UTAZÁS COVID IDEJÉN 2.

Nekem az utazás világ életemben stresszel járt. Három éves koromban nem akartam hazamenni a Balatonról, ott hisztiztem a pályaudvaron és hát a szüleimnek nem akaródzott egy üvöltő gyerekkel felülni a vonatra, így aztán azt találták mondani, hogy „megyünk egy másik Balatonra”. A vonatról aztán buszra kellett szállni, de addig nem is volt baj, amíg le nem szálltunk és nem lett túlságosan ismerős a környék. Na, onnan megint ordítva cipeltek hazáig, mert én továbbra is a másik Balatonra akartam menni.

De a viccet félretéve... Felnőttként belekóstolhattam az idegenvezetés szép, de embert próbáló világába is. Az indulás előtt egy héttel már rémálmaim voltak, mindenféle katasztrófa forgatókönyveket vizionáltam, elveszett útlevelekről, halálos balesetekről, eltévedésekről, aztán kemény gyomorgörccsel letudtam az egy hetet, tíz napot. Amikor pedig a család utazott ... na igen. Lakókocsival mentünk nyaralni. Az útirány szinte kizárólag Ausztrián át (a híres-hírhedt grazi emelkedőn) vezetett Olaszországba, a jesolói félsziget végére, Ca Savioba. Az a grazi emelkedő igazi rémálom volt minden alkalommal. Nem tudtunk úgy arra járni, hogy ne legyen éppen valami építkezés és mivel általában éjszaka utaztunk (kerülendő a hőséget), sűrűn kaptunk ki záporokat is. Vagy mondhatnék inkább özönvizet. Lakókocsival viszonylag lassan halad az  ember, így aztán még a lomha kamionok is előztek az építkezés miatt leszűkített sávokon, miközben a szakadó esőben inkább csak sejtette az ember a környezetét, mintsem látta. Mire az olasz határ előtt megálltunk egy kis pihenésre, én már kész idegroncs voltam. A gyerekek közben édesdeden aludtak hátul.  Az utazásnak igazán csak ez az első része készített ki és bármennyire próbáltam ezen uralkodni, szinte sohasem sikerült. Viszont a hazaút előtti két napon már a családom is tudta, mindenki jobban jár, ha nem szólnak hozzám.

De teltek az évek, talán én is edzettebb lettem, mígnem... az egyik fiamra külföldön talált rá a szerelem. Az esküvőt itthon és ott is megrendezték. Természetesen nagyon örültem a boldogságának, ráadásul a menyem is egy kincs, tehát aggodalomra semmi okom nem volt. Mégis. Az utazás előtt két héttel úgy ébredtem, hogy nem voltam képes két métert egyenesen megtenni. Imbolyogtam zúgó fejjel és ha már a férjem receptjeiért el kellett mennem, hát megemlítettem a dolgot az orvosnak is. Hamarosan egy kórházi ágyon feküdtem, karomba folyt az infúzió és CT vizsgálatra vártam. Pedig én tényleg nem féltem az utazástól. Csak eszembe jutott, hogy a gyerek a világ másik felén, idegen kultúrában fogja leélni a következő ki tudja, hány évet. Ha lesznek unokáim, talán meg sem értjük egymást. Nem szabad agyalni! Mert ennek ilyen váratlan következményei lehetnek. Szerencsére az indulás előtt kiengedtek és nekivághattunk a nagyvilágnak.

Mostanában kevesebbet utazunk. Sokkal kevesebbet. Van két kutyánk, akik helyhez kötnek és voltak idős nagyszülők, akik legalább annyira. Időközben megszületett az első unokánk és a vállakozó kedvű fiatalok el is hozták megmutatni a még élő dédnagyinak. Megbeszéltük, hogy fél évvel később mi utazunk hozzájuk. ... és akkor beütött a Covid.

Húsz hónapot kellett várjak a következő találkozásra! Húsz hónapot. Amikor Levit a karomban tarthattam, három hónapos múlt. Most a második születésnapját ünnepelhetjük együtt. És ott lesz a húga, aki most három hónapos. Csoda, ha ideges vagyok? Ez az út nem hiúsulhat meg! Ideges vagyok? Igen. Nem akarok, de az előzmények ismeretében ez nyilván nem olyan dolog, amit befolyásolhatok. És persze itt hagyni a hátországot ilyen hosszú időre, ez sem egyszerű. Az ember agya jár, vészforgatókönyveket fogalmaz, „végrendelkezik”, próbálja elképzelni az elképzelhetetlen két hetes szállodai karantént, és nem utolsó sorban a találkozást az apróságokkal, akikkel bár skypon próbáltuk tartani a kapcsolatot, de hát az mégis más, ha ott termünk a magunk testi valójában.

Tegnap beszélgettünk és az én fiam azt mondja Levinek: A nagyiék hétfőn már itt lesznek. Bennem megállt az ütő. Hétfőn? Nem szerdán megy a gép? Mire a gyerek megnyugtat, hogy Levi még pici, a napokat nem ismeri, de azt tudja, hogy egy nap említése a „hamarosan”-t jelenti. Kösz fiam, világos, csak éppen néhány ősz hajszállal megint több lett.

Ma pedig tovább gyarapodott az ősz hajszálak száma. Ebédelünk nyugodtan a nyaralóban. Már amennyire a folyton szemtelenkedő darazsak mellett erre mód van. A légycsapóval az egyik felé legyintek, érzem, el is találtam ... és egyenesen oda pofoztam a tacskónk fejéhez. Nem is látom igazából, csak a kutya ugrik el az asztal alól és dörzsöli a pofáját a fűbe. Megcsípte? Google a barátunk, azonnal keresem, mit tegyek, mire azonnal orvoshoz irányít. Orvoshoz? Itt? Miközben a kutyát próbálom megvizsgálni és jégkockával hűsíteni a vélhető helyet, állatorvosi ügyeletet keresek. Már nem is a közelben, bárhol a Balaton mentén. Nincs. Elrohanok a közeli cukrászdába, ők itt élnek, tündéri spánieljük van, biztos tudnak valamit, ha baj van. Székesfehérvárra mennek, mert csak az vagy a kaposvári rendelő ügyel. Remek. Waze 56 percre taksálja az utat. Ha a kutya anafilaxiás sokkot kap, akkor annyi. Már eltelt fél óra, nem dagad sehol, nem nyálzik, nem kaparja semmijét. Megúsztuk? Egy óra múlva hozza a labdáját. Azt hiszem megmarad. De én megint néhány évet bónuszban öregedtem. Így az utazás előtt néhány nappal ez direkt jól esik. Ja, nem.

*

Régi rossz szokásom, hogy repülős utak előtt légi szerencsétlenséges filmeket nézek. Most erőnek erejével távol tartom magam az Aerplane filmektől. Nem akarom tudni, mik az esélyek a havas hegyek közti landolásnál vagy éppen a tengeren. Ehhez képest a hírekben másról sincs szó, minthogy a tálibok átvették a hatalmat Afganisztánban. Nem békés társaság, könnyen elsül a kezükben egy puska, vagy akár egy vállról indítható akármi. És a TK54-es járat útvonala a fejük felett vezet át. Azt hiszem, borzongásnak most ez is megteszi.

Korán reggel keltünk, a négylábúakkal lementünk a partra. Dobáltuk a labdát a vízben és a parton. Otthon megkapták a reggelit. Mondhatni, a rutin mindenekfelett. Ők még nem tudják, hogy ez nem lesz így mától. A vonatindulást kiszámoltuk vagy inkább kicentiztük. A Balaton expressz 7:54-kor állt meg és 9:30-ra ér a Délibe. A PCR-tesztelésre 9:40-re van időpontunk. Kicsit necces. Főleg, ha a hangosbemondó azt recsegi a fejünk felett, hogy a 7:54-es szerelvény 10 percet késik. Javukra szóljon, hogy behozták a késést, mi pedig 9:40-kor beestünk az ajtón.

A teszt egyébként aranyos dolog. Az időfoglalás után ki ne lépj, mert nem árt elolvasni a tudnivalókat. Mint például, hogy a teszt elvégzése előtt 3 órával nem ehetsz, nem ihatsz, nem moshatsz fogat, nem öblögethetsz, nem rágógumizhatsz. Amúgy sokkal rosszabbra számítottam. Azt írják, hogy kicsit kellemetlen, de nem fájdalmas a mintavétel. Nos, még kellemetlennek sem mondanám. Kicsit csiklandoz. 24 órán belül majd érkezik az eredmény. Addig zabszem beszorul.

Update! Az eredmény megérkezett: Negatív! Utazunk!

Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondoltunk a kutyákra napközben. Csak kb. ezerszer. Este 6-kor már nem bírom tovább, felhívom a fiamat, hogy nnna, milyen volt a nap? Hát, Colin egész nap a kerítésnél várt bennünket, úgy kellett becsalogatni a házba, nehogy napszúrást kapjon és hogy igyon. A kicsit Carlos nem hagyja merengeni. És ez még csak az első nap.

Az utazás stresszel jár akkor is, ha minden a tervek szerint alakul. Csak olyankor az ember a stresszt izgatottságként éli meg. De amikor a hírekben azt hallod, hogy a reptéri légi irányítók munkalassítással igyekeznek munkaügyi vitájukat rendezni, nagyot nyelsz. (és a zabszem megint szorulni készül) Nyilván nem véletlenül nyúlnak ilyen eszközökhöz, de a bánatos életbe... Két óra áll rendelkezésre egy vadidegen reptéren az átszállásra, jó lenne nem lekésni a gépet, ami a célunkhoz repít.

A negatív teszt birtokában megrendeltem végre az utasbiztosítást is. Nem filléres móka, reméljük, nem is lesz rá szükség, de tény, hogy nyugodtabban vág neki az ember, ha az iratai közt tud egy ilyen cédulát is.