Judit vagyok és irigy. Persze, van ennek múltja, nemcsak úgy bele a vakvilágba irigykedem. A távolabbi rokonságban - és nemmellesleg Németországban - van, aki vendéglátásból él. Egyiküknek a Fekete erdőben van egy méretes szállodája, másikuknak Stuttgart mellett egy étterme. Lehet, hogy múlt időben kellene már fogalmaznom, mert nagyon régen jártunk feléjük és a világ arrafelé is nyilván változott. A tulajdonosok megöregedtek és ki tudja, hogy a gyerekek, unokák még mindig ebben látják-e az életük értelmét. Tudom, hogy nem könnyű élet. A vendéglősöknél láttam, hogy tulajdonképpen a szabadság, mint olyan, hogy elmegyek 2-3 hétre és csak fekszem a napon, vagy esetleg bejárom idegen tájak nevezetességeit, nem létező fogalom. Igazi rabszolga élet, aminek azért megvan a maga szépsége, ha az ember amúgy nem egy elvágyódós fajta. Gyerekként jártam az elsőben, a szállodában és kb. onnan datálódik, hogy piros kockás abroszos kis étkezővel, faragott vidékies stílusú hálószobákkal képzeltem el a magam kis panzióját, ahol magam töltögetem a kávét és a frissen sült péksüteményhez is én főztem a lekvárt. Erre még rásegített, amikor felnőttként és családosként az ausztriai Villach mellett síeltünk amolyan "bauerndorf"-os apartmanokban. Na, azok pontosan ilyenek voltak, a nappaliban zöldcsempés kis cserépkályhával, körülötte fapaddal, hogy a hóból bemenekülve bujhasson és melegedhessen az ember a "sutban". A falon tékában a festett tányérok, az ablakokon hangulatos kis függönyök, a hálószobában kockás ágyneműk, amúgy a konyhában és fürdőszobában minden kényelem, amihez az ember otthon hozzászokott.
De az álom, éppen úgy, mint a régészet, Egyiptom kincsei és az ősemberek nyomai, nem általam lettek kutatva, felfedezve, hiába ültem tátott szájjal Benedek professzor tv műsorai előtt a még fekete-fehér Munkácsy doboza előtt. Később volt olyan álmom is - pedig akkoriban még bőven iskolás voltam, nem az Ibuszban dolgoztam -, hogy középiskolásoknak tanítok idegenforgalmat. Fel nem foghatom, honnan jött az ötlet, de még abban is biztos voltam, hogy nem is kell a tanítóképzőt elvégeznem, egyenesen az idegenvezetésről nyargalok majd át a tanításra. Volt olyan is, bár a nyargalásról szó sem esett. De ez egy másik történet, egyszer talán le is írom, mert megvoltak ennek is a maga érdekes fordulatai. De az irigység tárgya most egyértelműen a vendéglátás, pedig nem is olyan, ahogy valaha én álmodoztam róla. Más. Mint a világ is, amiben élünk. Nem jobb, nem rosszabb, egyszerűen csak más. És csodás.
Mostanában gyakran megyek el egy óriásplakát előtt, mára pedig itthon eszembe is jutott, hogy utána keressek a hatalmas kép sarkában megbújó linknek. A Casa Christa Balatonszőlős felett található. Nem írok róla többet, de ajánlom, hogy lessetek bele a képekbe. Csodát alkottak ott a tulajdonosok, akik nemcsak álmodoztak, hanem kemény munkával megvalósították az álmaikat. Hogy félreértés ne essék, az eltökéltségükre vagyok irigy, nem arra, amit elértek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése