Mostanában sokan éreznek késztetést az írásra. Lehet, hogy
régen is így volt, csak a lehetőségek voltak szűkösebbek. A blogvilág elindulása
mindenképpen nagy segítség volt a grafomániásoknak. Írni sokkal korábban
kezdtem el, mármint történeteket, bár egy időben a barátnőkkel folytatott
levelezés is felért egy-egy kis novellával, de jövőre lesz 10 !!! éve, hogy a
Publio Kiadó segítségével ezek az írások könyv alakot öltöttek. Közel sem mind,
de azért számos történet. Akkor szembesültem vele, hogy ebben a sztoriban az
írás a könnyebbik része a dolognak. Reklámozni, ajánlani, eladni... magamat
kínálni, a figyelem középpontjába kerülni, na igen, ez a legnehezebb része.
Minden másra ott a Mastercard, és ezt akár szó szerint is érthetitek, hiszen a
korrektúra, borító, nyomdai munkálatok csak pénz kérdése.
Ahogy a kiadóval egymásra találtunk, ... oké, leginkább én
őrájuk, szóval, fontos kérdések merültek fel. Az első dolog, hogy mi legyen a
cím? Nem könnyű címet faragni. Utaljon a történetre, de ne árulkodjon
túlságosan, ne legyen elcsépelt, sokadik azonos hangzású, ne adj isten, azonos
a polcon. Ha ez nagy nehezen megszületett, akkor a szerző neve. Mármint, ha a
szerző nem a saját – igazolványaiban is tetten érhető nevével igyekszik betörni
a könyvpiacra. Volt egy érdekes élményem, amikor a romantikus regényekre
specializálódott Harlekin kiadónál házaltam az írásaimmal. Ők csak angolszász
szerzők regényeit fordítják magyarra, hiába lehet hazai szerzőkkel is Dunát
rekeszteni. Ez indította el a vezérhangyát a fejemben, hogy vajon, ha úúúgy
alakulna, hogy egy könyvesbolt polcán (kirakatában) találkozna velem az olvasó,
vajon milyen névre figyelne fel? A magyarra vagy inkább valami idegen
hangzásúra? Van olyan sznob az
olvasóközönség, hogy hamarabb kelti fel Judith Saray a figyelmet, vagy legyen
inkább Pados Judit? Nagy nehezen – és némi közvéleménykutatás után – úgy
döntöttem, hogy a romantikusokat jegyezze Judith, minden más írásomat pedig
Judit. Elmés, nem? A Saray egyébként nem kitaláció, lánynevem volt ez, igaz
i-vel és ékezettel. Roppant lelemény! Ma már lehet, hogy nem is ez lenne, csak
nemes egyszerűséggel és némi titokzatossággal: JUDITH.
Azóta azonban
fordult a kocka. Egyre másra jönnek ki a nevüket felvállaló magyar szerzők
könyvei és igazság szerint, becsülöm érte őket. Fábián Janka, Karády Anna,
Hidasi Judit, Zajácz D. Zoltán Tóth Gábor Ákos, Szlavicsek Judit... hogy csak
néhányukat nevezzem nevén. És miért éppen őket? Na, ez is érdekes: mert
mostanában olyan történeteket kerestem, amik helyszínéül a szerzők a Balatont
választották. Ők pedig mindannyian ilyen írásokkal kerültek a könyvesboltok
polcaira.
Nos, megírtad a
könyved. Beleolvasol, jaj, ezt itt inkább átírom. Ááá, szerintem itt túl
terjengős, ott meg lehet, hogy az olvasó értetlen lesz a hirtelen váltástól.
Finomítani kell még! Te, figyu, nem
olvasnád el, hogy mi a véleményed az orvosi részről, mennyire nyúltam mellé
mindenféle kutatómunka ellenére? Szerinted mennyire menjek bele a részletekbe, vagy
inkább a párbeszédekre koncentráljak? Igen, úgynevezett béta-olvasókat
keresel, akik merő barátságból lelkendeznek, de sokat nem segítenek, max. az
önbizalmadat ápolgatják, és lássuk be, azért az is Valami. Amikor már szinte
kívülről fújod a sztorit, annyiszor rágtad át minden sorát és megtaláltad benne
az összes gépelési hibát (nyugi, marad még benne akkor is, ha más is átnézi),
akkor megnyomod a küldés gombot és elengeded a „gyereket”. Mit mondjak, van
olyan nehéz ez a lépés, mint egy kétlábú gyerek esetében. Önkéntelenül is
kitárulkozol, rengeteg mindent elárulsz magadról is a sorok között és kicsit
aggódsz, a karakterekben vajon magára ismer-e X és Y? Volt olyan, hogy egy
abszolút fikciós regényben, olyan történet-közegben, ami egy másodpercre sem hasonló
az igazi életünkkel, az egyik fiam magára ismert és megütközött azon, hogy
tényleg ennyire rosszul esett-e nekem, amikor elmeorvosi legyintéssel intézte
el, hogy az anyja szerelmes regényeket ír. Szóval, ha valaki magára ismer, az
lehet, hogy nem a véletlen műve.
Innentől segítő
kezek veszik gondjaikba a sűrűn telegépelt oldalakat. Félreértés ne essék, nem
ingyen! Megtalálják az elbújt gépelési hibákat (még mindig nem mindet :P ), javaslatokat
tesznek, ha nem elég gördülékeny a szövegvezetés (őszintén, ilyesmire ritkán
kerül sor és nem azért, mert ezek az írások hibátlanok. Sajnos manapság a
szerkesztők már nem olyan „kukacoskodóak, mint régen, így aztán sok minden
kikerül a boltokba, amiknek talán nem kéne), nyomdai formába tördelik, ha olyan
az írás, a benne szereplő képeket kijavítják, megszerkesztik, készítenek
feltűnő borítót, segítenek a fülszöveg feszessé húzásában, ISBN-számot
szereznek, a kiadó oldalán felhívják rá a figyelmet, elkészíttetik a könyvet a
nyomdánál, megkezdik az értékesítést és kezelik a befolyt jutalékot. Néha még a
saját példányok kedvezményes megvásárlására is lehetőséget biztosítanak, így
kerül a könyved rokonokhoz, barátokhoz, akik azért nem biztos, hogy anyagilag
megtámogatják a lelkesedésedet, de ahhoz, hogy véleményt mondhassanak, kell az
a „tisztelet példány”. Viszel belőle a helyi könyvtárba és büszke vagy, ha
lajstromba veszik. Adsz néhány példányt jótékonysági árverésekre. Ez volt a
helyzet a Publio-nál. Persze, más a helyzet, ha a saját anyagi lehetőségeid
szerint nagyobb mennyiséget rendelsz Te magad a nyomdától, raktározod, házalsz
vele és rosszabb esetben alátámasztod velük az ágy megreccsent lábát.
A magánkiadásból
szerintem még senki sem lett Rotschild, de azért jó érzés könyvként látni
azokat a valaha kusza mondatokat, a sok kis cetlit az íróasztalon, a
folyamatábrát a laptop alatt, az egymásra tornyozott tudományos munkákat,
amikből 2-3 sorra van szükséged, hogy hitelesebbnek hidd az írásod. Az internet
is jó barátod, keresheted a hasonló sorokat, hogy magadnál kikerüld, nehogy a
plágium vádja érjen. Igazából írni sem könnyű, de mégis a dolog könnyebbik
része.
Én az első történeteimet
egyik napról a másikra írtam. Szó szerint. Egy rajongói társaságban egyre-másra
jelentek meg fanficek rajongásunk tárgyáról és én kissé nagyképűen
kijelentettem, hogy ilyet bármikor összedobok én magam is. Szavamon fogtak és
ők lettek az első olvasóim. Felvillant egy kép, amiből elindult a történet, és
igazság szerint megkönnyítette a munkát, hogy a főhős személye adott volt, élő
személy, akinek a bulvársajtó kellőképpen ízekre szedte a mindennapjait, hogy
legyen mit belefűzni a történetbe, hogy kicsit ismerősebbé tegye azt a
valószínetlenül idegen világot, amiben ő él hozzánk képest. Csináltam egy
blogot és ott jelentek meg a napi 4-5 oldalnyi részek, ahogy a blog olvasói
jellemezték egy idő után, a reggeli kávéhoz szükséges napi betevőjük. Heteken,
hónapokon keresztül mindennap szolgáltatni a betevőt, kemény munka volt. Én
lepődtem meg a legjobban, hogy csináltam lelkiismeretesen, fáradtan és betegen
is, egyetlen napot sem kihagyva, néha előre dolgozva. A buszon ülve, a
lakógyűlésen, vendégségben, éjjel álmomból felriadva, mindig és mindenhol
jegyzeteltem, ha jött az ötlet. Akkortájt esett meg az, hogy a család férfi
tagjai elmeorvosi türelemmel sóhajtottak fel, valahányszor a fülessel a fejemen
a laptop előtt találtak és tudták, most nem szólhatnak hozzám, mert akkor
elszabadul a házisárkány. 2011-et írtunk akkor.
Persze, eljött az
idő, amikor elfáradt a rajongás, más téma után kellett néznem, de valahogy
mindig akadt valami, ami eléggé izgatott ahhoz, hogy a gép elé üljek. Így
született egy mesekönyv a kutyákról, és egy felnőtteknek szóló mesekönyv
imádott városomról, Velencéről. Az az időszak egybe esett azzal, amikor olyan
szerencsés voltam, hogy többször is járhattam ott a barátnőmmel, tele voltam
élményekkel, felfedezésekkel és felfedezésre váró titkokkal, amiknek a
megfejtése a célunk volt. Olyan mélyen ástam bele magam a város építészetébe,
történelmébe, ami önkéntelenül is megihletett.
De ... mert
mindig van egy De. Eljött az az év, amikor ez a lendület megtört. Már előtte is
éreztem, hogy fogynak a kikívánkozó szavak, de 2019 teljesen elnémított.
Egymást érték a családi tragédiák, az ember csak a túlélésért küzdött, nem
maradt energia a romantikára. Szomorú dolgokról pedig nem akartam írni. Éppen
elég megrázó volt apukám és anyósom nekrológját megírnom. Elvesztettük a fiatal
kutyánkat egyik napról a másikra, ez volt a kegyelemdöfés. Néhány rövid
visszaemlékezés született csak, leginkább az apukámról, a történeteiről, hogy
emlékezzünk az igazságra, amit a betegsége a végére erősen átírt. És persze a kedvenc
témámról, a kutyákról. De még ez sem segített. A kis rövid fogalmazások egyike
sem akarta kinőni magát, nem akaródzott az összeszerkesztésük sem. Az írás
kikopott az életemből, a csend lett a társam, miközben folyamatosan rosszul
éreztem magam emiatt az önkéntes hallgatás miatt. Mire pedig végre kitörni
készültem ebből a nihilből, beütött a Sors, édesanyám egészsége romlott meg,
hogy most ő törölje ki a gondolatokat a fejemből.
Mostanában nagy
levegőt vettem és elhatároztam, újra kezdem. Nem mintha a körülmények a kezemre
játszanának, de azért próbálkozom. Mert még hiszek benne, hogy ott bujkálnak
bennem a karakterek, akik önálló életre szeretnének kelni a történeteimben. Nem
erőltetem, csak próbálok visszatalálni a lendülethez, ahhoz a semmi máshoz nem
hasonlító érzéshez, amikor elkap a hév és alig bírom ujjaimmal követni a
szavakat, amik megfogalmazódnak bennem. Biztató, hogy azok a rövid kis írások,
amiket egy-egy poszt jelent, szinte önkéntelenül fogalmazódnak meg, nem kell
velük megkínlódnom. Tulajdonképpen muszáj megtalálnom azt a valamikori önmagam.
Már nem a könyvkiadásért, egyszerűen a józan eszem megőrzéséért. Úgyhogy, ha
hülyeségeket találnék írni, azt tudjátok be a kudarcomként. De dolgozom rajta!