Elvagyok...

Vannak ilyen napok is, amikor - oké, délelőtt 10 óra van, talán elkiabálom még - úgy érzem, semmi sem tud felhúzni. Lent vagyunk a telken, a kutya is csak tényleg akkor ugat, ha másik kutyát lát odakint sétálni és hát hál istennek, lusták az emberek ezen a szombat délelőttön. Kivételesen füvet sem nyír senki a közelben, madárcsicsergés van és könnyű szellő. Mondjuk, utóbbira az előbb mondtam cifrákat, mert az aranyárban vett muskátlit szatyrostúl leborította a terasz mellé, rögtön le is törve a törékeny bimbós ágacskákból egyet-kettőt.  De aztán beültettem a helyére és meglocsoltam kis muskátli táppal is, úgyhogy talán nagy baj nem történt. Az obi-ban - igen, csupa kisbetűvel a neve, mert ott vannak most a nyaralók szívatására az aranyárban vett zöldek - vettem szúnyogriasztó zöldikét, a nevét ne kérdezze senki, a szúnyogokat amúgy sem riasztja, de olyan helyesen burjánzik, amikor jól érzi magát a sok kis zöld-fehér levélke. Ára nem volt kiírva, utólag már tudom, nem véletlenül, a pénztárnál átéltem egy kisebb infarktust, amikor a gép kiírta, hogy az apró cserép darabja 1.200,- forint. De már nem volt visszaút, viszont nem is kértem, hogy üssön be még kettőt, mert visszaszaladnék érte. 

Hajnalban nagyot sétáltunk a Balaton partján, s Jamie bár csak inni akart, végül a mohás kövön belecsúszott a tóba. Szerencsére edzett gyerek ő testileg és lelkileg is, az apró bakit nem élte meg traumaként, bár engem nem nagyon lehetne rávenni, hogy kövessem a csobbanós példáját. Szaglászott, szaladgált, néha kicsit szelektív-hallott, de azért egy remek órát töltöttünk együtt, mire itthon  a nagyi egyáltalán kinyitotta a szemét. Hogy a család legmelegebb takarója neki nem meleg, sőt nehéz, már fel sem bosszant. Tudom, hogy nincs igaza, sőt azt is tudom, hogy ő se mondja igazán komolyan, mert ha annyira fázna, már rég megfázott volna, de szerencsére jól van, csak hát ő már ilyen, semmiben nem látja meg a jót és szépet, talán csak a dédunokákról mutatott fényképekben. Panaszkodik, hogy sokat adok enni, de ha nem így tennék, nyilván az volna a probléma, tehát ezzel sem foglalkozom. Vannak azok az ügyek, amiket a saját jól felfogott érdekemben már nem kell végigjátszanom. A süketet én is tudom alakítani. 

Korán reggel az unokákról kis videót kaptunk, a pici lány is tekeri már a háromkerekűt, ezért aztán másztam is vissza a padlásra, hogy előkerítsem az édesapja első kis biciklijét. Lesz öröm, ha jönnek. A padlás egy igazi kincsesbánya. A kis retro montain bike-ról múlt héten kiderült, 80 ezer pénzért hirdetik a jófogáson, ő meg csak itt lapít a a háromkerekű, az elektromos homokfutó és a gokart mellett. A tavaly előszedett kisebbik bringáról meg egészen horrorisztiklus 280 eurós árat láttam az interneten, úgyhogy tényleg kincsek ezek. Mint ahogy biztosan az a sok G.I.Joe és tininindzsa teknőc is. Apró szépséghiba, hogy a lányunokám vagy beéri ezekkel, vagy nyakamba vehetem a marketplace-t, hogy kiskonyhát és más lányos holmikat találjak június végéig. Bár, neki odahaza egy repülőgép a kedvence, úgyhogy talán itt is el tudjuk majd varázsolni ezzel-azzal. 

Amikor végre gépközelbe kerültem, elolvastam a barátnőm posztját a tegnapi erdőkerüléséről. Imádom, ahogy megfogalmazza az élményeit, szinte mintha magamat hallanám, úgyhogy valószínűleg nem véletlenül vagyunk barátnők, mert nagyon egy húrra jár az agyunk szinte mindenben. Egy valamit nem tudok megfejteni, hogyan maradnak szabadgyökei a saját nem könnyű hétköznapjai mellett, hogy mindig tartalmas, stílusos megfogalmazott formában egy ütős kép mellékletével tegye közzé. Én magam sokszor érzem, hogy a félálomban vagy séta alatt felbukkanó morzsákból végül nem sikerült azt visszaadnom, aminek eredetileg az a gondolatfoszlány indult. 

Ma lustálkodós nap van, mert még ebédet sem kell főznöm. A tegnapi húslevesből mára is maradt bőven. Apa pedig már dörzsöli a kezét, ha a hekksütésre emlékeztetem. Imádja csinálni és el kell ismerjem, igazán jól is sikerül minden alkalommal. A ház végre összeállt a szezonra, a kerti munkák java is elvégezve, nem vagyunk maximalisták, itt nem kell vigyázban álljanak a fűszálak. Persze, takarítani lehetne vég nélkül, hiszen ez a kinti-benti élet jár némi piszokkal, főleg egy kutyás családban, de mint mondtam, nem vagyunk maximalisták. A tegnap esti tűzrakás szerte pattogó szikráinak nyomát is elfújta a mai szellő, még a teraszt sem kell lesöpörni. 

Van itt a közelben egy kedves fiatal pár három (vagy lehet, már négy?) gyerekkel, valamiért kinéztek maguknak és mindig jókat beszélgetünk, sajnálkozva elbúcsúztatnak ősszel, nagy örömmel üdvözölnek tavasszal. Tegnap este ránk köszöntek a parton, Colint keresve. Nekik egy csodaszép berni pásztoruk van, Málna. Jól esett az a néhány együttérző szó, amit Colin kapcsán mondtak, hiszen éppen arról beszélgettünk mi is, hogy az elmúlt harminc évben nem volt balatoni hétvége, amikor ne egy goldival osztottuk volna meg a naplementét. Fura ez az új helyzet nekünk is, hiányzik a mi kis szöszkénk, még ha Jamie minden igyekezetével pótolni is igyekszik őt. Vagy csak ráébreszteni minket, hogy a goldikon túl is van élet, a szálkástacskó is tudja meghatározni a család mindennapjait. Mint most is, amikor már kissé erőszakosan igyekszik a tudomásomra hozni, hogy labdázó idő van, úgyhogy menjek és hajigáljam neki azt a rongycsomót, ami valaha apa teremfoci labdája volt. Mit tehetnék, egy tacskónak jobb, ha engedelmeskedsz.