Utazás Covid idején - karanténnapló 22.

Mondhatni, nekünk szakmai ártalom, de egyébként is igen érdekes program ellátogatni a Szingapúri Filatéliai Múzeumba. 2017-ben személyesen is megtettük ezt, de most – helyhez kötöttségünk okán - Wischund Zoltán tudósítása alapján szeretném bemutatni az itteni Bélyegmúzeumot. Mivel Zoltán elsősorban a fényképekre helyezte a hangsúlyt, valószínűleg nem lesz egy hosszú írás és a képeket is a netről vagyok kénytelen szerezni, mint ahogy tette ő is, bár szerintem igenis nagyon jó képeket lehet odabent is készíteni, ráadásul teljesen legálisan, eltérően sok európai múzeumtól. Ha a beszámolója végére érek, majd írok hozzá a magam régi emlékeiből is. „Maga a múzeum nem túl nagy. A kiállítás azokat az embereket célozza meg, akik nem igazán tudják, hogy mi is az a bélyeg. Megfigyeltem, hogy Szingapúrban az emberek gyakorlatilag egyáltalán nem olvasnak újságot vagy könyvet, nem is nagyon árulnak ilyesmit. Az információkat leginkább az okostelefonjukon keresztül szerzik be, és a telefonjukon keresztül tartják a kapcsolatot a világgal. El tudom képzelni, hogy a fiatalok 90% még életében nem irt olyan levelet, amit postán kell feladni.”

Nos, azt hiszem, jobb lesz, ha így részletenként szólok bele. Azt hiszem, az internet elterjedésével a világ bármely részéről el lehet ugyanezeket mondani. Amúgy bélyeg van, nem is kevés, de menj be Budapesten egy postára és adj fel egy levelet. Ma már szinte kérni kell, hogy bélyeget rakjanak rá és ne csak egy ragacsos fehér cetlit, amire egy gép rányomta a bérmentesítés díját. Ha Zoltán így folytatja, lehet, hogy össze is veszek vele az írás végére J

„Ezen a képen jól láthatjuk, hogy a múzeumban kevés igazi bélyeg található, inkább olyan kiállítást próbáltak rendezni, ami megragadja az iskolás korú generáció figyelmét.”

Hát, nem! A múzeum igazán bő áttekintést ad a világ bélyegeiről, elsősorban persze az itteni brit gyarmati időszakról, igazi ritkaságokat is bemutatva. Egyébként meg tényleg feladatukul tűzték ki, hogy az ifjúság figyelmét felkeltsék a bélyegek iránt. Ezért kisiskolások vagy óvodás csoportok részére foglalkozásokat is szerveznek. Elsősorban persze a mese motívumú bélyegeken keresztül, de hát mi másra lenne fogékony ez a korosztály elsősorban? Még a mi magyar mese soraink is megtalálhatóak itt.

„A Ritkaságok Terme. Na erre senki nem volt kíváncsi. Pedig a vitrinekben értékes régi bélyegek és levelek találhatok. A probléma az vele, hogy nem igazan tudja felkelteni a rajzfilmeken és a manga képregényeken felnövekvő fiatalság figyelmet. „

Hát, erre a kijelentésre nem tudok mit mondani. Nyilván a múzeum nem tömeges érdeklődésre tart számot. A kis számú látogató viszont kifejezetten nyitott a ritkaságok iránt. Nyilvánvalóan ez a terem nem is az ifjúság figyelmét célozza.

„Közben érkezett egy kínai kisiskolás lányokból álló csoport egy indiai tanító bácsival. A gyerekek nekiálltak “mi és a bélyegek” témájú fényképeket készíteni a földszinti nagyteremben. Ez előtt a Tin Tin-es gyűjtemény előtt pózolnak. Európát ezek a bélyegek képviselték. Csak belga bélyegek voltak kiállítva. Azok is csak azért, mert képregényes-rajzfilmes témájúak. Szingapúrban egyébként a sok közül csak két belga képregényt ismernek. A Tin Tin-t és a hupikék törpikéket. Ezeket is azért, mert mostanában készült mozifilm mind a kettőből.”

És bár Zoltán szerint ez egy mellékes esemény, szerintem meg ebben van a lényeg, hogy „érkeznek”. Nálunk hány iskolában érzik értékes programnak ellátogatni a Bélyegmúzeumba? Amely egyébként Budapesten van, a VII. kerületi Hársfa utca 47. sz. alatt. 1930 óta önálló múzeum és Európa egyik legnagyobb bélyegtörténeti közgyüjteménye.

Szóval, itt érkeznek a fiatalok. És igen, lehet, hogy Tin-Tin előtt szelfiznek és megnézik a Harry Potter bélyegeket. És? Megnézik, én ebben látom a lényeget. Zoltán egyébként a Bélyegvilág netes verziójában két részben örökítette meg szingapúri látogatásának emlékeit. Hát, személy szerint nem is értem, hogy nem volt ott senki, aki átbeszélte volna vele ezt a képileg inkább, mint érdemben megírt beszámolót? A képregényes fanyalgás után még elmeséli, hogy a nagyteremben a Star Wars-os összeállítás is helyet kapott.

„Szingapúr nemrégiben egy 3000 példányos limitált sort adott ki Csillagok Háborúja témában, amit azonnal elkapkodtak. Ahogy láttam, grafikailag a bélyegek nem túl nagy számok, a filmekből kivágott jól ismert képek láthatók a blokkokon. Itt az egyik blokk. Semmi különleges nincs rajta, amivel kitűnne a rengeteg Star Wars-os ajándéktárgy közül. Aki mégis meg akarja vásárolni a kollekciót, az az ebay-en 150-250 dollárért megveheti őket. Nem csinált rossz üzletet az, aki annak idején névértéken megvette őket.”

Nyilván ez egy informatív megemlékezés a meglátogatott kiállításról. Gratulálok. Mint ahogy a következő mondat is: „Helyet kapott természetesen a klasszikus amerikai Star Warsos blokk is. Ez is még mindig beszerezhető az ebay-en.” és ez is: „Nem is gondolna az ember, hogy mennyi Harry Potteres kiadvány látott napvilágot. Sok fantáziát nem latok a gyűjtésükben, mert a Harry Potter egy lezárt és kifutott sorozat. Akkor mar inkább a Csillagok háborúja, mert ebben a témában 2015-tol kezdődően minden évben bemutatásra kerül egy mozifilm, így a téma aktív marad.”

Ha utána is keresnék remek beszámolónk írójának, a posztja alapján valami fanyalgó tinit, huszonévest tudnék elképzelni. Gyűjtőt semmiképpen.

„Volt meg egy bélyegek bemutatására szolgáló eszköz is, ami ilyen kihúzható tablókból állt, melyeken különböző országok belégkiadványai kerültek bemutatásra. A gyerekek leginkább azzal szórakoztak, hogy ki lehetett őket húzgálni, meg vissza lehetett őket tolni.... Lehetett ilyen “én szerepelek a bélyegen” fényképet is készíteni.”

Azóta (hősünk 2013-ban járt a múzeumban), már Magyarországon is lehetőség van úgynevezett „személyes bélyegek” készítésére, amivel honfitársaink igen nagy számban élnek is. Mert igenis jópofa dolog ballagásra, esküvőre, bármilyen ünnepélyes alkalomra, vagy értesítőre személyes bélyeggel feladni a meghívókat, értesítéseket.

„Az emeleten kapott helyet a kínai negyed örökség kiállítás. A gyerekeknek tetszett. „

„ Voltak egyéb szép színes bélyegek is.” – Na igen, akadt egy pár. De tényleg az eszem megáll, ez egy múzeumi élménybeszámoló egy szakportálon?

„Minden gyerek összeszedett egy nagy rakás ajándéktárgyat, és most állnak sorba a kasszánál. Ez a kislány éppen egy pandás blokkot készül megvásárolni.”  Hát igen, a gyerek már csak olyan – és sok felnőtt is -, hogy ahova kirándul, ott emléktárgyakat gyűjt. Ez a kislány most hazavisz egy pandás blokkot. Lehet, hogy az életben többet nem vesz bélyeget a kezébe, lehet, hogy ezzel a darabbal alapozza meg a gyüjteményét.

„Itt az ideje indulni, mert közben megérkezett a következő kisiskolásokból álló csoport. - Wischund Zoltán”

Hát, Zoltán, személy szerint úgy érzem, neked igazán kár volt kiadni a belépő jegy árát. Sok mindent elmesélhettél volna, például azt, hogy ez egy viszonylag fiatal múzeum (a mienkéhez képest mindenképpen), hiszen csak 1995-ben nyílt meg. A többihez pedig elég lett volna a Wikipédián segítséget keresni, ha már a saját élmények ilyen sekélyesre sikerültek.

„A 19. század vitathatatlanul az egyik legfontosabb találmánya, a bélyegek, mint postaköltség, olcsó levelezési lehetőséget biztosítottak, és utat nyitottak a „tömegkommunikációnak”. Ezek az apró papírdarabok miniatűr műalkotások, amelyek egy ország jelentős eseményeit, történelmét és kultúráját ábrázolják. Rögzítik a múltat ​​és a mindennapi életet. A világtörténelem egyik legnépszerűbb gyűjthető tárgyává váltak. A Szingapúri Filatéliai Múzeumban postai bélyegek és kapcsolódó anyagok találhatók Szingapúrból és más országokból az 1830 -as évektől napjainkig. A színes, hangulatos és interaktív kiállításokon bemutatott miniatűr műalkotások ablakot kínálnak Szingapúrba és a világ más részeire - a történelem, a kultúra, a tudomány és a technológia különböző aspektusait bemutató postabélyegekkel. Az állandó galériákban megnézheti a világ első bélyegzőjét, valamint a korai Szingapúr legszebb és legátfogóbb gyűjteményeit az 1830-as évektől a függetlenség utáni időkig. A legkülönlegesebb darab az egyetlen ismert boríték a világon, amelyen az 1854 -es indiai bélyegek teljes sora látható. A múzeum történelmi gyarmati épületén kívül áll ma az egyetlen működő gyarmati postaláda Szingapúrban. A múzeumnak van egy postája, ahol bélyegeket vásárolhat és leveleit feladhatja. Az élmény arra késztet, hogy felvegyen egy tollat és papírt, és felvegye a kapcsolatot egy szeretett emberrel. ” – ennyi és máris többet mondtál volna, mint a belyegvilag.net-en megjelent kétrészes cikkedben. Azt meg csak zárójelben jegyzem meg, hogy – mai világunkban főleg – nagyon nem illik gyerekcsoportokat telibe fotózni és a neten megosztani.

Nnna, hogy így kimérgelődtem magam ... essen szó megint ételről :D A mai ebédhez samosa-t (és bébirépát természetesen) kaptunk. A samosa egy dél-ázsiai sült tészta, ránézésre szerintem már vagy ötször kaptunk ilyet, illetve hasonlót, persze mindnek külön neve volt. Szerintem, ha otthon réteslapba csomagolnék húst, zöldséget és/vagy bármit, amit a konyhában találok, beleértve a mosogatószivacs kis darabkáját, utána csinosan formára hajtogatnám és forró olajban kisütném, kb ugyanezt kapnám. Ezt se tudtuk megfejteni, mi lehet benne, de az biztos, hogy fahéjjal fűszerezték. Estére teriaki csirkét ígérnek, kísérőnek pedig a vicces nevű Cheng Teng-et, ami hagyományos szingapúri édesség (?), általában desszertként fogyasztják, bár az összetevők eltérőek lehetnek. Szárított longan, fehér gomba, gingko dió, vörös datolya, gyöngy árpa, nagy szágógyöngy, lótuszmag és kandírozott téli dinnye kombinációjával készül. Jézus ereje! A longán egyébként trópusi fafaj, amely ehető gyümölcsöt terem. A gyümölcse hasonló a licsiéhez, de íze kevésbé aromás. Innen menjünk is tovább ebbe az irányba. Aki nem tudná, a licsit másképpen szerelemgyümölcsnek is nevezik. Hazájában nagyobb népszerűségnek örvend, mint az őszibarack vagy a cseresznye. Jótékony, kedélyjavító, vágykeltő hatásáról legendák szólnak. Az apró gyümölcsből már 4-5 szem is fedezi a napi C-vitamin szükségletet.

Volt egy telefonívásunk is, miszerint szerdán reggel az épület 18. emeletén lesz jelenésünk a „kilépő” tesztre. Amikor annak eredménye megérkezik és természetesen negatív, akkor kezdhetnük csomagolni. Őszintén szólva már úgy megszoktunk itt, hogy furcsa lesz kimenni a való világba. Persze, azért várjuk már, mint a Messiást, de azért fura lesz.

Különféle kutyás oldalakon vagyok tag és az egyiken egy gazdi ma írt egy hosszabb posztot. „Félek, hogy lassan elfogy a kutyaszőr a lakásból.” – volt az ismétlődően visszatérő mondat és minden apró kis fejezetnél egyre jobban szorult el a szívem nekem is. Nehéz dolog egy öregedő kutyus gazdájának lenni. Nem azért, mert már időnként rigolyás, vagy betegeskedik, nem ... azért, mert az öregedés nyilvánvaló jeleinek felbukkanása óhatatlanul az elmúlásra, az elkerülhetetlen búcsúra nyitja rá a szerető gazda szemét. Szerintem amúgy kevés olyan harmonikus dolog van, mint egy öregedő kutyával együtt élni, akivel már szavak nélkül is megértjük egymást, aki már hozzánk lustult. Elbúcsúzni pedig nagyon nehéz valakitől, aki egész életében – még az alkalmankénti rosszalkodásai idején is – egyetlen dolgot követett, a gazdit szeretni feltétel nélkül. Húsz évvel ezelőtt talán még valamiféle csodabogárnak számítottam, amikor családtagként éltünk együtt a kutyánkkal. Nálunk sem volt ez mindig így, az elsőt például képesek voltunk kutyaként kezelni, és amíg élek, ez kísérteni fog engem. Rossz értelemben. Nos, mára ez teljesen hétköznapi jelenség, már-már az lóg ki a sorból, aki még hisz a kutyaházas és az „én vagyok a kert ura” magányos kutyasorsokban. Ők többnyire elintézik azzal, hogy szereznek egy kinti társat az ebnek. De nem ebbe a parttalan vitába szeretnék most belemenni, csak elmerengeni a fent említett írás sorain. Amikor látjuk a naptárt, tudjuk az évek számát és felfedezni véljük a fáradás jeleit ... szívszorító félelem, hogy lassan elfogy az addig oly sokat átkozott kutyaszőr a lakásból. Colin kutyám 11 éves és nála is évek óta látszik, hogy telnek az évek és ez nyomot is hagy rajta. Most két hete hagytam ott kényszerűségből és még ennyi van hátra, hogy újra megölelhessem. Nagyon remélem, így öregedő szívvel ezt nem olyan üzenetként éli meg, hogy már ne félnék, ha egyszer elfogy a kutyaszőr a lakásból. Drága kutyám, sietek vissza hozzád, hozzátok!

Utazás Covid idején - karanténnapló 21.

Az időjárás ma reggelre teljesen elkeserítőnek mutatja az arcát. Fél nyolckor még ki sem akartam nyitni a szemem, olyan sötét volt. Amikor felültem, az oka is kiderült, teljes erejéből szakadt az eső. Korábban már írtam róla, hogy Szingapúr is megkapja a maga részét a klímaváltozásból és ez a szokatlanul sok csapadékban jelentkezik. Kifejezetten lehűlt az idő is, hiszen csak 24 fok van odakint. Igaz, ez az otthoni 13-al szemben még mindig kellemesebbnek ígérkezik. Az ablakból az látszik, hogy itt kisebb napernyőnyi esernyőkkel járnak és kicsit megmosolyogtató a gondolat, hogy otthon a picire összecsukható esernyőmmel próbálnék védekezni az eső ellen. Itt láthatóan, senkinek nem opció egy olyan eldobható játékszer. Az is igaz, hogy a városban töb bfelé vannak esernyő tartó állványok, amikre ráakaszthatod, ha nem akarod cipelni. Aztán, ha szükséged van rá – és szerencsés vagy – olyan helyen jársz, ahol mások is hagytak ott esernyőt.

Jobb híján olvasgatok. Cikkeket, blogokat, posztokat. Például egy számomra különlegesen kedves városról, Velencéről. És azt kell mondjam, elég elkeserítő élménybeszámolókat. Valaha ez a város keblére ölelte az oda érkező turistákat. Nem mondom, hogy a zsebünket nem akarta kiforgatni, de legalább kedvesen tette. Manapság olyan szinten már-már gyűlölködnek a „betolakodókkal”, amit képtelen vagyok megérteni. Egyszer régen tele volt a szívem érzelmekkel iránta, különböző történetek születtek ebből az érzelemből, egész kis kötetet alkotva, de most szinte félek csak eljátszani a gondolattal is, hogy újra felkeressem. Változik a világ, tudom, de miért éppen így? Mi ez a frusztráltság világszinten, emberek?

Itt tartózkodásunk leglustább napja, ezt bizton állíthatom. Már 11 óra, de még az ágyban heverészünk, ott ettük meg a reggelit, illetve csak én, Tibi ki is hagyta. Úgyis mindjárt itt az ebéd. Nem volt úgysem nagyszabású valami, hiszen csak három darab kis palacsinta és egy pohár narancslé. Közben persze megy a tv. A BBC earth-ön éppen a dél-ázsiai államok vadon élő állatairól van szó, akik már a városok belsejébe merészkedtek. Szingapúrt a vidrák hódították meg. Szingapúrban nagyon sok vidra él, ezért a főutcákon is gyakran találkozni velük, de még a lakóépületek úszómedencéibe is bemásznak. A sima szörű vidra nem új jelenség Szingapúrban. Az 1960-as években sokszor látták, ahogy a folyóparton játszanak; számuk azonban gyorsan csökkent az 1970-es években. Az 1980-as évekre eltűntek a helyi ökoszisztémából. De lépjünk egy nagyot... 2012-ben már egy maroknyi észlelésről számoltak be, többnyire a keleti parton és alkalmanként a kikötőben. A faj általában csak halat eszik, de elfogyasztják a kagylókat, rákokat is. Az előző évben 80 000 dollár értékű díszhalat fogyasztottak Sentosán. Szinte egyetlen természetes ragadozóval sem szembesülnek a sziget körül, és az emberek nem bántják őket. A leghíresebb család Bishanban volt. Néha úgy tűnik, hogy a vidra saját PR-ügynökséggel rendelkezik. A Bishan vidrák családja a kínai újév első napján meglátogatta az Öböl kertjét, amely népszerű esemény a szingapúri családok körében. 2017. március elején ismét a hírekben találták magukat - még a BBC-ben is -, amikor a vadon élő állatokról a fotós Bernard Seah videókat készített róla. A szingapúri Nemzeti Parkok Igazgatósága üdvözli megjelenésüket, mivel ez jelzi a szingapúri folyórendszer vízminőségének javulását; figyelmeztetnek azonban, hogy az emberek tartsanak biztonságos távolságot az állatoktól, és ne etessék őket. 2018-ben egy angol párt egy csapat vidra vett körül, a férfi pedig ezt a pillanatot érezte a legmegfelelőbbnek, hogy megkérje barátnője kezét. Igazán emlékezetes lánykérés volt.

https://www.youtube.com/watch?v=a6RrjJNcui4&t=3s

Utazás Covid idején - karanténnapló 20.

A Bermuda háromszög... tegnap este megkaptuk a vacsorát, természetesen villával ettünk. Azóta az ajtót sem nyitottuk ki. És mégis, ma reggelre az egyik villa eltűnt. Nincs a szemétben, nincs sehol. Rejtély. És rohadtul idegesítő. Ahogy az otthon is lenni szokott hasonló esetben, most sem tud az ember szabadulni a gondolattól, hogy „meg kell lennie”. Ennek megfelelően azt hiszem, ma össze is fogunk veszni. Baártosnével a fürdőben lógó piros póló fotóján vihogunk. Szerinte már-már olyan, mint valami pszicho-izé filmben. Pedig a fotó nem is sikerült jól. A valóságban sokkal több tükröződést látni, olyan 15 körül számoltam a focicsapat mezeit, és persze én se lógok a képbe, mint egyes kezdő fotósok kattintásain.

Amúgy a folyosó pontosan olyan kísérteties, mint a fotón látszik. Ebben a bezártságban nem is az a gáz, hogy nem mehetsz ki, hanem, hogy teljesen el vagy szigetelve a világtól. Az ablakok olyan szinten zárják ki még a kinti hangokat is, hogy a tűzijáték se biztos, hogy feltűnt volna, ha nem nézzük egyidejűleg a tv-ben. Az utcáról nem szűrődik fel semmiféle hang. Az egyetlen, amit hallasz – ha nem megy a tv – a klíma halk duruzsolása. Valamelyik nap kikapcsoltam, hátha át tudom állítani, a férjem azonnal felkapta a fejét a tökéletes csendre. És ebbemn a nihilben képes eltűnni egy villa.

A tv-ben egyébként most a nemzeti ünnep műsorát ismétlik. Másodjára is szórakoztató. Valahol olyan fura, hogy itt is vannak huncut szemű popsztárok, táncosok, sportolók és művészek... mintha az ember azt gondolná, hogy itt csak bankárok és turisztikai szakemberek élnek. Hülye gondolat, tudom, pillanatnyilag ennyire telik. Gáz. A fények között ott ragyog az öt csillag és egy félhold. Na, ennek utána is néztem... Wikipédia a barátunk

Szingapúr nemzeti lobogója két színből áll: a pirosból és a fehérből. A zászló felső felében a piros szín a testvériséget és az egyenlőséget szimbolizálja, míg a fehér színt a tisztaság és az erkölcsösség megjelenítésére használják. A felső, piros sávban egy fehér félhold és öt szintén fehér csillag látható. Ezek története sok mindent elárul Szingapúr 20. századi eseményeiről. A kicsiny városállam lakosságának 80%-a ma is kínai. Márpedig a Maláj-félsziget csúcsán elhelyezkedő Szingapúrt északon a 15 millió muzulmán hívőnek otthont adó Malajzia határolja, míg délen 170 millió muszlim lakossal Indonézia található. Amikor a brit koronagyarmat a független államok sorába lépett, 1959-ben, a vallási és etnikai hovatartozás komoly feszültséget jelentett a két hatalmas szomszéddal szemben. A nemzeti lobogót egy bizottság tervezte meg, amelynek vezetője az akkori miniszterelnök-helyettes volt. Ekkor került rá a nemzeti lobogóra a félhold, amely Szingapúr szolidaritását és békéjét akarta demonstrálni a szomszédok felé. Amikor a zászlót 1959. december 3-án hivatalosan is bemutatták, sokan nemtetszésüket fejezték ki a muzulmán jelkép miatt. A bizottság hiába állította, hogy a fehér félhold a feltörekvő, fejlődő nemzetet szimbolizálja. A mai nyugodtabb viszonyoknak hála, ma már nyílt titok, hogy a zászlón lévő félhold politikai okokból került a város nemzeti jelképei közé.

Az öt csillagról is ez a bizottság döntött. Kezdetben csak három csillagot akartak a zászlóra tenni, azonban a Maláj Kommunista Párt zászlaján is három fehér csillag volt látható. A hozzájuk való hasonlítgatást a szingapúri kormány el akarta kerülni, ezért még két csillaggal megtoldották a körbe rendeződő égi jelképeket. A csillagok az ország öt célkitűzését jelképezik: a demokráciát, a békét, a haladást, az igazságot és az egyenlőséget. A zászlót egyébként eredetileg tiszta piros háttérrel képzelték el, de mivel ez a szín hagyományosan kínai szín, módosítottak ezen is. Szingapúr címere egy vörös színű pajzs, amelyen egy fehér félholdat és öt fehér csillagot helyezték el. A pajzsot két oldalt egy sárga színű oroszlán és egy tigris tartja egy kék színű szalagon állva, amelyen az ország mottója is olvasható. „Majulah Singapura” (Előre, Szingapúr).

Szimpatikus, konfliktuskerülő megoldások, ugyanakkor nemzeti büszkeség. Értem én, hogy itt nem ezeréves értékeket kellett megőrizni, hanem viszonylag újakat teremteni, de ennek is megvoltak a buktatói, amiket sikeresen kerülgettek. És most büszkék arra, ami van. Nem visszafelé néznek, hanem előre.

Így az olimpia évében, pár szót az olimpiákon elért sikereikről. Szingapúr a legtöbb nyári olimpiára küldött sportolókat, miután független brit királyi gyarmat lett, mindössze három hónappal az 1948-as játékok kezdete előtt. Az ország 1960-ig saját csapattal vett részt a sportünnepeken, majd miután  Malajzia része lett, 1964-ben Malajziával egy lobogó alatt vonultak fel sportolói a nyitóünnepségen. Szingapúr 1965-től újra függetlenné vált Malajziától, és az azt követő olimpiai rendezvényeken már mindig önállóan képviseltette magát, de nem volt jelen az 1980-as játékokon, mert csatlakozott az Amerikai Egyesült Államok vezette bojkotthoz. Még egyetlen szingapúri olimpikon sem vett részt a téli olimpiai játékokon. Szingapúr öt olimpiai érmet nyert eddigi története során. Az első ezüstérmet könnyűsúlyú súlyemelésben, 1960-ban. Asztaliteniszezőik az 2012-es londoni játékokon két bronzérmet szereztek. És Rióban bekövetkezett a csoda, amire senki sem számított. A 100 pillangó döntőjében a mindössze 21 esztendős Joseph Schooling hatalmas meglepetésre Michael Phelpset és Cseh Lászlót, Chad Le Clost is megelőzve behúzta hazája első aranyát.

Nos, ma megint leszakadt az ég és ez különösen rosszul jött, mert ma ebéd után a gyerekek erre akartak sétálni a kicsikkel, de hát özönvízben nem túl ideális program. Mégis eljöttek, hoztak tortát a délutáni teához, kávéhoz, csak éppenséggel nem láttuk őket, mert mentek is vissza a föld alá. Ugyanis a metrómegálló itt van az épület alatt, a másik vége pedig pont náluk. És nem! Kicsit vártak és amikor már nem volt annyira vészes, csak átmentek a túloldalra és integettek nekünk. Annyira szeretem őket! Nem egy cukorbanda, még kis esőben is sétálnak a két apróval. Levi úgyis felébredt és egész úton magyarázott, mutatta az utat, szóval, hozta a szokásos formáját. Azt mondták, hogy most nagyon kellemes az idő odakint J A hőmérő 26 fokot mutat.

És bár ez itt abszolút politikamentes élménybeszámoló blogbejegyzés, de elém került az otthoni vásári felvonulás egy képe augusztus 20-ról. És valahogy azonnal a washingtoni Capitolium ostromlóinak képe ugrott be róla. Hát, már mindenki megbolondult? Emlékeim szerint augusztus 20. az államalapítás ünnepe. Ennyi és nem történelmi visszatekintő. Az ennyi persze „ „-ben értendő, hiszen ez óriási dolog. Szt. István királyunk, a korona és országként való meghatározásunk ünnepe. De semmiképpen nem ilyen bazári vonulás. Az utolsó méltó megemlékezés az István, a király megszületése volt. 38 éve! Ez a gáz. Szerintem. https://www.youtube.com/watch?v=AMASIF2tVfUnv

Hm, ma még nem is írtam az ételekről. Gondolom, ez lehet a legérdekesebb része a beszámolónak ;) Szóval, ebédre fish and chipset kaptunk. Tartárral, ahogy szeretjük. Nem is volt rossz, bár Londonban biztosan nem ilyen formában kaptuk volna. Ami meglepő volt, az a spagetti, de azt nyilván előételnek szánták (olívás, bazsalikomos). Vacsorára fekete borsos marha volt ismét, ez egyszer már szerepelt az étlapon és most is nagyon finom volt. Párolt káposztával, kimcshivel, rizzsel. A kimcshi a koreai konyhaművészet egyik legismertebb étele. Legfontosabb összetevői a kínai kel, retek, zöldhagyma és uborka. Erjesztéssel készül. Hagyományosan késő ősszel készítették télre eltenni. Egyébként dietetikusok a világ egyik legegészségesebb ételének tartják. Desszertnek pedig „almás pitécskét” kaptunk, aranyos, kis egyharapásnyi falatot.

Utazás Covid idején - karanténnapló 19.

Na, most van baj. Vagy inkább mélypont. 19-én este érkeztünk, most 28-a van. Eddig kitartottak az ötletek, amikről írhatok, de nincs nagyon utánpótlás, és ettől valahogy az idő is lassabbnak tetszik, a távolság is nagyobbnak, a veszteség  - még ha időleges is – fájóbbnak, a szabadulás messzibbnek. Nyilvánvaló mélypont.

Andi küldött képet, tegnap Gyuri is. Mindkettőn Jamie a nyakukba fészkelve szundít. Örülnöm kéne (és nyilván örülök is), hogy nem szorongva, magába roskadva ücsörög, de azért valahol mélyen picit fáj, hogy a túlélési ösztöne ennyire erős, így le tud cserélni. Neki (nekik) az élet ugyanúgy zajlik tovább. Ezért szerencsés a kutyalélek. Nekik a Most van, nincs tegnap, holnap, csak a most. Szerencsések.

Már az sem dob fel, hogy a mai robbantott, marinált csirkéhez szarvasgomba szaftot adtak. Majd, ha Jamie kotorja ki, akkor fog legközelebb érdekelni.

Szombat van, ma vendégségbe mennek a gyerekek, úgyhogy nyilván a magánlakásokban szervezett találkák létszámát nem limitálják. De egy ismerős például ma rakott fel a helyi templomban tartott bérmálásról képeket. Nem öten voltak! Ah, jobb is, ha nem írogatok ma mindenfélét, mert nem lenne jó hangulatú. Persze, az ilyen gödröket is illik megörökíteni. Huh, odakint süt a nap, 31 fok van, amit itt nem is sejtünk, milyen érzés, mert a légkondit nem sikerült még 23 fok fölé tornázni, lényegében lefagy a lábam, amióta itt vagyunk. De otthon meg 9 fokot mutat, amitől itt borzongtam össze. Remélem, valami szép kis indián-nyarat sikerül majd magunkkal vinni, mire hazaérünk.

Vacsorára érkezett egy hideg árpaleves gingko dióval, a már ismerős barramundi hal ezúttal thai szósszal és mazsolás rizzsel. No és persze az elmaradhatatlan bébirépa. Hát, na ... a hal jó volt, a bébirépa meg már kötelező.

A mai nap egyébként a már délelőtt érzett fura hangulatban telt. Részemről. Ennek megfelelően elég lassan telt az idő is. Az ágyból irigykedtem a szemközti tetőterasz medencéjére, amiben kifejezett nagyüzem volt. Az meg már a vég, ha a belgiumi Forma1 időmérő edzését nézem. Ma kb. egy oldalt írtam amúgy, de ha beleolvasok, lehet, kitörlöm az egészet.

A nap fénypontja Andi videója volt Jamieről. Igazából azt próbálta bemutatni, milyen csodásan engedelmeskedik a fekszik parancsnak, hogy aztán rongyolhasson a labdáért, de ma legalább ő megemberelte magát és az istennek se fogadott szót. Én meg jól szórakoztam. Na jó, a végén azért lehasalt, aztán boldogan rohant a labdáért.

Az járt a fejemben, hogy azért ennek a karanténnak a szervezői azon túl, hogy már a bejelentkezésnél kérdőívet töltettek ki velünk, hogy van-e étel-intolenciánk vagy mentálisan mennyire bírjuk a bezártságot, stb., gondolhattak volna arra, hogy a karantén felénél megcserélik a szobákat. Aki eddig a Rafflest csodálta egy hétig, az most a túloldalon kapna szobát és fordítva. Ezzel automatikusan letudnák az ágynemű és  törülköző cserét is. Elvileg így is van, de kérni kell. Azok után, hogy harmadik napja nem kapjuk vissza a szemetesünket, pedig már szóltunk, inkább nem adjuk oda a törülközőket sem, mert aztán használhatjuk valamelyik nedvszívó ruhánkat, amíg ki nem engednek. Na, mondom én, hogy mára kissé kritikus lettem. Ez van. Ezekkel az ételekkel is az van, hogy aki nem annyira kalandvágyó, az vajon mit eszik? Valamelyik közeli szobából ma nagy gyerekviháncolás hallatszott, amilyen eddig még nem. Röviddel utána pedig egy kissé begőzölt apuka hosszas ordítása. Huh, a hímoroszlán besokallt, ez nyilvánvaló volt. Nem is igen tudom elképzelni, milyen lehet egy (vagy akár több) gyerekkel bezárva ez az állapot. Szóval... nem hiszem, hogy bármelyik ide beutalt „ápoltnak” lenne múltja, ami alapján bizton állíthatja, hogy nem lesz sok ez a két hét a négy fal között. Akkor pedig segíthetnének csak egy icipicit változatosabbá tenni. Nem hiszem, hogy a büdzsét annyira megnyomná egy szobaváltás. Arról nem is beszélve, hogy napok múlva mindannyian szabadulunk. Túl vagyunk néhány teszten, holnap lesz a következő. Aligha fertőznénk össze egymást, ha naponta akár csak egy órára kiengednének a közös terekbe. Na, mindegy ... itt aligha kíváncsiak a korszakalkotó ötleteimre.

Na jó, majd egy órás kádban relaxálás után eldöntöttem, hogy ketten valószínűleg azért kaptunk 4 db-ot minden méretű törülközőből, mert előre terveztek a két hétre. Aztán elbambultam a látványon, ahogy a kádból úgy tűnt, a törülközőtartón lógó egyetlen piros póló focicsapatnyi mennyiségben köszön vissza a tükörből.

Mellesleg amilyen dekorációt voltak képesek ezekben a kb. 16 nm-es szobákban elhelyezni, még az is depressziós lesz tőle, aki amúgy egész nap a napsütötte Rafflest vizslatja. Elég egyszer hátrafordulni. Vagy jobbra, vagy balra. A franc ebbe a sok tükörbe!

*

Az első reggel, amikor úgy ébredtem, hogy igazán jól aludtam, pedig éjfélkor már sikerült elaludnom. Egyszer ébredtem fel, de fel se kellett kelnem, csak pislogtam kicsit és szundi tovább. Ez azért fontos, mert ez már az átállás jele. Hát, mit mondjak, pöppet megkésett. Négy évvel ezelőtt ugyanígy érkeztünk. Akkor elmentünk a gyerekekkel a szállodába, leraktuk a csomagokat és irány az öböl. Beültünk egy helyre vacsorázni, utána még kis séta és már mehettünk is aludni. Aludtunk is és másnaptól ment az élet normálisan. Most meg ugye ...

Reggel 8 óra van, kicsit fátyolosan süt a nap, de süt. Tegnap ugyanis egy elég lelombozó cikket olvastam a klímaváltozásról és ennek a szingapúri időjárásra gyakorolt hatásáról. Meg némi aktuális előrejelzésről. E szerint a következő hetekben, hónapokban eddig nem jellemző esős időszak várható. Ilyen kéthetes bevezető után az időjárásnak már igazán nem illene kibabrálni velünk.

Tegnap a gyerekek vendégségben voltak egy magyar családnál. Levi imádta a medencét és a 7 éves kissrác láthatóan jól elvolt a törpével. Levi boldogan ugrált be hozzá a gyerekmedencébe. Aztán gondolt egyet, elszaladt a játékáért, egy btraktorért és egy dömperért. Előbb csak eltolta őket a medencéhez, aztán a traktort felkapva a nagy medence felé vette az irányt. Még szerencse, hogy az apja végig a nyomában volt, mert félelemérzet nélkül ugrott volna traktorostól a másfélméteres vízbe is. Hát igen, két éves... kezdődik a nagy ötletek korszaka J

Utazás Covid idején - karanténnapló 18.

Ez a blog szaladt elém, gondoltam megosztom veletek: Érdekes!

https://artalomcsokkentes.blog.hu/2021/04/22/mesterseges_fakkal_a_legszennyezes_okozta_artalmak_ellen?fbclid=IwAR0KesOoPEw3lZFAaEVId0dRmC9vuR2c3056TsK2OTtejX8_cimAZb6Odhw

*

Tegnap kaptunk pár videót is a kutyákról, hát, egészen elképedtem, miközben nagyon jól szórakoztam. Jamievel jártunk kutyasuliba és vért izzadtam, mire a kurtalábút rávettem a fekvésre, természetesen egy maréknyi virslikarikával. És most ott van Andi, aki egy nyomorult teniszlabdával eléri, hogy ha kényszeredetten is, egyérintőzve, de azért lehasaljon ez a kis átok. Aztán persze már pattan is a labda után, Carlos pedig inkább ki sem ereszti a szájából a magáét, mert Villámvilit úgyse érné utól. Amikor a nagy bokor alá begurul, még Colin is utána trappol és büszkén hozza a megszerzett golyót. Ki tudja, a lombok tsakarásában mi történt J  Jamie persze rohan utána: add vissza, add vissza... van élet és mi megnyugodva vigyorgunk, jól érzik magukat a szőrösök.

*

Azzal a másik írással egyébként meglepően jól haladtam. Első lépésként elolvastam az eddigieket, csináltam új folyamatábrát, hogy képben legyek saját gondolatmenetemmel, aztán már jöttek is a mondatok, nem győztem lekopogni őket. Késő éjjel még készítettem néhány jegyzetet, aztán elnyomott az álom. És van valami a jól végzett munka nyugalmában, mert jobban is aludtam, mint eddig bármikor. Úgyhogy ma a meló is folytatódik. Jó lenne, ha még sokáig kitartana a lendület, mert már nagyon hiányzott, de nem ígérhetek semmit. J A reggelivel és az ahhoz kapott pofányi kis fánkocskával máris sikerült elterelni a figyelmemet, még ha csak egy kis időre is.

Az ebédnél a következő szerepelt a menüben: Deep fried Beancurd roll... a fordító szerint rántott babgulyás tekercs. Már ezen jót nevettünk, aztán megérkezett és muszáj volt utána nézni, mi ez, mert a babgulyáshoz annyi köze volt, akár rántva is, mint nekem egy északi sarki túrához. Nos, a bean curd, tulajdonképpen a tofu leggyakrabban használt neve. Innen már csak az a kérdés, hogy egyáltalán azt kaptunk-e, mert a receptekben nem ilyen formában találom a tofut. Ez olyan volt, mint a napokban kapott bármelyik tésztatekercs, kis koktélrákkal töltve és valóban kirántva. Na, ma is tanultunk valamit.

Egy kicsit előre olvastam az esti menüt és „kísérőnek” egg tart-ot kapunk, ami a tojásos torta egy formája. Az étel egy tojáskrémmel töltött tésztakéregből áll. Gyakran szolgálják fel a Dim sum éttermekben is. (lásd korábbi írás) Aporó kis falatka. Ezen meg azért kell röhögni, mert a tegnapi reggeli tojásrántotta volt, ami egyébként bűn rossz, ha a hazainak bármelyik formájával hasonlítod össze, szerintem tojásporból van, de az állaga egyáltalán nem ínycsiklandozó. Aztán ma Tomato Omelette volt a kísérő a Kung Pao csirkéhez (szerintem a tegnapi maradék tojásrántotta kis paradicsommal) és vacsorára még érkezik ez. Hát, nem mondhatjuk, hogy sajnálják tőlünk a tojást. Ja, és kifelejtettem a reggelihez kapott főtt tojást is J Tényleg vicc.

Na, de valami komolyabb dologról is írjak ... Az ablakból leskelődve nagyon sok épület falán, tetején, köztes emeletein, teraszain lehet látni burjánzó zöldet. A betonrengetegben nyilván jól esik a szemnek a króm, beton, üveg és acél egységét megbontó zöld látvány. De ennél sokkal több haszna is van, mint ahogy azt egyre többfelé ismerik fel és alkalmazzák világszerte. Például a zöldtető-építészet hagyományai az ókorig nyúlnak vissza, legismertebb példája a babiloni függőkert. A világ hét csodája között számon tartott építményt az asszír uralkodó építtette honvágytól szenvedő felesége kedvére. Ahogy róla írtak: „A kert egymásra épülő árkádos teraszokból áll és szögletes pilléreken nyugszik. A legfelső emelet lépcsőzetesen lejt, oldalában vízkiemelők működnek. A vizet az Eufráteszből emelik ki az erre a feladatra kijelölt emberek.” A római patríciusok is gyakran díszítették tetőiket növényekkel. Virágokat, bokrokat, kúszónövényeket, sőt gyümölcsfákat is nagy edényekbe ültettek, így a tetőt értékes kertté változtatták. Augustus császár mauzóleumának részeként teraszokat alakítottak ki, melyen ciprusok nőttek. Az ókori tetőépítészet fejlettségét mutatja, hogy egyes tetőkön halastavak is voltak.

A mi szélességi körünkön azonban a zöldtető kialakításának gyökerei Izland földdel fedett házaihoz nyúlnak. Az építési anyagokban szegény szigeten a házakat földdel fedték. Ez az építkezési mód aztán gyorsan el is terjedt egész Skandináviában. A hagyományos gyeppel fedett tetőkre jellemző a nagyon hatékony hőtároló és szigetelő képesség. Itt is a tető ferdeségére bízták, hogy az esővíz viszonylag gyorsan lefolyjon, mielőtt beszivárogna a házakba.

Most ugorjunk egy nagyot, a 20. századig. A Perret testvérek 1903-ban felépítették híres tetőkertes lakóházukat. De egymás után készültek a tervek és épületek Londonban, Párizsban és Chicagóban is. Ahogy megfogalmazták: „ A tetőkert a ház legkedvezőbb helyszínévé válik, a város szempontjából pedig azt jelenti, hogy visszanyerjük az építkezéssel elvesztett területet.”Azonban a magasabb építési költségek és a szerkezeti károktól való félelem a zöldtetők szélesebb körű elterjedése ellen hatottak. Az 1950-es és 1970-es között lassú fejlődés indult. Addig a zöldtetőket elsősorban föld alatti létesítmények (aluljárók, mélygarázsok) felett alkalmazták. Még nem nagyon vették figyelembe a telepített növények igényeit és a technológia sem követte szigetelési megoldásaival a terveket, így nagy összegeket emésztettek fel a költséges helyreállítási munkálatok. Aztán megindult egy fejlesztési hullám , vizsgálták már a klímabefolyásoló hatásokat is. Elsősorban a kereskedelmi épületek terjedése miatt egyre nőtt a beültethető lapostetők aránya is. 1980-as években elkezdődött az energiatakarékosság és környezetbarát konstrukciók vizsgálata, s egyre több program indult ennek jegyében.

Mára pedig ott tartunk, hogy bár teljesen elfogadott a toronyházak tetején egy komoly teherviselő tető kialakítása, amelyre akár helikopter is leszállhat, de nem kevésbé bonyolult megoldásokkal tetőtéri medencéket és valóságos oázisokat is telepítenek világszerte.

Innen az ablakból csak néhány egyszerűbb megoldás látható, de ezek is üdítően hatnak a városias környezetben.

*

Na, megint egy kis agymenés következik. Hát, igen... ezzel jár, ha az embert tétlenségre ítélve bezárják a négy fal közé két hétre. Hogy mindenféle zavaros gondolatai támadnak, aztán még csak nem is sajnálja ezeket klaviatúrára vetni. Például... lesek ki az „ablakon”, ha már az utcafronton (más front meg nincs is) az egész fal egyetlen üvegtábla. Ez itt egy főút, kétszer három sáv. A forgalom meg... hát, alig. Persze, meséltem, hogy itt nem tart mindenki autót és egyáltalán nincsenek is kétségbeesve a hiányától. Felülnek a buszra, metróra, vagy éppen gyalogolnak. Most a gyalogosokat figyelem. Ami érdekes, hogy itt nem látsz senkit, aki szaporázná a lépteit. Nem tudom, hogy ez amiatt lehet-e, mert odakint azért 29 fok van, de a hőérzet 34, és örülnek, hogy mozogni tudnak, vagy egyszerűen nincs hová sietni? Itt mindenki sétál (vagy biciklizik, de elég kevesen). Normál tempóban, már-már ráérősen. És ez tetszik. A fiam az előbb hívott fel az utca túloldaláról, kicsit megsimogattuk tekintetünkkel a hórihorgas alakját. Hozott egy üveg bort, azt adta le a portán. Előtte a cégénél járt, meg vásárolni, innen megy tesztelni, mert felhívták, hogy előre hozták mára a dolgot, onnan Leviért a bölcsibe. Aztán a játszótéren még levezetik a fölös energiákat vacsora előtt. Sűrű program, de ő sem futkorászott, csak nyugodt, hosszú léptekkel ment a dolgára. Nála talán az is közrejátszik, hogy két méteres alkatával már hozzászokott, hogy Levihez igazítsa a lépteit. A tesztelés miatt aggódott, hogy állítólag egy fél órával előtte már nem lehet inni. Ő meg most ivott meg egy nagy pohár vizet. Nem tudom, nekünk a tesztelés előtt otthon azt mondták (PCR tesztről van szó, nem az ART-ről), hogy 3 órával előtte se inni, se enni, de még csak a szánkat kiöblíteni vagy rágózni sem. Aztán a repülőn leszállás előtt vagy fél órával szedték össze az utolsó étkezés maradványait, odalent pedig már mehettünk is a tesztre. Aztán nem volt semmi gond. Az orromban amúgy sem járt sem csokis sütemény, sem baracklé. Szerintem vele sem lesz gond, csak friss apai énje már önmagára is kiterjeszti az aggódás újfajta képességét.  Visszatérve a nyugodt iramra, az autósok se száguldoznak, pedig helyük is lenne, hiszen kevesen vannak, mégis csak gurulgatnak itt alattunk minden sietség nélkül. Még a Rafflestől kihajtó Porsche vagy Ferrari tulajdonosai is csak annyira taposnak a pedálra, hogy megdübörögtessék a vadállatot, aztán ugyanolyan nyugodt tempóban sorolnak be a többiek közé.

Kaptunk egy kis videót a játszótérről. Levi mássza a várat, a végén ott a csúszda. Olyan nagy fiú, már egyedül neki mer lódulni a mélységnek is, amikor megjelenik egy kis kölyök és megpróbál lentről felmászni, de mivel ez nem megy, hát leül a csúszda végére. A fiam türelmesen 39x elmagyarázza neki, hogy ez nem jó ötlet és táguljon, másszon fel ő is, ahol kell, aztán majd csússzon le itt, de most tűnés..., de nem, csak azért is jön vissza. Anyuka sehol. Egy időre kikapcsolta a kamerát, hogy megoldja a helyzetet. Kíváncsi lettem volna, hogyan ért szót a kis fafejjel J Viszont Levi fent a magasban abszolút szófogadóan várt, hogy addig nem csúszik, amíg apa odalent el nem rendezi a dolgokat. Én okosom! Később kiderült, a gyerek nem a szüleivel volt lent, hanem egy háztartási alkalmazottal, aki tekintettel arra, hogy már nagyobbacska gyerekről van szó, nem nagyon járt a sarkában. Hát, na...

Itt Szingapúrban még hétköznapi gyakorlat a cseléd-rendszer. Ahogy viszonylag szegényes tájékozódásomból leszűrtem, aki megteheti, alkalmaz – többnyire maláj és Fülöp-szigeteki - lányokat, asszonyokat. A munkák köré sokrétű. Például gyakorlat, hogy a szülés utáni egy hónapra bentlakásos dajkát fogadnak fel, aki segít a friss anyukának a gyerek körüli teendőkben, de a házi munkában is. Persze, ennek ára is van, kb. 3.500 SD, ami nagyjából 770.000 forintnak felel meg. De ezért az első hónapban még az éjszakai felkelésektől is megkímélik az újdonsült szülőket, mert a dajka eteti meg a lefejt anyatejjel a babát. Aztán vannak a „cselédek”, szintén a családdal laknak és leginkább a házi munkát végzik, piacra kísérik a háziasszonyt, játszanak a család apróságaival, de beletartozik akár a gyerekért menés óvodába is. Igazi bizalmi feladat, aki ezen elbukik, nehezen kapna a jövőben munkát bárhol is. A pandémia idején sok „vendégmunkás” nem vállalta a fejenként 2.000 dolláros karantén megfizetését, de voltak, akik kifejezetten befektetésként tekintettek erre és a rendszeres tesztelés összegére. Ez viszont azzal jár, hogy nem látogathatnak haza a családjukhoz. Nehéz idők kemény döntései ezek. Mindenesetre keresetük nagy segítség az otthoniaknak. Az angol nyelv ismerete alapkövetelmény náluk és természetesen közvetítő intézményen keresztül kerülnek a családokhoz.

 

Utazás Covid idején - karanténnapló 17.

Ha ez így megy tovább, lassan olyanok leszünk, mint John Lennon és Yoko Ono. Heverünk egész nap az ágyban, nő a hajunk és a világbékéről (vagy nem) beszélgetünk. A reggelit egyre később hozzák, ma kilenckor kopogtak be. (Mi még az ágyban J ) Mivel az ebéd 12-kor érkezik, az ember kezdi magát folyamatosan túltöltve érezni. Szerencsére kisütött a nap, igaz, kicsit fátyolos, meg a láthatáron azért sötét felhők is gyülekeznek, de azért egy kis ragyogás így reggel mindig jót tesz az ember lelkének. Szemben, a Raffles parkolót bambulni tulajdonképpen mindig érdekes program. Csillag alakban parkolják be a kocsikat a kapus aktív közreműködésével és vicces nézni, hogy a különböző luxusautók tulajdonosait milyen zavarba hozza ez a művelet. Mindenkinek orral kifelé kell betolatni a többiek közé, ettől a kocsi fenekénél bőven van hely, az orruk viszont majdnem összeér. Még innen is érezhető a sofőrök izgalma, nehogy meghúzzák értékes játékszereiket. Ja kérem, más ez, mint amikor csak nekieresztünk a sztrádán egy ilyen erős gépdögöt. *kárörvendős vigyor

*

Gyerek is megcsinálta ma a tesztet, negatív. Nem értek hozzá, de szerintem elsiette. Mindegy, kétszer oltva és végül is nem csókolózott a takarítónővel. De azért később kiderült, ez az első teszt az ART teszt, amit mi is csinálunk 4 naponta, és szombaton kell még egy PCR tesztet is csinálnia, úgyhogy nem kapkodott, csak én nem vagyok képben. Szokás szerint.

*

Itt vagyunk egy hete és most végre teszek egy kísérletet, hogy folytassam az írást. Nem ezt. Az Írást. Olvadt üveg a www.lassukeringo.blogspot.com-on ... Nem ígérek semmit, de legalább megpróbálom felvenni a kb. másfél hónapja elejtett fonalat.

*

Ahogy itt az ablaknál kukucskálok és próbálok távolabb lesni, mint amennyire normálisan lehet, megtaláltam a Swissotel túloldalán a St. Andrews székesegyházat. Gyönyörű. Kívülről is a ragyogó fehér (itt tulajdonképpen semmi sem fehér, inkább nagyon halvány vajszínű) épület, a belseje pedig egészen elbájoló. Írhatnék róla bővebben is, de igazából arról a templomról akarok írni, ahol egy jó hét múlva megkeresztelik az unokáimat. Nem túl meglepő módon egészen közel van a lakóhelyükhöz és a nagyszülőkhöz. Viszont messze nem ennyire lenyűgöző, de az a szertartás szempontjából nem érdemi információ. Külseje is árulkodik, hogy egy viszonylag fiatal, modern templomépületről van szó, a Katolikus Szt. Ignatius templomról.

Örömteli alkalom volt, amikor a templomot 1961. februárjában Michael Olçomendy érsek megáldotta és hivatalosan megnyitotta. A jezsuita atyák 1951 -ben érkeztek Szingapúrba, hogy szállót építsenek a Tanítóképző Főiskolára járó diákok számára. Ezt a szállót Kingsmead Hall-nak nevezték el a Kingsmead Estate néven ismert területről. Az első nyilvános misét Kingsmead-ben tartották 1954 második felében a szállón tartózkodó diákok és a közelben élő katolikusok miatt. Ahogy egyre többen jöttek misére, egyre erőteljesebb lett az érzés, hogy templomot kell építeni. Isten kegyelméből Kingsmead területén találtak és vásároltak földet, és megkezdődött az adománygyűjtés és az építés. Patrick Joy atya és Thomas Doody atya voltak az elsők, akik összefogták és lelkesítették az embereket, hogy nagylelkűbben adakozzanak. És úgy is lett! Amikor a templom elkészült, nyilvánvaló választás volt, hogy a templomot a Jézus Társaság alapítójáról - Loyolai Szent Ignácról - nevezzék el. Ahogy a Szent Ignác környéke egyre népesebb lett, az egyház katolikusainak száma is folyamatosan nőtt. Miután több mint négy évtizede szolgálta a közösséget, nem csoda, hogy az akkori plébános, Leslie Raj atya és a gyülekezet is úgy érezte, hogy időszerű új templomot építeni. A plébánosok nagy kedvvel kezdték megvalósítani ezt az álmot. Az újonnan épült Szent Ignác 2004. február 12 -én nyílt meg. 2009 -ben a plébánosok cseréje során Philip Heng monsignor vállalta a felelősséget az egyházközségért. Szociális misszió törzscsoportot is létrehoztak az egyházközség társadalmi dimenziójának élére, emiatt több minisztérium szociális missziós projekteket indított a szegények és a rászorulók érdekében. A Szent Ignác valóban egyház, amely közösségében és szellemiségében növekszik. A mai Szent Ignác-templom plébániája minden bizonnyal az alapító Joy atyát híven fogja ünnepelni. ... – ennyit sikerült megtudni róla az interneten. Talán nem dicsekedhet gótikus üvegablakokkal és légies hajókkal, de igazán emberközeli központot hoztak itt létre, és megtiszteltetés itt megkapni a számunkra legkedvesebbeknek az első szentséget.

És mire ezt itt szépen lepötyögtem, felhívott a gyerek. Lesz keresztelő ... remélhetőleg, mert például az augusztusiakat lemondták. Ők már eleve szeptemberre foglaltak, talán azokat megtartják, de ... maximum öt fő vehet részt rajta az atyán kívül, tehát a gyerek, a két szülő és a két keresztszülő. A nagyszülők otthon nézhetik élő adásban a ceremóniát. Hát, ez van. Azt már meg sem kérdeztem, hogy ezek szerint a két gyereknek ugyanazok lesznek a keresztszüleik?

Ennek kapcsán például olyan apróságok is kiderültek, hogy itt a 3 hónapos is 1 főnek számít, tehát ha elmegyünk az állatkertbe, akkor csak Levit visszük, Leia a másik nagymamánál parkol addig, mert le sem ülhetnénk egy frissítőre hatosban. Étterembe is csak öt fő ülhet be egy társaságban, és ebben a 2 éves is egy főt jelent, tehát olyankor is Leia a másik nagyinál. Ha elmegyünk Sentosára pancsolni, homokozni, Leia marad a másik nagyinál. Azért ez a négy évvel ezelőtti gondtalan csavargáshoz képest elég lelombozó. Elég rossz belegondolni, hogy ha már ő is érdemben élvezné ezt a programot, akkor vajon kit kellene itthon hagyni a családból. Jó, itt nyilván nem túl jellemzőek a nagycsaládosok, de az is érdekes kérdéseket vetne fel. Nem hazudok, lázonganak a gondolataim. Túlzónak érzem a szigorításokat, de hát nyilván ez itt nem érdekel senkit, örüljek, hogy beengedtek és alkalmazkodjam.

Kicsit eljátszottunk a gondolattal, mi lenne, ha ők utaznának, de aztán nagyon gyorsan el is vetettük a képzelgéseket, mert annyira kétségbeejtőek azok is. Ha a világ nem változik és még évekig hagyjuk magunkat szétszakítani. Csak egy példa, ha nálunk gond nélkül bejöhetnének (még ez is kérdéses ugyebár), akkor hazafelé nekik is 2 vagy 3 hét karantén. Igaz, otthon, mivel együtt utaztak, de mit szólnak a cégnél, ahol kivettél 2 hét szabit, hogy további hetekkel meghosszabbítod a távolléted? Talán egy köztes ország, mint a most annyira sztárolt Németország vagy Ausztria is megoldás lehet, hogy ott találkozzon a család, de hát ki tudja előre megmondani, hogy mi lesz jövőre, amikor még az sem biztos, mi lesz a jövő héten. Ez csak azért szomorú, mert a fiam is szeretné még látni a nagymamáját, és megmutatni neki az újabb dédunokát, de talán már sosem lesz erre lehetősége. Ezt meg elég szar érzés így leírni.

*

A mai vacsoráról muszáj pár szót szólnom. Amit szótár nélkül is vágtam, hogy a csirkesülthöz krumplipürét adtak. Aztán megkósoltam és elvesztem. Nekem még krumplipüré így nem ízlett, ezért aztán lefordítottam a még hiányzó szót is: Truffle... Wow, szarvasgomba! Meg van bocsátva a bébirépa. És ha hazamegyünk, Jamienek meg kell tanítani a szarvasgomba-keresést. (Mondjuk, a rizspudingot nyugodtan a konyhán felejthették volna.)

Utazás Covid idején - karanténnapló 16.

Kicsit személyes...

Az ember mégis mi a francnak szörfözik lefekvés előtt a neten? Csak belefut egy cikkbe, ami felnyomja a vérnyomását az egekbe, aztán a tehetetlenségtől csak nézheti maga fölött álmatlanul a plafont. Nagyon fasza dolog, hogy egy csomó helyre utazhatunk a kis EU-s igazolványunkkal, például Albániába, Kazahsztánba, Bahreinba és Üzbegisztánba... jó, meg a környező országokba, ahova végül is kutyáját keresve is áttéblábol merő véletlenségből az ember. De ha olyan qva jó kapcsolatokat ápolunk a Távol-Kelettel, akkor ugyan miért esünk a 4. kategóriában az alábbi táblázaton? ... Értem én, hogy a németek mindenhol a világban nagyobb üzletet jelentenek, de hogy a 59 %-os átoltottságukkal sokkal kisebb rizikót jelentenek, mint mi a 56  %-kal, az azért meglepő. (Most természetesen már két oltást megkapottakról beszélek) . Belegondolok, hogy az ilyen „baráti” mellőzéssel mennyi időt vettek el tőlünk és az unokáinktól (hogy a tetemes kiadást már ne is említsem), hát, megüt a guta.

Mert nézzük meg a Reuters legfrissebb átoltottsági táblázata alapján kik utazhatnak korlátozás nélkül Szingapúrba? Hong Kong 42 %-kal, Macao 41 %-kal, Új-Zéland 21,4 %-kal (Taiwan és Kína nem szolgáltatott adatot)... szemben a mi 56 %-kal. Hát, köszönöm. De pl. az Ausztráliából (24,9), Bruneiből (17), Canadából (66,4) és Németországból (59) érkezőknek sem kell szeptember 8-tól SHN-ben tartózkodniuk (ott vagyunk mi). Addig pedig csak 7 napot, a mi 14-ünk helyett.

A kiemelkedően jó értéket mutató angoloknak, portugáloknak, belgáknak, dánoknak, hollandoknak, máltaiaknak (mind jóval 60 % felett) ugyanaz a szívás, mint nekünk.

*

Ma egy hete érkeztünk. Az előbb még azt mondtam volna, meglepően gyorsan elment ez a hét, de aztán belegondoltam, hogy még 7 nap a szabadulásig és akkor azért elkenődött a szám. Jobb híján előre dolgozom az ebéd étlapjával. Seefood Hor Fun – ez egy rizstésztás tengergyümölcsei, széles metélttel (de nem olyan, mint a mi mákostésztánkhoz, hanem inkább a laskához hasonló), sűrű mártással, klasszikus kínai streed food étel. Utána Wonton-t ír a menü, ami tulajdonképpen egy indonéz előétel. Amolyan kis kínai töltött tésztagombóc, amiből rengeteg féle létezik. Most – ha igaz – sütve kapjuk, vörös kínai-édes savanyú mártással. Kíváncsi vagyok a töltelékre, mert az bármi lehet a zöldség, a hús és garnélarák (vagy bármi más) sokszögben. Létezik leves és párolt batyu formában is. A leves tulajdonképpen egy világos csirkehúsleves, amibe néhány ilyen gombócot főznek. ... na, hát ez várható itten ebédre J Nos, végül is a Wonton töltelékére nem derült fény, mert olyan apró volt, hogy az ember lenyelte, mielőtt kiderült volna. Viszont a tenger gyümölcsei között a tintahal lábak kifogtak rajtam már a látványukkal. Nem baj, apának ízlett. Nekem fixa ideám, hogy valamelyik népnek pont így néz ki a tradicionális népviseleti zoknija, csak még nem találtam meg, melyiknek.

*

Napok óta „levelezünk” kísértetünkkel, aki az ételeket hozza – ha ő az, aki a szemetet is elviszi -. Ugyanis legutóbb úgy raktuk ki a szemetes zacskót a világos vajszínű folyosói szőnyegre, hogy alá tettük a szemetes edényt is, nehogy véletlenül kifolyjon belőle bármi. Erre elvitték az edényt is és azóta hiába kérjük folyamatosan, még nem került vissza. Ilyen izgalmak tartanak lázban jobb híján. Oh, istenem, azért lassan kezdek betekeredni, ez ebből a nyilvánvalóan idétlen írásból is nyilvánvaló kell legyen. Valahogy mostanra tepert maga alá a tény, hogy mennyi idő megy el itt hiábavalóan, miközben az unokámmal játszhatnék. Na, mindegy, igyekszem nem megnehezíteni a hátralevő időt ilyen gondolatokkal, ha már egyszer úgysem tehetek ellene semmit.

Mindenesetre az ember tervez, hogy majd mennyit fog olvasni, meg keresztrejtvényt fejteni, de ha mást nem, akkor filmeket nézni. Na, ezek nem nagyon jöttek még össze. Egyetlen füzetke keresztrejtvény, még az sem teljes. Könyv nulla. Filmekből kettő, plusz egy rövidke sorozat. A legutóbbi film Will Smith „örökbecsű” Gemini man-je volt, amit részben Magyarországon forgattak, akkor mászott fel valami idétlen kihívás kapcsán illegálisan a Lánchíd tetejére, hogy ott táncoljon. Persze Will Smithnek ezt is szabad. Mindenesetre nem szédülős a pasi, ha ezt meglépte. Itt, ha hirtelen ledőlne az utcára néző üvegfal, hát rémülten tapadnék a szoba legtávolabbi sarkába, de igazából ehhez nekem már a második emelet magassága is elég lenne. Ehhez képest a mindjárt kétéves unokám mászó falon gyakorolt a játszótéren, hogy egyem a kis pelenkás popóját. Már látom magam előtt, ahogy apával együtt mennek majd falat mászni. A pelenkáról megint eszembe jutott egy régi vita a gyerekkel. Amikor panaszkodott, hogy a lakás pelenkahegyekből áll, mert van az otthoni pelus, az éjszakai, az uszodai, az óvodai és most már Leia pelenkái, akkor szerényen megkérdeztem, hogy miért nem szoktatják inkább bilire. De hát nyilván nem lehet a mai okos szülők tudományos elképzeléseibe a partvonalból beleszólni. Meg is kaptam sofort, hogy majd annak is eljön az ideje. Mégis mikor? Majd! Én úgy gondolom, hogy amikor egy gyerek már magabiztosan tud ülni, akkor nyugodtan meg lehet ilyesmivel próbálkozni. Itt meg ugye egész évben nyár van, köves a padló, nagy kárt sem tud tenni, ha néha becsurran. De nem. Bilije ugyan van. Ruhában már rá is ült a vicc kedvéért, de nem erőltetik. Huh, de nehéz lesz befogni a számat! Mint annak idején, amikor három hónaposan úgy hozták el hozzánk, hogy még nem nagyon feküdt a hasán, merthogy nem szereti. Na ott azért próbálkoztam, amikor magunkra hagytak és hamarosan ők is rájöttek, hogy Levi igenis szereti, sőt egyre ügyesebben emelgette a fejét, mire hazamentek, már könyökölve nézte a kiságy végében levő játékokat és könyveket. Mellesleg nagy könyvbúvár a kölyök, imádom is érte, csak maradjon ilyen!

Levi bölcsibe jár, ahol a csoportjuk kis egyenruhájára az I’m a Mind Champion feliratot írták. Ha nem lövök nagyon mellé, Elmebajnok-ot jelent. Nem azért, mert az én unokám, de tényleg az J Na, de komolyan ... szóval kis egyenruhájuk van és rengeteg nagyon érdekes programot szerveznek az apróságoknak. Mindenféle fizikai kísérletet az ő szintjükön, kreatív kézműveskedést, sok ügyességi torna gyakorlatot és persze sok-sok mesét, éneklést. Angolul ugyan, de van kínai órájuk is. Ehhez jön még apa kitartó magyar beszéde, szóval, nincs könnyű dolga a csöppségnek, ha mindenkinek meg akar felelni. Kertjük... az nincs. A tetőteraszon alakítottak ki „kertet”, ahol fűszernövényeket ültetnek, bokrok és fák is vannak meg hát beton. Nemrég küldtek egy képet, ahogy a kicsik nagy lupéval a kezükben bőszen vizsgálják a növények hajtásait, a levelek közt megbújó rovarokat. Halálos. A nagyszülők házának kertje is kövezett, a lakások odabent szintén, kifejezett kihívás volt megismertetni valami más talajjal. Emlékszem, amikor még épp csak állni tudott, kimentek Sentosára és ott volt először, hogy mezítláb a fűre tették. Nagyon cuki volt, ahogy ismerkedett az idegen közeggel. Később ugyanez volt a strand homokjával, de azzal talán még hamarabb barátságot kötött. Ami viszont egyértelműen az ő közege, az a víz. Már elég korán babaúszásra hordták, meg hát otthon is rendszeresen csobbant apával a medencében. Igazi kis Happy Fish, ahogy az úszóiskolát is hívják. Amit pedig az otthoni fürdőkádjában művel, az az igazi pancsolás. Néha apát is megfürdeti és csak úgy zeng a kacagásától a zuhanyfülke.

Mostanában az új kedvenc a labda. A kezében mindig van egy kisebb, még ha közben a nagyot is kergeti. Elvitték játszóházba, ahol a trambulin volt a legvidámabb élmény, de minden jöhet, amire fel- és le lehet mászni. Otthon pedig az autók, vonatok, repülők és az abszolút favorit a bevásárló kosár.  Tele mindenféle műanyag gyümölccsel, és minden mással, ami egy igazi üzletben is található. Tulajdonképpen ezt tologatva tanult meg járni. Fáradhatatlanul tologatta körbe a lakásban, kipakolta, visszapakolta, fizetett apánál, és szép lassan megtanulta mindennek a magyar nevét is. Meg a színeket. És hát utánozni kell apát, úgyhogy segít a konyhában és a takarításban, mosásban, mindenhol ott van, ahol egy kis közös tevékenység örömére számíthat. Talán nem árulok el titkot, ha kimondom, imádom! Annyira kiegyensúlyozott, okos kis krapek, hogy a húgának alaposan fel kell kötnie a pelusát. De azt hiszem, nem lesz baj azzal sem, hiszen Levi olyan szeretettel fogadta az új családtagot, hogy mindenkit meglepett vele. A kezdeti kis féltékenység már feledve, reggelenként meghatóan cukiskodnak a nagy családi ágyon, mielőtt a fiatalúr elindulna a „dolgozóba”. Az elmúlt több,mint másfél évben egy telefon kis kijelzőjén igyekeztünk tartani vele a kapcsolatot, hogy szokja a hangunkat, az arcunkat. Valószínűleg sikerült, de ez igazából majd egy hét múlva derül ki. Mindenesetre egyik este a legjobb játék az volt, hogy a telefont az ágyába fektetve kacagott rajta, hogy a nagyiékat lefektette és még be is takart bennünket. Csupa huncutság, élmény minden megosztott pillanat az életéből.

Ha van ember, akinek ez az egész nyomorult pandémia „jól jött”, akkor azok Levi és a szülei. Itt négy hónap lenne a gyes, utána az anyának vissza kell mennie dolgozni és a kicsit bébiszitterre, nagymamára vagy valami intézményre bízni, amíg eléri a másfél éves kort, amikortól bölcsibe lehet adni. Éppen elkezdődött volna ez az időszak, amikor beütött a krach és home office lett a szüleinek, így aztán a legszebb időszakot velük tölthette és ez az intenzív együttlét bizony meglátszik a fejlődésén. Az már csak a hab volt a tortán, amikor ennek a kényszerű bezártságnak megszületett a másik gyümölcse is.

Ajaj, már ebből is látszik, hogy túl régen vagyunk ide bezárva, mert máris totális ömlengésbe  kezdtem, de hát az vesse rám az első követ, aki szerint nem tökéletes az unokája. Egyébként persze Levi sem az, mert az nem is lenne normális. Ő is hisztizik néha, bár, becsületére legyen mondva, elég könnyen elterelhető a figyelme más dolgok iránt. És igen, tv-zik ő is, mint sok más gyerek. Kizárólag persze a korának megfelelő dolgokat, mint az Old McDonald dal-t, vagy a majmos természetfilmeket, sőt még a bölcsiben is adnak tippeket, miket hallgassanak, nézzenek meg együtt a szülőkkel. És természetesen beszélgessenek arról, amit látott. Mint ahogy hétvégére adnak „kötelező olvasmányt” is, valami, a következő heti tematikához kapcsolódó képeskönyvet. Első hallásra talán túlzásnak tűnhet, de az az igazság, hogy egy érdeklődő gyereknek ez mind plusz élmény, amit szívesen fogad be. Kétévesen. Kíváncsian várom, hova fejlődik ez az egész, ahogy egyre okosabbak, idősebbek lesznek.

Utaás Covid idején - karanténnapló 15.

 Mindenféléről... de leginkább ételekről :)

Itt létünk 6-7. napja. Totál bajban vagyok ezzel a számolással, hogy akkor az első estét már beleszámoljam vagy sem. Szóval, a nap az újabb teszttel kezdődött. Most teljesen simán el lehetett küldeni az eredményt, de a változatosság kedvéért, én már megint nem működök normálisan. Tibi azonnal kapott egy visszaigazolást, én meg nem. Ahogy Ábel kérdezné: De miért??? Nekiveselkedtem a feltöltésnek még egyszer, aztán már a felénél jártam, amikor megjött. Áh, technika ... sose voltunk haverok, de ez most kivételesen nem az én bénaságom. Valószínűleg még mindig a nevem mögött álló kis –nét nem képes a rendszer kezelni. Na, hagyjuk is!

Viszont a reggeli! Hát, be kell valljam, az első alkalom, amikor kifogott rajtam. A dobozban levő ételek közül jószerivel a bab volt az egyetlen, amit elszemezgettem. Pedig a főfogást még a magyar nyelvű konyhás oldalakon is felleltem Csirkés Congee néven. Ami majd az én „kedvenc rizstálam” lesz. Soha! Azt írják ez már egy régi tápláló étel betegeknek és kisgyerekeknek, mert amellett, hogy finom (?), könnyen emészthető. Hát, hirtelen első látványra a (ne legyek már gusztustalan az első gondolattal, inkább mást írok) gyerekeknek készített rizsnyák jutott eszembe, bár annak legalább homogénebb volt a kinézete.  Na, de mit is ír róla a 7 féle receptet is felsoroló oldal: Próbáld ki a könnyű rizskását, amely Ázsia-szerte népszerű. Éjjel-nappal fogyasztható édesen vagy sósan egyaránt. Nagyszerű módja a maradék húsok, zöldségek, szószok felhasználásának, de akár önálló köretként is ehető. Alacsony hőfokon és lassan főzik, aminek során a rizsszemek gyakorlatilag krémes étellé olvadnak. (Nem! Ez tuti nem!) Miközben a rizs keményítője szétesik a főzőfolyadékban. Mivel rizsből készül, mindenkinek jó, aki glutén-mentesen étkezik. ... Én nem mondok semmit, álljon itt a kép. Önmagáért beszél. Pedig, ha valaki, hát én imádom a rizst, a tejberizst, rizottót, de a congee nem lopta be magát a szívembe. Talán azért, mert nem vagyok sem beteg, sem kisgyermek, de még glutén-mentesen sem táplálkozom. A hozzá kapott sült tészta nem dobott az ízorgián, mint ahogy a mogyoróval kevert sült hagyma sem. Éljen a bab!

Viszont, hogy igazi izgalom nélkül se teljen el a nap... gyerekkel beszéltünk. Tegnap bent volt a cégnél. Ma pedig értesítést kapott, hogy az egyik takarító pozitív tesztet produkált és ő is volt azokban a helyiségekben, ahol a fiunk dolgozik, mosdót használ etc. Ok, hogy már kétszer oltották Pfizerrel, de attól még ... És az ember agyán akaratlanul is fut a gondolat, mi van, ha most esetleg ő és a családja kerülnek karanténba, éppen mire mi szabadulnánk? Na, az már végképp sok(k) lenne ebben az egyenletben. Látszott rajta, hogy nem egészen nyugodt még ő sem, a hétvégén végezheti el a tesztet, így aztán nem is bombáztuk olyan kérdésekkel, amik bennünk felmerültek. Pl. hogy most mi van a gyerekkel, aki ugyebár közösségbe jár, vagy a nagyszülőkkel, akikhez napi rendszerességgel járnak át. Egy kósza gondolat erejéig eljátszottam az elképzelhetetlennel, hogy kijöttünk 2 hétre karanténba, aztán 2 hétre egy szállodába, távol a gyerekektől, még ha a városba ki is mehetnénk onnantól... még belegondolni is fejfájdító volt. No, meg leginkább szívfájdító.

Amúgy meséltünk neki a reggeliről és jókat vigyorgott a nyafogásunkon, aztán közölte, hogy ezt az ételt Sharon előtt ne nagyon cikizzük, mert imádja. És igazából ő sem érti, mi volt vele a bajunk, mert nagyon egészséges. Hát, messzire került a gyerek nemcsak földrajzilag, de ízlésben is az elmúlt években, az már látszik. Mindenesetre szerencsés alkat, aki alkalmazkodni tud és befogadó mindenféle értelemben.

A kinti, ismét borús, fátyolos időt elnézve olvastam egy cikket az itteni időjárásról, amiben arról volt szó, hogy kedden rekord mennyiségű víz esett Szingapúr nyugati részén. Érzékeltetésül, két óra alatt annyi, mint egyébként hasonló időszakban egy hónap alatt. És augusztus végéig ilyen szokatlan esős időt jósolnak. Innen a szobából ez nem annyira tragikus, de azért jó lenne, ha a dátummal nem tévednének az előrejelzők, és szeptemberben végre újra azt a barátságos, napos arcát mutatná a város, mint ami az emlékeimben van. Tegnap a Netflixen rácsodálkoztam, hogy a Lupen-nek már második évada is van, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, egy menetben meg is néztem az egészet. Így aztán éjjel kettő volt, amikor végre elaludtam. Persze a vége az lett, hogy fél kilenckor a reggelivel ébresztettek és még tudtam volna szunyókálni, de ez itt most nem bepótolhatatlan feladat.

*

Ebéd ... Nos, nem véletlenül mondják, hogy az otthoni kínai ételek csak nyomokban hasonlítanak a helyi ételekre. Jó üzleti érzékkel idomultak a magyaros ízlésvilághoz, elhitetve velünk, hogy autentikus kínai ételeket eszünk. Nos, itt helyben kicsit másként festenek ezek az ételek. Először is sokkal kevésbé sóznak, a zöldségeket is csak „roppanósra” párolják, és előszeretettel használnak olyan belevalókat, amiket talán jobb lenne nem is látni. Legalábbis a finnyásabbaknak. Ilyen lehet például a fekete gomba, ami nem igazán szívderítő látvány, legalábbis ebben a barna ételes dobozban. Pedig az íze nem rossz, de én otthon biztos csíkokra vágtam volna és hozzákeverem a zöldségkeverékhez. A fekete borsos csirke ma hibátlan volt. Ízre mindig az, de itt többnyire szeretik a csirkét bőröstől apró darabokra vagdosni és úgy elkészíteni, ami a kényesebbjének (értsd: én) sokat levon az élvezeti értékből. A mai viszont hibátlan (és bőrtelen) volt. Már kezdtem hiányolni az első napok sztárját, a bébirépát, hát, ma az is megérkezett újra. Zöldbabbal és kockákra vágott sárgarépával keverve. Összességében is olyan érzésem van, hogy a chilin kívül itt a többi fűszert (persze elsősorban a sóra és cukorra célzok) nagyon visszafogottan használják. Az itteni menüben nyilván a not spicy chilit, ami azért pont kellemesen megbizsergeti a nyálkahártyákat. Az igazi spicy fűszerezés talán túl sok lenne a gyanútlan turisták számára.

Pont ma olvastam egy cikket (és a fenébe, már nem találom, pedig az itteni neveket megjegyezni úgyszólván képtelenség), Szingapúr egyik szigetéről volt szó, ahol az első és egyben utolsó emlékeit őrizték ennek a városrésznek, elsősorban gasztronómia terén. Na, ott leírták, hogy az ott élők lényegében a mindennapi ételeiket a tengertől és a környezetüktől kapták. Olyan dolgokat soroltak fel, ami az európai gyomornak még elképzelés szinten is erős, de mára már előkelő éttermek is az étlapjukra tűzték. Sőt, az ott élő egyik utolsó család fiataljai vállalkozást indítottak ezeknek az ételeknek a népszerűsítésére és igen nagy sikereket értek el. A családot azonban a paradicsomi állapotok közül beköltöztették egy lakótelepre és ezt nehezen élték meg. A sziget a város egyik szemétlerakó helye lett, így ott élésre már alkalmatlan. (Tudtam, hogy el kellett volna mentenem azt a nyavalyás cikket, mert ez így elég zavarosan hangzik és a cikk kifejezetten érdekes volt L )

*

A nagyobbik fiam már 38 éves és még mindig én kezelem a csekkjei egy részét, a könyvelését, ami tudom, hogy nem helyes, de hát egy anya ott segít, ahol tud, s peciel neki éppen időből van marha kevés, így átvállaltam a papírmunkáit. (Igazából így vagyok benne biztos, hogy a hétköznapi dolgokhoz való szétszórtságában nem feledkezik meg ezekről a földi hívságokról) Oké, lehet ezt magyarázni, én is érzem, hogy itt-ott recseg-ropog ez a magyarázkodás, nekem se segített senki a saját dolgaim intézésében, és igazság szerint nem is szerettem volna, mert picit mintha irányításmániás lennék, a dolgok akkor biztosak, ha én tartom kézben őket. És eléggé precíz is vagyok, hogy megnyugtasson a tudat, a dolgok – legalábbis adminisztrációs téren – rendben vannak körülöttünk. Erre ma – itt a világ másik végén – kapok egy levelet a kocsija biztosítójától, hogy egy jelentéktelen összeggel hátralékban vagyunk. Fogalmam sincs, hogy igazuk van-e vagy sincs, nyilván nem írnának, ha nem (bár, volt már ilyenre is példa), tehát utalnék. De nem kapom meg a banktól az sms-kódot, tehát írnom kell neki, hogy intézze. Na, így roppannak meg a segítség és a képzelt biztonság állványai. A francba! De van mindenféle kiterjesztett, isten tudja hanyadik zónás Világ Plusz... ennyire működik? Igazából nem is tudom, kinek a rendszerét utáljam, a szolgáltatót vagy a bankot, a biztosítót is? Nyilván ők is jobban teljesítenek. Közben egy ismerős mérgelődik (most nagyon finoman fejeztem ki magam), mert egy másik szolgáltató és az autópálya kezelők közös erővel egy jegyet háromszor vontak le tőle. És még ő futkosson egyiktől a másikig, ahelyett, hogy mély bocsánatkérések közepette visszautalták volna első szóra a pénzét, hiszen a rendszerben nyilvánvalóan látszik, hogy ugyanarra a rendszámra, egy időre van a három jegy. Szárnyalnak odahaza a szolgáltatók, ez már biztos. Közben a legnagyobb nyaralási szezonban csereberélgetnek egymás között olyan „semmitmondó” üzletágat, mint az áramellátás. Te meg ha épp nem voltál otthon, szívjad a becsült számlájukat. Mert ilyenkor nagyon vastagon tud fogni a cerkájuk, frászt figyelik a korábbi fogyasztást. Nem először játszák ezt el.

*

Hát, bocs, de már megint ételleírás következik. A mai vacsora igazán kitett magáért, még ha volt is benne olyan, ami ránézésre nem volt túl bizalomgerjesztő. Itteni nevén Soba Noodles, magyarul hajdina tészta (a soba a japán neve). A hajdina növekedése 3 hónap, úgyhogy egy évben akár négyszer is aratható. Tradicionális ételnek számít Tokió lakosainak körében, s ennek eredete még a Tokugava sógunátus idejére vezethető vissza. Ekkoriban Edo (Tokió) lakossága jóval tehetősebb volt, mint a vidéki népesség és a nagyobb fehérrizs fogyasztás (mely tiaminben szegény táplálék) gyakoribbá tette a beri-beri betegséget. Ekkor jöttek rá, hogy a tiaminban gazdag soba-tészta fogyasztása segíthet megelőzni a betegség kialakulását. Amitől bizalmatlan voltam vele szemben, hogy nem tudom mitől kissé lilás színe volt (én tintahalra tippelnék), de az ízéből semmilyen következtetést nem lehetett levonni. És természetesen sótlanul. Edamamet adtak hozzá, ami tudjátok, a soyabab fiatal kiadásban és ... tádámm! akkora darab lazacot, hogy kihívás volt megenni, pedig én aztán nagyon szeretem. Desszertként pedig Caramel Custardot kaptunk, ami egy karamell puding, átlátszó karamell szósz réteggel, ami esetünkben az alján bújt meg. Visszatérve a lazacra, talán azért volt nagyon finom íze, mert yuzuval ízesítették, ami a japáncitrom, egy Kelet-Ázsiából származó citrusféle, vadon nő Tibetben és Kína belsejében. Kinézetében a mandarinhoz hasonlít, íze viszont a grépfrút és a citrom keveréke. A halnak nagyon jót tett.

*

Tulajdonképpen a tény, hogy a szállodai wifit ingyen és korlátlanul használhatod, sokkal kellemesebbé teszi ezt a kényszerű két hét szobafogságot, mert ha te nem mehetsz ki a világba, hát, a világ jön be ide hozzád. Jelesül a Netflix is. Ma Jason Momoa Sweet girl c. filmjét néztük meg. Amikor az első tíz perc után azt hittem, a szokásos Momoa féle mindenkit leverek egy baltával film, és ennek megfelelően nyugodtan messengereztem az otthoni gyerekkel, akkor jött egy nagyon ütős fordulat, hogy konkrétan leesett az állam. Mielőtt spoilerezni kezdenék, előre bocsátom, hogy nem egy vicces apa-lánya filmecske. Úgyhogy nem zsebkendőt, inkább bilit készítsetek a fotel mellé.

*

Mivel a Sky news és a BBC, meg a CNN is kizárólag a tálib helyzettel van elfoglalva, az ember jobb híján a hazai hírportálokon próbál hazai és nemzetközi hírekhez jutni. Erre mit olvasok? „A télre jellemző időjárási helyzet alakul ki a hét második felére, sarkvidéki eredetű légtömegek hoznak szélsőségesen hideg és csapadékos időt hétvégére. Miközben még friss hazai dinnyét eszünk, egyes helyeken fagypont közelébe süllyed a hőmérséklet.” Hát igen... erről beszélnek már jó ideje, idén májusban például még befűtöttünk, holott amikor a fiam született, az apja a strandról járt be látogatni a kórházba, és az volt az évről évre ismétlődő normális időjárási helyzet. Most meg, ahogy a cikkben is írják, még Lőrinc bele se pisilt a dinnyébe, aztán már keresgélni kell a melegruhát a gardróbban. Nem mintha itt nem lennének jelei a változásnak. Ilyenkor azért még nincs monszun-időszak, mégis, nem múlik el nap csapadék nélkül. A gyerekek jó helyen laknak a város közepében, mert a nyugati részeken rekordokat döntő esőzés volt például tegnap is. Két óra alatt esett annyi, ami egyébként egy hónap alatt szokott. És ezt ígérik egészen a hónap végéig. Ez idebent nem zavar különösebben, csak őket sajnálom, mert két kisgyerekkel esőben – még emlékszem – nem egyszerű az élet. Arról nem is beszélve, hogy Levit kellemesen le lehet(ne) fárasztani a medencénél, de ilyen időben persze oda sem mehetnek. Itt a legnagyobb esőben is 28-29 fokot jelez a hőmére, a hőérzet pedig akár 33 fok is lehet, tehát ha kimegyünk és még részünk lesz az égi áldásban, fázni akkor sem fogunk. De hazafelé még nem tudom, mit vegyek fel, hogy a fagyhalált elkerüljem. Látszik, hogy kijöttem az utazási és csomagolási gyakorlatból, mert csupa olyan holmit hoztam, ami kizárólag száraz, meleg időben célszerű. Sajnos már a repüléssel kapcsolatos figyelmeztetést is későn olvastam, és egyetlen zárt cipőm sincs, persze most megjegyzem egy életre. Annál is inkább, mert csinos és egyébként kényelmes szandálomba úgy dagadt bele a rüsztöm, hogy szerintem még egy ér is elpattant, az elmúlt napokban annak a felszívódását lestem kis aggodalommal. Persze, felfoghatjuk az egészet úgy is, hogy csak alkalmat teremtettem arra, hogy legalább egy kényelmes sportcipővel meglepjem magam ;)