Van két fiam. Az egyik pici kora óta művészlélek, családi berkekben sokszor mondtuk róla, hogy kis Darvas Iván. Mindig is ott volt benne az érdeklődés rengeteg dolog iránt, amit képen látott, legyen az mesekönyv, diafilm, nem sokkal később videón a kalandfilmek, nagyobb gyerekként már komolyabb filmek és öldöklős sci-fik is, de szerette a színházat és szemrebbenés nélkül állt ki a színpadra, ha ovis, iskolás előadáson kapott valamiféle szerepet (például a Padlásban ő volt a Rádiós). Főiskolásként rendszeresen írt filmajánlókat, kritikákat, de ugyanígy értékelte az éppen futó videójátékokat is. Elvégezve a főiskolát, szülői szemmel remek állást kapott, amiből alig egy év elteltével kigolyózta saját magát, mert beszippantotta a lemezlovasság világa. Ehhez pont annyi kellett, hogy egy DJ barátja a fellépése napján torokfájással ébredjen és megkérje őt, ismerve a zenéhez való viszonyulását (és mert tudta, nem jön zavarba, ha nagyobb közönség előtt kell megszólalni), helyettesítse egyetlen estére. Onnantól, ahogy mondani szokás, a többi már történelem. Húsz évét áldozta eddig ennek a világnak, nyilvánvaló, hogy már ebben képzeli el továbbra is. Most a nemzetközi karrieren dolgozik, s a kitartásának hála, még nem is reménytelen ennek az álomnak a beteljesülése. Ugyanakkor ott munkál benne a vágy egy csendesebb élet és a család iránt.
A másik csendes, kis szégyenlős gyerek volt, pipacspirosra gyúlt arccal szavalt az oviban, majd később az iskolában Rudolf főherceg szerepében. Nála azért elég váratlan fejlemény volt, amikor főiskolásként egy évre külföldre ment. A mi kis hercegünk, akiről azt hittük, soha nem vakarjuk le a mama szoknyájáról, felfedezte a világot. Később, a munkája révén úgy gondolta, néhány év Londonban előbbre viheti a szakmában, aztán a Sors még nagyobbat gurított azon a bizonyos "elvetett kockán". Londonban megismert egy lányt, egy idegen földrész és kultúra szülöttjét, s hamarosan a szívét követve költözött ő is. Azóta is a világ másik felén él. Világéletében szorgalmas volt, s ezt talán éppen a testvér-versengés hívta elő belőle. Hiszen fiatalabb testvérként állandóan a bizonyítási kényszert érezte... ő is tud két keréken biciklizni, ő is tud úszni, ő is tud síelni, ő is tud... Ez pedig a lénye része lett. Bizonyított külföldön, amikor a Sors megviccelte és egy évre elkötelezve ott állt egy szál sortban, polóban, mert a csomagja örökre elszállt valahol a légitársaságok útvesztőiben. Nem dobta be a törülközőt és talán többet hozott ki ebből az egy évből, mint amennyit ő vagy mi remélhettünk. Látva a német és holland diákok önállóságát, már egy másik fiú érkezett haza, aki sokkal ritkábban kért vagy fogadott el segítséget, kereste és megtalálta a megoldásokat. Mára két gyermekes édesapa, aki kezdi érezni, milyen embert próbáló feladat a különböző habitusú gyerekeit (ráadásul nemükben is különbözőek) ugyanazzal az odafigyeléssel, szeretettel nevelni. Óriási az út, amit a kis csendes gyerek bejárt.
Szülőként elégedetten dőlhetünk hátra. Két értékes embert adtunk a világnak. Szülőként a szívünk vérzik, amiért egyikük sem itthon találta meg a boldoguláshoz vezető (nem könnyű) utat. Szülőnek nem születik az ember, a gyerekei nevelik azzá. És a gyerekei azok, aki a minta alapján majd megélik ugyanazokat az örömöket és kínokat is. De ha rájuk nézünk, a büszkeség a miénk. A gyerekeink! Sok ismerősünk az unokáikban látják ugyanezt. Én azt gondolom, az ő dicsőségük nem a mienk, az a szüleiké. És ez így igazságos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése