2019. július 17-e emlékére

Zsemle és Morzsa

Zsemle türelmesen tűrte, hogy a kis szőrmók a pofáját kapdossa. Mostanra már igazán megszokhatta volna, de még mindig bujkált benne valami halvány rossz érzés, amikor ez a kölyök a kegyeit kereste. Mintha cserben hagyta volna a régi barátját, Kócost. Még mindig nem értette, miért jött ez a kis mitugrász és miért tűnt el az életéből olyan hirtelen Kócos. Már nem is emlékezett azokra az időkre, amikor ő nem volt mellette. Annyi kalandon át elkísérte a kis kurtalábú, ő volt a Barát, de hát milyen barát az, aki csak úgy eltűnik egyik napról a másikra, el sem búcsúzik. Ha rosszat álmodott, még eszébe jutott az a furcsa nap. Zajos volt és szagos, fura, ismeretlen neszek, szagok maradtak emlékként róla. Az biztos, hogy semmi sem készítette fel rá, hogy az élet oly hirtelen megváltozik. Előző este a park szélén elolvastak minden friss üzenetet, jóízűen ették meg az egyébként nem túl izgalmas vacsorát, kikönyörögtek néhány falatot a gazdiék vacsorájából is, aztán éjjel összebújva aludtak, mint minden éjszaka. Reggel már korán indultak a parkba, hogy a nagy meleget elkerüljék. Várta őket a labdázás, a barátok. Nagyszerű napnak ígérkezett. De Kócos csak ballagott ráérősen. Aztán megállt és öklendezni kezdett. Gazdi még szemrehányóan csóválta is a fejét, hogy „te rosszaság, már megint felnyaltál valamit”, aztán hazamentek és megreggeliztek. Kócos is evett, a szokott jó étvágyával, mintha félórával korábban nem dobta volna ki a taccsot. Minden olyan volt, mint máskor. Egy ideig. Kócos pocakja tovább rendetlenkedett, ezért elvitték Csaba dokihoz. Ő nem ment, de nem is bánta. Mostanában Kócos úgyis többet járt oda, mint normális lett volna. Mert mindig „felnyalt valamit”. Amitől a pocakja rendetlenkedett, de egy-egy szuri hamar rendbe tette. Amikor végre megállt a kocsi a ház előtt, megnyugodott, végre hazaértek. De Kócos csak feküdt a gazdi lábánál elgyengülve. Amikor felállt, frucsa szagú folt maradt utána a kövön. Vér! – ismerte fel a szagot, de nem tudta, nem tudhatta, hogy ez bajt jelent-e. Bezzeg a gazdiék ijedten kapták fel Kócost és már ott sem voltak. Ő csak nézte értetlenül a mögöttük újra becsukódó kaput, végül Nagyi lába mellé feküdt és várt. Ha várt, akkor mindig hazajöttek, és a világ dolgai rendben mentek tovább. Most is így kellett lennie. Így kellett volna lennie!

Amikor végre hazaértek, Kócost csendesen az ágyába fektették. Zsemle még mindig nem érezte, hogy olyan nagy baj lenne, hiszen a gazdiék mintha nyugodtabbak lettek volna, mint korábban, amikor olyan hirtelen elfutottak. Hagyta, a barátja had pihenjen, majd másnap elmondja, mi a baj. Talán még játszanak is, komótosan, öregesen, ahogy mostanában szoktak, pedig Kócos még egyáltalán nem volt öreg, de hozzá lassult az ő tempójához, mint egy rendes baráthoz illik. Végül ő is lepihent, már éppen megnyugodva lehunyta a szemét, hogy vége az őrült futkosásnak, amikor Gazdi kiabálni kezdett. Sírt, zokogott, szorította magához Kócos kis testét, aztán a pizsamájában már rohant is újra a doktorhoz. A nagyi fel sem ébredt a zajongásra, így aztán Zsemle csak ijedten ült a becsapódó ajtó előtt, semmit sem értett. Végre hallotta, hogy az autó újra megáll az udvaron. Léptek közeledtek, nagyon lassú léptek. És Gazdi csak zokogott, mint akinek nagy bánata van. Kócos nem jött. És azóta az este óta nem is látta. Azt mondták: elment. De hát még Kócos sem volt olyan bolond, hogy elszökjön és itt hagyja őt egyedül a valaha közös vacokban. Hiszen itt mindig volt étel, játék és szeretet. Mi más kellhetett még neki? Még sokáig érezte a lakásban a szagát, a sétánál szimatolva kereste a park bokrai alatt, de Kócos nem került elő.

Itt volt helyette Golyó, aki nem hagyta, hogy hiábavaló kérdéseken törje a fejét. Ő sem értette, hová tűnt a barátja, de hát őt sosem az eszéért szerették. Most – mintha ebben a hiányérzetben támogatni próbálta volna – bújt hozzá. Korábban nem merészkedett ilyen bizalmas közelségbe, de most mintha egymásból merítettek volna erőt. Néhány nappal később gazdiékkal beültek a zörgő négykerekűbe és őt felhőtlen öröm töltötte el a napok óta lassan rátelepedő szomorúság helyett. Végre megint kirándulni indulnak! Talán az út végén előkerül Kócos is. Sokáig suhantak, közben kis megállókkal, hogy elgémberedett lábait megmozgathassa, végül megálltak egy ház előtt, melynek kerítésén túlról hangos kutyaugatás fogadta őket. Jött egy asszony, aki örömmel tárta ki előttük a kaput, mint valami régi ismerősnek. Gazdi a pórázt szorongatva bevezette Zsemlét is az udvarba. Meglepetten torpant meg, ahogy a fészekaljnyi kölyköt megpillantotta. Külsőre olyanok voltak, mint a régi Kócos, akire már alig emlékezett, akit évekkel ezelőtt hoztak neki, hogy ne legyen magányos. De ezek még kicsik és hangosak voltak, játékosak és szemtelenek. Nemsokára az egyiket kiemelték a többiek közül. A kis maflának első dolga volt, hogy őt közelebbről szemügyre vegye. Ennek nem igazán örült. Neki sok ismerőse volt, de azok mind felnőtt kutyák voltak, akik értékelték az erejét és békés természetét. Nem bosszantották feleslegesen. És volt Kócos, aki mellette nőtt fel, megtanulta a szabályait és az együtt töltött néhány év alatt igaz barátja lett. Ez a kis rosszacsont pedig azt hitte, valami plüsskutya ő, akit tépdesni lehet. Rámordult, mire a kicsi inkább a virágágyást vette szemügyre. Kapott egy nagy tál vizet, de mire szomjasan beleivott volna, apró tappancsok borították ki a kövezetre a hűsítő vizet. Zsemle azonnal távolabb is helyezkedett, nehogy bárki azt gondolja, ő volt olyan ügyetlen, hogy felborította a tálat. Az elázott kis rosszcsont pedig boldogan dagonyázott a sárban. Zsemle még nézni sem akarta. A kétlábúak azonban nevettek, beszélgettek, papírokat lapozgattak, aztán lassan szedelőzködni kezdtek. Zsemle megkönnyebbülten ugrott talpra. Azt ugyan nem értette, miért kellett ilyen sokat utazniuk egy kis beszélgetésért, hiszen ezt az emberek máskor meg tudták oldani azokkal a kis berregő vacakokkal, amikből egyet még Kócos is megrágcsált kölyökként. Akkor igazán haragudtak rá, igaz, nem sokáig.

Hallotta a hangokból, hogy hamarosan útnak indulnak és ő meg is indult a kapu felé. Valami halvány rossz érzés arra késztette, hogy forduljon vissza, és azt kellett látnia, hogy Gazdi éppen felemeli a földről a koszos kis kölyköt és puszit nyom az apró buksira. Jó, hát mindig tudta róla, hogy egy kölyökkutya könnyen leveszi a lábáról, történt ilyen már a parkban is, de Gazdi most kitartóan szorongatta az apróságot és az ajtót kitárva nemcsak Zsemlét szólította fel, hogy üljön a helyére, de hamarosan őmaga is beült, ölében a kicsivel. Olyan apró, mint a morzsa – kócolta össze kedveskedve Gazdi a kölyök fejét, és Zsemle beletörődően szusszantott. Régi emlékképek bukkantak elő, ahogy Kócossal összebújva aludtak egy hosszú út végéig a Gazdin. Már tudta..., ez a prücsök most hazajön velük. Apa pedig felnevetett a kormánykerék mögött: Zsemle és Morzsa! Öregfiú, te még nem biztos, hogy tudod, de ti összetartoztok, mint a zsemlemorzsa minden falatkája. Zsemle nem egészen értette, mi a vicces, de a falatkák kifejezés jó emlékekkel társult, úgyhogy megnyugodott. Ha nem tetszik, ahogy ez a kis vakarcs viselkedik, még a végén meg is eheti.

Ennek már két éve. A kis Morzsa alaposan rácáfolt az akkori méretére. Mostanra már erős volt és Zsemle szerint némiképp beképzelt is. Azt gondolta magáról, hogy ő a főnök otthon, a kertben és úgy általában mindenhol. Eleinte próbálta elmagyarázni neki, hogy ez nem így van, de olyankor a kis szélvész lebirkózta Golyót, így bizonyítva, hogy Zsemle rangját csak a korának tisztelegve hagyja meg, mert amúgy ő a király. De őt tényleg tisztelte, így aztán elnéző türelemmel figyelte a tobzódását. Már nem gondolt Kócosra, az idő szövetében elmosódottá váltak a róla szóló emlékei. Számára csak a Ma volt és a mát Morzsa jelentette. De voltak napok, amikor a Gazdi egy ma már csak halványan ismerős nevet emlegetett, miközben szemét újra elöntötték a sós cseppek. Zsemle érezte, hogy fájdalmasak a kétlábúak gondolatai, és mivel Gazdinak fájtak, hát fájtak neki is. Fejét az ölébe hajtva kerestek egymásban vigaszt. Aztán Morzsára néztek, ahogy lábait az égnek meresztve aludt a nagy melegben, Gazdi elmosolyodott, Zsemle pedig megnyugodott. A világ rendben van! A jövő rájuk vár, új kalandokban Morzsával az oldalán.