A barátnőmmel eléggé hasonló cipőben járunk egy ideje, azzal a különbséggel, hogy nekem csak az édesanyámmal kell a napi apró harcaimat megvívni, neki a jóval idősebb férje és apja, anyja is ott figyelnek a listán. De ami az utóbbi hónapokban zúdul a nyakába, az egészen elképesztő. Az apja már lassan egy éve rendszeres látogatója a János kórháznak. Javulást nem, kórházi fertőzést sikerült elérni. De ezek a mai öregek tényleg vasból vannak, sőt, rozsdamentes acélból, mert még a kórházi ellátás sem tud kifogni rajtuk, a kisöreg alkalomról alkalomra hazakerülhet. De az az igazság, hogy ezért nemcsak az ő erős szervezete a felelős, hanem a nagy magyar egészségügyünk is. Ugyanis, a meglévő 4-5 - egyenként is halálos - betegségével, így összességében állandóan hazaadják további kezelésre. Egy családba, ahol az idős feleség maga is ellátásra szorul, sőt a vejük is, így aztán a barátnőmnek, aki maga sem bakfis és csendben fohászkodik, hogy a gerincsérve bírja a terhelést, most háromfelé kell megfelelnie. A hétköznapi ellátást biztosítani, szabadidejében pedig az előírt kórházi látogatásokat, kezeléseket megoldania.
Kérdésem több is lenne. Például a háziorvos hogyan lehet ilyen impotens, hogy képtelen egy elhelyezést kiharcolni a betegének, akinél most éppen - sok más probléma időleges megoldása mellett - az a kérdés, hogy csak néhány ujját vagy konkrétan a lábát vágják-e le. Másrészt pedig a kórház felé, akik a minap a sürgősségin átvették a beteget, mert a veseértékei és a szíve is éppen feladni készültek. Hogyan képzelik, hogy két nappal később otthonába bocsátják, családja ápolására bízzák a betegüket és még annyi emberség sincs bennünk, hogy ha már éppen ott van a kezeik között, akkor az összes kellő vizsgálatot elvégzik és nem rendelik vissza, hogy majd ülje végig a tolószékes ember és hozzátartozója az újabb sokórás várakozást?
Hogy is írta Dante: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel" - ezt akár ki is írhatják a kórház bejáratára. Az egész egészségügyre. Családbarát kormányunk áldásos tevékenységének hála minden korábbinál betegebb az egészségügyünk. Lassan már saját jól felfogott érdekünkben sem fordulunk hozzájuk. Törvényeket hoznak, hogy a gyereknek kötelessége szülei ellátása, ápolása, ha nem tudja megoldani, fizesse ki. De nincs intézet, ahova jó szívvel beadhatná és ki is tudná fizetni anélkül, hogy ezzel például kiskorú gyermekeit rövidítené meg. Kap családi pótlékot?! Ebbe most bele sem megyek, mert nincsenek is rá szavak, mennyire álságos mondat ez is. Én nem tudom, nincs itt már egy normális ember sem döntési pozícióban, aki tisztában lenne vele az íróasztala mögött, hogy odakint, az ablakon túli világban, abban a Való Világban (nem a reality showban) mi zajlik? Mennyibe kerül az élet és mibe kerül a gyógyulás? Azt már meg sem kérdezem, mibe kerül a halál?
1 megjegyzés:
Figyu... lehet szépíteni, de ez egy fos ország. Mert pont széles ívben carok az új Citadellára meg a hűmegha építkezésekre, meg hogy olcsóbb lett a retek, amikor az emberek megdögölhetnek, vagy munka nélkül maradva utcára kerülhetnek a hitelükkel, amire rádumálták őket. Ilyen mocskos kormánya még nem volt az országnak, amióta én élek, pedig az nem húsz év. És kimondom: bizonyos szempontból még a Kádár-rendszer is jobb volt, mert volt fix fizetésed, OTP kölcsön a fizu töredékéért, és ha ilyen beteg volt valaki, mint az apám, két hétig bent tartottak a kórházban, és csak akkor engedtek ki, amikor TÉNYLEG jobban volt, mert bár nem nyugati színvonalon, megvoltak az eszközök és a pénz az ellátásra, és Magyarországon mindig jó orvosok voltak. Nyilván nem sírom vissza a szocializmust, de néha kifejezetten azt érzem, hogy az "orbánizmusnál" még az is jobb volt. Mert nem banánra, autóra meg külföldi utazásra volt a legnagyobb szükségünk mindig is, hanem biztonságra. Mindegy... a túlélést kell megtanulni, nem fizikailag, hanem lelkileg. Mert nem adom meg a rendszernek azt az örömet, hogy ki tudott csinálni.
Megjegyzés küldése