Jó, nem a tied, az enyém... Ma újfent magyarázatot kaptam arra, miért tudnak cégek tucatjai mindenféle "orvosi segédeszköznek" látszó, Facen és tv-ben hirdetett vicek-vacakkal hatalmas pénzeket leszakítani tőlünk, gyógyulásra vagy csak enyhülésre vágyóktól.
Fáj a lábam. 64 éves vagyok és gyerekkorom óta gágogok. Ez van. Ettől függetlenül hordtam én magassarkút is, jól is állt, tudtam is benne gyalogolni is, még Velencét is egy olyan szandálban tapostam végig gond nélkül, amit ma már fel sem mernék próbálni. Ráadásul imádtam mezítláb téblábolni ahol csak lehetett. Mégis, néhány éve a lábfejemben jelentkeztek az első fájások. Gondoltam, még idejekorán szakemberhez fordulok, mit tanácsol, hogy minél tovább tudjak fájdalom nélkül élni és főleg gyalogolni, főleg, hogy van egy kutyánk, akinek hál Istennek, nem fáj a lába és a térképről is szeretne lemenni.
Az első jó tanács az ortopédián az volt, hogy fogyjak le és hordjak talpbetétet. Köszönjük, Emese! Eltelt egy év, a fájdalom már a másik lábban is jelentkezett, csak megsúgom, ez a második volt korábban az, amelyiknél egy talpközépcsont-törést sikerült összehoznom. Az orvos szerint nincs összefüggés. Már el sem mentem az állami rendelésre, irány a magánszektor. A doktor aranyos volt, megvizsgált. Ez máris egy nagy előrelépés az államihoz képest, ahol jószerivel az ajtóból vetettek a virgácsomra egy pillantást. Igaz, csináltak egy röntgent is, de arról szerintem még a készítője se tudta volna megmondani, milyen testrészről készült.
Szóval, aranyos doki megvizsgált. Vagy fél óráig tapogatta a tappancsom, mire közöltem is vele, hogy a masszírozás kifejezetten jól esik, mégsem kaptam korábban sem beutalót gyógymasszázsra. Volt egy ötlete, ami a szerinte befeszült izomköteget kilazíthatja, csináltassak egyedi talpbetét és fáradjak a kasszához. Sokkal előrébb megint nem jutottunk, mert a két lábam azóta is fájt. Ez meglehetősen odaver ám mentálisan is valakinek, akinek addig a mozgás nem jelentett problémát. Nem tudtam párhuzamot vonni a fájdalmak és az időjárás vagy terhelés között, hol jobban fájt, hol kevésbé, hol menet közben kezdtem sántikálni, hol a reggeli merevség után gond nélkül jártam a köröm a kutyával.
Aztán jött egy repülős utazás, ahol a 16 óra után dagadt és vöröslő lábfejjel dőltem el a szállodai ágyon. Megijedtem. A világ másik végén a dolog leginkább egy trombózisra hajazott. Szedtem a vérhigítót és feküdtem két hétig, amíg a kötelező karantén tartott. Más úgyse tehettem, szerencsére a lehetetlen helyzetben. Mire kiszabadultunk, már minden rendben volt, bár a gyaloglás továbbra is gondot okozott.
Mostanra két kis unokám is van, akikkel lépést tartani nem egyszerű, sőt, egyre nehezebb. A lábam pedig fáj. Sőt, most már időnként úgy belehasít a fájdalom, mintha kést döfnének a kérdéses testrészbe. Így mondják, bár, szerencsére a hasonlatot kipróbálni még nem volt alkalmam. Így aztán megint kértem időpontot a háziorvostól, elmondtam, mi a problémám, kértem beutalót, kértem időpontot az ortopédiára (az eközben eltelt heteket már nem is számolom, a fájdalom úgysem múlik) és ma végre el is jutottam a rendelésre a János kórházba. A törődést az ott töltött idővel fordítottan arányosnak érzem.
Bár, nem kérték, levettem a cipőmet, a zoknit nem is kellett. Elmeséltem a kálváriámat, hogy a fájdalom ijesztően szúr bele a rüsztömbe, s a hétvégén megfigyeltem, ilyenkor a fájdalom alatt az erek is megduzzadnak, úgyhogy mégis van valami kis jele a külvilág felé annak a görcsös érzésnek, amit ilyenkor átélek. A doktor az asztal túloldalán aligha látta, mit mutogatok. Viszont folyamatosan instruálta az asszisztensnőt, hogy hogyan lépkedjen a programban, amikor röntgenre akar beutalót írni. A Jánosban az Ortopédia a régi helyéről a Reumatológia épületébe költözött, nyilván a röntgen még a régi helyen, tehát sántikáljak át oda. Aztán vissza. Amikor újra behívnak, vidáman közlik, hogy semmi olyat nem látnak, ami miatt műteni kelljen. Heuréka! Erre nem is gondoltam igazság szerint. És a felhőben már ott egy gyulladáscsökkentő, majd váltsam ki. Itt egy újabb hosszadalmas instruálás következett a fiziko-terápiás kérvény megírásához. Tehát, összegezve: egy röntgen alapján, aminek a felvételeit én nem is láttam, mert ugye minek is, kaptam gyulladáscsökkentőt és beutalót. És persze csináltassak egyedi talpbetétet. Jobbulást! A halvány puhatolózásomra, hogy keringési probléma ugye nem állhat a háttérben, csak annyi a válasz: nem valószínű. Nos, akkor kapjam magam, menjek át a Kútvölgyi úti épület C folyosójának a legvégére és ott dobjam be a beutalót, majd ők hívnak telefonon a továbbiakat megbeszélendő. A poén kedvéért itt a fotó a céduláról, ami ott fogadott.
Hogy én alig tudok menni, azért jelentem meg a rendelésen, nyilván nem tétel, attól még alaposan megjáratnak, mert ha a bokatörő útvonalat abszolválom, nyilván nem is lehet olyan nagy a baj. Hogy nem volt laborvizsgálat, ultrahang vagy CT? Mégis, mi a fenét képzelek? Ez itt a magyar egészségügy, nem a Hegyi doktor legújabb fejezete. Ha ilyen úri huncutságokra vágyom, menjek dr. Gruberhez. Mennék is, az az igazság!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése