Csendes Juditos mérgelődés...

 Tegnap olvastam Demény, a kötsög bejegyzését Judit tollából, amint azon lamentál, hogy a fáradtságtól már se lát, se hall. Ott az iskola, ott a négy kutya a speciális etetésükkel, köztük elsőként is Demény, aki már 15 éves az ezzel járó összes problémával. Mert az kemény, hogy az ágyukba kakál, a kocsiba kakál, hogy a kocsival, ami a járását "segíti" felborul. Már komolyan semmire sincs idő, például pléjsztésönözni se. Mindehhez most 44 éves lesz és hát szar az élet, de ha támogatni akarjuk őket ezen az úton, akkor irány a patreon (legyen is az bármi). Félreértés ne essék, Juditra felnézek. Egyrészt amiért sorra vesz magához ideiglenesbe kutyákat, némelyik ugyan "besül", azaz marad állandóra, némelyik tovább áll, de nagy dolog ez. Oké. Másrészt Deményről vagy tíz éve írt egy könyvet, majd egy másikat, sorra jelennek meg a naptárak, a társasjáték. És ezek biza nem maradnak az ismeretlenség homályában, mert hívják a különböző médiák, népszerűsítik az állatvédelmet, amit Judit tényleg komolyan vesz és csinál. Hatalmas rajongó tábor issza a szavait, elsősorban Demény káromkodásait, amik néha tagadhatatlanul viccesek, máskor talán kissé öncélúak. De ez a tegnapi siránkozás nemkicsit kiverte nálam a biztosítékot. Adott egy lassan középkorú nő, aki a kutyázást választotta a hivatása mellett életcéljának. Szerintem kicsit túl is tolja, de láthatóan bejön a dolog, mert a panelból kertes ház lett és kocsicsere. A kutyák barfoznak, ami sokak szerint az egyetlen és megváltó etetési mód. Amikor viszont valamiről így nyilatkoznak, az nálam már eleve gyanús. És a barfozás nem egyszerű. Különböző húsok és zöldségek, vitaminok, táplálékkiegészítők, bele sem megyek, mert első olvasatra a lusta, nemtörődöm gazda-énem csak legyintett és maradt a minőségi tápnál. És juszt sem érzem ettől vacak gazdának magam. De kövessük őket a patreonon, hogy támogatásunkkal egyszerűbb legyen az élet. Hát, kedves Judit! Ez most elég gáz felhívás volt így a szülinapod alkalmából. Mert az, hogy a Deménynek szánt töpörtyű árát X vagy Y menhelynek küldjék el, az még tetszett is, de ez... és bár az oldaladon, rajongóid körében nem illik erről véleményt nyilvánítani, mert azonnal keresztre feszítik a renitens kommentelőt, szerintem azért elég gáz poszt volt. Azt már csak csendben jegyzem meg, hogy egészségesek vagytok és ... oké, fiatalok. A szülők is azok, még nem kell az ápolásukat is beilleszteni a szorgos-dolgos hétköznapokba. Nincsenek otthon gyerekek, akik két évtizeden keresztül (minimum) alaposan meghatározzák az életet. Még néhány év és jönnek majd az igazi problémák. Akkor mi lesz? Demény szép életet tudhat maga mögött, és természetesen mindenkinek saját joga dönteni a négylábúja életéről, de van az a pont, amikor bármekkora kötsög az illető, mindenkinek, neki is megkönnyebbülés ... és igen, megtiszteltetés a csendes euthanázia. Szeretni úgy is lehet, ha a méltatlan élettől megkímélek valakit, akit tiszta szívvel szeretek. Hiszen most éppen azért küzd egy ember, hogy ez kétlábúakra is érvényes lehessen. 

A véletlen úgy hozta, hogy egy másik Judit is napok óta a képernyőn sírja el, bántalmazott feleségként milyen nehéz élete volt most éppen politikai babérokra törő férje mellett. Egy olyan nő panaszkodik most, aki még az esélyt is elvette azoktól a nőktől, akik valóban félelemben és bántalmazásban élnek gyerekeikkel, mert a kormány, aminek tagja (volt), ugyan dicsőíti családvédelmi programját, képtelen aláírni egy egyezményt, ami után számonkérhető lenne az intézkedésük. Sírós hangon hivatkozik három kiskorú gyermekükre, de azért bulvárszinten mesél egy élhetetlen házasságról. Kettejük csatározása egészen biztosan nem az a mód, amivel egy válás után a gyerekeik érdekeit védelmezni lehetne. A volt igazságügyminiszternek, ha nem volt módja már régen véget vetni egy házasságnak, amiben ő állítólag olyan rosszul érezte magát, hogy a munkahelye jelentette számára a nyugalom szigetét, mégis mit tehetne egy átlagos asszony, akinek sem anyagi háttere nincs egy külön élet megteremtéséhez, sem támogató környezete? Tisztában vagyok vele, hogy a politikai csatározás vett itt most új irányt, nem kímélve sem gyereket, sem azon bántalmazott asszonyok életének megoldását, akik ugyan segítséget kértek, de érdemi segítséget nem kaptak. A volt miniszterasszonynak kötelessége lenne - ha igazak az állításai - az élükre állni, a jogaikért harcolni. Ha nem teszi, azzal hiteltelenné, puszta rágalmazássá teszi mindazt, amit a nemrég még dicsérgetett férjéről összehordott. De félek, ugyanúgy nem az ő szavait halljuk a különböző műsorokból visszhangzani, ahogy korábban miniszeri "döntései" során sem. 

Kutyás .... másként, másról, nem ömlengős

 A Gesztenyés parkban, ahova van szerencsénk naponta kijárni, egymás mellett van a játszótér és a kutyafuttató. Annak idején ez nyilván jó ötletnek tűnt, de a hétköznapok már bebizonyították, hogy ez messze nem olyan jó ötlet.

Saját vonatkozása is van a háborgásomnak, mert Jamie kutyám nem szereti a gyerekeket. Nem tudom, miért, mert kölyök korában nem érte tőlük atrocitás, nincs is a családban (mármint a mindennapokban), mégis kezdettől nem szimpatizál az aprónéppel. Igaz, az idegen felnőttekkel sem bratyizik, bármennyire kedvesen közelítenek hozzá. Amikor az unokámat először elhozták a szülei, még a járókában aludt többnyire, ha sirdogált, a kutya odament és láthatóan izgatottan figyelte, mi lehet a baj, még rám is nézett sokszor, menjek, segítsek. Aztán a gyerek kikerült a szőnyegre, motorozni is akart, ezt meg már nem tűrte, három hétből kettőig szeparálni kellett őket. Egy évre rá, már egy nap után rájött, hogy ez a kis kétlábú is családtag, nem vegzáljuk, csináljon amit csak akar. Az idén újra jönnek, de most már a kicsi lány is önjáró, kicsit aggódva várom a kutya reakcióját. Szóval, a lényeg: Jamie nem kedveli a gyerekeket (mostanra azért a család már kivételt jelent... többnyire). És tudom, hogy ilyen fóbiával nem egyedül van a parkban. 

Mégis sok kutyás szülő úgy van vele, a saját gyerekük szereti a kutyákat, nekik is van, tehát ha lejönnek a parkba, kettő az egyben, a futtatóba jönnek, ahol a kutya is elvan, a gyerek is játszhat. És nem értik, ha ezzel másoknak problémái vannak. A felelős viszont mégis én lennék, ha a kutya odakapna a gyerekének, aki ugyebár szereti a kutyákat. És ha az enyém odakap vagy csak megugatja, még az is benne van a pakliban, hogy a saját kutyájuk meg bevédi a gyereket és máris kész a káosz és verekedés. 

Tegnap pedig a másik kellemetlen eset fordult elő. Anyuka és gyereke kijönnek a játszótérről, anyuka a telefonján lóg (ezt most nem hangulatkeltésként írom, egyszerűen tény), gyerek unatkozik, hát elkezdi hergelni a kerítés túloldalán a kutyákat. Ki-ki vérmérséklete szerint reagál, naná, Jamie odarongyol és ugatja. Mire a gyerek nem hagyja abba, anyja nem szól rá, így magzata kvázi "beszélget" a kutyával, visszaugat neki, még toppant is, hogy nagyobb legyen a hatás. Jamie persze egyre jobban belejön(ne). Én vagyok kénytelen beavatkozni, elküldeni a kutyát és rászólni a gyerekre, hogy ezt ne csinálja, mert ha kimegyünk, a kutya emlékezni fog rá és ott is megugatja, ahol nincs köztük kerítés. Anyuka nyilván  hallja, amit mondok, mert villámló szemekkel néz rám és végre szól a gyereknek, hogy gyere, a néni nem mondta komolyan. De, a néni qvára komolyan mondta! A néni ugyanis ismeri a kutyáját, sőt eleget hallott nála okosabb kiképzőktől is a dologról, tudja, hogy egy kutya a negatív emléket sosem feledi és bizony tele a nemlétezője a szülőkkel, akik a szomszédos játszótérről sokszor kisállatsimogatónak nézik a kutyafuttatót. Volt már olyan "okos", aki simán  hagyta, hogy a gyerek bottal a kezében kergesse odabent a kutyákat, aztán amikor távozásra kérték őket, akkor röhögve hagyta, hogy a gyerek a kerítésen húzza a botot és kívölről hergelje a kutyákat. Hát, gratulálok! 

(a kép csak illusztráció, nem a helyszínen készült)

Szívritmuszavar

 Amióta Colin elment, sokszor viszem ki Jamiet a parkba délben is. Eleinte azt gondoltam, biztosan baromira unja már szegénykém, de igazság szerint ez jó alkalom arra, hogy a pórázon sétálást gyakoroljuk olyan helyen, amit már volt alkalma póráz nélkül is alaposan felfedezni. Valamiért úgy gondolom, hogy nagyobb kihívás ismerős terepen szót fogadni, mint ismeretlen helyen, ahol eleve bizonytalanabb, inkább igényli a gazda irányítását. A másik szempont, hogy másokkal is találkozzon, ne csak a reggeli bandával. A fajtatársakkal való folyamatos szocializáció fontos dolog. 

Eddig általában kiskutyákkal találkoztunk, tacskókkal és keverék kutyusokkal, de ma ... ma megérkezett Toby, a három éves golden retriever. Ahogy lecsatolták róla a pórázt és nagy boldogan körbe futott a futtatóban, hozzám szaladt, én pedig nem tudtam ellenállni. Sötétkék kötött pulóver ide vagy oda, alaposan megölelgettem a csodás bundást. Jamie is megszaglászta, de mivel az érkező nem Colin volt, nem sok figyelmet szentelt neki. Én annál többet. Eddig is tudtam, hogy hiányzik a drágám, de ujjaim alatt érezni újra a selymes bundát, hallani a boldog szuszogást (és látni a pulóver ujján az aranyszín szálakat), szívbe markoló élmény volt. 

Vasárnap reggeli keserűség...

 Korán ébredtem, ami tekintve a tegnap esti barátokkal folytatott kártya- és scrabble-partit, talán meglepő, de nem volt kellemetlen. Igazság szerint a belső órám hatnál tovább akkor sem enged szuszogni, ha Jamie nem óramű pontossággal kezdene haverkodni velem a parkbeli séta idejére figyelmeztetve. Prőóbáltam húzni az időt, így aztán a Facen elém keveredő videó kapcsán kicsit utána keresgéltem Drake Millagannak. Két évvel ezelőtti American Got Talent felvétel volt, amin felcsillant a szemem, így aztán belenéztem a Wikipediába is, ahol állam leesett, hogy a srác még nincs 26 éves, viszont már tíz évvel ezelőtt felvettek vele egy olyan videót, ami érett előadóművészeknek is becsületére vált volna. Eszméletlen módon énekel Elvis számokat, különösen a country stílus áll hozzá közel és baromi jól csinálja. 

Drake Milligan

De az idő elszállt Draket hallgatva, irány a park. Igazán jó hangulatú reggel volt megint a sok kutyás haverral. Otthon a tegnapi maradékokból egy gazdag vasárnapi reggeli. Ugye, milyen idilli a kezdet? De aztán leültem a gép elé és ezt nem kellett volna. 

Hogy szegény Katalin hercegné kapcsán mennyi idiótaság lát még az ominózus bejelentése után is napvilágot, az elkeserítő, de ilyen a bulvár, magukat újságírónak hazudó ollózó banditák gyülekezete. Aztán elém került egy cikk. A Metropol közölte, ami önmagában némi előítélettel tölt el, de végül "kellemesen" csalódtam, mert egy idiótaságra hívta fel a figyelmet, ahelyett, hogy éltette volna. A történet zanzásítva annyi, hogy Csillaghegyen a lakók egy kis csoportja megunta, hogy a környékük vállalhatatlanul fest nagyrészt az autósok miatt, akik szemrebbenés nélkül állnak fel a füvesített területekre is. Összefogtak, hogy kicsit parkosítsák a környezetüket, lényegében a házuk előtti keskeny sávot. Nem, nem hatalmas sziklatömböket raktak le, hogy autós oda ne álljon (itt a környékünkön ezt találták a Főkert emberei megoldásnak), hanem  saját költségükön gyeprácsokat vettek, elvégezték a földmunkát és már éppen rakták volna le a köveket, ültették volna a füvet, amikor a közteresek lecsaptak rájuk. Mert nem volt engedélyük! Hát, baszki, ilyen a mesében nincs! Rongálni a környezetet engedély nélkül is lehet, rendbe tenni mások helyett, csak engedéllyel. Az eszem megáll. Most engedélyért kuncsorognak, amit remélhetően meg is kapnak, aztán folytathatják a munkát, addig viszont egy további kapavágást sem. Autós társainkat ismerve, addig is tönkrevágják az eddig elvégzett munkát. És mindezt miért? Mert egy "jószándékú" névtelen bejelentő felnyomta őket a Közterületfelügyeletnél. Mit lehet erre mondani? Az biztos, Európa egyre távolodik tőlünk, képtelenek vagyunk bürokrácia nélkül a közvetlen környezetünkért tenni, a kerékkötőknek áll a világ. Végtelenül elkeserítő!

(kép a Metropolban megjelent cikkből)

Ismeretlen ismerős

 Katalin, walesi hercegnőt nem kell bemutatni senkinek. Kedveltem Dianát, mert közel azonos korúak voltunk, nagyjából ugyanakkor volt az esküvőnk és születtek a gyerekeink. Tetszett a mese a királylányról, a filmekben oly romantikusnak bemutatott kapcsolatról. Aztán a mese átváltozott valami rémálommá és én is értetlenül néztem, hogy a csúnya herceg azt a csúnya nőt választja szépséges felesége helyett. Ma talán már másként látnám a dolgokat, azóta éppen eleget hoztak nyilvánosságra magánéletük titkaiból, ami átírhatta a megítélést. Nem mintha erre bármi feljogosított volna, persze volt véleményem, az is igaz, megtartottam magamnak. De Diana tragikusan fiatalon elment és ezzel csak megerősítette a nimbuszt, ami körülvette. 

A fia láthatóan egy olyan lányt választott, aki képes megbirkózni a korona árnyékával, a szigorú királyi protokollal. Mi több, mintha ez lenne a küldetése, látszlag könnyedén viseli a terhet, amit a felfokozott érdeklődés, a számtalan megjelenés jelent. Kettejük párosa - úgy tűnt - képes lesz a brit korona feje fölül elhárítani a veszélyt, hogy idejétmúlt monarchiaként végezzék. Az idei év Katalin kórházi kezelésével (és persze Károly király betegségével) kezdődött. Én sem értettem, mire fel a nagy titkolózás. Most fellebbent a fátyol a titokról, aminél borzalmasabb aligha kísérthette ezt a családot. Most ismeretlen ismerősként is anyatigrisként szedném ízekre mindazokat, akik az elmúlt napokban, hetekben mindenféle agyament teóriákat gyártottak szeretőről, balkézről születendő gyerekről, Vilmos hűtlenségéről. Amikor ezt a családot csak egyetlen vágy vezérelte a média-sakálok kererszttüzében, gyerekeik számára minél kisebb traumaként megértetni ezt a pokoli diagnózist, a kezelést, a reményt, a hitet. 

Őszintén remélem, hogy felragyog még az utánozhatatlan mosoly ennek a fiatalasszonynak az arcán, hogy tovább éltesse családjában, gyerekeikben és alattvalóikban a reményt. 

Anyai rinya...

 Azt hiszem, a minta, amit a kölyköknek adtunk, nem volt rossz. Mit láttak? A család sülve-főve együtt van, néha még a tágabb család is összejár. Mindig jó hangulatú összejövetelek voltak. Ráadásul a hétköznapokon is órát lehetett igazítani hozzájuk. Ehhez képest valahol, valamikor fordult bennük valami és azóta egy idegbaj minden találkozás. Leginkább azok, amikor ebéddel vagy vacsorával várom őket. Persze, előzetes megbeszélés alapján. Volt karácsony, hogy annyira tele volt azzal a hócipőm, hogy min. egy órát késtek, de néha többet, hogy Szenteste szendvicsekkel készültem. Oké, ezek különleges kis szendvicsek voltak, rengeteg munkával, de azért mégis csak szendvicsek, nem rántott hal meg töltött káposzta. A nagyszülők nem is voltak elégedettek, mert őket a füstölt lazac se hozza lázba. Hozta... Nehéz már leginkább múltidőben beszélni róluk. 

Szóval, a kisebbik fiam még csak-csak, de a nagyobbik... sokszor mondogattuk, hogy még a saját esküvőjét is le fogja késni. Nem késte. Aztán el is váltak, de ez másik történet. Most újra asszony van az oldalán, de szerintem most sem a menyem miatt csúsznak minden alkalommal. A helyzet meg az, hogy itt egy férj, aki egész nap nem evett, megszokta, hogy ötkor leülünk a vacsora mellé, és itt egy nagymama, akinek szintén az órával van szoros összefüggésben az étkezése. Nehéz ehhez egy órányi késést igazítani. Persze, megoldható, de akkor is én vagyok az, akit megszívatnak, hiszen kétszer kell megterítenem, aztán leszednem, amikor már az egyszeri alkalommal is tele ... igen, még mindig a hócipőm. Hogy a dolog bonyolódjon, ők most éppen nem esznek húst. A menyem alapból, nagyfiam meg szolidaritásból. De ha itt vannak, akkor ő azért belekóstol a húsos ételbe, amit mi ennénk. Nem mintha ne lenne már jó negyven éves tapasztalatom az etetésből, nyilván meg tudom oldani, hogy jusson neki is, meg pont időben legyen kiszedve a sütőből a húsmentes kaja, de banyek, nem vagyok kifőzde. Olyan nagy kérés, hogy ha ő javasolta az öt órát, akkor az tényleg öt óra legyen és ne hat?

Na, anyai morgolódásomra csak azért került sor, mert a nagyi már inzulinnal megszúrva, de hőesiesen kitart, hogy az unokájával ehessen, apa kínjában elvitte a kutyát sétálni, pedig később akarta, én meg keserűen nézem a rukkolát, ahogy összeesik a balzsamecetes, olivás dresszing alatt. Sovány vigasz, hogy a lilahagyma és a koktélparadicsom köszöni a fűszeres pácot. A grill csirke meg hidegen is jó. A végén ők járnak jól, hacsak bosszúból meg nem sütöm most a kenyérlángosukat, aztán ehetik a csizmatalpat. 

Írtam már erről... de a napok erről szólnak, tehát...

 Szóval, írtam már erről nyilván fogok is még, mert a mindennapjaim meghatározója... mit jelent egy idős szülővel az együttélés. Érdekes téma, mert ha valaki rákérdez, miért nézek ki alkalmasint, mint a mosogatórongy és elmesélem a napjaimat, máris érkezik a legyintés, ne is mondd, annyira tudom, miről beszélsz, mit érzel. Valahol megnyugtat a tudat, hogy bármennyire nem illik emiatt panaszkodni, azért sokan hordozzuk a terhet (igen, TERHET), amit egy idős szülő ellátása jelent. És szinte kivétel nélkül ugyanúgy éljük meg. Teherként. Nem egy cikket elolvastam a témában, szerintem többnyire olyanok tollából, akik a végzettségük kapcsán feljogosítva érzik magukat az önjelölt tanácsadó szerepére, de éles helyzetben még nem volt alkalmuk kipróbálni az ötleteiket. Aki pedig ezekre a tanácsokra éhezik, csendben teszi a dolgát, mert pontosan tisztában van vele, hogy nincs megoldás! Csak és kizárólag radikális döntés vagy a megnyomorító hétköznapok (és mindennapok) bevállalása. 

Legutóbbi "olvasmányélményem" a témában  egy pszichológus írása volt, amelyben felsorolja, hogy mennyi minden megoldás létezik a témában. Elsőként is az öngondoskodás intézménye. Aham, de aki nem gondol idősödve arra, hogy egyszer gondot fog jelenteni egy tál étel elkészítése vagy a gyógyszerek beszerzése, az már rég nem fog erre megoldásként gondolni, amikor a helyzete megkívánná. Sőt, ő fog a legélénkebben tiltakozni, ha a családtagjai felvetik egy otthonban való elhelyezés lehetőségét. Aztán segítőt lehet az idős szülő mellé keresni. Nos, ez is felvet kérdéseket, mert kit és honnan és nem utolsó sorban mennyiért, mennyi időre, milyen feladatokra, együttélésre vagy csak néhány órára? A kérdések vég nélküliek. Napközi otthonos elhelyezés. Aham, és ki viszi, hozza az idős embert? A végén a "legegyszerűbb" megoldás, a gyermek hadrendbe állítása, főleg, ha az lánygyerek. 

Itt a mi esetünk... az édesanyám tavaly elesett és azóta már nem a régi. Addig mindenki dicsérte, milyen "fiatalosan" jön-megy, azóta csak árnyéka önmagának. Süket, ezen nincs mit szépíteni. És konok, eldöntötte, hogy neki a hallókészülék nem kell. Van, de akkor se kell, mert nem. Innentől sejthető, mennyire egyszerű vele a kommunikáció. Nem tudom például telefonon sem felhívni, ő meg sem hajlandó tanulni a kezelését. Nem hajlandó még az erkélyre sem kiülni, az egyetlen cél, ahova sikerült elhurcolnom, a fodrászat volt, de az is felért egy Himalája expedícióval. Hiába na, nyomokban azért még nő. A napjai az ágya és a tv előtti fotel között telnek, nem is értem, hogyan nem lett még nagyobb baja, hiszen ez nem mozgás. Nem hajlandó inni sem, mert akkor pisilni kell járni, és ugye ez alapvetés, hogy minél kevesebbet mozogjunk. Azt viszont egy korábbi tapasztalatból tudjuk, mit tesz az emberi szervezettel, ha valakinek a folyadékbevitele a napi félliter körül mozog, mindent beleszámítva. Vannak napok, amikor felöltözni sem hajlandó, ugyanakkor ki ne nyissam az erkélyajtót, mert ő "rettenetesen" fázik. Miközben a déli fekvésű lakást telibe süti a melengető tavaszi napfény. De a legnagyobb probléma mindenek felett a süketsége. Ketten vagyunk a lakásban, mégis, ha megfogom a vállát, hogy felhívjam magamra a figyelmét, miután a kiabálásomat sem hallja, ijedten összerezzen. Bár, inkább úgy jellemezném: "kiugrik a bugyijából ijedtében". Ha balról szólok hozzá, jobbra fordul. Ha beszélgetni próbálok, lassan és gondosan artikulálva, tőmondatokban, a harmadik mondatnál láthatóan elmegy a kedve az egésztől. Néha ő akar beszélni, olyan 70 évvel ezelőtti történeteket sorol, kicsit talán kiszínezve a múltat, amiknek a szereplőit nem ismerem, de persze igyekszem az érdeklődés látszatát fenntartani. Igazából nem érdekli a reakcióm sem. Az egésznapos fotelben üldögélés közben el-elbóbiskol. Látni ezt a kornyadozást, egészen elkeserítő. Ha azt javaslom, ebéd után dőljön le egy kicsit, akkor már lövi is vissza a választ: akkor nem fogok tudni aludni. De azért este 6 órakor már megy az ágyába, hogy éjféltől hajnalig lássam, ég a lámpa odabent, vagy csak fekszik a sötétben. Olvasgat, akár ugyanazt többször is, mert néhány nap múlva már csak a borítóra emlékszik, a történetre nem. A kezdődő demencia már csak a hab a tortán. Tegnap délután főzés közben azt vettem észre, pakolgatja a gyógyszeres dobozát, veszi elő a vércukormérőt, az inzulint. Kérdem: mit csinálsz? Hát, még nem is reggeliztünk. De, mondom, sőt, már ebédeltünk is, a gyógyszereidet is bevetted. De ő azért csak bütyköl tovább az injekcióval, úgyhogy elveszem tőle, akkor kissé hisztérikusan kéri számon, ÉN mit csinálok. 

Ezek után hogyan próbáljam meg az otthonában akár egy segítővel közösen ellátni? Persze, ő haza vágyik, meg is értem, bár reméltem, hogy mostanra megérti, felfogja, ez a buli egyedül már nem megy. Nem várom el, hogy belássa, micsoda szerencséje van, amiért én itt vagyok neki, a veje meg egy rendes pasi, aki zokszó nélkül viseli a jó félévnyi együttélés minden járulékos "szépségét". Hogy azzal, hogy együtt élünk, mennyire változott meg a mi életünk, végképp nem foglaélkozik. Neki természetes, hogy az étkezések alkalmával csak az asztalhoz kell ülnie. Azt pedig csak a "sorstársak" tudhatják, ránk mentálisan hogyan hat ez az együttélés. Már nem mehetek el itthonról 2-3 óránál többre, dugdosom előle a gyógyszeres dobozt, nehogy túladagolja magát, miközben épp nem vagyok vele. Más problémákat elvileg nem okozhat, hiszen eszébe sem jut a hűtőszekrényt kinyitni, ételt melegíteni, háztartási gépeket használni. Olyan ő most, mint egy kis növény, aki a napsütötte nappali tartozéka, estére betakarjuk, mint a mikulásvirágot.  

Azt írja az okos cikk, hogy a gyerekek könnyebben vállalják fel az idős szülő otthon tartását szerető családja körében, ha behatárolhatóan látják az út végét. Hogy értsd, ha az orvos például egy rákos esetben megsúgja, hogy csak hetei, néhány hónapja lehet hátra. De mit tegyél egy kis szobanövény esetében, aki akár hosszú éveken keresztül határozhatja meg az életed, arról nem írnak az okosok. Mert akarata ellenére nem adhatod be egy otthonba. És hát az emberséges szociális ellátási rendszer is csak odáig gondolkodik, hogy törvényt hoz (2016. júliusától), miszerint a nagykorú gyermek köteles rászoruló szüleiről gondoskodni. Pont. Mert ezzel aztán mindenki élete meg lett oldva. S ha mindez nem lenne elég, a magyar állam egy huszárvágással megoldja az egészségügyi és hosszútávú ápolás problémáját is, mert ezek költségeit is a gyereknek kell viselnie. Oké, a szülő nyugdíja is fedezet ennek egy részére, de lássuk be, nagy általánosságban erőteljesen a zsebébe kell nyúlnia annak, aki ki akarja egészíteni ezt a nyugdíjat egy minőségibb ellátás érdekében. És mondjak valamit, már örülnék, ha itt tartanánk 😢 Lehet leköpni.

Egy olvasói vélemény az említett cikk alatt: "Rohadt szégyen, csak nem az érintetteké, hogy ma egy felnőtt fiatal nem képes arra, hogy gyereket is neveljen és segítse idős, ellátásra szoruló szülőjét! Azt kívánni (ha megoldható és közben nem halnak éhen), hogy valaki napi 24 órában ápoljon évekig, az rohadt barbár dolog. Ó, és ha nem tudn ád, EDDIG ebben az országban túl kevés volt az öregek otthona, a szégyenletes állapotú és a luxus is."   Szóval, tudom, hogy nem vagyok egyedül a gondolataimmal, de ettől azért még egyáltalán nem könnyebb. 

Szülés ma és régen

 A dolog már csak áttételesen érint, már csak ha a nagyfiamék úgy döntenének, hogy babát vállalnak, ők kerülhetnek döntési helyzetbe a hol és hogyant illetően. De persze véleményem azért van a témáról. Néhány napja hír a médiában, hogy előrehaladott állapotban van már egy elképzelés, miszerint az eddigi II. és III. szint mellé létrehoznák az alacsonyabb, I. progresszivitású szintű szülészeti ellátást is az országban. 

Persze vannak feltételek: komplikációmentes várandósság, a magzat 4 kiló alatti súlya, a terhesgondozáson való rendszeres részvétel, a kismama kora... 

Nos, eszembe jutott egy nap, nevezetesen 1983. május 25-e. Komplikációmentes terhesség után, 23 évesen, egészségesen, miután a terhesgondozáson rendszeresen megjelentem, befektettek a szülészetre, mert nem indult meg a kiírt időpontra a szülés (pedig még kirándulni is elmentünk előző nap, hátha a Jánoshegy elég megerőltetőnek bizonyul, de nem történt semmi). 

2 és fél hét túlhordás után megindított szülés és félnapos vajúdás után elment a fiam szívhangja. Sosem fogom elfelejteni a János kórház szülészetén azt a kapkodós sietséget, amivel felvittek az emeleti műtőbe és mire megijedhettem volna, már elaltattak. Császármetszéssel született meg, a nyakán körbetekeredett köldökzsinórral. Nem tudom, hogy vajon lett volna fél óránk, hogy a mostani elképzelések szerint megfelelő szakszemélyzethez műtőbe kerülhessünk, vagy a sietség és az adott teljeskörű kórházi felszereltség miatt megúsztuk a baba károsodását, de végül egy egészséges 3,60 kilóval és 56 centivel született legénykét ölelhettem másnap reggel magamhoz. 

Mivel az elképzelt osztályokon nem lenne koraszülött intenzív, neonatológus (újszülöttgyógyász), újszülött-szakápoló, aneszteziológus és intenzív terápiás orvos, vagy ha mégis, akkor 30 percen belül elérhetőek lennének, nem tudom, ez mennyiben tenné veszélyesebbé a szülést. Van ismerősöm, aki szintén megfelelt volna a fenti feltételeknek, a normál szülést mégis nagy hasi műtéttel, majd az intenzív osztályon fejezték be, nem sokon múlt, hogy el nem vérzett. Szerencséjére az első szülőotthonos élmény után a második gyerek világrahozatalát egy megfelelően ellátott kórházban bonyolították le, ezért maradt életben. 

A terhesség és a szülés nem egy torokgyulladás. A női szervezetet olyan szinten veszi igénybe, ami a váratlan komplikációk egész tárházát hordozza magában, és akkor az aprócska gyerekről most szót sem ejtek. Tisztában vagyok vele, hogy mára egy császármetszéssel sem maradnak a kismamák két hetet a kórházban, három nap után hazaküldik őket, varratszedésre is vissza kell menniük. Élek a gyanúperrel, hogy a változtatásokat férfiember ötletelte, aki még szülést élőben sem látott. Tudom, hogy egészséges gyerekek születnek otthonszülések alkalmával is. Én a magam részéről kicsit azt is oroszrulettként látom, de ez a magánvéleményem, még az unokahúgomnak sem próbáltam érvelni ellene, aki végül egy egészséges kislánynak adott életet legközelebbi rokonai jelenlétében. Bennem még az igazán nagy szaktekintélynek számító Geréb Ágnes tevékenysége is véleményes (bár, nem kíváncsi rá senki). Lehet szídni a kórházi körülményeket, a hiányzó szakszemélyzetet, de ha ezek adottak, akkor azért - szerintem - minimalizáltuk a veszélyeket. Amik a legváratlanabb időben és formában adódhatnak. Én hiszek a "jobb félni, mint megijedni" szólásban. 

Még hogy a kutya nem gyerekpótlék...

 Fenti megállapításon és annak inverzén lehetne vitatkozni, de ez a poszt most Jamieről szól meg rólam. Meg az érzésről, amikor egy kicsit elengeded a kezét, akarom mondani, a mancsát. Jamie mostanra talán már elfogadta, hogy egyedül maradt, bár a hétvégén volt egy szívszorító pillanat, amikor egyértelműen reménykedett, hogy a Dunában feléje úszó golden retriever nem más, mint öreg barátja, Colin. Amikor rájött, hogy nem, a csalódás szinte kézzel tapintható volt. De mivel napközben nincs egyedül, az édesanyámmal boldogítják egymást, különösebb probléma nélkül állt át magányos kutyás létére a családunkban. De az is biztos, hogy teljesen ránk fókuszált és ez problémát jelenthet, ha magára akarjuk hagyni. Akár csak egy napra, később egy-egy éjszakára, vagy ha úgy alakul, akár néhány hétre is. 

Kutyás barátoktól jött az ajánlás, így aztán megszületett a döntés, a "gyerek" napközis lett. Hetente egy alkalommal, szerdánként tesszük tiszteletünket Lacinál. Egyelőre persze csak napközben, a panzióztatáshoz azért még meg kell erősíteni benne is a bizalmat, hogy érte megyünk előbb-utóbb. Hogy ezeken a napokon mivel tölti az idejét, nem igazán tudom. Amikor megyek érte, nincs idő hosszas beszélgetésekre, kis információ morzsákat kapok, hogy nem volt gond, szaladgált, játszott a többiekkel stb. Nem tiltakozik különösebben, amikor viszem és egyértelműen örül, amikor érte megyek. Bár, látszólag még sok energia marad benne délutánra, de igazából inkább csak feldobott, mert éjszakánként úgy alszik, akár a kő. De ettől még emészt a kíváncsiság, vajon ténylegesen mit csinál nélkülünk, hogyan éli meg a népes bundás bandás életet, ahol még egy barátja is ott van? Jó lenne egy hosszasabb beszámoló, esetleg néhány kép, egy kis videó, ugyanakkor tisztában vagyok vele, Lacinak nyilván ezer más dolga van, mint az aggódó szülőket, akarom mondani, gazdikat nyugtatgatni. De azért na..., vajon mit csinál kis szőrösünk reggel fél nyolctól délután négyig??? 

Jon Bon Jovi ...

 Általában bírom a rekedtes hangú zenészeket, köztük is talán leginkább Bon Jovit. Nem sok külföldi nagyágyú hazai koncertjére jutottam el, ezek egyike az övé volt. Emlékszem, 1993. szeptember 1-én az MTK Hungári körúti stadionjában csápoltam felnőtt fejjel a fiúknak és az előzenekaruknak, Billy Idolnak. Mellesleg őt is csíptem, White Weddingje az egyik kedvencem (volt). Na, de mit is kell tudni kedvencünkről, akiről a minap azt találra leírni egy újságíró, hogy hangszál-sorvadása miatt meg kellett műteni és bár Jon szorgosan gyakorol, még egyáltalán nem biztos, hogy visszatérhet a színpadra.

Az eredeti neve John Francis Bongiovi Jr., apai ágról szicíliai olasz, anyai ágról német és orosz származású. Karrierje során kiadott két szólóalbumot és tizennégy albumot az együttesével. Alkotó tevékenysége mellett a Philadelphia Soul nevű amerikaifutball-csapat társtulajdonosa és nem mellesleg számos filmszerepet is magáénak tudhat sűrű munkássága részeként. Ezek közül talán a legismertebbek az U-571, egy tengeralattjárós háborús film Matthew Mcconaughey-vel, valamint a Szilveszter éjjel rengeteg nagyágyúval. Dalszerzője volt a Spaceballs (Űrgolyhók) és a Vadnyugat fiai 2. c. filmeknek.

Kamaszkorában alapította első együttesét jóbarátjával, Bryan Rashbaummal. New Jersey klbujaiban léptek fel, valamint sok időt töltöttek unokatestvére hangfelvétel-készítő stúdiójában, a Power Station Studioban. A takarításért cserébe lehetősége nyílt demok készítésére ismert zenészek együttműködésével. Az első száma a Runaway volt, amit a helyi, majd más, nagyobb piaccval rendelkező rádióállomások játszottak le. Felismerve, hogy állandó csapat kell, kapcsolatba lépett későbbi társaival, köztük Richie Samborával és Tico Torresszel. Richie Joe Cockerrel turnézott, Tico pedig Miles Davisszel készített felvételeket, és élőben zenélt az Operaház fantomjában. Régi barátja, Bryan kilépett és főiskolára ment, de amikor Jon felhívta, hogy új együttest alapít, félbehagyta tanulmányait és csatlakozott hozzájuk. 

A kliencvenes évek elején Jon és Richie sikeres szólólemezeket adtak ki. Jon elbocsátotta az egfyüttes managerét, pénzügyi tanácsadóit és ügynökeiket. Saját kezébe vette az ügyek intézését és megszületett a Keep the Faith. a jól lebonyolított stílusváltás eredményeképpen a Bon Jovi volt az egyetlen olyan amerikai pop-metál zenekar, amely meg tudta őrizni rajongóit. Változtattak az arculatukon is, ami olyan jól sikerült, hogy még a CNN híreiben is megemlékeztek róla. 2010-ben az együttesnek volt a legnagyobb koncertbevétele a világon, 201 millió dollár. Ügyesen éltek azzal az adottsággal, hogy Bo Jovi kifejezetten fotogén alkat, például videóklipjeik szerekezetében is kiemelték a srác külsejét. 2006-ban elnyerték a Grammy-díjat a "legjobb country duett" kategóriában, valamint többször is jelölték őket különböző lemezeikkel. Az elmúlt 27 évben több mint 120 millió albumot adtak el világszerte, ebből az USA-ban 34 milliót. Minden idők egyik legsikeresebb együttesének számítanak. Rajongótáboruk három generáció tagjait foglalja magában. ((Én már két generáció óta 😁)

Március 2-án lett 62 éves és példás családapa, aki középiskolai szerelmét vette feleségül 1989-ben. Dorothea karate-edző, talán férjeura azért is nem mert soha félre kalandozni 😎 Négy gyerekük van és soha nem szerepelnek a bulvár botránykrónikáiban. 

Idén megjelenik a 16. albumuk Forever címmel, aminek megjelenése kapcsán Jon annak a reményének adott hangot, hogy minden vágya, hogy jövőre turnézhasson, bár még mindig a komoly műtét után lábadozik. Jó úton halad a gyógyulás felé és amikor a lemezt készítették, naponta egy dalt fel is tudott venni, de a cél az, hogy hónapokon keresztül, hetente négy estén két és fél órát tudjon koncertezni. Dolgozik rajta, és eddigi kitartását ismerve, így is lesz.

Hallgassátok, jó szórakozást! 

https://www.youtube.com/watch?v=I6kmt8XLF4c

 

Colinról

 Ma reggel a parkban az egyik kutyás ismerős megkérdezte, milyenek a napok Colin nélkül? Kicsi Drazséja az idén 15 éves lesz, tehát a parkbeli egyesületünk, a Geszebek egyik alapító tagja ő is, talán az utolsó abból a társaságból. Drazsé szerencsére jó egészségnek örvend. Annak ellenére, hogy nem szed mindenféle kiegészítőket, az ízületei ruganyosak, az egész apró kutyus láttán nem gondolnád, hogy már ennyi idős. Jó látni, hogy még örömét leli a sétában, a szaglászásban és jókedvűen üget haza reggelizni. 

No, de Colin... neki is elmondtam, hogy az első napok, talán az első két hét is, a megkönnyebbülésé volt, amiért már nem látjuk "szenvedni". Soha nem fogom már biztosra tudni, hogy valóban szenvedett-e. Jó étvágya volt, szívesen ment volna sétálni, bár, nem tudott. A kertben bóklászva, ha elesett, felállni már nem biztos, hogy sikerült. A lépcsőn hoztuk-vittük, a kakát szedtük utána a lakásban is, de ő csóválta a farkát és sorban állt a jutalomfalatért. Nagyot szusszanva elterült a szoba közepén és aludt. Sokat, nagyon sokat. Az utolsó napokban újra a közelünkben dőlt le, szinte a lábunkra, talán ő már tudott valamit. Meghoztuk a döntést, részben miatta, részben miattunk, részben Jamie miatt, de magyarázhatom bárhogy, elsősorban azért, mert ez így már nem volt tartalmas élet. Szerintünk. És dönteni csak mi tudtunk. Aki már átélte, tudja, hogy nem olyan könnyű meghozni a másik életről ezt a végletes döntést. Hónapok óta voltak itt már érvek és ellenérvek, néha még veszekedések is, húztuk-halasztottuk, gyáva módon abban bíztunk, Colin majd megkímél minket a döntő szótól. Nem tette és sosem fogom megtudni, hogy csak megelőztük vagy ő még tényleg nem érezte-e elérkezettnek az időt. Szóval, ettől a megkönnyebbülés orbitális lelkiismeret furdalásba csapott át. De mivel a dolog eldőlt, a karjaink között engedtük az útjára, legalább így kifejezve a hálánkat az együtt töltött évekért, a rengeteg élményért, amit együtt éltünk meg. 

Mára a vegytiszta hiány maradt. A nehéz érzés, valahányszor egy boldogan zászlózó goldenfarok tűnik fel a távolban, ha egy szépséges szöszke kutyafejet látok. Hiányzik az érzés, ahogy nemcsak ő, de még én magam is büszke tartással vonulunk végig a parkon a csodáló tekintetek kereszttüzében. Az én csodás szőrös fiam oly sokaknak tetszett és ezekből az elismerő pillantásokból jutott a gazdinak is. 

Tegnap a Hajógyári szigeten voltunk Jamievel. A szigetcsúcson egy golden úszott a Dunában a labdája után. Ahogy kifelé fordult, a kép szívszorítóan ismerőssé vált. Megszólalásig hasonló fej, izmos vállak tempóztak a hideg vízben. Még Jamie is felfigyelt rá és a parton tétován indult és állt meg a vízben, nem tudva, hogy eléje menjen vagy várjon. Még számára is olyan ismerős volt a jelenet. Mintha maga a Mester evickélt volna kifelé. Lassan két hónap telt el a búcsú óta és Jamien most láttam először ezt a bizonytalanságot, mintha felismerni vélte volna. A szívem szakadt meg, ahogy csalódottan elfordult, miután a bundáját rázó kutyát megszagolta. Szóval, hiányzik. Mindannyiunknak. Nagyon. Sokat emlegetjük, de a neheze talán majd akkor jön, ha lemegyünk a telekre, aminek minden négyzetcentimétere és a környék tényleg hozzá kötődik. A reggeli úszások, a kirándulások a tihanyi Belső tóhoz, az esti séták a sétányon, apa kísérgetése a vasútállomáshoz... és nem utolsósorban a szőke szőrszálak, amik ott várnak a szőnyegen, a hálószobában, mindenütt, ahol tavaly nyár végén még megfordult. 

Blogvilág meg én

 Szerintem a mai napig nem lenne blogom (sokak szerint nem lenne az olyan nagy baj), ha a legjobb barátnőmtől nem azt kaptam volna egykor a névnapomra. Így utólag felfoghatjuk ezt úgy is, jól kitolt velem. Ez volt a golden.blogol.hu, ami a blogol kinyúltával jobb létre szenderült. Emlékeim szerint a posztok nagy részét elmentettem valahova, most már csak arra kellene emlékeznem, hogy hova. 

Később persze lettek más blogok, a blog.hu-n vagy a wordpress-ben, egy részüket már én magam barkácsoltam össze, eleget téve a könyvkiadás elvárásainak, a népszerűsítő szerzői blogok létrehozásának. Nagy részüknek már a nevére sem emlékszem, nemhogy a belépési kódokra és felhasználó nevekre. Tengernyi kockás papírjaim egyikén biztosan ott vannak ezek is. 

Ami végül megmaradt, az a lassukeringo.blogspot.com, ahol az írásaim időrendi sorrendben ott sorakoznak. Közben felfutott a Face is, ott is mindenféle oldalakat lehetett nyitni akár tematikusan is, így lett utazással, Velencével, romantikusokkal foglalkozó, de őszintén, kinek van ideje ezeket minőségben életben tartani? 

Úgyhogy mára maradt ez a goldenblogja.blogspot.com és a lassukeringő, éppen elég ezekben jelen lenni, nem is hiszem, hogy szükség lenne még több internetes jelenlétre. Hiszen az ember amúgy sem állja meg szó nélkül, ha az általa kedvelt oldalakon valami érdekes poszt születik, és hát elsősorban is a barátnő(kk)vel privátban folytatott diskurzus az igazi. Mára jószerivel már csak Alessia személyes blogját követem. Igazából lehet, hogy mi ketten maradtunk meg magnak ebben a világban és mások már rég nem blogolnak, hiszen most a podcast-ek népszerűek, a youtube-on való jelenlét, a twitter, az Insta, a Tik-tok... nagy részükről azt sem tudom, hogy működik. A kapcsolattartás nálam máig a Messenger és a Whatsapp. Hiába na, régimódi vagyok, amolyan Anne a Zöld oromból. Na jó, az árvaház nem szerepel az életrajzomban. 

Tavaszi megújulás

 Igazából tisztogatást akartam írni, és igazság szerint ez a szó sokkal jobban ki is fejezi, amivel próbálkozom már hetek óta. Rengeteg könyvünk van, fiam házassága révén szerzett külhoni rokonaink csodálkozva álltak a több ezer kötetet rejtő polcok előtt, mondván, olyan, mintha egy könyvtárban lennének. Azóta már jártunk náluk és tudom, ott - bármilyen tanult és nyilván olvasott emberek ők is - nincsenek roskadozó könyvespolcok. Néhány albumon kívül nem találsz könyveket a lakásban. Ezzel szemben itthon az iskolai kötelezőktől és melegen ajánlottaktól kezdve a történelmi és földrajzi munkákon át, tengernyi szépirodalom és ponyva kategóriába sorolható krimi és romantikus, szótárak és lexikonok, a felsorolás is hosszú. Helyszűkében voltam már korábban is, hiszen itt landoltak a szüleimtől és anyósomtól is szép számmal kötetek, de a barátnőm kiürített lakásából is néhány darab menedékre lelt nálam. Mániákus sorozatgyűjtő vagyok, ha valaki megírt egy trilógiát, természetesen meg kell legyen minden darabja, szerencsétlenségemre mára már 10 kötetes szerzőt is kedvelek vagy olyan szerzőket, akik nem sorozatokban gondolkodnak ugyan, de minden itthon megjelent regényüket megszereztem. És persze ott vannak az albumok, amiket ugyan még csak egyszer lapoztam át, de hát a békés öregkorban majd mennyi élményt nyújtanak..... Gondoltam mindezt akkoriban, amikor az internet még drága és nehezen hozzáférhető volt és földhöz ragadt lelkemmel nem is igen gondoltam rá, hogy valamikor majd olyan könnyedén jutok olvasni vagy éppen nézni valóhoz, mint ahogy annak idején lementem a sarki újságárushoz. Sőt, még könnyedébben. Hogy mik maradnak? Verses kötetek, mert a vers örök. Kedvenc sorozatok és szerzők, imádott városomhoz kötődő írások, néhány kedvenc gyerekkori olvasmányom, gyerekkönyvek, albumok... a sor hosszú, a válogatás nehéz. Mint ahogy nehéz szembesülni azzal is, hogy nincs kinek továbbadni őket. Így van ez a fotókkal is, ott még nehezebb a döntés, mi az, aminek örülnek majd és mi az, ami csak nyűgnek maradna itt. Merthogy sok van, nagyon sok. 

Hogy tárgymániás vagyok, nem is próbálom tagadni. Legyen szó ajándékokról, dekorációs darabokról, ünnepekhez kötődő díszekről, csetreszekről, bögrékről, sőt, igen, ruhákról is. Amióta a turkálók elszaporodtak kis honunkban, én lelkesen vadászom a jobb darabokra. Régen a kevésbé jókra is, de ebben azért némi fejlődést érzek megmutatkozni. Amíg ezek tényleg nevetségesen olcsón is beszerezhetőek voltak, néha - bevallom - elfajultak a dolgok, a szekrényben akár 8-10 kabát is várta, hogy felvegyem, hiszen 300-500 forintért csak nem hagyom ott? Mostanra már nincsenek ilyen viccesen olcsó darabok, vagy ha igen, azt még a kutyám alá se tenném, így aztán megnevelt az élet, a kevesebbre és jobbra hajtok, már kitudok úgy jönni egy üzletből, hogy nem veszek semmit. Régen volt nyári, őszi, téli, tavaszi bögre-szettem, most fehér van és szürke minden alkalomra. Jó, a karácsonyi néhány darab azért kivétel. Hogy ide eljuthassak, lassan tíz évvel ezelőtt elkezdtem kijárni a Budai Zsibvásárra. Nem érdeklődőként, hanem kifejezetten árusként. Apró csecsebecséimtől, felesleges ruháimtól, régi háztartási eszközöktől, sporteszközöktől és még ki tudja mi mindentől próbáltam megválni úgy, hogy mégse az legyen az érzésem, a szemétre kerülnek. A fillérekért adott darabok fogytak is, némi pénzt is lett belőle, bár az, mint ahogy mondani szokás: könnyen jött, könnyen ment. Mostanra új megoldás született, az adományboltok. Hordom is lelkesen szanaszét, hogy aztán a fejemet vakarva emlékezzem némelyikre, milyen jó is lenne, ha még meglenne. De senki sem mondta, hogy egyszerű lesz. Belekezdeni és csinálni azonban muszáj, különben elborít a múlt. 

A másik megoldás az apróbb és értékesebb darabokra egy aukciós ház lett, ahol már szemmel is látható összegekért leltek új gazdákra az itthon kevésbé becsben tartott jószágok. A Facenak hála a Marketplacen is sikerült megszabadulni pár dologtól, de aztán valahogy véget ért a jó széria. Talán a vásárló közönség anyagi háttere rendült meg, talán én nem kínálok már olyan érdekes dolgokat, nem tudom, de a jó világ véget ért. Volt, hogy antikváriumnak kínáltam könyveket, néhány száz darabot, 15 ezerért vitték el, nyilván a benne levő 2-3 album miatt. De mára a könyv végképp nemkívánatos "árucikk" lett. Hiába küldözgetem a listámat a szanálásra ítéltektől, mind kitűnő állapotban és értékes irodalmi alkotás, egyre csak az elutasítások jönnek vissza. Próbálkoztam tematikus csomagok összeállításával és jelképes összegen kínálva, de teljes sikertelenséggel zárult a dolog. A könyv már nem kell senkinek! Aki még olvas, nyilván a legújabb megjelenésekre vadászik vagy digitális formában keresi a múlt kiadványait is. Nincs velük gond, nem porosodnak a könyvespolcon, oda ki lehet rakni a Millenium Falcont és Han Solo, Darth Vader figuráját, esetleg a nagyitól (aki velem egyidős) örökölt néhány helyes kis csészét, esetleg egy krómozott bulldogot.

Tudom, hogy ma már nem divat még a könyvespolc sem. Néhány kis polc éppen elég a dekoráláshoz, egy jobb kis lakásnak amúgy a legfontosabb része a mindent elrejtő gardrób. Nekem még az otthonteremtés része volt és hihetetlen könnyebbség, hogy a gyerekek aktuális kötelező olvasmányáért nem kellett még a könyvtárba sem eljárni, elég volt a polcról leemelni. Ilyen környezetben nőttem fel és ezt igyekeztem én magam is továbbadni. De látom, a fiaimnál sincsenek könyvhegyek. Ott lapul egy tablet, amin a sokszorosa is elfér az én porfogóimnak, elég a keresőbe beírni, amire kíváncsiak és ott a válasz, nem kell hozzá a húsz kötetes Almanach sem. Mindezt tudom, tudomásul is veszem, mégis, most hogy a tavasz beköszöntével átvizslatom a polcokat, újabb áldozatokat keresve, hogy kicsit szellősebb legyen a látvány, nehéz a döntés. Ez azért maradjon, az meg amazért, de ettől se akarok a szívem mélyén megválni. Pedig muszáj lesz. Addig kell letisztítanom a palettát, amíg még én teszem meg és nem valaki más kényelmetlen, kellemetlen feladata lesz. Mert addig van rá remény, hogy gazdákhoz kerülnek, utánam már tényleg csak a bezúzás vár majd rájuk. Könyvvel pedig ennél szomorúbb dolog nem történhet. 

Ünnepi hangulatban

 Március 15. valamikor azt jelentette, hogy anyám úgy engedett el otthonról, bele ne keveredjek valamibe. Hogy mibe, azt nem is igazán részletezte, de hát annyit még én is tudtam - vatta közt nevelkedő tiniként -, hogy valami tüntetésre gondol a Felszab tér környékén. Aztán teltek az évek, családanya lettem és a gyerkőcöket kivittük a Múzeum kertbe az aktuális műsort megnézni. Talán szelektív az emlékezet, nem tudom, de nem emlékszem, hogy nagy állami propaganda lett volna az ünnepi beszéd. Az biztos, hogy könnyen bejutottunk, nem volt kordonokkal körbekerítve a kert, nem voltak CÖF táblák különböző vidéki városok neveivel. A gyerekek lengették a kis papírzászlókat, mi már előre örültünk, hogy a programtól fáradtan nem kell viaskodni velük az ebéd utáni alvásnál, aztán ez a nap is eltelt. Fülünkben még ott csengett a Talpra magyar és az sem volt baj, ha elfelejtettük levenni a kabátunkról a kis kokárdát. 

Aztán jöttek olyan évek, amikor a sok "felszabadult" magyar kisajátította a kis piros-fehér-zöld színű szalagot, már hovatartozást fejezett ki és nem összetartozást. Azóta nem megyek ilyen rendezvényekre, sőt a kokárda is a fiókban marad. A gyomrom összeszorul a tudósításokat látva, hallva, politikai hovatartozástól függetlenül zavarnék el mindenkit a retkesbe, amiért tönkretették az ünnepünket. Tudom, én vagyok fordítva bekötve, az teljesen normális mára, hogy az ünnepek helyszínein, sőt templomokban az aktuálpolitika a szöveg része lett. Mára már hiteltelen mindenki és hiába a huszárok, a népviseletbe öltözött lányok és fiúk, Petőfi és a többiek ikonikus portréi a háttérben, érzem, hogy az ünneplés már nem róluk, a tetteikről szól, hanem a felszólalókról. Ki tud nagyobbat, fájóbbat, megütköztetőbbet mondani. Látom, miként írnak át száz-kétszáz éves vagy akár régebbi történeteket, csak mert az új variáció jobban beilleszthető az aktuális harsogni valóba. 

Készülhet csilliárdokból Petőfi-film, az alkotói szabadságra hivatkozva csinálhatnak a lánglelkű poétából akcióhőst, nekem Várkonyi marad az etalon, még ha ő sem dokumentarista módon nyúlt a témához. Mégis A kőszívű ember fiai nálam március 15. És ma egy új írás, amit nem meglepő módon egy dundi kutyalány szájába adtak. Még ő is hitelesebb és az alkalomhoz illőbb volt, mint bárki más, aki a tv képernyőjéről ordította az arcunkba az "ünnepi" beszédét. Értem, hogy a városszerte felbukkanó rendezvények elsődleges célja mára az aktuális rendszer elleni buzdítás. Mégis, kivétel nélkül hiányoltam mindenkinél az olyan gondolatokat, amiket Dundi Rozália" vetett papírra kora reggel és amelyek valóban arról szóltak, ami ennek a napnak a lényege: 

Üdvözletem!

Emlékezzünk a hőseinkre, őseinkre, akiknek a haza szeretete nem csak üres szó volt, hanem szívet, lelket melengető érzés.

Akiknek a nemzeti zászló színeiben az Erő, Hűség, Remény ennek a kis nemzetnek, a magyarság megmaradásának, összetartozásának jelképe rejlik.

Mert bárhol is élnek a világban, akik vállalják magyarságukat, azok összetartoznak.

Nem számít a széthúzás, a megosztottság, egy magból valók vagyunk, akik ezt érezzük a szívünkben, összetartozunk.

Ahogy mi, hárman is összetartozunk, akik öt éve, március 15-én összebújtunk, mint Erő, Hűség és Remény.

Negróban, Erő, aki kóbor kutyaként élt befogadásáig, valóban akkora erő lakott, hogy példát mutatott túlélésből. Hiába volt a nehéz kezdet, 16 évet élt még velünk is.

A Hűséget, egy kutyánál jobban, senkivel sem lehetne megszemélyesíteni. Hűség a gazdához, a falkához, szeretni, védeni egymást, alap nálunk. Mi sem mindig értünk egyet, néha összeveszünk, de tudjuk, hogy összetartozunk. Erősek csak együtt vagyunk, túlélni csak együtt tudunk.

Vizsike, Remény, a legoptimistább volt közöttünk. Fel sem merült benne, hogy az égzengés, a durrogás rosszat jelentene, ameddig el nem ültettük benne a saját félelmünket. Benne mindig Remény lángja lobogott, hogy valaki labdázik vele, hogy mindig kap enni, hogy meleg otthona van, hogy szeretik, hogy tartozik valahová. És azonnal reklamált, ha valami nem úgy ment, ahogy remélte.

Erő és Remény már a szivárványhídon túlról figyel ránk. Most is közénk tartoznak. A szeretetet nem múlik el a test elmúlásával. Akik egykor szerették egymást, akiknek közös múltjuk van, összetartoznak.

Ahogy egy nemzet is.

Boldog, békés ünnepet, megemlékezést!

Szeretettel:

Rozália

Írtam, írok, írni fogok...

Mostanában sokan éreznek késztetést az írásra. Lehet, hogy régen is így volt, csak a lehetőségek voltak szűkösebbek. A blogvilág elindulása mindenképpen nagy segítség volt a grafomániásoknak. Írni sokkal korábban kezdtem el, mármint történeteket, bár egy időben a barátnőkkel folytatott levelezés is felért egy-egy kis novellával, de jövőre lesz 10 !!! éve, hogy a Publio Kiadó segítségével ezek az írások könyv alakot öltöttek. Közel sem mind, de azért számos történet. Akkor szembesültem vele, hogy ebben a sztoriban az írás a könnyebbik része a dolognak. Reklámozni, ajánlani, eladni... magamat kínálni, a figyelem középpontjába kerülni, na igen, ez a legnehezebb része. Minden másra ott a Mastercard, és ezt akár szó szerint is érthetitek, hiszen a korrektúra, borító, nyomdai munkálatok csak pénz kérdése.

Ahogy a kiadóval egymásra találtunk, ... oké, leginkább én őrájuk, szóval, fontos kérdések merültek fel. Az első dolog, hogy mi legyen a cím? Nem könnyű címet faragni. Utaljon a történetre, de ne árulkodjon túlságosan, ne legyen elcsépelt, sokadik azonos hangzású, ne adj isten, azonos a polcon. Ha ez nagy nehezen megszületett, akkor a szerző neve. Mármint, ha a szerző nem a saját – igazolványaiban is tetten érhető nevével igyekszik betörni a könyvpiacra. Volt egy érdekes élményem, amikor a romantikus regényekre specializálódott Harlekin kiadónál házaltam az írásaimmal. Ők csak angolszász szerzők regényeit fordítják magyarra, hiába lehet hazai szerzőkkel is Dunát rekeszteni. Ez indította el a vezérhangyát a fejemben, hogy vajon, ha úúúgy alakulna, hogy egy könyvesbolt polcán (kirakatában) találkozna velem az olvasó, vajon milyen névre figyelne fel? A magyarra vagy inkább valami idegen hangzásúra? Van olyan sznob az olvasóközönség, hogy hamarabb kelti fel Judith Saray a figyelmet, vagy legyen inkább Pados Judit? Nagy nehezen – és némi közvéleménykutatás után – úgy döntöttem, hogy a romantikusokat jegyezze Judith, minden más írásomat pedig Judit. Elmés, nem? A Saray egyébként nem kitaláció, lánynevem volt ez, igaz i-vel és ékezettel. Roppant lelemény! Ma már lehet, hogy nem is ez lenne, csak nemes egyszerűséggel és némi titokzatossággal: JUDITH.

Azóta azonban fordult a kocka. Egyre másra jönnek ki a nevüket felvállaló magyar szerzők könyvei és igazság szerint, becsülöm érte őket. Fábián Janka, Karády Anna, Hidasi Judit, Zajácz D. Zoltán Tóth Gábor Ákos, Szlavicsek Judit... hogy csak néhányukat nevezzem nevén. És miért éppen őket? Na, ez is érdekes: mert mostanában olyan történeteket kerestem, amik helyszínéül a szerzők a Balatont választották. Ők pedig mindannyian ilyen írásokkal kerültek a könyvesboltok polcaira.

Nos, megírtad a könyved. Beleolvasol, jaj, ezt itt inkább átírom. Ááá, szerintem itt túl terjengős, ott meg lehet, hogy az olvasó értetlen lesz a hirtelen váltástól. Finomítani kell még! Te, figyu, nem olvasnád el, hogy mi a véleményed az orvosi részről, mennyire nyúltam mellé mindenféle kutatómunka ellenére? Szerinted mennyire menjek bele a részletekbe, vagy inkább a párbeszédekre koncentráljak? Igen, úgynevezett béta-olvasókat keresel, akik merő barátságból lelkendeznek, de sokat nem segítenek, max. az önbizalmadat ápolgatják, és lássuk be, azért az is Valami. Amikor már szinte kívülről fújod a sztorit, annyiszor rágtad át minden sorát és megtaláltad benne az összes gépelési hibát (nyugi, marad még benne akkor is, ha más is átnézi), akkor megnyomod a küldés gombot és elengeded a „gyereket”. Mit mondjak, van olyan nehéz ez a lépés, mint egy kétlábú gyerek esetében. Önkéntelenül is kitárulkozol, rengeteg mindent elárulsz magadról is a sorok között és kicsit aggódsz, a karakterekben vajon magára ismer-e X és Y? Volt olyan, hogy egy abszolút fikciós regényben, olyan történet-közegben, ami egy másodpercre sem hasonló az igazi életünkkel, az egyik fiam magára ismert és megütközött azon, hogy tényleg ennyire rosszul esett-e nekem, amikor elmeorvosi legyintéssel intézte el, hogy az anyja szerelmes regényeket ír. Szóval, ha valaki magára ismer, az lehet, hogy nem a véletlen műve.

Innentől segítő kezek veszik gondjaikba a sűrűn telegépelt oldalakat. Félreértés ne essék, nem ingyen! Megtalálják az elbújt gépelési hibákat (még mindig nem mindet :P ), javaslatokat tesznek, ha nem elég gördülékeny a szövegvezetés (őszintén, ilyesmire ritkán kerül sor és nem azért, mert ezek az írások hibátlanok. Sajnos manapság a szerkesztők már nem olyan „kukacoskodóak, mint régen, így aztán sok minden kikerül a boltokba, amiknek talán nem kéne), nyomdai formába tördelik, ha olyan az írás, a benne szereplő képeket kijavítják, megszerkesztik, készítenek feltűnő borítót, segítenek a fülszöveg feszessé húzásában, ISBN-számot szereznek, a kiadó oldalán felhívják rá a figyelmet, elkészíttetik a könyvet a nyomdánál, megkezdik az értékesítést és kezelik a befolyt jutalékot. Néha még a saját példányok kedvezményes megvásárlására is lehetőséget biztosítanak, így kerül a könyved rokonokhoz, barátokhoz, akik azért nem biztos, hogy anyagilag megtámogatják a lelkesedésedet, de ahhoz, hogy véleményt mondhassanak, kell az a „tisztelet példány”. Viszel belőle a helyi könyvtárba és büszke vagy, ha lajstromba veszik. Adsz néhány példányt jótékonysági árverésekre. Ez volt a helyzet a Publio-nál. Persze, más a helyzet, ha a saját anyagi lehetőségeid szerint nagyobb mennyiséget rendelsz Te magad a nyomdától, raktározod, házalsz vele és rosszabb esetben alátámasztod velük az ágy megreccsent lábát.

A magánkiadásból szerintem még senki sem lett Rotschild, de azért jó érzés könyvként látni azokat a valaha kusza mondatokat, a sok kis cetlit az íróasztalon, a folyamatábrát a laptop alatt, az egymásra tornyozott tudományos munkákat, amikből 2-3 sorra van szükséged, hogy hitelesebbnek hidd az írásod. Az internet is jó barátod, keresheted a hasonló sorokat, hogy magadnál kikerüld, nehogy a plágium vádja érjen. Igazából írni sem könnyű, de mégis a dolog könnyebbik része.

Én az első történeteimet egyik napról a másikra írtam. Szó szerint. Egy rajongói társaságban egyre-másra jelentek meg fanficek rajongásunk tárgyáról és én kissé nagyképűen kijelentettem, hogy ilyet bármikor összedobok én magam is. Szavamon fogtak és ők lettek az első olvasóim. Felvillant egy kép, amiből elindult a történet, és igazság szerint megkönnyítette a munkát, hogy a főhős személye adott volt, élő személy, akinek a bulvársajtó kellőképpen ízekre szedte a mindennapjait, hogy legyen mit belefűzni a történetbe, hogy kicsit ismerősebbé tegye azt a valószínetlenül idegen világot, amiben ő él hozzánk képest. Csináltam egy blogot és ott jelentek meg a napi 4-5 oldalnyi részek, ahogy a blog olvasói jellemezték egy idő után, a reggeli kávéhoz szükséges napi betevőjük. Heteken, hónapokon keresztül mindennap szolgáltatni a betevőt, kemény munka volt. Én lepődtem meg a legjobban, hogy csináltam lelkiismeretesen, fáradtan és betegen is, egyetlen napot sem kihagyva, néha előre dolgozva. A buszon ülve, a lakógyűlésen, vendégségben, éjjel álmomból felriadva, mindig és mindenhol jegyzeteltem, ha jött az ötlet. Akkortájt esett meg az, hogy a család férfi tagjai elmeorvosi türelemmel sóhajtottak fel, valahányszor a fülessel a fejemen a laptop előtt találtak és tudták, most nem szólhatnak hozzám, mert akkor elszabadul a házisárkány. 2011-et írtunk akkor.

Persze, eljött az idő, amikor elfáradt a rajongás, más téma után kellett néznem, de valahogy mindig akadt valami, ami eléggé izgatott ahhoz, hogy a gép elé üljek. Így született egy mesekönyv a kutyákról, és egy felnőtteknek szóló mesekönyv imádott városomról, Velencéről. Az az időszak egybe esett azzal, amikor olyan szerencsés voltam, hogy többször is járhattam ott a barátnőmmel, tele voltam élményekkel, felfedezésekkel és felfedezésre váró titkokkal, amiknek a megfejtése a célunk volt. Olyan mélyen ástam bele magam a város építészetébe, történelmébe, ami önkéntelenül is megihletett.

De ... mert mindig van egy De. Eljött az az év, amikor ez a lendület megtört. Már előtte is éreztem, hogy fogynak a kikívánkozó szavak, de 2019 teljesen elnémított. Egymást érték a családi tragédiák, az ember csak a túlélésért küzdött, nem maradt energia a romantikára. Szomorú dolgokról pedig nem akartam írni. Éppen elég megrázó volt apukám és anyósom nekrológját megírnom. Elvesztettük a fiatal kutyánkat egyik napról a másikra, ez volt a kegyelemdöfés. Néhány rövid visszaemlékezés született csak, leginkább az apukámról, a történeteiről, hogy emlékezzünk az igazságra, amit a betegsége a végére erősen átírt. És persze a kedvenc témámról, a kutyákról. De még ez sem segített. A kis rövid fogalmazások egyike sem akarta kinőni magát, nem akaródzott az összeszerkesztésük sem. Az írás kikopott az életemből, a csend lett a társam, miközben folyamatosan rosszul éreztem magam emiatt az önkéntes hallgatás miatt. Mire pedig végre kitörni készültem ebből a nihilből, beütött a Sors, édesanyám egészsége romlott meg, hogy most ő törölje ki a gondolatokat a fejemből.

Mostanában nagy levegőt vettem és elhatároztam, újra kezdem. Nem mintha a körülmények a kezemre játszanának, de azért próbálkozom. Mert még hiszek benne, hogy ott bujkálnak bennem a karakterek, akik önálló életre szeretnének kelni a történeteimben. Nem erőltetem, csak próbálok visszatalálni a lendülethez, ahhoz a semmi máshoz nem hasonlító érzéshez, amikor elkap a hév és alig bírom ujjaimmal követni a szavakat, amik megfogalmazódnak bennem. Biztató, hogy azok a rövid kis írások, amiket egy-egy poszt jelent, szinte önkéntelenül fogalmazódnak meg, nem kell velük megkínlódnom. Tulajdonképpen muszáj megtalálnom azt a valamikori önmagam. Már nem a könyvkiadásért, egyszerűen a józan eszem megőrzéséért. Úgyhogy, ha hülyeségeket találnék írni, azt tudjátok be a kudarcomként. De dolgozom rajta!

Napi rinya...

 Már magamat unom, úgyhogy nyugodtan lapozzon, aki nem kíváncsi rá, hogy már megint itt nyafogok, csak mostanra úgy alakult, ha itt nem, akkor sehol nem tudom kiborítani a lelkem, az meg nem egészséges, ha csak magadban rágod a gittet. 

Nem tudom, régen hogyan működött ez a több generációs együttélés. Pedig itt csak az idősebb generáció van velünk, a fiatalok és a még fiatalabbak külön élnek, áldassék az Úr neve! Komolyan nem tudom, hogyan lehet a józan észt megőrizni, miközben érzem, ahogy napról napra butulok el magam is. És nem, qvára nem megoldás, hogy vonuljak félre és olvassak, írjak vagy tanuljak, mert ezekre a tevékenységekre lassan nem marad egyetlen hadra fogható agysejtem sem. Maximumra tekert hangerővel folyik a társalgás és sokszor még ilyenkor is elbeszélünk egymás mellett, komolyan, mint a bolondok házában. Drága anyám néha nem is tudom honnan szedi a mondandóját, mert amit visszakérdez, még nyomokban sem hasonlít arra, amit előzőleg lassan artikulálva, fejhangon szótagolok az arcába. Ettől pedig rohadtul el lehet fáradni. Fejben. Így aztán már a postán is ebben a stílusban tolom a pultnál ülő hölgy elé a csekket, mire észbekapok, hogy ő még talán akkor is hall és ért engem, ha nem fordulok ki magamból. Anyu süketségének egyetlen jó oldala van, legalább nem bambulja naphosszat a különböző híradókat, megkímélve mindannyiunkat a folyamatos agymosástól. A feliratos filmeket nézi, az Euronews híradásainak címeit, de ha a szolgáltatónak hirtelen ingerenciája támad kirakni egy üzenetet a képernyőre, akkor azt képes nézni hosszú időn át. Én meg ideges leszek ettől a zombiságtól. Aztán  szégyellem magam, amiért ilyeneket gondolok. Röviden, ennek az állapotnak minden aspektusát én szívom meg. 

Ő köszöni, jól van. Nem foglalkozik már a diétával és igazából ebbe én sem kötök bele, mert mégis mi a francra kínozza magát 87 évesen? Ha megkíván valamit és jó étvággyal megeszi, hát, egészségére. 

Amíg nem élt velünk, reggel ettünk valamit, estére főztem valamit, de ha nem, hát ettünk hideget. Néha ebédidőben elugrottunk a közeli kifőzdébe, nem forogtak a gondolataim a mit főzzek, mi van otthon, mit kell vásároljak gondolatkörben. Most szeretnék a kedvébe járni (és persze ötletekhez jutni a mindennapos konyházás kapcsán), így aztán rendre megkérdem: mit ennél? A válasz mindig ugyanaz: nekem mindegy. Hiába próbáltam már elviccelni a dolgot, hogy azt éppen nem árulnak a boltban, anyu a viccet nem is érti, meg kéne magyaráznom, miért mondtam ezt, úgyhogy többnyire már csak legyintek. Ha megkérdem, mint éppen az imént, hogy mit kérsz vacsorára, már előre tudom a választ: egy kis kenyér van itthon? Tényleg, ha a Nagy Testvér mindent hall, azt gondolhatja, kenyéren és vizen tartjuk a mamát, aki amúgy látva az asztalra elé pakolt ételeket, jó étvággyal fogyaszt.

Nehezére esik a mozgás és ezt leginkább akkor érzékeljük mindannyian, amikor hajlandó az utcára kimerészkedni. Ez az utóbbi néhány hónapban két alkalommal fordult elő, amikor fodrászhoz akart menni. Már a lépcsőházból is majdnem kiesik és még el sem érjük a közeli buszmegállót, amikor már többször kell elkapni, mert a furcsa póztól, amit felvesz, egyfolytában hasra esne. Kitolja a fenekét, előre dől és szinte szalad a feje után (ahogy ő fogalmaz), röviden, teljesen labilis, így aztán a hóna alá nyúlva igyekszem tartani a súlyát és mellesleg megőrizni a magam egyensúlyát. A buszmegállótól aztán  talán 150 méter a fodrász, de ott is úgy esünk be az ajtón, hogy hol a legközelebbi szék. Ő roppant elégedett a "kislány" munkájával, én meg úgy elfáradok a kis kirándulástól, mintha a nap nagy részében egy kőbányában törtem volna a követ. 

A hallása szerintem egyre gyengül, talán emiatt erősödik a hangereje és ezzel együtt annak frekvenciája. A bevásárló listámra a zeller és vajkrém mellé felkerül a füldugó is. Tulajdonképpen baromi szerencsés, hogy nem hallja önmagát. Szóval, aki első olvasatra szeretne pálcát törni a hálátlan gyermek, jelesül az én fejem fölött, azt arra kérem, töltsön el velünk 24 órát és utána mondjon véleményt. Beszélgetni már régen nem lehet, cserébe viszont ugyanúgy gondoskodnom kell róla, mint rólam kellett 3 éves koromban. Tudom, ilyenkor szokták mondani: lesz ez még rosszabb is. Sejtem, bár ebből tavaly nyáron már kaptam némi ízelítőt. 

64 éves vagyok és bár sokan mondják, hogy a hatvan az új negyven, de innen üzenem nekik, hogy NEM! A hatvan az pontosan hatvan, mert hiába érdekelnek még a világ dolgai, de a test már fárad, jönnek a nyavalyák, és ha ilyen élethelyzetben élsz, akkor mentálisan is előbb-utóbb padlóra kerülsz. Még a végén hálás lehetek a sorsnak, hogy az unokák nincsenek elérhető közelségben, így csak ez az "egy feladat" a részem. Bele sem merek gondolni, más hogyan oldja meg, ha lefelé és felfelé is helyt kell állnia. De még aktív vagyok/lennék, még látok szépséget egy megoldandó feladat elvégzésében (nem feltétlenül a takarításra gondolok), de pillanatnyilag gyötrődöm amiatt is, hogy ezek is háttérbe szorulnak, mert most a 24 órás felügyelet a "munka". 24 órában, 7 napon és a hónap, év valamennyi napján. Most már csak az a kérdés, ki fogja tovább bírni? 

Búcsú...

 Abban a korban vagyok, amikor egyre gyakrabban kell búcsúznom... rokontól, baráttól, ismerőstől... és ami engem szintén megvisel, egy-egy négylábú társtól vagy baráttól. Az idei év különösen kegyetlen volt, hiszen még március derekán sem járunk, de már elment Hacsek, Maci, Rozi, Colin, Titi, talán még ki is hagytam valakit a sorból... és most Panka, a kis kócos szálkásszőrű tacskólány, akivel személyesen sosem találkoztam, de a tacskós csoportban éveken át kis életének minden jelentős és kevésbé érdekfeszítő mozzanatáról értesültünk. Bájos kis lénye elvarázsolt mindenkit, gazdáinak óvó szeretete pedig igazán példaértékű volt. Pici lány, aki annyi derűt hoztál a gazdik életébe, aki "anya" gyógyszere voltál, amikor novemberben elvesztettétek a gazdikát, most elmentél te is, hogy ott a szivárványhídon túl sétáljatok együtt. Talán nem is sejted, micsoda űrt hagytál magad mögött. Tucatnyi idegen gazdi hullajtott érted, miattad könnyet, egy emberként aggódva a mamiért, akinek most darabokban a lelke. Menj, szaladj, kergesd a labdát odaát, keresd meg a többieket, mondd el nekik, hogy sokat emlegetjük őket, hiányoznak nagyon. Mint ahogy mostantól te is nagyon fogsz hiányozni. Ölelésünk szálljon a felhőkön túl. 😢

Nőnapi update...

 Még véletlenül sem a fogyókúrára utalok. Az történt ugyanis, hogy én itt búsongok, erre a párom hazaállít virággal (cserepes...) és egy díszdobozos Baileys-zel, úgyhogy talán nincs még veszve minden. Ráadásként csatlakozhattam az esti pasi-találkozóhoz, ahol aztán kiderült, hogy egyikük minden alkalommal magával viszi az oldalbordáját. Igaz, a többiek meg nem. És az is igaz, hogy már nekem is mondta a zuram, hogy jöjjek nyugodtan, csak én nem akartam, hogy a többiek azt higgyék, nem engedem egyedül a teremtés koronáját barátokkal találkozni. Ezért aztán ittam velük egy pohár cseh barnasört, ettem egy káposztás malacragut és hazaszambáztam. Persze, addigra elég sokat sikerült beszélgetnünk is, de azért csak adtam nekik egy kis ők-időt is. A hely meg egészen pazar. A Márvány utcában található Jaromir söröző egy érdekes hely és úgy gondolom, méltán népszerű. Legott tervbe is vettük, hogy visszatérünk és végigesszük az ígéretes étlapot. Na, szóval... éljenek a nők, meg a pasik. Nekik is kijárna egy nap! 

(a kép nem a Jaromirban készült, hanem a mostanában kicsit túlértékelt és túlárazott Prágában)

Nőnap és más

 Cuki dolog ez a nőnap. Még élénken emlékszem, amikor anno a hatvanas évek végén, hetvenesek elején a fiú osztálytársaktól ezen a napon hóvirágcsokrot kaptunk. Minden lány, a helyesek és a csúnyácskák. Röhögni fogsz, de tényleg úgy éreztem akkor kislány fejjel, hogy ezek a fiúk milyen aranyosak, minket lányokat olyan különlegesnek éreznek. Persze, nyilván tudom, tudtam is, hogy az osztályfőnök igazította el őket, hogy dobjanak be egy kis- zsebpénzt, aztán a vállalkozó szelleműbbek megvették a csokrokat és az első óra előtt a padokra rakták, ahol pontosan tudták, melyikben és hol ülnek a lányok. Most nehogy azt mondja valaki, hogy azért lett mára védett növény, mert akkoriban boldog-boldogtalan leszedte. 

Szóval, nyiladozó nőiességünk hajnalán március 8-án jó volt lánynak lenni. Aztán jó volt fiatal anyukának lenni. Azóta is azt látom, mintha az anyák 1 és 10 év közötti gyerek mellett lennének csak anyák. A reklámok is nekik szólnak, utána már a változókori tünetek kezelésére vagyunk csak érdemesek. De itt van például a mostani nőnap. Ráírtam a fiaimra, hogy ne feledkezzenek meg róla, mire mindkettő visszaírt, hogy boldogot. Muszáj volt válaszolnom, hogy nem azért írtam, hogy nekem kedveskedjenek szóban, ezt megtehetik az év bármely napján, hanem a mellettük élő nőnek ne felejtsenek el két keresetlen szót mondani az ünnep alkalmából. Igen, figyelmeztetni kell őket, bár, nyilván a face is erről szólt ma minden mennyiségben, repkedtek a virtuális csokik és virágok. Szóval, a figyelmeztetés oka, hogy az apai példa ez ügyben nem volt túl erős. Nem mondom, hogy alkalmanként nem ért meglepetés egy szál csoki-virág képében, még kisgyerekként apával elmentek a srácok a névnapomon reggelire kürtőskalácsot felhajtani, de mint tudjuk "egyszer volt Budán kutyavásár", a rendszert nem igazán láthatták a kedveskedésben. 

Nem akarom azt mondani, hogy a kortársnőimet nem kényeztetik ezen a napon, de mint egy korábbi posztomban is megemlékeztem róla, nekünk valahogy nem erősségünk az ünneplés. Úgyhogy a mai vacsorát is "én állom", amihez már haza is cipeltem a hozzávalókat. Azt meg már tényleg csak csendben jegyzem meg, hogy Cider már megint nincs itthon. 😕

Update...

 Nos, párom felhívott a CT-ről hazafelé jövet, hogy mégis ehet-ihat még este. Így aztán találkozzunk abban a már emlegetett sörözőben-étteremben. Nekem se kellett kétszer mondani, már indultam is. Ő éppen kifelé jött elég savanyú képpel és közölte, hogy nincs szabad asztal. Legalábbis a pincér, akinek szólt, hogy vacsora lenne két főre, ezt lökte oda neki információként. Kedden kora este. Első elkeseredésünkben a benzinkútnál vettünk két Cidert és hazamentünk. Később aztán erszünkb e jutott, hogy mehettünk volna a régi jól bevált Makk hetesünkbe is, de addigra már elkezdődött a film, amit hirtelenjében választottunk a Netflixen, úgyhogy maradt a cider meg a spanyol misztikus krimi, A nyílt tenger. Amikor elindítottuk, még nem is tudtuk, hogy három évadnyi lesz, de igazából nem is baj. Lassú folyású, mégsem untat. Tele remek karakterekkel, gondosan - és jól - adagolt fordulatokkal, kellő számú ellenszenves figurával és kicsit sem nyálas romantikával. Mindez egy családi titok árnyékában. A két nővér - egyikük a hajón tartaná az esküvőjét a hajó tulajdonosával - rémisztő családi titokra bukkan, miután jószívűen felcsempésznek egy menekülő nőt az óceánjáróra. Közben sorra történnek a halálesetek a hajón, amely Spanyolországból Brazíliába tart az 1940-es években. A család és a személyzet sorsa össze-összefonódik, mindenkinek megvan a maga kisebb vagy nagyobb titka, de az ötödik rész táján egyelőre több a kérdés, mint a válasz, mert amit eddig annak hittünk sem biztos, hogy a való igazság. Éjfélkor úgy zavartuk el magunkat aludni, tekintettel a másnapi műtétre. 

Jól időzített szülinap

A mi családunk ritkán szokott nagy ünneplést csapni a szülinapok alkalmából. Meg úgy egyáltalán. Valahogy nincs érzékünk a bensőséges ünneplésekhez. Néha van persze torta is, meg eszem-ikszom, de valahogy az ünneplés lényege mégis hiányzik. Mint ahogy az ajándékozás is, de ez egy másik történet, most nem is akarok ezzel foglalkozni.

Azt én szülinapom általában úgy zajlik, hogy főzök egy ebédet (amilyet amúgy minden vasárnap, esetleg önszorgalomból valami extrát is beiktatva). Előtte persze bevásárolok, aztán főzök, eltakarítok és rettentően megünnepelve érzem magam. Persze, nem. Ha valaki másnak van a családból jeles napja, akkor a dolog ugyanígy zajlik. Eszünk, kicsit beszélgetünk, a gyerekeknek láthatóan még annyi türelmük sincs az idősekhez, mint nekünk, aztán szétszéledünk azzal a jóleső tudattal, hogy valakinek megünnepeltük a születésnapját, névnapját, házassági évfordulóját, karácsonyt, húsvétot vagy valami éppen aktuális ünnepelni valót, én meg ülök a romok felett.  A karácsony a maga nemében rémálom, hiszen a nagymamák - amíg éltek - már néhány éve kihagyták a vendégvárást, így aztán én tettem ezt helyettük is három napon át, néha - ha vendégeket is várunk - még tovább. Szerintetek egy tízes skálán mennyire várom ezeket a napokat? 

Álmomban a karácsony úgy zajlik, hogy elmegyünk egy szép havas tájra (volt már ilyen valamikor régen a messzi-messzi galaxisban), akár még az éjféli misére is elballagunk, mert bár a vallásos áhítat nem itat át minket, azért mégis van egy olyan hangulata az estének, amiért érdemes fenn maradni. Hazatérve még megiszunk egy csésze forralt bort vagy kakaót, aztán másnap reggel egy kellemes reggeli után fürdünk egy jót a nyitott, melegvizes medencében, pihengetünk a nyugágyakban... aha, Andersen meg már meghalt. Ezzel szemben van a kiskutyánk, aki bármennyire is a szívünk csücske, mégis mindennapjaink (beleértve az ünnepnapokat és hétvégéket is) meghatározója. Amikor ő indulni akar, akkor indulunk. Akkor is, ha az ágy egyébként hívogatóan meleg és puha. Akkor is, ha inkább csobbanni lenne kedvem, vagy sílécet kötni, vagy csak simán beülni egy városi kávézóba. De kutyás vagy, tehát ezekről élből lemondasz. Legalábbis minket így szocializáltak a négylábúak. 

A születésnapomat is úgy képzeltem (sőt, volt rá egy meghívásom is), hogy drága anyámat időben lerendezzük, a kutyát megsétáltatjuk, aztán beülünk ide a közeli kisvendéglőbe, aminek a konyháját a többi kutyás annyit dícsérte mostanában. Eszünk valamit, amihez nem én vásároltam be, nem én főztem meg és nem én mosogattam el, aztán még iszunk is pár pohárkával. Közben beszélgetünk nyugodtan, nem megszakítva a nagyothalló nagymamától, aki állandóan vadítóan életidegen kérdéseket, megjegyzéseket bír feltenni egy egyébként normálisan induló csevely közben. Hát, ehhez képest életem párja ma este ment CT-re. Mellesleg azt is a lelkére kötötték, hogy déltől maximum  vizet vegyen magához a holnapi műtétje kapcsán. Izgulunk? Persze. Ő már egy ideje a várakozástól feszült, én tőle, most már a közelgő műtéttől is. Igazi szülinapi hangolódás. 

De igazságtalan lennék, ha csak erről emlékeznék meg és nem említeném a rengeteg jókívánságot, amiket a nap folyamán kaptam, a telefonhívásokat és azt a csodás illatos csokrot, amit a messzi távolból küldött a kisfiam. Találkoztam a barátnőmmel, aki megint kedves ötletet talált ki ajándékként és végre egy jót beszélgettünk "élőben" is, nemcsak a mikrofonba, ahogy mostanában oly gyakran. Volt ilyen is, igen. De most mégis egyedül ülök a nappaliban és ezeket a kissé keserű sorokat rovom, miközben még egy átkozott Cider sincs itthon.