszerű tétlenség idején ... vagy, szeretnék, ha megcsörgetnéd a bukszád és igénybe vennéd a szolgáltatásokat (amikről egyébként nem lehet tudni, hogy vannak-e egyáltalán, s ha igen, mennyiért). Nyilván ez a számunkra ütős összeg az ő normális életükben aprópénz. Ha csak a szállást nézném, reggelivel, egy ilyen szoba kb. 130 dollárba kerülne, ami 28-30 ezer forint. Normál esetben a reggeli minden pénzt megér *sóhaj. Mondom, egy ilyen szoba, mert szerintem ez a szálloda legkisebb, legolcsóbb szobái közé tartozik. Lehet persze 4-500 dollárért is foglalni, ami már rögtön 100 ezer forint egy éjszakára. Na, de ott tartottam, hogy rózsaszín köd ... szóval,a szálloda valóban luxus kategóriájú, de szerintem már éppen felújítás előtt vállalták be a karanténszálló szerepet. Fogalmam sincs, kinek a fejéből pattanhatott ki ez a csillogó króm és tükör keverék dizájn, ami egy ideig jópofának tűnik, de jobban belegondolva, kissé rideg. A szobákat díszítő óriási képekről már nem is beszélve. Már-már ijesztőek. A bútorok és dekorációk többsége teljesen funkció nélküli, mert az a kis hintaszék, amin most is ücsörgök, egészen biztosan nem alkalmas hosszabb üldögélésre, elmélyült olvasásra. Ha vállalták a karanténszálló szerepet, szerintem egy kicsit a berendezésen is változtatni kellett volna. Kisebb ágy (a kis szobában túlzás a King Size) és két kényelmes fotel mindenkit boldogabbá tenne. Mint ahogy értem én, hogy odakint 33 fok van, de idebent megy a klíma, ennek megfelelően ezen a hőmérsékleten nem nagyon akarnak száradni a vastag frottírok. Mosás pláne szóba sem jöhetne, mivel nincs egyetlen felület sem (a kád szélét kivéve), ahol szárítani lehetne. A menyem hozott egy csoda habfürdőt, hogy ne a tusfürdővel merüljek a tényleg nagy kádba, de a lazulás után határozottan jól esett volna egy fürdőköpeny, ami viszont nincs. Papucs van, de az nem kell a padlószőnyegen. A kádban ülve elég fura érzés, hogy mindenhonnan én köszönök vissza a tükröknek köszönhetően. Ez is olyan dolog, hogy az ember egy idő után kevesebb tükörrel is beérné, ha már szembesülnie kell az idő vasfoga által megrágott testével. Na, mindegy, ezt nem ragozom, nehogy elképzeljétek! Egyetlen dolog volt, ami tetszett, ahogy a víz csillogása fodrozódott tovább a tükrökben, úgy érezhetted, hogy még a plafonon is. Azt bambulni igazi agymosás. Na, szídjuk még kicsit a dizájnert. A fémbútorok igencsak sarkosak, a kis hintaszék lábában naponta átlag tizenötször sikerül megbotlani. És továbbra is hiányzik egy mikroszálas kendő, hogy a millió ujjlenyomatot eltüntessem. Na jó, mára ennyi... az a két fotel nagyon hiányzik! Leginkább az olvasáshoz, mert azt én ágyban nem tudok, valahogy azonnal laposakat kezdek pislogni, aztán elalszom.

Hogy ne csak fanyalgással teljen meg a mai írás... Szemben, a Raffles Hotel oldalában állnak ezek a gyönyörű növények. Az út mentén is van belőlük, de itt olyan szép csoportban állnak, hogy egy fotót megérdemeltek. És ha már szépnek találtattak, akkor ismerkedjünk is meg velük. Legyező banánfának, vagy másképpen, az utazók pálmájának is nevezik, pedig nem is pálmaféle. Eredetileg Észak-Amerikában volt őshonos, később Madagaszkáron is megjelent, ám szobanövényként akár otthon is megállja a helyét. Mármint nálunk. Egyébként Madagaszkár nemzeti jelképe. Óriási legyezőszerű leveleivel és rongyosra tépázott levélkéivel igazán trópusi hangulatot kelt. Ránézésre leginkább szétterjesztett pávafarokra emlékeztet. Állítólag virágja is van, azt innen nem látok. Nevével ellentétben datolyaszerű termése van. Nevét onnan kapta, hogy az útjuk során megszomjazó utazók a levélalapban összegyűlt esővízzel oltották szomjukat. Más források úgy tartják, hogy a nap járását követve É-NY irányban terül a lombozata, ezzel segítve az utazók tájékozódását, de ez mások szerint csak legenda. Természetesen nem fagytűrő. És itt már sokadjára merül fel bennem, hogy lehetett Észak-Amerikában őshonos? Igencsak vízigényes növény. Ha valaki otthon sikerrel kísérletezne vele, számítson rá, hogy tíz év alatt kinövi a legnagyobb belmagassággal rendelkező lakást is. Eredeti környezetében szárából és leveleiből alakították ki az épületek falát és tetejét, fiatal leveleit tányérnak, a nagyobbakat terítőnek használták. A malgasok gyakran papír helyett írtak a levélre. Már éppen akartam írni, hogy valóban mindegyik azonos irányban áll, de akkor megtaláltam a renitenst, aki rácáfolt az iránytű szerepre.

Na, megint kaja... vasárnapi ebéd. Óramű pontossággal hozzák déli 12-kor. Marhacsíkok Sztroganoff módra tésztával és kis zöldséges nuggetekkel. Valamint valami zöld bogyóval, ami egyszerre emlékeztet babra és borsóra, ráadásul Edamame-nak hívják. Menyemnek hála azóta már tudom, hogy ez japán zöldbab fajta, aminek a héját nem lehet megenni, bár sok helyen úgy szervírozzák. Mi már kiszemezve kaptuk. És mellesleg ez a fiatal soyabab. A fiam pedig szereti. Egy jó feleség ilyesmiről is megemlékezik. Eszméletlen sokáig kell (lehet) rágni, többnyire az első fogaiddal, mint valami műkedvelő mókus.