Utazás Covid idején - karaténnapló 9.

Nos, mára eldöntöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Nem könnyíti meg a dolgomat, hogy ma is szakadt az eső, ami ugyan minket nem érint, de az unokám emiatt ma nem mehetett kedvenc szórakozására, a medencébe, úgyhogy irgum-burgum. Ez az eső elképesztő. Úgy zuhan le pillanatok alatt az özönvíz, hogy csak kapkodod a fejed. Mi konkrétan alig láttuk az úttest túloldalán álló épületeket. Az azért megért egy kis leskelődést, hogy az ember megfigyelje, ahogy az eső elálltával a növények szinte jólesően nyújtózkodtak, felfrissülve. Szóval, álltam az ablaknál, kopogtak az ajtón, jelezve, hogy megérkezett az ebéd, s ugyanígy később a vacsora. Én meg éreztem, hogy tulajdonképpen nem is vagyok éhes. Nyilván ettem, mert ételt nem dobunk ki, itt meg még inkább nem, de őszintén szólva szívesen kihagytam volna. A tükrök sem a barátaim, kíméletlenül megmutatják, hogy több időt kellene mozgással töltenem. Odahaza sokat megyek, itt napok óta csak heverészek, nem lesz ennek jó vége. Úgyhogy tornázni fogok. Vacsora után (jókor!) el is kezdtem és majdnem belehaltam a 100 nyújtott lábemelésbe. Az sem segített, hogy a talpalatnyi helyen, a szőnyegen elterülve, elsőként a férjem nevetett ki. De miután láttam délután Leventét, hogy milyen iramot diktál a szüleinek, úgy döntöttem, fel kell kötnöm az alsóneműt. Úgyhogy holnaptól (igen, tudom, minden fogadkozás pont így kezdődik) kétszer is megcsinálom a gyakorlatsort. Használni valószínűleg már nem fog, de ártani sem.

Mai témánk Szingapúr lényegében egyetlen világörökségi látnivalója a Botanikus kert. Nehéz ezt így leírni, hiszen amikor 4 éve itt voltunk volt alkalmam egy másik csodát is látni, a Golden Gardent, ami szerintem egy fantasztikus alkotás, ahol a világ összes kontinensének növényvilágát képesek két hatalmas kupola alatt életben tartani a sivatagtól az esőerdőig, vagy éppen az északi félteke fagytűrő növényeiig. Könnyen megtalálható, mert a városból mindenhonnan látható Marina Bay Sands hotel lábainál terül el. Ez a szálloda ma már Szingapúr jelképe, aligha van olyan képeslap, amin nem leselkedik legalább a háttérben a három lábon hajótestet formázó épület. A hajótest 55 emelet magasságban a szálloda medencés része és egy mások számára is látogatható kilátó és bár. A medencét csak az itt lakók használhatják, így aztán csak keveseknek adatik meg a szívdobogtató élmény, úgy úszkálni, mintha lefolyhatnál a mélybe. Amikor a fiam megkérte Sharon kezét, a barátaik egy itt töltendő éjszakával lepték meg őket ajándékként. Tekintve, hogy egy szoba egy éjszakára 150 ezer forint körüli áron van, igazán nemes gesztus volt ez tőlük.

És persze ott vannak még az óriás műfák (Supertree), amelyeknek a törzsén élő növények tobzódnak, mesterséges ágain pedig esténként zenés fényjáték kápráztatja el a nézelődőket. Egy dal egészen biztosan mindig szól a cserélődő fényjátékprogramok alatt, s az a szingapúriak nemzeti dala, amely arról szól, hogy szingapúrinak lenni mennyire remek dolog. Ezt egyébként a tegnapi nemzeti ünnepen is elénekelték természetesen. Ezt az érzést pedig büszkén meg is osztják bárkivel. Például amikor a fiam megkérte Sharon kezét, az egyik közös barátjuk, Gavin a vállára csapott  majd megölelte és azt mondta neki: „Majd meglátod, milyen jó szingapúrinak lenni!” Irigylésre méltó ez az elégedettség, hiszen ez több, mint nemzeti büszkeség, ez igazi, tartalmas öröm.

Sajnos az a tároló, amin a 4 évvel ezelőtti saját fotóim vannak, nincs nálam, így a netről lopok néhányat, köszönet érte a feltöltőknek. Amikor mi ott jártunk, már az őszi tökfesztivál uralta a terület egy részét, igazi látványosság volt. Ebben a parkban a lófrálás ingyenes és mivel akár egy egész napot is el lehet itt tölteni, igazán jó kis program. Nem mellesleg a fák napenergiát is gyűjtenek, amit aztán a parkban használnak fel.

És akkor még nem is beszéltünk a Changi reptér nemrég átadott termináljának buja őserdejéről. Ez egy építészeti csoda és majd belehaltam, hogy a leszálláskor nem mehettünk át rajta, mert egyelőre a látogatók elől elzárt terület. Ilyet egész egyszerűen elképzelni sem lehet. Ez már a fényűzésnek olyan szintje, amitől az én szavam teljesen elakad.

DE térjünk vissza a Botanikus kerthez, aminek egyébként két része van. Az általános botanikus kert bárki által látogatható, sokan ott sportolnak, értsd futnak, és kutyákkal is be lehet menni, mert mindenki tisztában van vele, hogy a saját érdeke is vigyázni arra a csodára, ami körülveszi, így a kutya pórázon futhat, sétálhat mellette. Ez nekem annak fényében különösen szimpatikus engedmény, hogy annak idején a soproni botanikus kertbe, de tulajdonképpen a vácrátótiba se vihettük be a kutyánkat. A parknak ez a része is gondozott, bár buja, igazi őserdei hangulatot is talál benne az ember, de van vízi színpad is. Egyszerűen varázslatos. A Szingapúr városközpontjában létesített botanikus kertet 1859-ben alapították. A 46 hektáron elterülő kert történetéből rekonstruálható hogyan vált egy brit gyarmati botanikus kert világszínvonalú tudományos intézménnyé, amelynek fő feladata az értékmegőrzés és az oktatás. Az intézmény már 1875 óta a gumifa-ültetvényekhez kapcsolódó kutatások egyik jelentős központja Délkelet-Ázsiában. Másik fontos feladata a trópusi haszon- és dísznövények kutatása, az ezzel kapcsolatos kísérletek elvégzése és az információcsere a többi ezzel foglalkozó központtal. A kert kialakításakor az Egyesült Királyságban található Királyi Botanikus Kertek facsemetéit és palántáit használták fel, ezek szaporításáról már helyben gondoskodtak, és később innen osztották el a növényeket Délkelet-Ázsiába és a világ más részeire is. A kert eredeti szerkezete és épületei napjainkig megmaradtak, ez annak köszönhető, hogy alapítása óta botanikus kertként működött és története során csak a legszükségesebb átalakításokat végezték el. Személyes kötődésünk az az akkori séta és azt megelőzően a fiamék esküvő előtti fotózása, amire itt került sor. Mindkettő feledhetetlen élmény volt.

Aztán van a fizetős rész, a Nemzeti Orchidea Park. Hát, azt szavakkal nehéz leírni. Általában a nemzetközi politikai élet ide látogató államférfiai és női ( II. Erzsébet és Diana hercegnő is ) kapnak egy-egy cserép róluk elnevezett orchideát, amit aztán féltő gondoskodással ápolnak és egy külön kertrészben megtekinthetőek. Magyarországról Horn Gyula és Orbán Viktor is kapott itt orchideát. Emellett a kertrész mellett áll a Burkill Hall, amely 1868-ban épült és valójában egy angol-maláj ültetvényszerű ház. Ez az utolsó áll a régióban, és valószínűleg a világon. Rendszeresen ad otthon  rendezvényeknek, melyeknek azonban rendkívül szigorú megkötéseik vannak. Egészen addig a pontig, hogy zenét is csak valami klasszikust lehet a falai közt hallgatni, táncolni pedig nem is. A dekoráció semmilyen kárt nem tehet benne, még ragasztónyomokat sem tűrnek meg, fáklyákat, nyílt tüzeket pedig nem lehet gyújtani. A parasztházhoz hasonló Burkill Hall úgy épült, hogy áram nélkül működjön. A Burkill Hall több mint száz évig szolgált a Gardens felügyelőinek és igazgatóinak rezidenciájaként, beleértve első felügyelőjét, Lawrence Nivent.

Egy blogíró vélemény, csak hogy lássátok, nemcsak én ájulok el ettől a világtól: „Talán Szingapúr az első hely Ázsiában, ahova simán kiköltöznék, ha találnék valami munkát:) A 3 nap nagyon gyorsan elröppent, igazából nem tudok sok mindenről beszámolni, nem látogattam végig minden látnivalót sajnos, pedig még lett volna csomó dolog, amit megnéztem volna. A napok nagy részében a városban csavarogtam, próbáltam feldolgozni ezt a szupermodern, csodajó helyet itt Ázsia közepén, ahol mindenki tökéletesen tud angolul és nagyon segítőkész. Eleinte furcsa látni a sokféle ember keveredését, meg például azt, hogy  a plázában szembe jön veled egy burkába csavart nő gucci táskákat lobogtatva, utána meg 2 indiai nő a tipikus indiai leplekben, majd 3 tini kiscsaj mikromini rövidgatyákban. Fura de úgy tűnik, itt jól megférnek egymás mellett.”

Golden Garden egy aprócska részlete

ez a reptéri terminál, ha nem lenne egyértelmű :D 

Supertrees

A Botanikus kert

Burkill Hall