Nem tudom, mitől történt, csak megtörtént. Pedig ez a nap sem volt keményebb, mint máskor és ahogy ezt már sokaktól hallottam, örüljek, mert ennél van sokkal rosszabb állapot is. De eltörött a mécses. Egyszerre sajnáltam őt és ugyanakkor valami irracionális haragot éreztem iránta. Nyilván, mert napról napra egyszer csak sok lesz a mindennapos nihil, amiben élünk lassan egy éve. Az édesanyám egészséges, csak idős. Jó, hát amennyire "egészséges" lehet egy 87 éves éves ember. Kis cukorbaj, kis magas vérnyomás, kis ingatagság, de ettől ő még elvan, mint befőtt a polcon, nem kell elzárni előle a veszélyes dolgokat, nem tesz kárt a környezetében, sem magában. Igazából nem csinál semmit. Reggel felkel, este lefekszik. A kettő között elfogadja az ételt, amit elé tesznek, beveszi a gyógyszert, amit a kezébe nyomok, s bár állandóan protestál, de hagyja az inzulinozás proceduráját. Ami biztos, hogy állandó figyelmet igényel, nem lehet rácsukni az ajtót még 1-2 napra sem, mert magától eszébe sem jut ezekkel az elemi dolgokkal, mint evés-ivás, gyógyszerezés önállóan foglalkozni. Egy éve élünk együtt, de ő még mindig "vendég", aki nem nyúl be a hűtőbe, tehát mindennap futhatok haza, hogy délben elé tegyem az ételt. Naponta van 2-3 órám, amit érdemi munkával tölthetek, utána már csak a vele töltendő idő van. Látni, hallani, ahogy vegetál. Sokan azt mondanák, irigylésre méltó órák ezek, majd visszasírom, ha már nem lesznek. Talán rólam állít ki bizonyítványt a tény, hogy én nem így érzek ezzel kapcsolatban.
Már telerinyáltam ezeket az oldalakat, hogy a süketsége mennyire lehetetlenné teszi a tv-ben agyon reklámozott boldog családi életet. Itt nincs beszélgetés, (vagy ha igen, azt az egész utca hallja, mert a hallókészülék nem jó, nem kell, hagyjál békén...), nincs társasjátékozás, nincsenek régi emlékek, amik megörökítésre érdemesek az utókornak. Amik vannak, már én is tudom, hogy kissé megváltoztak az évek során, legtöbbjük valami kellemetlen, rossz emlék lenyomatai, azokat meg ki szereti hallgatni. Inni nem hajlandó, hiába ijesztgetem, ha így folytatja, majd tönkremegy a veséje, a mája, a mindene. Menjen! Csak lenne már vége! - hangzik sokszor, ami egyfelől egy érthető vágy, másfelől a vele való törődés teljes leértékelése. El nem tudom mondani, milyen hatással van rám, ránk, nézni az asszonyt, aki világra hozott, ahogy ül és várja, hogy vége legyen, mert a saját megfogalmazása szerint nincs neki már semmi öröme ebben az életben. Hogy ennek leginkább ő a gátja, azt nem látja, nem ismeri el, szó szerint egy lépést sem hajlandó tenni érte.
Nyilván a korával jár, hogy napjában számtalanszor tesz olyan kijelentéseket, kérdez, amik ártatlan kis "butaságok". Például, elmondom, hogy megyek a kutyával egy kört. Amikor megjövök, a kutya persze előre rohan a mamához, aki "hát, te hogy kerülsz ide?" - fogadja, majd amikor engem is meglát, megkérdezi, hogy jöttem be. Hogy... az ajtón a kulcsommal. Tudom, banálisan hangzik, de ezekből az élet bármilyen helyzetében elhangzik naponta több tucatnyi. Előtte a kukoricás rizs köretként és megkérdezi, mi ez... ilyenek. A nap végére már én magam is érzem, ahogy az elhalt agysejtjeim száma szaporodik. Tudom... türelem! Te is leszel majd ilyen... De tudod, mit? Ezek a mondatok qvára nem segítenek!
Tegnap, amikor elborult az agyam, ő már lefeküdt. Én meg csak bambultam magam elé és az suhant végig az agyamon, hogy most pont úgy festhetek, mint ő. De ő 87 éves, én még csak 64. De ha ez az élet így megy tovább, 67 éves koromra pont olyan zombivá válok, mint ő, csak húsz évvel korábban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése